Barátaim a kútban az Úrban! Örömmel telt szívvel van szerencsém bejelenteni, hogy vasárnap megtekinthetitek a Kör című filmet a TV2 csatornán (még mindig rajta van a "Csiga Kettő" név?) 21:40-kor. Bár nem ez, hanem a japán Kör 2 volt (# 653) az egész japán horrorfilm-szagám (sagám) elindítója az istencsaszar.hu-n, de mindenképpen nézzétek meg, mert remek. Szomorúságomra (és a ti örömötökre) nem az eredeti japán, hanem az amerikai verzió lesz, de úgy érzem, ez kellőképpen megkoronázza a vasárnapot. Nem tudom ugyan, mennyire lesz ijesztő, ha Samara kúszása közben betesznek némi vízkőoldó- vagy pelenkareklámot. A TVR-Hét tévéújságban egy vicces szerkesztő azt írta, hogy "misztikus thriller". Hááát, remélem, egyetlen fantasy-rajongó nagymama sem ül majd le téves reményekkel a képernyő elé, mert tuti, hogy megáll a szájában a dianás cukor kezében a kötés, ha Samara kimászik a képcsőből...

Januárban, kocogási kísérleteim során találkoztam először (és utoljára) a Genya Mérleglenyomó és Testedzést Megnehezítő Manóval (# 564). Boldogan jelenthetem, hogy végre sikerült egy társát is lebuktatnom. Ő nem más, mint a Közlekedési Dugóban Idegeskedés Emlékét Eltörlő Manó. Semmilyen más magyarázat nincs arra, hogy miért akarok újra és újra kocsival munkába menni, miközben pár nappal előbb halálra idegeskedtem magam, hogy mi a pélóért nem halad a sor. Legutoljára hétfőn dőltem be neki, amikor is reggel 40 perc alatt értem át a Hengermalom útról a Lurdy-Házhoz (pölö ez bicillivel megvolt 10 perc alatt). Mivel azonban lebuktattam a kis mocskot, megint tömegközlekedem. Derűsen, nyugodtan, mint egy hóbortos milliárdos, aki kénye-kedve szerint dönt arról, hogy aznap a Rolls Royce-szal vagy vonattal menjen a Rotary Club-ba.

Több dolog ragadta meg a figyelmemet legutóbb. Mivel az elmúlt 29 évből csak tizet töltöttem autózással, nem áll tőlem messze a békávé s annak járműparkja/eszközei. Az egyik kérdésem: miért kell egyes utastársaknak gyalogolni (néha futni) a mozgólépcsőn? Tudom, hogy van valami íratlan szabály, hogy jobb oldalon állunk, bal oldalon haladunk (vagy fordítva), de miért? Húsz másodperccel előbb ér fel? S akkor mi van? Mindegy, hóbortos milliárdos vagyok, aki csak joviálisan mosolyog ezen. A második kérdésem: ezeknél a modern villamosoknál, amiket 1939 és 1954 között szereztek be (s ezt még büszkén ki is írják a bkv.hu-ra), a középső, fapados kocsi sarkában miért olyan közel tették a kapaszkodót az oldalüvegre, hogy ne lehessen átfogni, csak alsó madárfogásban belekapni? Ezt sosem értettem.

Felfigyeltem viszont a vészjelző gombra. Szeretnék egy ilyet otthonra, de azért ezt ne vegyétek felhívásnak, a világért se buzdítanálak titeket arra, hogy törvénybe ütközzetek miattam. Ez a gomb az ergonómia netovábbja, a 30-as évek mérnöki bravúrja. Az egyszerű, letisztult acélszürke hengerre biztonsági popszegeccsel erősítették rá a tisztaságot, szűziességet jelképező fehér előlapot, mely közepéről felizgatott nőt idézve mered előre a vágyat, erőt és hódítást képviselő tűzvörös gomb egy jelzés értékű, szolid fekete keretben. A gombkomplexum alatt piros tábla hirdeti büszkén, hogy a felette helyet foglaló alkalmatosság mire is hivatott. A tervezők minden bizonnyal nem számoltak a hazánkba látogató turistákkal, de stílusosan és kifinomultan oldották meg a BKV dizájnerei ezt a problémát is: fehér öntapadós matricára még két nyelven kiírták, mit is találhatunk odafent. Ezeket a feliratokat szükségesnek látták három ízléses csillaggal elválasztani, nehogy azok a barom külföldiek összeolvassák és összezavarodjanak. A csengő mellé még a biztonság kedvéért odafújtak egy sémán keresztül némi radiátorzománccal egy számot, hogy a vezető bácsi biztosan tudja, melyik gombot kell kikapcsolni, ha mégegyszer jelez az a hülye utas.

Ugye, hogy mennyivel jobb villamosozni, mint abban a fránya Rollsban zötykölődni?

Az imént fürdés/hajmosás közben szokás szerint a Kossuth rádiót hallgattam, ahol egy ügyes riporternő interjúvolta meg egy kárpátaljai iskola tanulóit a Mikulásról. Arról, hogy mit kértek, mit kaptak, s hogy látták-e valaha a Mikulást. Az egyik kis krapek mondta, hogy egyszer látta, hogy a Mikulás beletette a csimmájába a cuccot. A másik ennél is tovább ment. Bemutatkozott (nem emlékszem a nevére, legyen jó az, amit most én találtam ki, majd elmesélte):
- Kárófüttyösi Márton vagyok, harmadik bé osztályos. Én egyszer láttam a Mikulást repülni. Fehér szakálla volt, négy szarvas húzta, és az égen repült...
Bevallom, annak ellenére, hogy szüleim és feleségem mind pedagógusok, nincs nagy pedagógiai érzékem (mert amiatt miért is lenne?), ezért a riporternő "hű, tényleg?" kérdése helyett jól ráordítottam volna Mártonra:
- Te agyalágyult kretén! Nincs is Mikulás, hanem apádék öltöztek be a kocsmázás után jelmezbe, hogy örüljél! Mit láttál te repülni? Fiam, a Napnál is világosabb, hogy hazudsz, azonnal hagyd abba, mert ennek nem lesz jó vége! Ha pedig tényleg láttál valakit repülni, akkor sürgősen álljál le a cellhigítóval, mert legközelebb csoki helyett akrilfesték lesz a csizmácskádban! :))

