Régen volt ilyen sz*r napom. Reggel családi perpatvar közepébe keveredtem, s persze, megint én voltam a sz*rkeverő. Elvittem egy számítógépet egy külsős cég rendszergazdájának, de nem tudta felinstallni a programját, ezért ott kellett hagynom. A kedvenc terrarisztikai boltomban nem volt egér (pedig ott mindig van) Pálcikának. Újratelepítettem egy kollegám laptopját, de a levelezésének fele a Valhallába távozott (ezt még holnap kell beadnom neki). Este, már sötétben vettem észre, hogy a kocsi bal első izzója kontakthibás, és nem világít (szimpla izzócserével túl egyszerű lenne megoldani). Meló után 4 kört tettem a Jókai tér körül, mire találtam parkolóhelyet a tetoválószalonnál. A tetováló bejelentette, hogy ezentúl nem dolgozik szombaton (hiába volt beírva kettő is), s a következő időpontot március 8-ra kaptam (az utána következőt április 11-re). Még szerencse, hogy hazafelé nálam volt a "Marilyn Manson összes", s bár nekem okom is volt, teljesen át tudtam érezni a mai nap hangulatát: I don't need a reason to hate you the way I do...

Azt már tudjátok, hogy Szószparkos módra hogy nézünk ki manapság (# 644), de itt van két kép hajdanvolt gyermekkorunkból. Istencsászárné ennivaló volt (mármint nem csirkepörkölt nokedlivel vagy zellerleves, hanem aranyos), de szerintem én is. :)) A képem hátuljára valaki felírta a teljes (vezeték- és kereszt-) nevemet. Már mondtam a szülinapomon (# 776), hogy Anyám nem nagyon van tisztában vele, mikor születtem. Nagyon remélem, hogy nem ő írta rá, mert ha csak így tudott beazonosítani...

Tízezer (# 397) és tizenkilencezer-kilenszázkilencvenkilenc (# 643) után ide is elértünk.

Köszönöm szépen a sok kétségbeesett levelet. Nagyon aranyosak vagytok. A helyzet az, hogy ezt a (tudom, gyenge) poént szerettem volna egyszer elsütni az istencsaszar.hu élete során, de április elsején túl egyértelmű és átlátszó lett volna, ezért lett február elseje belőle. Nem hagyom abba, írok tovább, de nagyon szépen köszönöm a megerősítést. Amúgy ma Győrben voltam egy üzleti partnerünk gépét hegeszteni (ott bezzeg 80 forint egy óra parkolás, nem 240, mint Budapesten), az idő barátságtalan, ködös volt. Arra gondoltam közben, hogy mekkora tréfa lett volna az Úrtól vagy a Sorstól, ha az autópályán egy karambolban jól meghalok, s akkor ti sosem tudjátok meg, hogy ez az egész csak vicceskedés volt. Szerencsére az út normális volt, én pedig itthon vagyok, és élek. Mégegyszer bocsesz, már szégyellem is magam, alpári volt, többet ilyet nem csinálok. :))

November végén némi dilemma után biztosítót váltottam részben az alacsonyabb negyedéves díj, részben az Aegon pofátlansága miatt (# 765). Az Union Jack Gumitársasághoz Union Biztosítóhoz szerződtem a Biztosítás.hu alkuszon keresztül. Tökjó, mert online meg tudtam kötni mindent, elküldték emilben, kinyomtattam, aláírtam, faxoltam, s már meg is volt minden. Később küldtek egy levelet, s benne egy igazolást, amit kinyomtattam, s akkurátusan a forgalmiban helyeztem el. Elvileg egy hónapig azt bizonyítja, hogy kötöttem biztosítást, s ezalatt az idő alatt ők tudnak nekem szerződést küldeni a befizetendő csekkekkel. Letelt a 30 nap, de levél sehol. Kénytelen voltam betelefonálni az Unionhoz, hogy küldjék már Mr. Teddy-t a szerződést, mert az igazolásom lejárt, s így meg fog büntetni a rendőr. Kiderült, hogy még nem is kötvényesítették a szerződésemet, benne sem vagyok a rendszerben, de ha jót akarok magamnak, fáradjak be személyesen az irodájukba, ahol ők adnak csekket.

Befáradtam. Benne voltam a rendszerben (akkor most ki a hülye?), csak még nem jutottak el odáig a sok kötés miatt (mármint biztosítás-, nem sál- vagy ilyesmi-kötés), hogy küldjék a papírokat. De adtak csekket, befizettem, így már tényleg érvényes a kötelezőm. Az Aegon kérdésemre megmondta, hogy ugyan már december elején kikértem a bonus-malus igazolást, de csak két hete küldték nyomdába (miért? nincs nyomtatójuk?), s majd hamarosan jön. Balf*sz banda.

Nos, igazából az egészben az a szomorú, hogy tökre hiába kötöttem én az interneten keresztül, ebből csak az alkusznak volt haszna, nekem meg rohangálnom kellett utána. Aki hasonló cipőben jár (44-es a Deichmannból nem kapott még csekket), hívja fel gyorsan a biztosítóját, mert ha a kockázatviselés kezdetétől számított 30 napon belül nem érkezik lóvé hozzájuk (mindegy, kinek a hülyesége miatt), akkor balhé van, nem biztosítás!

