Reggel kivételesen kocsival és kivételesen nem a Hungárián, hanem a Körúton mentem. A piros lámpánál kirohant három nő a zebrára, és táblákat tartottak maguk elé. Szerencsére én voltam az első a sorban, így le tudtam fényképezni. Bár sosem lennék szendvicsember, és igazán nem irigyeltem őket, de mekkora ötlet! :))

Gazdaságos Malac (aki nemrég megkapta az "A Malac, Akinek Nincs Bőröndje" nevet, de ezentúl is inkább a rövidebb, "Gazdaságos Malac" névvel illetjük) tavaly március 16-a óta lakik velünk (# 616), s nem mozog túl sokat. Az egészségét nem féltjük, hiszen a plüss külsőt és a szivacs belsőt adó anyagok nem romlanak túl gyorsan, de valamiért kicsit koszos lett. Nem tudtuk mire vélni, hiszen csak párszor volt velünk Pitvaroson (akkor is csak a kocsiban és a szobában üldögélt, nem játszott a kutyákkal vagy igazi malac pajtásaival), itthon a kanapén és a fotelemben tartózkodott. Nem volt sosem lakáskulcsa, s mivel az ajtót mindig zárjuk (az ablakon pedig nem tud visszamászni), így azt a lehetőséget is kizárhatjuk, hogy napközben leszökött a játszótérre.

Mostanában azonban egyre koszosabb volt, és a szaga is kezdett már egy igazi malacéhoz hasonlítani, így aztán úgy döntöttünk, megfürdetjük. Én egy kicsit féltem tőle, hogy mi lesz, ha a belseje vatta, és összeugrik vagy csomós lesz, erre Istencsászárné felajánlotta, hogy egy helyen felfejti a varrást, hogy belekukkanthassuk. Ezt én nagyon elleneztem, hiszen én sem örültem volna neki, ha valaki a strandon, a lábmosónál hasba szúr egy orvosi szikével, csak hogy megnézze, mi van bennem.

A mosógépbe nem akartuk tenni, ezért a kádban áztattuk be öblítős és mosószeres vízbe, majd a 10 kilós malacot mégis a centrifugával fogyasztottuk le. Szerencsére nem lett semmi baja, újra tiszta és illatos. Ha esetleg hasonló problémával küszködtök, nézzétek át Gazdaságos Malac első fürdéséről készült képsorozatot, amikhez ezúton a szokásosnál is bénább és humormentesebb kommentek tartoznak (ő írta).

Mivel húsvétkor az ismert ok miatt nem voltunk lelkileg készen rá, hogy Pitvarosra látogassunk, az elmúlt hosszú hétvégén bepótoltuk a vizitet. Az úton odafelé nem is lett volna semmi baj, hiszen az M5-ös autópályán kellett haladnunk Szegedig (mióta elkészült, nem Csongrád felé megyünk, hiszen a pálya gyorsabb és biztonságosabb, könnyebb a kamionokat előzgetni, mint egyetlen sávon). A baj ott kezdődött, hogy azt hittem, a pálya Szegedig tart. S mikor éppen a helyi rádióadó behangolása után (van egy ilyen perverzióm, hogy mindig megpróbálom befogni azokat az adókat, ahol járunk), melyen nem találtunk semmi érdekeset, Istencsászárné betette a Csárdáskirálynőt CD-n, s mi danolni kezdtünk (a lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok, a férfiakkal csak komédiáznak), teljesen nem figyeltünk az útszéli táblákra. Így csak akkor kaptunk észbe, mikor a VÁM ZOLL következett, s mi megérkeztünk Röszkére. Útlevél híján már fordultunk is vissza, de ezen kis vargabetű kivételével gond nélkül befutottunk Pitvarosra. (A mellékelt három kép közül csak a felső kapcsolódik szervesen e poszthoz - Robi sírja, a másik kettőt önmagam szórakoztatására tettem ki.)