Olyan 15 éve van bakancsom. Előbb tűzoltó-, majd rendőrbakancsom volt, most egy Martens-félével harcolok évek óta (igazából a Martens-shopban vettem, Shellys márkájú, de azt ide sosem írnám ki, mert biztos ciki - update: tévedtem, mégsem ciki, mert killernek is az van :)). A vádlim közepéig ér, vízhatlan, mint ahogy ez egy bakancstól elvárható. Mostanában az évszaknak és a hozzá kapcsolódó éghajlati viszonyoknak köszönhetően ismét hordom. Nincs is annál jobb dolog, mint amikor az utcán lófráló (vagy sietni próbáló) birka tömeg egy-egy pocsolya előtt megtorpan, én pedig nagy büszkén átgázolok rajta, mert úgysem ázik be a lábbelim. Az élet apró örömei.

Ja, boldog Mikulást nektek! Apropó: mint nálunk mindenki, kaptam céges csokimikulást, rajta a nevemmel. Tejbevonó masszából készült (# 529), ezért megenni nem fogom, de azért kedves gondolat...

Nos, hát elérkezett idén is születésem napja. Hogy a nap mely szakában láttam meg a napvilágot, azt sajnos nem tudom, mert Jóanyám tavaly azt mondta, hogy délben, idén viszont már estére emlékezik. Ahhoz viszonyítja, hogy Apámék mikor jöttek be látogatni a testvéreimmel. Jó, mi? Ennyire volt jelentős az a nap... Egy kicsit szomorú vagyok, hogy az életben soha nem fog rólam pontos horoszpók készülni, de sebaj. A vércsoportomat sem tudom - eddig senkinek nem volt fontos, hogy feljegyezze.

Tehát, születésnap. Egyáltalán nem fogok számadást készíteni, mert egyrészt senkit sem érdekel rajtam kívül (de talán még engem sem), másrészt megtettem ezt már tavaly (# 525) és tavalyelőtt (# 059) is, s azóta napról napra figyelemmel tudjátok követni életem történéseit (durva, hogy szinte ugyanezekkel a szavakkal írtam le ugyanezt tavaly anélkül, hogy elolvastam volna?).

Inkább pár szót szólanék a fenti tortákról. Mert aki olyan nagyon gazdag, mint én akit szeretnek, annak több tortát is készítenek. A bal oldali Istencsászárné tradícionális körtetortája. 2002-ben volt az első, ami szétfolyt a szélrózsa minden irányába, 2003-ban az epres-csokis (# 059), 2004-ben a méltán híres horrorzöld ufós körtetorta római számokkal (# 525), idén pedig meggyes-körtés-vaníliás piros zselatinnal. Azt hiszem, Istencsászárné egyre jobb körtetorta-ügyben, úgyhogy jövőre is azt fogok kérni, mondjuk sárga színben. Egy idő után Istencsászárné lesz a legjobb körtetorta-készítő a városban, az országban, a bolygón. Akkor majd regisztráljuk a kortetorta.org-ot, és... ööö... és a többit még át kell gondolnom...

A másik (a jobb oldali) Anyám klasszikus csokitortája. Ő tulajdonképpen egyetlen édességet tud készíteni, de azt olyannyira jól, hogy felér száz másikkal (amiket nem tud csinálni). A vakolat ugyan kicsit kopott az oldalán (a tortáén, nem Anyámon), de ez hozzátartozik a régi recepthez való hűséghez. Isten(császár)i vajas csokikrém van benne, a kristálycukor pedig ropog a fogaim között - ezért olyan jó az egész. Ha jobban megfigyeled a tortát, egy kis furcsaságot fedezhetsz fel rajta. Igen, a 30-as szám. Anyám azt hitte, hogy idén már 30 éves leszek, Apám tudta csak leállítani, hogy számoljon egy kicsit utána (2005 mínusz 1976), s ne tegye rá a számokat a tortára (én tettem rá a fotó kedvéért). Ha jobban belegondolok, hogy nem tudja, milyen napszakban születtem, s már az is világos, hogy az évszámmal sincs tisztában, akkor joggal tehetem fel a kérdést: szeret-e ő engem, fontos vagyok-e neki? Hát, persze. Azért lehet, hogy elkezdek gyanakodni, ha a valódi kereszt- vagy becenevem helyett Bélának vagy Mariannak szólít majd, de addig bízom benne.

Jó ám, ha az ember egyetlen olvasónál többet vonzó blogot ír (aki enmaga), mert néha fontos kérdésekben is kaphat visszajelzést. Ha az utóbbi pár témát nézem, kaptam véleményemet formáló leveleket a kötelező biztosítás (# 765) és a Samsung telefonok (# 768) ügyében is. Most direkt ezzel a céllal írom ezt a posztot, tőletek kérek tanácsot. A téma ugyan legkevésbé sem borzolja fel az istencsaszar.hu állóvizét, de legalább érdektelen. Segíthettek, ha akartok. Örülnék.

A helyzet az, hogy egy 33 centi átmérőjű Sony tévét nézünk már 4 éve. Anno 90 rongy lett volna az ára, ha nem kapom meg ingyen a melóból. Tökéletesen meg vagyunk elégedve vele (hiszen Sony, meg hát a Sony DVD-vel is jóban van), csak már a korral jár, hogy romlik a szemünk, meg a filmnézés sem olyan nagy élmény rajta. A "Trója" egyik csatajelenetében például azt hittem, hogy Orlando Bloom rohangál fel s alá a képernyőn, de csak egy légy volt. Elhatároztuk hát, hogy idén karácsonyra meglepjük magunkat egy nagyobb tévével.