Godmode a szifonon keresztül

Kicsit valahogy kezd elegem lenni abból, hogy az összes rokonom és barátom számítástechnikai problémákkal fordul hozzám. Szó se róla, szívesen segítek, nem erről van szó, de akárhova megyek, véletlenül mindig van ott egy kompjúter, amit rendbe kell tenni. Ha nem megyek sehova, akkor telefonon érnek utol. De semmi baj, amíg a szerelés és supportolás elszórakoztat engem, addig megcsinálom. Utána meg: így jártatok. Kellene magyarázkodnom? Ha mondjuk bányász lettem volna, akkor mindenkinél kőszenet kellene fejtenem? Arra gondolni sem merek, mi lenne, ha urológusnak tanultam volna...

A most következő témáról jutott ez eszembe. Éppen ifjabb bátyám százéves P2-es laptopjáról mentettem le a családi fotókat, amit még tavalyelőtt nyáron készített Godmode egy össznépi banzájon. Neki eléggé jó fényképezőgépe van. A képeket nézegetve jöttem rá, hogy ezek az emberek (szüleim, nagyszüleim, testvéreim, unokatestvéreim) teljesen ismeretlenek nekem. De még saját magamat is furcsának, távolinak láttam. S bár szerintem, ha ugyan nem is nyernénk meg a Legszebb Kiterjedt Rokonság fődíjat, de van köztünk pár kimondottan jóképű fickó (például én :)) és szép nő (úgyis tudod, kire gondolok :)). Ezeken a képeken viszont mindenki túlságosan életszerű volt: sehol az emlékek homályosította báj, mindenütt ráncok, szarkalábak, borosta (már akinél), hülye arckifejezések, borzas hajak, ősz hajak, tokák, elálló fülek, előnytelen esésű ruhadarabok hegyes szemfogak, paták, villás nyelvek, szőrös farkak. S ezekkel a külső jegyekkel, amiket a professzionális fotómasina kiemelt, már mindenki egy kicsit ismeretlen volt. Hiszen ők nem ilyenek, mi nem ilyenek vagyunk! Kik ezek? Az Addams family? A texasi láncfűrészes családja? Azt hiszem, senkinek nem szabad ennyire jó fényképezőgépet használnia...

Amennyire vissza tudok emlékezni, amikor iskolás voltam (mondjuk alsó tagozatos), a szülinapomon bevittem az osztályba egy üveg málnaszörpöt és doboz egy Tere-fere kekszet, és egy kicsit ünnepeltünk. Ez csak Istencsászárné mai sztorijáról jutott eszembe. Egyik tanítványa (6 éves) bevitt a szülinapján 21 darab filléres cukorkát (tudod, olyat, amiből fél kiló kétszáz forint a Teszkóban). Mikor nejem megkérdezte, hogy "Marcsika, de hát 22-en vagyunk, miért csak ennyi cukorkát küldött anyukád?", Marcsika csak ennyit válaszolt: "mert van hiányzó!". Persze, többen is hiányoztak, s megmaradt 4-5 cukorka. Istencsászárné felajánlotta, hogy azokat elteszi a hiányzóknak, de Marcsika inkább a "hazaviszem" megoldást választotta. Én már öreg vagyok az ilyen bulikhoz, de a mai gyerekek igazán tudnak pörögni...

Szombat délelőtt újabb fejezetet írtunk a Lakást Vásárolunk (írta: Istencsászár és Istencsászárné) című könyvbe, vagyis pontosabban: újabb lapot téptünk ki belőle. Szigethalom egyik benzinkútjánál találkoztunk a malacképű ingatlanos nővel, de én már előtte tudtam, hogy nem akarok ide költözni, mert nagyon messze van. Az M0-ástól is nagyon messze van, pedig az sincs közel túl sok mindenhez. De azért engedelmesen követtük a nő autóját, ahogy az kacskaringózott Szigethalom utcáin, s egyre inkább az volt az érzésünk, hogy egy labirintusban járunk, ő pedig a vesztünk felé vezet minket. Azon sem lepődtem volna meg, ha valamelyik sarok mögül elénk ugrik Minotaurusz.

Két házat néztünk meg, az egyiket éppen ácsolták a külföldi vendégmunkások (nem, nem svájciak), a másik egy ugyanilyen, már elkészült ház volt. Azt hiszem, a félkészről sokat nem tudok elmondani, inkább rátérnék a készre, ami egy pár utcával odébb volt, s az oda vezető útra már aszfaltot sem pazarolt az önkormányzat. Nos kérem, egy igen impozáns ikerházról van szó, méghozzá hármasiker-házról, hiszen a telken három lakás kapcsolódott össze egy épületté. Két méretből választhattunk: 80 négyzetméter 12,5 milláért vagy 60 négyzetméter 9,8-ért. S ebben az árban már benne volt az ügyvédi díj, a hitelügyintézés, minden. Ez nagyon szimpatikus volt, főleg, hogy az előző lakóparkban a lakás borsos árához még hozzászámoltak egy halom járulékos költséget (# 806). Sajnálatos módon összesen ennyi piros pontot adhattunk a projektnek. A telken nem volt garázs, csak egy kis kertrész, ami pont elég lett volna kocsibeállónak, de akkor ugye meg hol lenne a veteményes? Kétoldalt két omladozó kulipintyó álldogált, az egyiknél a teraszon teregették ki a mosást (mínusz 3 fokban), a másiknál egy falka kutya ugatott szüntelenül.