Próbálom a bevett szokással ellentétben (# 803) most napokra való tekintet nélkül elmesélni a felgyorsult történéseket. Legfontosabb talán az volt, hogy örök nyugalomra helyeztük Robit és Szuszit. Ott, ahol Szöszi is aluszik (# 761), Nénikéék hajdani kutyája mellett. Már-már kezd az a hely tömegsírra hasonlítani. Kiástam a gödröt, a két rágcsálót egymás mellé helyeztem, hogy tudjanak beszélgetni (talán átmásznak Szöszihez), majd orgonákat szúrtunk a földbe. Nem igazi orgonákat, mert ahhoz kevés lett volna a hely, hanem orgona virágokat. Nénike harmadnapra kis vázát is eszkábált a sírra, s tulipánt tett a többi virág közé. Ígérte, hogy telepít majd igazi virágot (értsd: gyökeres) is oda (halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen). Nénike igazi temető-fan. Nagyon szívesen rendezget és tart karban sírokat, nála minden halott jó kézben van, így az összes rágcsálónknak gondos ellátásban lesz része. Ez tuti biztos.

Most kivételesen egy harci feladat várt rám a szokásos pihenés helyett: Anyósomék konyhaszekrényt cseréltek, s a magam szerény módján segítettem Apósomnak az összeállításban. Ha kicsit gonosz lennék, s párhuzamot szeretnék vonni az előző poszttal, még azt merném feltételezni, hogy Anyósom Lajostól szerezte a teljes berendezést. :)) Szerencsére a nagy munka közepette Apósom vitt magával lazítani is: beugrottunk egy Unimukkra és sörre az egyik helyi vendéglátóipari egységbe (Apósom törzshelyére), ahol megtalált egy cimborája minket, s a sör mellé anekdotát is kaptunk: az öt évvel ezelőtt történt autóbaleset pontos részleteit mesélte el az öreg a gyorsulástól a 7 méter mély árokba való forduláson át a bent lévők szabadulásáig és/vagy haláláig. Szuper volt, mondhatom.

Nos, a két és fél nap gyorsan elszaladt, mi pedig újra itthon vagyunk. Mindenhol rossz, de legjobb itthon.

Múlt héten történt ez a kis eset is, szintén a BKV járatait használva közelítettük meg az ingatlant. A hirdetésben egy 55 négyzetméteres, negyedik emeleti, felújított lakás szerepelt 8,1 millióért, és most kivételesen nem is tűnt olyan nagy átverésnek.

A fickóval a Csepeli HÉV végállomásától nem messze kellett találkoznunk, az OMV kútnál. Mivel nem ismerjük annyira (egyáltalán) a terepet, hittünk neki, s "azt a pár métert" gyalogosan tettük meg. Azt a pár métert, amibe a busz is két megállót iktat. Kissé kitikkadtunk, mire odaértünk, de a faszi még nem volt sehol, mert a robogójából kifogyott a benzin, s elakadt útközben. Szerencséjére egy barátja éppen arra járt, s kisegítette, nekünk pedig csak 25 percet kellett szobroznunk a benzinkútnál. Azért végülis befutott, s az onnan a lakásig vezető utat nem is gyalog tettük meg, mert a cimborája elvitt bennünket ótóval. Nem szívesen ülök be idegenek kocsijába, de most mégis kénytelen voltam, miközben a lakáskulcsomat úgy tartottam, hogy az első gyanús mozdulatra torkon szúrhassak vele bárkit.

A kecó Csillagtelepen, a temetőtől fél buszmegállónyira várt minket, és nagyon szép volt. Tényleg tágas, gyönyörűen felújított, légkondival, biztonsági ajtóval, csinos beépített szekrényekkel, disztingvált fürdőszobával és vécével. Elsőre csak azt a hibát találtuk, hogy a negyedik emeleten van, lift pedig egy szál se, így minden egyes érkezéskor kisebb túrát kellett volna tennünk. Ez üres kézzel még nem is olyan megerőltető, de ki tudja, mikor lesz a kezünkben nagybevásárlás, bicilli, babakocsi - arról nem is beszélve, hogy 90 éves nagyapámat a családi ünnepségek előtt egy nappal meg kell már hívni, hogy az összejövetel kezdetére felérjen a negyedikre. Egy valami rövid nézelődés után feltűnt: nem volt telezsúfolva bútorral. Az egyik szoba teljesen üres volt, a másikban egy ágy, egy ruhafogas és egy irdatlan nagy Sony plazma álldogált. Ha Samsung lett volna, tutira vettem volna, hogy Zoltán itt is járt (# 859) - nagyobb sikerrel, mint nálunk. :))