55 centiset nem akarunk, mert az nem túl nagy előrelépés a 33-ashoz képest (bár, azt hittem, hogy 37, csak most derült ki, hogy mégsem, mikor colstokkal lemértem), a plazma is rögtön kiesik az ára miatt. Egy 72 centis, 100 Hz-es lenne jó, csak nem tudunk eléggé messze ülni tőle (max. két és fél méterre, de inkább közelebb szoktunk), és nem szeretnénk, ha kifolyna a szemünk. Ezért kitaláltam egy áthidaló megoldást: legyen 63 centis! Ilyet nem kapni túl nagy választékban, de az Auchanban van pont egy Samsung (!) 60 ezerért (meg a Teszkóban ugyanekkora, ugyannyiért, csak Thomson). Itt jön a kérdés: létezik ebben a méretben is 100 Hz-es vagy csak 50-es? Milyen márkát érdemes venni az LG, Daewoo, Samsung, Thomson, satöbbi márkaboglyából? (Sony kéne, csak drága.) Nem kell nekem rá kép a képben meg dupla scart csatlakozó, még teletext sem (van még anélkül tévé?), csak legyen szép, flat és játsszon mp3 csengőhangot üzembiztos. És tényleg legalább 4 méterre ajánlatos ülni a 72 centistől? És tényleg kifolyik a szemünk az 50 Hz miatt? Ha van kedvetek, tapasztalatotok és affinitásotok, írjatok nekem mailt, lehetőleg még azelőtt, hogy vennénk valamit (nem tudom, mikor, még karácsony előtt). Köszi!

Nyáron már hajtott belém minden sérülés és következmény nélkül egy kretén (# 695), most ez megismétlődött, csak a másik irányból. Tegnap este hazafelé tartottam, mikor kénytelen voltam egy piros lámpánál megállni (mindig ezek a lámpák okozzák a bajt) egy 3 fokos emelkedőn (a dőlésszöge és a hőmérséklete is ugyanakkora volt). Előttem egy taxi állt. Aztán elkezdett gurulni felém lassan, komótosan. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, már erősen nyomtam a dudát, de minden hiába: koccant. Ugrottam is ki a kocsiból a csőkulccsal. A taxis is kikászálódott, és sűrű bocsánatkérések közepette tapogatta a lökhárítókat. Szerencsé(jé)re semmi baj nem történt. Azt mondta, leesett a pénztárcája, azt kereste. Közben nem tud fékezni? Vagy a lábbal-szájjal festők kis közösségéhez tartozik, és gyakorlásképpen lábbal akarta felvenni a pénztárcát? Csodálkozol, ha tényleg szívesebben megyek békávéval melózni, mintsem ilyen ökrök között autózzam?

Soha nem beszéltem nektek Istencsászárné szenvedélyéről. Valaki cipőket gyűjt, valaki Brad Pitt-formájú életnagyságú viaszbábukat önt, az én feleségemnek egy lényegesen költségkímélőbb hobbija van. Ő az írószerekért van oda, de leginkább a ceruzákért és tollakért. Szerencsére nem méregdrága Paxokat gyűjt, hanem bármilyen tollat, ami a keze ügyébe vagy látóterébe kerül. Idei születésnapjára például azt kérte, hogy menjünk el együtt egy papír nagykerbe, s ott X összegben kedvére vásárolhasson. Az volt ám a diznilend neki! Vett is egy halom füzetet, post-it cédulát, radírt, tollat, ceruzát. Csodálkozol, ha tanítónő lett belőle, nem pedig vájár? Milyen hülyén nézne ki, ha születésnapján egy bányában válogattuk volna együtt a szenet, nem?!

Én is szeretek írni. Nekem 2 tollam van. Nem azért, mert geek vagyok, és inkább nyitok Shift+F4-gyel egy txt fájlt, hogy abba jegyzeteljek, de nekem elegendő 2 toll. Ha az egyik bedöglik, ott a másik. De neki? Saját bevallása szerint kb. 200 tolla van (a fele itthon, a fele a suliban), s mindegyikről tudja, kitől és mikor kapta, illetve honnan szerezte. Igen, szerezte. Mert az én drágám amellett, hogy már-már ijesztő módon törvénytisztelő és fél a büntetéstől és megszégyenítéstől (pl. csak zebrán és zöldben megy át az úton), a tollaknak nem tud ellenállni, kvázi tollszarkának is nevezhetném. Csak két esetet hadd említsek meg.

1. Idén volt szerencsénk részt venni a Széchenyi-díj kiosztásán az Akadémián. Egy igen antipatikus középkorú pár ült előttünk, akik a díjazottakról nem voltak túl jó véleménnyel, s zavartak minket a figyelésben. A pár női tagja valamit jegyzetelgetett, majd a földre esett a tolla, a széke alá. Nem tudom, miért nem kapta fel rögtön, talán nem akarta magára vonni a figyelmet, vagy derogált lehajolni, de a toll ott csücsült hosszú perceken át. Aztán ők feltápászkodtak, s biztosan elfeledkeztek a tollról, mert kimentek. Istencsászárné akkorra már szinte remegett az izgalomtól, addig figyelte a tollat, s az első adandó pillanatban lecsapott rá, és a táskájába süllyesztette.

2 Az Electroworldben vásároltuk tavaly a telefonokat (# 491), s mikor a hiteligénylést szignáltuk, megtetszett neki a reklámtoll. Megkérdezte az ügyintézőt, odaadná-e neki, de ő nem adta, mert csak az az egy tolla volt. Amint azonban megkaptuk a hitelt, átvettük a papírokat, elbúcsúztunk, s a hölgy elfordult a nyomtató felé, Istencsászárné máris magához ragadta a tollat, s iszkoltunk. :))

Szóval, így éldegélünk boldogságban, békességben több százan: a tollak és mi.