A ház belülről sem kapott meg igazán. Amolyan könnyűszerkezetes volt, teljesen fából. Míg eddig mindenhol biztonsági ajtókat láttunk, itt a bejárati ajtó nagy része üveg volt, egy olyan komplikált zárral, mint ami nálunk a vécében van (és mi nem fektetünk nagy hangsúlyt a vécé bevehetetlenségére). Belül egy impozáns vaslépcső vágta ketté a 16 négyzetméternyi, konyhás étkezős nappalit, mely lépcsőt két nagyon erős jancsiszeggel kapcsolták a tetőtér padlójához. Fent volt még két kisebb szoba és egy nappali-féle, de nem mentünk fel, hiszen a lenti helyiségből tökéletesen felláttunk a padlózat lyukán át, ami a kiváló minőségű fa egyik kiesett 3 centi átmérőjű csomója volt. Lehet, hogy nem nagyon strapabíró ez a fa, de a nő elmondása szerint még kerül rá padlószőnyeg is - így már mindjárt más. Legalább az üveggolyóink nem gurulnak le a hálószobából...

Az egészre CSAK HÁROM ÉV garanciát vállal az építő, de annyi biztosan elég is, az azt követő 27 évben (amíg a hitelt törlesztjük) pedig csak elleszünk valahogy a kertben, az autó alatt. Megkérdeztük a közlekedést is, hogyan lehet bejutni a civilizációba. Azt felelte a hölgy, hogy abszolúte nincsen messze semmi, itt felszállunk a félóránként közlekedő sárga buszra, az elvisz valameddig, ott átszállunk egy másikra, onnan a HÉV-re, s már bent is vagyunk a városban, a fia például fél 7-kor indul, s háromnegyed 8-ra beér a suliba. Nem akartam neki mondani, hogy ennyi idő alatt Kecskemétről is felérne. Ide sem költözünk. Keresünk tovább...

Tavaly szeptemberben, pár nap híján négy hónappal ezelőtt két dzsungáriai törpehörcsögünk egyike, Szöszi hirtelen nagyon rosszul lett, majd hosszú csuklás- és rángásroham után kilehelte hörcsöglelkét (# 740). Pajtása, Szuszi azóta életmódot váltott. Előtte mindketten csak ettek és aludtak, eléggé elhíztak, de azóta Szuszi minden nap órákat taposott a hörcsögkerékben, s ennek meg is lett az eredménye: felére slankult, s ez igencsak jól állt neki. Persze, továbbra is sokat aludt és evett, de csinos maradt. :))

Most azonban érte is eljött egy apró kaszás. Délelőtt még kipucoltuk a terráriumát, akkor alig bírtuk elkapni, úgy rohangált az ágyon. Kábé egy órája vettem észre, hogy csak fekszik a földön. Megfordítottam, fél oldala teljesen leizzadt. Aztán csuklani kezdett, alig pihegett, de röpke negyedórán belül abba is hagyta végleg. Egy utolsó, nagy sóhajtással. Ügyes volt, nem szenvedett sokat. Komoly kort ért meg, másfél éves volt. A legközelebbi pitvarosi túránkig hibernáljuk, aztán majd újra találkozhat Szöszivel. Isten vele!

Vajon ki az az extra-tapló, aki a Teszkóban a túróba eszik bele?

Mostanában gyakran közlekedem ismét tömegközlekedési járatokkal. Még tavaly november végén kezdtem el ezt a hóbortot (# 771), aztán a zord idő és az autós forgalom csökkenése miatt visszanyergeltem a kocsira, de most, hogy lecsengett a síszezon vagy nemtommi, újra visszatértek a hülyék az utakra, s részint ezért, részint költségtakarékossági okokból (minden fillér kell a lakásra, ugyebár), részint kalandvágyból ismét ezt teszem.

Bevallom őszintén, nem szeretek ezért az utazásért fizetni. Hiszen megvehetném a havi bérletet 6900-ért, de nem hiszem, hogy 30 napon keresztül csak békávéznék, a heti aránytalanul drága (3400), ezért egy 10-es vagy 20-as vonaljegy-köteget tartok magamnál, amiből egy-egy darabot izgalmasabb helyeken, pl. metróban kezelek. (Bár múltkor hiába flangáltam az ellenőr csajszi orra előtt, még erősen és kihívóan a szemébe is néztem, richtig a mögöttem érkező diáklányt kapta el. Vajon a dark metal-stílusban fehérre mázolt képem és a számból csorgó vér miatt miért?)