Az összes többi berendezésen kívül még valami hiányzott: a konyhabútor. Semmi nem volt. Se tűzhely, se hűtő, se asztal, se mosogató, semmi. Ekkor bújt ki a szög a zsákból: nem is a fickóé a lakás, hanem egy haverjáé, bizonyos Lajosé, aki tartozik neki egy komoly összeggel, ezért eladják a kecót, hogy kifizethesse. S bár a konyhabútor hiánya rögtön alku tárgyát képezhette volna, valahogy mégsem akaródzott ide költöznünk. Mert ha esetleg el is hisszük, hogy tényleg Lajosé a lakás, és nem a kisebb szoba parkettája alatt van örök nyugalomra helyezve, valahogy nem szerettünk volna egyik éjjel arra ébredni, hogy valamely más, tőlünk keletebbre fekvő ország fiai dörömbölnek az ajtón, hogy mostantól ők laknak itt. Pedig tényleg nem volt rossz lakás - a zavaró apróságokat leszámítva.

De nem vagyunk szomorúak (most sem), mert lakás-ügyben új koncepciót dolgoztunk ki. Hamarosan megtudjátok, miről van szó. Szerintünk jó ötlet.

Vasárnap, 29 évesen vettem meg életem első Converse cipőjét. Gimnazista koromban volt nagy divat, de akkoriban egyáltalán nem tetszett, inkább a bakancsot preferáltam. Most vettem egyet potom 12 rugóért. Nem rossz, kényelmes, miegymás. Szabadság. Szeretem. Későn érő típus vagyok? :))

Nemrég még kétségbeesve kerestem Susant egy maszkot, amivel levegőt is kaphatnék a nagyvárosi forgalomban (# 855), de nem találtam sehol olyat, ami tartós lett volna (nem eldobható). Utólag belegondolva nem is baj, mert így legalább ki tudtam próbálni a maszkban lélegzést anélkül, hogy egy komolyabb összeget elpattintottam volna egy olyan eszközre, amit csak akkor tudok hasznosítani (kihasználni), ha kifestem a lakást vagy a csernobili 4-es blokkban teszek látogatást. Volt ugyanis otthon még pár darab festőmaszkom, amit egy 7 évvel ezelőtti felújításhoz vettem, de soha nem használtam. Most az egyiket arcomra húztam, s nekivágtam a városnak (mármint nem az arcomat vágtam neki a városnak, hanem elindultam :))

Először ugyan nagy gondban voltam, hogy milyen sorrendben kell felhelyeznem a fejemre a sisakot (pántja van), maszkot (gumis), napszemüveget és fülhallgatót (zsinóros), de 6-8 perc alatt sikerült mindent a megfelelő helyre illesztenem (bár egy kicsit kényelmetlen volt a szemhéjammal tartani a fülhallgatót, de megszoktam). Azt már rövid biciklizés után meg tudtam állapítani, hogy ismét könnyezik a bal szemem a BBB napszemüveg alatt, mint múltkor is. Még próbálkozom megbarátkozni vele, de sehogy sem lesz ez így jó, hogy az út felét sírva töltöm el.