Hétfőn elkezdett szállingózni a hó, és a város még jobban megbolondult - már ha ez egyáltalán lehetséges. Még többet álldogáltam egy helyben a kocsival a Kelenföldről Népstadionhoz vezető úton, mint eleddig bármikor. S ez csak rosszabb lesz, ahogy több hó esik majd, úgyhogy el is határoztam rögtön, hogy nem fogok kocsival járni, inkább bicillizni fogok télen is békávézom. Hát kell nekem a stressz, hogy mennyi pénzt pöfög el a kocsi a méregdrága benzinből, amíg egy tapodtat sem haladunk, vagy mikor csúszik belém egy idióta annak ellenére, hogy én vettem téli gumikat (# 743)? Persze, könnyű ezt mondani, de a kényelem nagy úr. Mindenesetre tegnap tényleg villamossal és metróval mentem, hiszen meló után még dolgom volt a Moszkva téren (nem munkát kerestem :)), s az köztudott, hogy délután 5 körül sokkal gyorsabb és praktikusabb gyalog és pucéran (miért pucéran? úgy izgalmasabb) oda elszaladni a Népstadiontól, mintsem kocsiba ülni, s araszolni.

Bár nem szívesen dicsérem a Budapesti Közlekedési Vállalatot, de meg kell mondanom őszintén, kellemesen csalódtam. S lehet, hogy ennek hatására most egy kicsit tömegközlekedni fogok, érdeklődve nézelődöm majd, új barátokat szerzek, ahelyett, hogy a verdában sírdogálnék magányosan az egyre állandósuló dugóban. :)) A 47-es villamos ugyan szokás szerint lehangoló volt, cserébe nem is lyukasztottam jegyet, de a metró! Nem voltam az átépítés óta "odalent", de meg vagyok elégedve. Olyan szép! Azt ugyan még mindig nem értik meg, hogy a kijelzőnek nem azt kellene mutatnia, hogy mikor ment el a szerelvény, hanem azt, hogy mikor érkezik a következő. Legalább egy menetrendet kicelluxozhatnának alá. (A képet a telefonnal csináltam, nagyon durván jó 1280*1024-ben. Az 1,3 megapixel csak kicsit kevesebb, mint a két és fél éve 90 rongyért vásárolt Olympus fényképezőgép 2 megapixele - hát, itt tart a technika.)

A metró bejáratánál kulturáltan lehet Metro újságot szerezni, nem egy hajléktalan hóna alól kell kitépni. Mivel gyengécske rádióm már a mozgólépcsőn elnémult az ultrarövid hullámok hiányától, az mp3-lejátszóban pedig lemerült az elem, a pótelem és a pót-pótelem (igen, sorban három), érdeklődve lapozgattam az újságot - persze, hogy a képregénytől visszafelé. Fel is figyeltem benne a Taisei Corporation hirdetésére, amelyben egy halom sisakos ember alkotott fekvő, guggoló-térdelő és álló sorokat egy 50 méter átmérőjű fúrópajzs előtt, s büszkén hirdették, hogy már 610 kilométernyi alagutat kiástak. Ez most valami lelkesítő propaganda része, hogy legyen négyes metró? Mert nem hiszem, hogy utastársaim közül túl sokan akarnának a kertjükben ekkora alagutakat furatni. Hoppá, itt is van a weboldalukon: "We placed a colorful advertisement of our reputable shield tunneling technology on following newspapers in Hungary." Na, hát tévedtem. Úgy látszik, mégiscsak tudatos reklám, s mi vagyunk a célközönség. Alagútfúrást valaki?

Bizonyára jól megijedtetek, hogy elkapott minket valami habzó szájú őrült, aki a telefoncserés trükkel szedi áldozatait, s mostanra már egy tanyasi kút aljáról kiabálunk a pusztába, hátha valaki kiment minket. Nem ez történt. Találkoztunk, telefont cseréltünk. Az LG F2400-as nem rossz, s van rajta Bluetooth, ami lényegesen megkönnyíti a kommunikációt más vasak irányába.

Pénteken igen mélyreható levelezést folytattam az istencsaszar.hu egyik olvasójával, aki megdöntötte a ványadt hátsójú eladólányka elméletét, ugyanis de, lehet az E-350-en mp3-at csengetésnek beállítani, s amúgy nagyon faja kis készülék az. Így hát újra lelkendezni kezdtem, újból megtetszett a telefon, s szombaton némi dugóban ücsörgés után visszamentünk az Electroworldbe, egy telefont dobozostul felnyomtam az eladólányka ványadt hátsójába az egyik bevásárlóközpontban betértünk egy telefonboltba. Igaz, hogy nem volt nekik E-350-es, de tudtak volna szerezni egy órán belül 53 ezerért. Mivel a Photo Hallban és a Saturnban 63 ezer volt (a fukar mindenit!), le is tettük a 10 százalék előleget, amit ügyesen 15 ezerre számolt ki az eladó. Próbáltam meggyőzni, hogy mifelénk nem igazán így számolják a százalékokat, de hajthatatlan volt. Addig elugrottunk a Speedshopba, ami köztudottan a legolcsóbb mobiltelefon-tartozék üzlet, s vettünk egy USB-s Bluetooth adaptert. Jól kifogtuk, mert előző nap 2 rongyba került, aznap pedig már a duplájába.

Visszabumliztunk a város másik végébe, ahol még egy órát kellett lófrálnunk a bevásárlóközpontban, mert nem érkezett meg az E-350-es. Aztán megjött, de nem volt benne köszönet. Kiderült, hogy ugyan kártyafüggetlen, de T-Mobile-os szoftver van benne, s rajta van a logó is, amit gyárilag dukkóztak rá, s csak ívhegesztővel lehet leszedni. Egy kicsit elszontyolodtam, de azért megkértem, próbálják már meg ezt az mp3-as dolgot. Amíg szerencsétlenkedtek vele, megpillantottam a pultban egy D-500-as Samsungot. Ilyet jobban szerettem volna, csak ugye újonnan 80 ezer körül van (nem is beszélve a tesójáról, a D-600-as 110 rongy). Ez viszont használt volt, de igencsak újszerű állapotban. Meg sem látszott rajta az idő. Nem teketóriáztam sokat: megvettem 57 ezerért. Így csak 4-gyel fizettem többet, mintha a butácskább E-350-est vettem volna, ráadásul az én SonyEricsson T630-asomat 17-ért beszámították, tehát csak 40 volt a D-500-as. Vettem még hozzá 2500-ért egy fél Melba kocka méretű kis hangszórót, ezt vicces módon az oldalára kell dugni, s máris kihangosítottam.