Ma este hazafelé a villamoson álldogáltam, a középső kocsi hátsó ajtajánál, közvetlenül a lyukasztó mellett. Úticélom (átszállóhelyem) előtt kettő megállóval felpattant három ruhásszekrény-méretű ellenőr, s felhúzták az immáron kékké szelídült karszalagot (az a régi piros a szvasztikával tényleg kicsit erős volt), majd egyikük hozzám fordult. Én illedelmesen átadtam a zsebemben lapuló szűz jegyet, s úgy tettem, mintha én lepődnék meg legjobban annak érintetlenségén. A lyukasztó túloldalán ülő fickó hasonlóan ártatlan arccal hasonlóan ártatlan jegyet adott át. Az ellenőr saját kis lila jegyével kipróbálta a lyukasztót (persze, hogy működött), majd nekünk szegezte a logikusnak tűnő kérdést: "Önök együtt vannak?". "Nem vagyunk - feleltem, majd hozzátettem: - de én szívesen leszállok a következő megállónál." Mert ugye az ember eltervezi, hogy majd jól átveri az ellenőrt, hogy nincsen nála igazolvány, bemondja, hogy ő bizony Török Bálint Érdről, s még az orrát is megfricskázza, de amikor szemben áll vele három szumoharcos, akkor valahogy átértékeli a dolgokat.

Leszálltunk a villamosról, meghitt kettesben, az ellenőr meg én. (Az utastársat egy másik kaller vezette el.) Azt kérdezte tőlem, hogy "érdekel-e egy alternatív elintézési mód", mert a helyszíni bírság 2500, a csekkes 7000. Érdekelt volna, de kettőszáz forint volt nálam mindössze. Ezt a tudtára is adtam.
Ő: - Hogyhogy csak ennyi pénz van magánál?
Én: (Miért, utcára sok pénz kell?) - Mert a többi a feleségemnél van.
Ő: - Maga ilyen jó ember, hogy elengedi 200 forinttal?
Nem tudtam, hogy ezt dicséretnek vagy szarkazmusnak vegyem, de aztán alaposan végigmértem az arcát, s rájöttem, hogy annyira messze állhat tőle a szarkazmus, mint Makó Pitvarostól (az is 25 kilométer), így csak könnyeden felkacagtam, mintha csak a Jegyellenőrök Éves Bálján koktéloznánk szmokingban. Aztán egy "na, legközelebb lyukasszon"-nal elbúcsúzott tőlem, én pedig boldogságtól repeső szívvel repültem az aluljáró felé. Haverom a kalauz. Csak később jutott eszembe, hogy milyen mulatságos lett volna visszafordulni, s megkérdezni tőle: "elnézést, a kezeletlen jegyemet visszaadná?"

Ifikoromban volt egy roppant borzalmas filmsorozat valamelyik helyi kábeltévén, a Power kapitány és a jövő katonái. Igen sokat és keservesen sírtam rajta a '80-as évek végén, mert annyira szánalmasan rossz volt. Sokkal később, egy unalmas gimnáziumi németórán még egy verset is írtam róla, de azt lelkünk épülésére ezúttal nem teszem közzé.

Persze, nem igazán volt feltett szándékom, hogy megnézzem a Sky kapitány és a holnap világa című marhaságot, de arra gondoltam, hátha van valami köze öreg barátomhoz, Powerhez. Végülis mindkettő kapitány, lehet, hogy testvérek vagy mittomén. Előzetesen csak annyit tudtam róla, hogy Angelina Jolie félszemű nőt játszik benne - s szerepének fontossága ennyiben talán ki is merült. Összesen vagy 10 percet szerepelt, de nem is volt többre igényem. Gwyneth Paltrow (az életben nem fogom tudni egyedül leírni a nevét) viszont ennivaló volt.

A film maga a címéhez méltóan bugyutára sikeredett, sem az ötlet nem volt eredeti, sem a kivitelezés. A '30-as években játszódik, egy őrült német tudós, Totenkopf (Halottfej?) robotokkal begyűjt mindenfélét a világ különböző pontjairól, mert fel akarja robbanti a bolygót. S akkor jön a magányos hős, Ég kapitány, aki stukájával jól legyőzi őt, még a nehéz fémből készült gépeket is puszta ököllel csapkodja. Mint mondottam, roppant gyenge volt, nem is néztem volna végig, ha nem így csinálták volna meg. A képi világa nagyon megfogott. Olyan volt az egész, mintha animáció lenne, vagy tompa hegyű ceruzával színezték volna ki a celluloid szalagot. Belengte a '30-as évek homályossága (blur :)). Ismered a Commandos nevű játékot? (Bár az a II. világháborúban játszódik, de) végig az volt az érzésem, mintha az ottani szereplők, tárgyak elevenedtek volna meg, mintha ez egy előzetes vagy kedvcsináló lenne a Commandos 4-hez. Szóval, a film roppant béna és nevetséges volt, Gwyneth (annak ellenére, hogy kimondottan nem vagyok oda érte) kifejezetten bájos, de a képi világ fantasztikus. Már csak ezért is (pontosabban: csak ezért) érdemes volt végignézni. Jó, hát mindezért tényleg pazarlás volt pár percet elvennem az életedből, de csak, hogy lásd: nem csak japán horrorokat nézek...