Visszatérve: ez a maszk valahogy nem nekem való. Mint mondottam, szinte bontatlanul hevert a csomag 7 éven keresztül a szekrényem aljában, de disznószaga volt, mikor felvettem. Nem tudtam mire vélni, hiszen a szekrény aljában sosem tartottunk disznókat (azokat mindig az ágyneműtartóban szállásoltuk el), de rövid idő után már erős nosztalgiával gondoltam Nénike pitvarosi disznóira (disznajaira) és a finom oldalasra, szalonnára, sült vérre. Az sem volt túl jó, hogy nem hagytam túl sok légrést az arcom és a maszk között, ezért egyfolytában a saját szén-dioxidomat lélegeztem vissza. Tudod, hol jött ki mégis az elhasznált levegő? Felül. A napszemüvegben! Ettől az állandóan párás volt. Ez még tekerés közben nem is lett volna baj, hiszen a szembefúvó szél (és a csorgó könnyeim) tisztították, de mikor egy perces álldogálás után (piros lámpa) újra elindultam, sokáig egyáltalán nem láttam semmit, így csak találomra tekertem egy irányba, s nagy mázlim volt, hogy nem a kamionok közé soroltam be. Arról nem is beszélve, hogy közben többször is kellett innom és orrot fújnom, és egyik sem volt kis mutatvány maszkban. Az út felénél meg is untam ezt az egészet (és már tényleg rám fért egy nagy adag friss oxigén), így kukába hajítottam a maszkot. Kell a fenének ez az úri muri!

Az elmúlt hónapokban (másfél évben) direkt nem írtam egy sort sem a választásokról. Azt hiszem, a kettős állampolgárságról szóló szavazás óta (# 521) egyáltalán nem írtam a politikáról. Egész egyszerűen azért, mert teljesen mindegy, ki szedi be tőlünk az újabb és újabb fantázianevekre keresztelt adókat, kinek kell az egyre drágább benzint fizetni. Gusztustalan volt ez az egész pocskondia-hadjárat, s egyik párt sem volt szimpatikusabb a másiknál.

De nem is ezért ragadtam klaviatúrát, hiszen még mindig nem akarom az istencsaszar.hu harmatos oldalait a politika mocskával szeplőzni, csak két furcsa áthallás ütött szöget a fejembe. Az egyik az MSZP dalocskájának refrénjében van: "igen, igen". Ahogy énekelték, s amíg csak fél füllel hallgattam, sokáig úgy értettem, hogy "niga, niga", ami jó kiejtése a "nigger"-nek angolul. Még szerencse, hogy Gyurcsányék nem Brooklynban indultak, de mindenesetre nem a Clawfingert kellett volna megkérni, hogy írjon nekik szöveget. :))

A másik - és most tényleg csak véletlenül szintén a szocik szlogenje jut eszembe - a kántálás. "Húzzunk bele, húzzunk bele", majd "belehúztunk, belehúztunk". Tudom, hogy ez hozzátartozik a TÖMEG viselkedéséhez, a gyűlés velejárója, hogy mindenki ok és értelem nélkül percekig béget, de legutóbb Orwell Állatfarmjában olvastam ilyet. Ott a disznók vették át az irányítást a tanya felett, s bárki vitatkozni mert velük, a betanított birkák órákig hangosan bégették, hogy "négy láb jó, két láb rossz". :))

Február 14-én volt 3 éve, hogy Robi hozzánk került, tehát óvatos számítások szerint három és negyed éves lehetett. Veleszületett és tengerimalac voltából adódó akaratosságán kívül sosem volt semmi baj vele, állatorvoshoz is csak nagyon ritkán, körömvágás miatt vittük. Az istencsaszar.hu-n híressé lett, s több ezer rajongói levelet kapott a világ különböző tájain élő tengerimalacoktól és gazdáiktól.

Ma reggel nem jött ki a házából üdvözölni minket, s mikor leemeltem róla a kuckót, csak pihegett nyitott szemmel. Alig észrevehetően lélegzett, nagyon rosszul volt. Gyorsan átrohantunk vele a pár házzal odébb rendelő állatorvoshoz, aki rövid vizsgálat után toxikózist állapított meg nála. Mivel semmi olyan kaját nem kapott, amit eddig sem, csak valamilyen primőr zöldségről származó méreg lehetett, ami felpuffasztotta, és elpusztította a bélflóráit. Az orvosnál Robi már nem volt magánál, csak rángatózott. Megnézték ultrahanggal, és valamilyen injekciót adtak neki. Pár órán belül egy kicsit jobban lett, majd ismét rosszabbul. Nem is kellett elaltatni, hamarosan örökre lecsukta szemeit.