Nagyjából ennyi, most elégedettek vagyunk. Istencsászárné elégedett az LG-vel, az én Samsungom pedig lenyűgöző. Azt hallottam valakitől, hogy fél év kellett neki, mire ki tudott igazodni a menüben - nekem ez fél nap alatt sikerült. A Samsungoknál nincsen kezelhetőbb és egyértelműbb menüjű (szép szó) telefon. S az mp3 csörgés? Most éppen a Kill Bill egyik dalára csörög (tudod, a füttyös), de hamarosan lesz rajta Auróra, Zlad, Szintiboy, Rózsaszín Pitbull - nagyon trendi leszek. :)) Videóklipet játszik, rögzít, vakus, 85 megás a memóriája, van rajta infra, Bluetooth, épp'hogy csak nem nézi meg helyettünk a sorozatokat a tévében. Megint egy hepiend.

Mivel Georgo blogján nincsen olyan remek posztlink, mint nálam (de azért ő is a régivágású html-banditák közé tartozik), kénytelen vagyok az egész posztját ellopni, utólagos szíves engedelmével. Mert tökjó. (Amúgy szerintem az egyik Drakula vagy John Voight, a másik Boy George. :))

Addig jó, amíg nincsenek nagy katasztrófák az életünkben, amiről muszáj lenne írnom. Inkább tegyünk egy könnyed barangolást Telefóniában. Egy évvel ezelőtt vettük a telefonokat (# 491), s eléggé meg voltunk elégedve velük. Istencsászárné Samsungjának kijelzője ugyan a garanciális idő lejárata előtt 4 nappal nagyon kivilágosodott, de a szervizben azt mondták, nem (persze, mi láttuk rosszul), cserébe frissítették a szoftvert benne, s kitöröltek minden képet, csengőhangot, telefonszámot. Szerencsére én előre láttam ezt, s lementettem. Az én T630-asom is f*szán működik, de szokás szerint (mint ahogy tavaly) megint a kezembe kaparintottam egy Electroworld újságot a neten, s kinéztem magamnak az új telefont...

Nem mintha ennyi felesleges pénzünk lenne, csak hát az a 10 havi törlesztés igen kecsegtetőnek tűnt. Anyámék megtudták tervemet, s már adták is a teljes összeget (ők ugyanis milliárdosok, mint ahogy a legtöbb pedagógus az titokban), hogy inkább nekik törlesszek, ne a banknak. Kinéztem a Samsung E350-est 55 ezerért. Samsungom még úgysem volt. Utánaolvastam a neten, olyasmi, mint a D500-as, csak kicsit butább, nincs benne Bluetooth, de az infra pótolja. Másnap már teljesen be voltam sózva, meló után el is rongyoltunk a fent nevezett boltba, ahol egy nyafka fruskának tűnő eladólányka kérésemre (szeretnék egy Samsung E350-essel közelebbről megismerkedni) elriszálta ványadt hátsóját a vitrinhez, s kivette a bemutatódarabot. Mivel igen kiműveltem magam előző nap a telefonból (már le is töltöttem minden szükséges szoftvert), csak egyetlen kérdésem maradt: vajon be lehet-e állítani mp3-at csengőhangként? Mert ez az egyetlen hiányzik a T630-asról, de az nagyon. Kiderült, hogy az E350-es sem tudja. Lejátszani lehet a 40 megás tárhelyébe férő zenéket, de ennyi. Ezért meg minek vegyek telefont, van mp3-lejátszóm, számítógépem, a kocsiban is megy az mp3... A Samsung meg beállhat az egyre hosszabb sorba azok közé, akik kinyalhatják a s*ggemet. Szép, meg flippes, meg csilli-villi, csak használhatatlan. (Mint Istencsászárné Samsungján a kamuból beépített infra, amin CSAK SZÖVEGET lehet küldeni.) Az eladó csajszi még próbált ugyan némi parasztvakítást, hogy milyen csecse a kamera benne (mármint nem benne, hanem a telefonban), meg vannak különleges effektek, narancssárga fényképezés meg mackólackó a kép sarkában, de hát hol érdekel az engem? Nem veszek Samsungot (azért a D500 és a D600 még tetszik), marad a SonyEricsson, úgyis egyre jobb vagyok vele a vécézés közbeni pókerben.

Közben Istencsászárné telefonján kezdett visszatérni az fényerő-probléma. Nem feltűnően, de mégiscsak észrevehetően. Feltettük a Vaterára a tavalyi vételár feléért, valaki két órán belül le is csapott rá, mondván, nagyon szeretné egy LG-re elcserélni, ami két hetes. Rádobunk egy tízest, és mienk a teló. Rádobunk. Nagy baj nem lehet belőle, maximum tovább adjuk. Egy fura azonban van a sztoriban: mikor megkérdeztük a cserepartnert, miért akar megválni a két hetes telefontól, azt felelte, az agyműtétjére gyűjt. Szó se róla, nem erre a válaszra számítottunk. Holnap lesz az átadás-átvétel, ha utána nem jelentkeznék, akkor áldozatul estünk.

Azt mondják, az ember nem lép kétszer ugyanabba a folyóba (sz*rba). Én igen. Tuti, hogy ez nálam betegség, de nem tudok ellenállni a japán horrorfilmeknek. Tudom, hogy borzasztóan rossz lesz, tudom, hogy halálra fogom unni magam, de mégis megnézem. Legutóbb már kicsit vidámabb voltam, mert a Harag 2 nem volt olyan béna (# 680), de a mostani film, a Sötét víz megint a mélybe húzott. Kiderült ám, hogy ennek a filmnek most indul az amerikai verziója a mozikban Fekete víz címen, de én szerencsétlenségemre az eredeti Dark Watert, a japánt fogtam ki...