Tegnapra kivettem egy fél szabadnapot, s délután Bátyámmal és Sógornőmmel négyesben visszatértünk az eddig legszimpatikusabb, Budapest-környéki lakóparkhoz. Azért velük, mert ők nálunk lényegesen többet értenek a lakásvásárláshoz, építéshez, hitelekhez. Készségesen körbe is vezetett minket a múltkori értékesítő csajszi, kinéztünk magunknak egy lakást az 5 szintes ház második emeletén (a tetőtér-kérdést minden szempontból alaposan átrágtuk, s elvetettük). Alapból minden lakásban egy háló + egy nagyobb, konyhás, étkezős nappali van, s ebből lehet esetleg leválasztani egy másik szobát. Nos, a kinézett lakás 46 négyzetméter (plusz 3 nm erkély) 12 és fél millióért. Ez testvérek között is több mint 271 ezer per négyzetméter, ami kicsit drágának tűnik ahhoz képest, hogy nincs valami központi helyen. Persze, Budán még egy ötvenest-százast rá lehet tenni, de akkor is. Éppen tegnap tervezték a Szomszédokban Vágási Feriék (ilyet is nézünk, vérciki, de nézzük), hogy eladják a 75 (!!!) négyzetméteres panelt, mert kicsi lesz hármuknak, s tökjó, mert most magas a négyzetméter-ár, 40 ezer!

Miután össze-visszajárkáltuk az összes lakást, beültünk az irodába megbeszélni a részleteket. Szóval, 12,5 millió. Ehhez illik megvenni 350 ezerért egy szabadtéri, nem elkerített parkolóhelyet, hacsak nem akarok naponta másfél kilométert sétálni a kocsitól, netán bevásárlás után a cuccokkal. Ez összesen 12,85 millió. Ha akarunk még egy szobát (márpedig akarunk, mert egy kevés lesz 30 évre), akkor 16 ezer/nm áron húzzák fel a falat (nem mertem megkérdezni, pedig csak poénnak szántam, hogy "és ha a téglát mi hoznánk, kisnaccsád?" :)) plusz ajtó, olyan 200 ezer lesz (össz: 13,05 milla). Ha velük csináltatjuk a konyhabútort és a riasztót, az újabb 220 ezer, s ha kérünk még olyan nyalánkságokat is, mint sarokkád és színes falfestés, akkor 13 és fél milliónál vagyunk. Ugyan egy fillér önerőnk sincsen, de 2,4 milliót ad Állam bácsi két gyerekre "hozomra" (vagy "csinálomra" :)), így csak 11 millát kellene felvennünk, de ez mindegy, hiszen az összes többi járulékos költségnél a teljes hitelösszeget, a 13,5-öt nézik. Így például az ő ügyvédi díjuk (mocsokság) az egész 1%-a (135 ezer), ha ők intézik a hitelünket, akkor 1% (a második, így már 270 ezer), ehhez jön a bank sarca, a hitelfolyósítás díj: 1% (a harmadik, tehát 405 ezer). Ez viszont a lehúzás magasiskolája: elkérnek pénzt azért, hogy pénzt adnak nekünk. Érted? Nem elég, hogy több mint a kétszeresét fogom visszafizetni uzsorakamatra, de még annak is elkérik az árát, hogy odaadják a lóvét. Vajon amúgy nem tudnák megfizetni a csinovnyikot, aki kitölti a papírokat? Mert biztos nem az ő célprémiuma lesz. Ehhez jön még a közjegyzői díj, ami cca 70 ezer. Összefoglalva: megveszünk egy új lakást 13,5 milláért, plusz még fél millát kifizetünk arra, hogy megvehessük a lakást. Amiben ráadásul még egy darab bútor sincsen, de ha itthonról elvisszük a kanapét, asztalokat, meg mindent, ami még valamennyire kinéz, akkor is kell mosógép, hűtőgép, tűzhely, gardrób, ágy, étkező - meg egy halom olyan kiegészítő (függöny, lámpák, miegymás), ami észrevétlenül, apránként meríti le a számlánkat. Fasza. Arról nem is beszélve, hogy 20-30 éven át igencsak kemény összeget fogunk fizetni a lakásra.

Éppen ezért arra jutottunk, hogy ha már ennyire komoly (és költséges) a dolog, akkor nem ugrunk bele az utunkba kerülő első kútba. Bár nagyon tetszik ez a lakópark, s viszonylag közel is van, de nem hagyjuk magunkat belerángatni a "ha nem igyekszünk, elfogy minden lakás" befenyítéssel. Igazából ennyi pénzért már kaphatnánk egy 56 négyzetméteres ikerház-felet garázzsal, saját kertrésszel. Ráckevén. Na, igen, az speciel marha messze van, nem vagyok hajlandó napi három órát utazni. De - mivel a kocsi anyagilag rendezve van - az idő kivételesen nekünk dolgozik. Ha nem lesz lakásunk fél éven belül, akkor nem lesz. Akkor lesz egy éven belül. A lakáspiac a gombamód szaporodó lakóparkok miatt egy idő után telített lesz. Ha addig nem is tudunk várni, de kivárjuk az időnket, s nem csapunk rá a második lehetőségre. Az első ugye Kistarcsa volt - ott most derült ki, hogy a víz köbmétere 800 forint. De jó, hogy oda sem költöztünk... (Update: a kollegám nemrég mondta, hogy bizony megtréfálták őt, mert a víz csak 350. Nabumm. Ettől még nem lett a hely szimpibb.)

Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a világ legbénább vígjátékait a németek készítik. Egyszerűen nem értenek hozzá, van ez így. Talán az is kezd sokak számára világossá válni, hogy a spanyolok nem értenek a horror műfajához. Egy azonban teljesen biztos, s álszerényen remélem, hogy ehhez a kialakuló képhez pár karakterrel én is hozzájárulok: a japánok is képtelenek izgalmas horrort csinálni. Legutóbb írtam nektek a Sötét víz című remekről (# 767), most ismét túl vagyok egy eposzon, aminek Fertőzés a címe.

Ennyi hulladék japán horror után senki sem mossa le rólam, hogy tényleg szeretem ezeket a sz*rokat, ezért nem is kezdem bizonygatni az ellenkezőjét. Pedig nem. Már tényleg csak az istencsaszar.hu miatt nézem meg az ilyen filmeket. De milyen szenvedések közepette! Ezt is csak kétszeri nekifutásra tudtam végigkínlódni. Közben potenciális leendő lakásaink alaprajzait nézegettem, de így meg elvesztettem a fonalat, s vissza kellett tekernem (a filmet, nem a fonalat). A film egy lepukkant közkórházról szól, ahol négy nővér és három orvos teljesít szolgálatot. Mindenkinek van valami hendikeppje, az egyik nem tud vért venni, a másik sebet összevarrni, ilyesmik. A mentősök betolnak egy bebugyolált, fertőzött beteget, akit az egyik orvos nem hajlandó átvenni, erre ők a folyosón hagyják. Őszintén szólva ennyi az egész, amire vissza tudok emlékezni a filmből. Innentől eléggé zavarossá válik, lassacskán mindenki fertőzött lesz, a vérük zölddé válik, leesnek a végtagjaik és a belső szerveik kifolynak a testükből. Nagyon viccesen oldották meg "filmtrükkileg", egy kicsit talán még a '80-as évek elején készült amerikai bélkifolyós horrorok is hihetőbbek voltak. Közben be-bevágnak egy snittet, amin egy játszótéri hinta üresen szálldogál és nyikorog. Reméltem, hogy a végére fény derül rá, hogy miért, de nem. Aztán kiderül, hogy a főszereplő orvos képzelte be az egész zöldes trutymót, miközben mindenkit lemészárolt szikével. Nagyon furfangos, ilyesmit még sosem láttunk máshol. Persze, az egész filmet belengi az uralmat és irányítást minden néző hangulata felett átvevő teljes nihil és unalom. Bizony, a japánok úgy hatnak a nézőkre, hogy nem az ijeszt(e)getés alpári módszerét alkalmazzák, hanem próbálnak minket unalomba fojtani. Bár, eléggé sokszor beleszőtték azt a kicsit sem sablonos mozzanatot, mikoris a teljes csöndben és félhomályban botorkáló szereplő hirtelen meglát valamit. Ilyenkor a hangmérnök asszisztense egy marék villát húzgál egy porcelán tányéron, hogy jobban megijedjünk, de rendre kiderül, hogy az a valami csak egy (még élő) másik szereplő, ergo: feleslegesen ijedtünk meg. Az ilyen hatásvadászatot sem tudtam tolerálni a tizenhatodik alkalom után.

(Elkövettem azt a hibát, miközben a film borítóját keresgéltem, hogy a Gugli képkeresőjébe beírtam az "infection" szót. Ha jót akarsz magadnak, te ne tedd!)

Sz'al jó volt ez a film, illik a többi japán szemét közé. Mindazonáltal kisgömböc módjára egyre csak nő étvágyam a japánok eme elfuserált szubkultúrája iránt. Kérem a következőt!

Mint arra esetleg te is rájöhettél az istencsaszar.hu két és negyed éves fennállása alatt, ez az oldal nem egy amolyan szokványos napló, ahol leírom a naponta történt dolgokat (szerencsére), hanem kedvemnek és hangulatomnak megfelelően írok erről-arról, ami érdekel vagy amit érdekesnek tartok, így értelemszerűen nem is jelentkezem minden nap, csak amikor úgy gondolom. Most jöttem rá (hazudok, mert már legutóbbi látogatásunkkor rájöttem, de csak most volt indíttatásom leírni), hogy ugyanez Pitvaroson nem igaz. Ott minden napról akkurátusan megírom, mi történt velünk, még ha azok olyan izgalmas történések is, mint a teljes napot betöltő kajálás és heverészés. Hiába, az egy más világ. Jó, hát nem tudom, ezt most miért kellett elmondanom.