Most a mélyhűtőben várja Szuszi (# 810) mellett, hogy a legközelebbi pitvarosi utunkon eltemessük Szöszi közelébe (# 761), ahol méhek és mindenféle döngicsélő állatok dalolhatnak neki. Mivel Robi nagyon sokat szerepelt az istencsaszar.hu-n, képtelenség minden posztot megemlíteni, de összegyűjtöttem párat, amik kizárólag (vagy majdnem kizárólag) róla szólnak. Ez az év nem túl jó nekünk, nagyon szeretnénk, ha idén már egyetlen szerettünk sem halna meg. Isten veled, Robika, jó legyél az Örök Tengerimalac-Mezőkön!

Doktor úr, a maga körme sose nő?

Van-e hely a halál után?

Robi története

Nálatok laknak-e állatok?

Az izgalom tetőfoka

Robi öl(t volna)

Rokonok?

Nem volt buli

Új kutya

Robika, mi jár a fejedben?

Robi paraméterei

Robi nagy kalandja

Mivel Istencsászárné vállalja mindig magára a lakások kinézését és a jelenlegi tulajdonosokkal való időpont-egyeztetést, nem volt ez másképp most sem. Csepelen láttunk egy képen nagyon helyes, szuperül felújított kis 43 négyzetméteres lakást kertecskével, tárolóval csekély 7 millióért. Csak a szoba közepén álldogáló kályha volt meglepő, de úgy gondoltuk, azért megnézzük, sosem lehet tudni. Nejem fel is hívta a közvetítőt, aki kis csevegés után ilyesmit mondott neki: "Kegyednek a hangjából ítélve inkább nem is mutatom meg a lakást. Egy régi gyárterületen van a ház, s körbe cigányokat telepítettek be. Sötétedés után már én sem merek kimenni." Hűha...

Ahogy a tegnapelőtt este kitett savazásból már most is tisztán kitűnik, epekedtek a lakáskeresős posztokért, én pedig jó Istencsászár létemre nem hagylak titeket a Nem Megismert Lakások Posztjainak (vagy ha úgy tetszik: Nem Megismert Lakások Nem Posztjainak) Mocsarába süllyedni, ezért a lent következő leírással zsengécske faágat nyújtok nektek, hogy kirántva titeket együtt sétálhassunk a Lakáskeresős Posztok Erdei Fák Között Megbúvó Tisztására. Annyit az elkövetkezendő lakásos posztokhoz kislábujj-jegyzetként még hozzáfűznék, hogy igényeink és elvárásaink nem nagyon változtak: lehetőleg szép és nagy lakást szeretnénk venni ingyen, de ha az nem megy, akkor nagyjából megfelelőt elfogadható áron. Mivel eddig egyetlen lakás sem ütötte meg azt a szintet, amire azt mondanánk, hogy "na, itt szívesen laknék" (a legtöbb inkább "hát, ezt is fel kell majd újítani" és/vagy "sötétedés után itt nem mehetünk ki az utcára" kategória volt), keresünk tovább rendületlenül, de egyre inkább lendületlenül. Nem sietünk, majd lesz egy igazán jó. Tuti, hogy egy lakás már nagyon vár minket. Már csak meg kell találnunk.