A blogringen valaki kedves túlzással "japán horroresztétának" titulált. Bár, valóban rengeteg horrort láttam, a "horroresztéta" kicsit talán erős, japán pedig egyáltalán nem vagyok :)), de szó se róla, van gyakorlatom a japán filmekben. Így aztán már nem kacagtam hangosan a neveken, sőt, azon sem lepődtem meg, hogy a főszereplő egy halott kislány. Rájöttem, hogy a mai japán horrorok kötelező kelléke egy halott gyerek. A Körben Sakuma, az Átokban Toshio. Ezúttal Mitsukonak hívták a lánykát, aki olyan borzalmasan nézhetett ki, hogy a film a első 72 percében egy fél hálóingnél nem mutattak többet belőle. Aztán mutattak, de nem volt benne köszönet, mert a japán maszkmesterek minden bizonnyal egy karton romlott marhamájkrémet használtak az átváltoztatására. Ennyire volt félelmes.

A film amúgy maga is egy roppant eredeti sztori: egy válófélben lévő anyuka 6 éves lányával (Yoshimi és Ikuko) egy lepukkant házba költözik. A házban rajtuk és a portáson kívül vagy nem él senki, vagy mindig mélyen alszanak, mert egyetlen sikoltozásra se dugják ki soha az orrukat sem. A lakásban borzalmas titokra derül fény: beázik a plafon. Komolyan. Ez az egyik rémisztő horrorelem, hogy a plafonon egyre terjed a vízfolt, már-már megformázva a sixtusi kápolna freskóját. A másik rémség egy piros, nyuszis kistáska. Akárhányszor hajítják kukába, mindig visszaviszi valaki a tetőre. Jó, hát lelövöm a poént: a felettük lévő lakásból két éve eltűnt egy kislány. Ő esett bele a tetőn álló víztartályba. Ő áztatja be a főszereplőket, mert Yoshimit akarja anyukájának. Ez sikerül is neki, mert a film végefelé, mikor már ömlik a víz az egész házban, a liftben rátámad, a feszültség fokozása érdekében a háttérben a vonósnégyes keze görcsöt kap a fortisszimótól, majd az ajtó rájuk zárul, és eltűnnek. A szegény kis Ikuko pedig ott marad egyedül a lift előtt (szomszédok még mindig sehol), majd snitt.

Tíz évvel később a kis Ikuko már nagy Ikuko, aki véletlenül elvetődik régi házukba. Találkozik is anyuval, aki azt mondja neki, hogy sajna nem lehetnek együtt. A háttérben feltűnik Mitsuko, majd eltűnnek, és Ikuko örökre egyedül marad. Mit is mondhatnék még? Elmém feneketlen japán-horror-verem lett, tessék tolni befelé a filmeket, ezek után mindent meg tudok emészteni. Csak a végén még nehogy Réz Istencsászár legyen belőlem, aki csőre tölti pipáját, és lila füstfelőket fújva belekezd a japán horrorok törzsfejlődéséről szóló disszertációjába...

Barátaim az Úrban! Hálásan köszönöm az előző poszttal kapcsolatos emileket, okosabb lettem, s nem szaladtam bele felelőtlenül egy ismeretlen veszélyforrásba. Ezért megosztom a lényeget veletek is, okulásul. Illetve, ha van kiegészítő infótok a következőkkel kapcsolatban, még mindig szívesen látom, ha emilben megírjátok! A lényeg annyi, hogy a MÁV és a KÖBE nem cég, hanem egyesület, s mint olyannak, van tagdíja (ezt egyébként kiírták a biztosítás.hu oldalon is alulra). Ez eddig nem is lenne baj, még így is nyerhetek 10 rongyot éves szinten, de mint tag, felelősséggel tartozom az egyesületért anyagilag is. Mint egy remek, családias kommunában, a felelősség is közös, s ha nem megy úgy a szekér, ahogy kellene (állami cég, tehát garantáltan nem fog), akkor a tagoktól szedik be az ügyetlenebb tagok által okozott károk megtérítéséhez szükséges összeget. Ha csődbe megy, akkor meg ajajajaj! Így már nem olyan vicces az egész.

Ott van még a TIR, amiről azon kívül, hogy "nemzetközi áruszállítás" (vagy hasonló) meg volt egy ilyen olasz-magyar sorozat is, nem tudok sokat, úgyhogy legyen Union. Az Aegont mindenképpen ott fogom hagyni, hiszen kimondottan rosszul esett érzékeny lelkemnek, hogy lesz*rják a hűségemet. Úgyhogy biztosítóváltásra fel, ebben a hónapban még megtehetem.

Mivel olyan remekül lubickolunk (legalábbis én) mostanában az autós témákban, következzék hát a 2006-os kötelező biztosítás. Mikor megkötöttük a kocsira, az Aegonba vetett bizalmunk már egy kicsit megingott, hiszen kétszer nem tudták ugyanazt az összeget mondani, de ezen remekül elnevetgéltünk akkoriban (# 120). Aztán a következő évre is kiszámoltam a díjat (# 508), s továbbra is meg voltam elégedve az Aegonnal. Nem is igen foglalkoztatott ez az egész mizéria a biztosítóváltás körül, de hát hallottam a médiában, hogy most aztán mennyire kedvező lesz egyes biztosítók tarifája, így én is nekiültem kiszámolni, hogyan járhatok jól (jobban).