Ez a legyező azért jobban néz ki, mint a csekkek (# 073), nem? :))

2003. december 12-én vettük Fiatal Beát (# 076), azóta ti is nyomon követhettétek életének egy-egy fontosabb momentumát. Nos, mint azt már említettem vala, úgy alakult, hogy drága szüleim jóvoltából egy összegben ki tudtuk fizetni a maradék négy év hátralévő tartozását. Látod, milyen jó, ha az embernek ilyen jóságos és vagyonos pedagógus szülei vannak? Ma reggel 8 óra előtt egy perccel már a József Attila utcai bank bejárata előtt toporogtam belső zsebemben kicsit több, mint másfél millió forinttal. Sorszámot téptem, sorra kerültem, majd remegő kézzel nyújtottam át a pénzt az ügyintéző hölgynek. Igaz, hogy csak pár órát volt nálam, de nagyon a szívemhez nőtt ez a kis készpénzösszeg. Ő azonban, mint egy szőrcsizmás, izzadó felsőtestű, csatakos loboncú brutális viking harcos, aki éppen az aktuális falu felégetése és lemészárlása közben egy síró csecsemőt tép le ordítva síró és könyörgő anyja csecséről, könyörtelenül átvette, betuszkolta a számlálógépbe, majd megkaptam a visszajárót. Ennyi volt egymillió-ötszázhatvankétezer-ötszázhuszonöt (1 562 525) forint elköltése (a svájci frank árfolyama miatt csökkent a múltkor írotthoz képest). Pár perc üldögélés után kézhez kaptam a törzskönyvet is, majd 8:17-kor büszke autótulajdonosként kiléptem az ajtón.

Érkezésemkor túlságosan is borúlátó voltam a várakozási időre gondolva, így 9:24-ig megvettem a parkolójegyet. Legalább egy kis extra profitot szereztem a parkolótársaságnak (nekem, mint ex-milliomosnak úgysem számít a pénz). Még elugrottam a kerületi okmányirodába, hogy a kocsi papírjairól levezessék a "jármű csak a Merkantil Car Rt. engedélyével idegeníthető el" nevezetű passzust (még 1500 ruppó adomány Boldogságos Bürokrácia perselyébe), de ott a szokásos fejetlenség uralkodott, így majd máskor visszatérek. Egy ideig úgysem akarjuk elidegeníteni. Oh, még vissza kell szereltetnem a CD-s rádiót, örülni fognak a szerelő kollegák. :)) Otthon ünnepélyes keretek között, könnyes szemmel apró fecnikké téptük a maradék 47 darab 40 146 forintos csekket. Végülis miénk az Albea, miénk a világ, hurrá, hurrá!

Ígéretemhez híven most már illene elkezdenem felfosztani a nagy titkot fedő lepel anyagát. Ez a poszt az elmúlt másfél hét eseményeit szeretné elmesélni, ezért vagy egyetlen nagyon hosszú poszt lesz belőle, vagy több kisebb. Mindazonáltal érdemes végigolvasni, mert ezen adatok ismeretének hiányában lehet, hogy nem lesz annyira érthető és/vagy élvezetes az istencsaszar.hu-n elkövetkező hetekben, hónapokban ezen témakörre fókuszált posztok tartalma. Nos, ahogy a sebész főorvos mondaná: vágjunk bele!

Karácsony tájékán végképp arra az elhatározásra jutottunk, hogy el kell költöznünk Anyáméktól. Két és fél éve vagyunk itt, s bármennyire is próbáljuk egymást tolerálni, azért kisebb-nagyobb súrlódások csak megesnek, s különben is: 29 évesen már illik önálló életet kezdeni (ami az együtt lakástól még ugyan önálló volt, csak nem független). Utoljára tavaly februárban próbálkoztunk hasonlóval, akkor sikerült is magam nagyon felhúznom a fészekrakáson (# 585). Keresgéltük agyba-főbe a lakásokat, aztán rájöttünk, hogy valószínűleg nem 2-5-10, hanem legalább 20 évre kell terveznünk, ezért a használt garzonokat kiejthetjük. Különben sincs szocpol használt kéróra. Ezért új lakást kell vennünk, kapunk hozzá 2,4 millát, ha bevállalunk 2 gyereket 8 éven belülre (bevállalom, Brother!). De sajnos itt van még nekünk a kocsi, amit még vagy 4 évig fizetünk havi 40 ezrével, vagy megpróbáljuk eladni. Le is kértem a banktól az infót, mennyit kellene egy összegben leperkálnunk: 1 564 811 forintot.

Az idei első munkanapomat el is töltöttem azzal, hogy alaposan meghirdettem az Albeát. Szomorú szívvel ugyan, de nemes cél lebegett a szemem előtt. Előtte tájékozódtam a Fiat kereskedőtől, mennyi mostanság a piaci ára: 1,8 millió (nem a kereskedőé, a kocsié). Én a benne lévő extrákon kívül (plüss, légkondi meg egy csomó minden más) még hozzáírtam téli és nyári gumi garnitúrát, visszatettem bele a gyári magnót (kiszedtem a CD-set: # 677), s meghirdettem 1 690 000-re. Mindössze két érdeklődőm volt az első napon, az egyik tényleg csak érdeklődött, a másik egy hétéves S40-es Volvóra akarta cserélni, plusz én hívtam fel két neppert, ők 1,5-ért ill. 1,3-ért vették volna meg. Magyarán: ha eladom egy neppernek 1,3-ért, akkor még 264 ezret kell hozzáadnom saját zsebből, hogy törölje a bank a tartozást, üresben legyek kocsi nélkül...