A kedden megnézett újpesti kecót Ifjabb Sógornőm ajánlotta, az ő kolleganője árulja. Este 7 után értünk ki oda - kalandvágyból tömegközlekedve. (A kocsi ippeg lakatolás alatt van, de ez egy másik izgalmas sztori, majd a jövő héten elmesélem, ha kész lesz.) A metró végállomásától célpontunk csak pár perc gyaloglásra volt, de ezen rövid útszakaszon is három sörözőt számláltunk meg (visszafelé, az út túloldalán másik hármat), amikhez nem túl vonzó külsejű, helyi illetőségű alkoholista - kisstílű gengszter keverék humanoidok tartoztak. A lépcsőházban találkoztunk egy szomszéddal (már annak, aki szintén ott lakik), aki panaszolta, hogy a tetőn állandóan randalíroznak a csövesek. Szerinted hova mentünk? Igen, a tizedik emeletre! Nekem amúgy nem volt szimpi ez a magasság, egy esélyt azért akartam adni neki, hátha baromi jó lesz, de mielőtt beléptünk volna a lakásba, már tudtuk, hogy ide nem fogunk költözni - fene sem akarja éjszakánként a fejünk felett dzsemborizó és egymást az utcára lehajigáló hajléktalanokat hallgatni. Tudtuk, hogy (hála a magyar szocialista építőipar 30 évvel ezelőtti szigeteléstechnikai fejlettségének) közvetlenül a tető alatt (mint a tetőtéri lakásoknál is) biztosan borzasztó forróság uralkodik állandóan, a nő ezt úgy ecsetelte, hogy télen-nyáron "finom meleg van". Ja, 40 fok plusz a központ fűtés. Mi is panelban lakunk, ennyire hülyének ne nézzen... De a lakás sem volt túl jó. 54 négyzetméter eléggé erősen lelakva, nem túl szerencsés beosztással. Rá kellett volna még egy millát költeni - festés, nyílászárók cseréje, ilyesmik. Érdekes, hogy mindenki szót ejt a romákról vagy cigányokról, ahogy tetszik. Múltkor a két csepeli fickó (# 841) bizonygatta, hogy a környéken egy sem lakik, most ez a nő mesélte, hogy ugyan két cigány család él a házban, de mindkettő becsületes, dolgos, és ráadásul egy lopás történt csak a házban, mikoris az egyik kölök biciklijét vitte el valaki. Azért hozzátette, hogy lehet, hogy családtagja volt. :)) Ez a nő amúgy rendkívül magányos lehet, mert nagyon próbált minket szóval tartani - sokáig sikerült is. Mikor már a környék geodéziai jellemzőinél tartott, illedelmesen elköszöntünk, hogy majd jelentkezünk.

Az is huncutság volt benne, hogy Sógornőm 8,7 milliót mondott, a nő pedig 8,9 milliót. Kiderült, hogy azért, mert hülye volt, és kizárólagos megállapodást kötött az Otthon Centerrel vagy mivel, s csak rajtuk keresztül adhatja el a kecót. Nagy fájdalommal megjegyezte, hogy "hát, akkor kifizetem nekik a jutalékot, egye meg a fene, de legyen eladva a lakás". Persze, kifizeti abból a pénzből, amit mi pluszban adunk, nem? Ha nem 8,7, hanem 8,9, akkor mi fizetjük ki a jutalékot. Szuper üzleti lehetőség, kár kihagynunk.

Hazafelé egyre kevésbé volt kellemes a környezet (már sötét is volt), de azért beugrottunk egy könnyű vacsorára a Burger Kingbe. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, s a világért sem szeretnék gasztronómiai fejtegetésekbe bocsátkozni ebben a posztban, ezért csak annyit jegyzek meg, hogy minden bizonnyal az Újpest Központban lévő Burger Kingben dolgoznak a világ leglassabb és legtaplóbb gyorséttermi kiszolgálói. Ha esetleg egy arab (vagy bármilyen más, tőlem ír vagy baszk is lehet) terrorszervezet Budapesten is csapást akar mérni a haldokló nyugati kapitalizmusra, akkor ajánlom szíves figyelmükbe első célpontként ezt az "éttermet" a benne "tevékenykedő" bugrisokkal. Nagy segítség lenne. De tényleg.

Na, Újpest egyelőre ennyi. Van még pár időpontunk, úgyhogy lakásposzt-dömpingre számíthattok. Hurrá.