Mivel az Aegonnál van a többi biztosításunk (lakás + élet), gondoltam, csak számít valamit, és bonyolult módszerekkel (most nem igazán avatnálak be az alkímiába) ügyesen kiszámoltam az idei negyedéves 9180 helyett egy 7200-as díjat. A biztosítás.hu oldalon idén is bepötyögtem az összes kért információt, s a végén nagy vörös betűkkel írta ki a rendszer: Megtakarítható: 0 Ft/év! Ön jelenlegi biztosítójától kapta a legjobb ajánlatot! S bár az Aegont név szerint nem láttam a listában, nagyon megörültem, az oldalt kinyomtattam, és véres kardként körbehordoztam az irodában, hogy lám csak, milyen jó is nekem. Aztán figyelmesebben átolvastam, s megláttam, hogy több biztosító is olcsóbban ajánl, mint amit én számolgattam. A biztonság kedvéért felhívtam telefonon (ja, hát ugye emilben vagy személyesen nem tudom felhívni, csak telefonon) az Aegont, ahol 8360 forintot mondtak. Mikor megkérdeztem, hogy a többi náluk kötött bizti vajon smafu-e, azt felelte a hölgyike, hogy bizony smafu. Mert ezt az összevont kedvezményrendszert csak tavaly találták ki, mi pedig előbb kötöttünk meg mindent. De akkor nem érvényes ránk, ős-ügyfelekre? Nem ám. Csak az újakra. Na, ennyit a hűségről, köszi.

Visszaültem a biztosítás.hu elé, de akkor már nem árultam el, hogy Aegon-os vagyok. Képzeld el, akkor sem volt a listában (ahogy azt lent is látható) az Aegon. Itt valami összeesküvés lesz! Mindenesetre ez (plusz a hűségünk díjazásának zárójelbe tétele) éppen elegendő nekem, hogy inkább megtakarítsak évi 12 ezret, és a MÁV Biztosítónál kössem meg negyedévente 5331 forintért. Legalább lesz miből felújítaniuk az utasellátókat meg sűríteniük a járatokat (meg több százmilliós prémiumot fizetni a vezéreknek). Csak attól félek, hogy mint állami cég, nem túl megbízható a MÁV. Lehet, hogy ha valaki balesetet okoz nekem, aki szintén ott van, akkor nem kp-ban, hanem használt vasúti vagonokkal fizetnek? Ha esetleg valakinek van valami híre/infója ezzel kapcsolatban, kérem, hamar írja meg, mielőtt váltanék (vagy hallgasson örökre). Az Aegon pedig örüljön, hogy nem bontjuk fel a többi biztosításunkat. A biztonság kedvéért idén már tényleg bekaphatják!

Most egy kellemes sztori következik, amely kapcsán csak osztani tudom Ganxsta Zolee "Kín" című nótájában írt véleményét (a Centrum Parkoló Kft is egyen egy f*szt). Szombaton tetováltatni mentem, s megfeledkeztem róla, hogy azt a napot munkanappá nevezték ki. A parkolósok meg szép, hogy lecsaptak erre a lehetőségre, mint gyöngytyúk arra a bizonyos meleg testnedvre. Nem vettem jegyet, van ez így. Amúgy nem is emlékszem rá, hogy egyáltalán volt-e olyan tíz éves autós pályafutásom alatt, hogy ez történt volna. A tavalyi eset (# 531) más, akkor rossz helyen álltam meg, de vettem jegyet.

Szóval, pár percen belül már az ablaktörlő alá biggyesztve figyelt a kék tasakos büntetés - 2420 forintot adjak le nekik 5 napon belül. Ez amúgy az egyórányi díj (220) plusz annak a tízszerese. Kíváncsi lennék, ki és milyen megfontolásból szabta ki ezt a tízszeres díjat, de tuti, hogy valami elnyomott, népmeséket olvasó megalomániás mongolidióta lehetett. Mit tehettem? Ha már egyszer ott volt a tasak, nem vettem le, és nem fizettem pluszban a parkolásért, hanem rajta hagytam. Gondoltam, ennél nagyobb baj már nem lehet. Aztán három órával később indultam hazafelé, mikor is észrevettem, hogy kis kék barátom (nem az ellenőr, a tasak) osztódott. Ketten figyeltek már rám szúrós szemekkel az ablaktörlő alól. De hát miért? Megnéztem pontosan a cetliket: mindkettőn ugyanaz az összeg, csak az időpont (13:42 és 16:58) és a sorszám volt más. Keresgéltem a cetliken feltüntetett 168-as számú ellenőrt, de persze, hogy nem volt sehol. Biztosan egy bokor alján üldögélt, de jobban is tette, mert lenyomtam volna a torkán az egyik tasakot.

Még aznap írtam egy emilt nekik, de már akkor sem hittem, hogy válaszolni fognak rá. A telefonjuk munkaidőn kívül folyton foglaltat jelzett. Hétfőn hívtam őket, de csak egy női hang próbált meg a menürendszerben elveszejteni, élő emberrel nem sikerült beszélnem. Így viszont nem értem, miért kell munkaidőn kívül kikapcsolniuk az automatát. Sok áramot fogyaszt? Vagy a gépnéninek is jár a pihenés? Kár amúgy, mert már elterveztem, hogy erős izgalmi állapotban úgy fogok elköszönni az ügyintézőtől, hogy "remélem, a karácsonyi bulijukon valaki magukra gyújtja az épületet". Mindkét csekket nem akartam befizetni, így kénytelen voltam személyesen, munkaidőmben befáradni az irodájukba.

Belépve a várt kép fogadott. A (gondolom) sok elégedetlen "ügyfél" miatt már alapjáraton agresszív arcú kisasszonyok üldögéltek egy (golyóálló? :)) üvegfal mögött. Előadtam sztorimat, hogy kettő tasakot kaptam, de az ügyintéző nem lepődött meg. Azt felelte, hogy az ellenőr addig folyamatosan teheti ki a cetliket, amíg nincs befizetve a parkolás díja. Visszakérdeztem, hogy ezek alapján akár százat is kitehet egy délután alatt ugyanarra a kocsira? Persze! Úgy látszik, nagyobb mennyiségű csekket és kék tasakot vásároltak valami kínai importból. Még szerencsém is volt, hogy nem unatkozott jobban a 168-as ellenőr, mert akkor a rosszabb esetben kénytelen lettem volna lombfúvót bérelni, ha ki akartam volna látni a szélvédőmön. Kifizettem az egyik cehhet, a másikat nagy kegyesen törölte a csaj. Áfás számlát persze, hogy kértem. Szép emlék lesz az.