Közben egy kollegámmal beszélgettem, aki most vett új lakást. Ők havi 48 ezret fizetnek olyan alapra, amilyen kábé a mienk lehetne (minimálbér + pedagógusi nettó = 2,4 szocpol + 9,1 milla kölcsön). Teljesen felvillanyozott, ráadásul utánaszámoltam, hogy így még a kocsit sem kellene eladni, max. ha nagyon nem jövünk ki a havi keretből, akkor túladunk rajta. De addig nem árt, ha van, hiszen erőteljes érdeklődést mutattam a kollegám lakóközössége iránt, ezért másnapra már egyeztettem időpontot is az ingatlanossal, és este Istencsászárnéval Kistarcsa (angolosoknak: Smallholdit) felé vettük az irányt.

Igaz, hogy sötétben autóztunk ki, de a hely szimpatikus volt. Kétszintes, 20 lakásos házak. Kettőt néztünk ki, mindkettő 49 négyzetméter körül volt 11,5 és 12 milláért. Az egyik a földszinten, a másik az emeleten. A kollegám már közben szintén beleélte magát, hogy együtt fogunk garázst építeni meg sörözni meg minden. Bepróbálkoztam az ingatlanos nőnél ugyan, ez már a csökkentett áfás ár-e, s ebből még lejön-e 5 százalék, de nagyon megvetően nézett rám, így inkább nem feszegettem tovább a témát. Megadtuk fontosabb adatainkat, hogy le tudja kérdezni a banktól, hogy hitelképesek vagyunk-é, aztán hazaindultunk. Az egyetlen baj az volt vele, hogy bár ugyan nekem nem volt messze a munkahelyem (Népstadion), de Istencsászárné eléggé sokat utazhatott volna a város másik végébe, Nagytéténybe naponta. Közben utánanéztem, utánakérdeztem több helyen Kistarcsának, azt hallottam róla, hogy tele van indiánnal meg nem olyan nagyon biztonságos hely. Így viszont már nem olyan rózsás a helyzet. Igaz, hogy egy ugyanekkora új lakás Budán 5 millával többe kerül, de akkor sem éri meg a napi 3 órás utazgatás, hogy egy indijános kisvárosban lakjunk. Amilyen gyorsan beleszerettem Kistarcsába, olyan gyorsan ki is ábrándultam belőle, s ugyan másnap még nem tudott semmit mondani az ingatlanos csaj, hogy szólt-e a bank, de már nem is érdekelt. Máshova megyünk.

Budapest továbbra sem jöhetett szóba, meg normális embernek tartva magunkat, mi is inkább kifelé menekülünk a városból, mint anno Snake Plissken, aki a börtönszigetté átalakított Manhattanből mentette ki az elnököt. Inkább az agglomeráció, de csak közel, például Tököl (angolosoknak: Hesitates vagy Pumpkinkills) nagyon messze van. Felfigyeltünk a liftreklámon egy másik kisvárosra (a neve maradjon egyelőre titokban), ami szép hely, s az M0-áson hamar kiérünk. Kimentünk, megnéztünk, most azért vagyunk nagyon oda. Próbálunk egy kicsit lehiggadni, még több helyet megnézni, de nagyon tetszik az ottani lakópark, másnap már a családot is kirángattuk véleményt kérni. Amit kinéztünk pölö, az egy 54 négyzetméteres tetőtéri (4. szint) lakást 12,5 milláért. Lift persze nincs, viszont érdemes kerítésen kívül parkolóhelyet venni 350 ezerért (ez speciel bugrisság).

A poszt vége egy kicsit össze lett csapva, de a lényeg: lakást veszünk, költözünk, akár 2-3-4 hónapon belül! Arra kérnék mindenkit, akinek van hozzá kanala és tapasztalata (tudom, hogy van köztetek sok ilyen), írja meg nekem, hogy új lakás vásárlásánál mire kell figyelni, miért jó/nem jó a tetőtér vagy a többi szint, lehet-e alkudni, miért jó/rossz a városon kívül élni, satöbbi, minden, ami ezzel kapcsolatos! Köszönöm!

Ja, még két valami, hogy irigykedjetek és ne irigykedjetek. Egyik: Apámék felajánlották, hogy megveszik nekünk másfél milláért az autót, hogy azt ne kelljen törlesztenünk tovább. Hát nem aranyosak? A másik: mivel egy fillér önerőnk sincsen, ha szocpollal vesszük a lakást, akkor cca. 10,5 millát kell felvennünk. Ez 30 év alatt havi 70 ezrével már ki is lesz egyenlítve. Szerinted ez normális, hogy nyugdíjas koromig odaadom nekik a fizetésem felét, és 60 évesen lesz saját lakásom? Csak nekem tűnik úgy, hogy valami nagyon nagy baj van ebben az országban?