Az egészben csak az a szomorú, hogy emiatt a sz*rság miatt személyesen be kellett mennem a belvárosba, hiába van telefonjuk és emil címük, és igazából ezért a nem kevés pénzért még csak nem is szolgáltatnak. Legalább sörpörnék fel az utcákat, vagy mosnák le a kocsikat közben vagy mittomén. Te pedig, sz*rházi kis sorstárs, aki a tetves kocsiddal pofátlanul a saját városodban akarsz parkolni, jegyezd már meg végre, hogy ennek az országnak te nem állampolgára, hanem alattvalója vagy!

Csak viccből utánaszámoltam, mennyibe volt nekünk a kocsi az elmúlt félévben. Tényleg viccből feljegyeztem május eleje óta minden tankolást, plusz számba vettem (igazából nem vettem a számba, csak átszámoltam) minden egyéb költséget: havi részlet (átlagban 40 146, de mivel svájci frank alapú, kétszer volt 5-6 ezerrel olcsóbb), casco (9 560), kötelező (negyedévente 9 180), súlyadó (becsületes vagyok, ezért fél évre 4 620). Ja, és akkor nem számolom bele a téli gumikat (# 743), mert az nem állandó költség. Nincsenek benne a szélvédőmosók, az illatosítók, az esetleges parkolási díjak, s szerencsére ezen idő alatt nem kellett szervizbe sem vinni. Szóval, május óta 140 496 forintért tankoltunk (s nem járunk sokat a kocsival, két hónapot bicilliztem közben), plusz a többi: összesen 451 689 forint. Szép, nem?

Ez kettőnk fizetésének egyharmada. Most erősen el fogunk gondolkodni azon, hogy inkább bukjunk egy még nagyobb összeget, és valahogy megváljunk tőle, de ne etessük tovább a pénznyelőt. A baj csak az, hogy vagy fizetjük ezt a kocsit, vagy semmilyen nem lesz. Mert ezt eladni, és venni egy 10 éves másikat, amit állandóan szervizelni kell, s ugyanúgy benzinnel megy, biztosítás kell rá - nem vagyunk beljebb. Nehéz, szó se róla. Tíz éve mindig ott volt a kocsi, ha kellett. Hát, nemtom. Mindegy, egészség legyen, az a fontos! :))

Álljon hát itt emlékül néhány sor az elmúlt pár pitvarosi napról. Most sem keveredtünk vértől csepegő vagy alkoholgőzös kalandokba, inkább komótosan csepegtettük életünk nektarinját.

Szombaton kora hajnal helyett csak 11 után indultunk. Nem tudtunk felkelni, no. Van ilyen. Az út nem volt túl eseménydús, országúton 140 körül mentem, utána 90-100-zal. Egy ízben egy szuzukis jött utánam kényelmes tempómban vagy fél órán keresztül. Ha lakott helyhez értünk, lassítottunk, az úton újra felgyorsítottunk. Mivel nem volt nagy forgalom, gondoltam, megelőz, ha nem jó neki a sebesség, de nem tette fél órán át. Aztán igen. Hirtelen kivágódott, felgyorsított kábé 140-re, majd 500 méterrel odébb ismét felvette addigi tempónkat. Furák ezek a csongrádiak, az már egyszer biztos.

Szerencsésen megérkeztünk Pitvarosra, ahol könnyű ebédünk után (sült kacsamell) kiástam egy darab földet Nénikéék néhai kutyájának sírja mellett, majd örök nyugalomra helyeztük Szöszit, aki egy hónapja hagyta itt ezt az árnyék-hörcsögvilágot (# 740), s azóta hibernálva várta végleges helyét. Jó helye lett, szép virágok és finom zöldségek nőnek a közelében, méhek és egyéb ízeltlábúak döngicsélnek mellette.

Vasárnap fogalmam sincs, hogy mit csináltunk. Nem mintha fontos lenne, de napra bontva akartam megosztani veletek a történéseket. Na, ezt buktam. Van ilyen.

Hétfőn hirtelen ötlettől vezérelve lemostuk a kocsit. Az idő kellemes kora-őszi volt, sütött a nap, miegymás. Az autómosás annyira jól sikerült, hogy utána lemostuk Apja 28 éves 1200-es Ladáját is (a kocsi simán letagadhatna 20 évet). A traktort már nem vállaltuk be. Délután átmentünk a szomszéd falu, Ambrózfalva temetőjébe. Kis faluhoz kis temető jár, csak páran lézengtek. Innen a pitvarosi temetőbe mentünk, itt már sokkal többen voltak, ahogy Istencsászárné megjegyezte: "ebben a temetőben nagyobb az élet". S tényleg, szinte már arcpirítóan jól érezték magukat a helyiek, vártam, mikor ülnek le két sír közé szalonnát sütni.

Délután egy kicsit beloptam magam a csirkék és malacok szívébe. A baromfiudvar közepén kukoricát morzsoltam a szárnyasoknak, a malacoknak pedig fejenként egy teljes csövet bedobtam. Érdekes, hogy a malacok milyen jóízűen tudnak ennyi. Komolyan, öröm hallgatni a csámcsogásukat, meghozzák a kedvet a kajáláshoz. S lám, itt a paradoxon: a malac hangja hívja fel a figyelmet, milyen finom a malachús. Ezért nem lehetnek soha a malacok a világ urai, azt hiszem.

Kedden Anyósommal és Apósommal kiegészülve behajtottunk Makóra, a Mamához, ahol Apósom öccse és családja várt már minket (bár, nem hiszem, hogy nagyon vártak, inkább csak ott voltak), s kezdődött az ebéd. Volt ott csirke-, borjúsült, halászlé meg egy csomó minden más is. Anyósom egy komplett halfejet lenyomott szemestül, fülestül (van füle a halnak?), durva volt. Itt is kisétáltunk a temetőbe, hogy teljes legyen a mulatság.

Aztán Pitvaroson két és háromnegyed órára elment az áram. Az egész faluban. Ahogy Hofi mondta: mikor nincs áram? Este! Hogy lássák, hogy nincs! Állítólag a falu határában valami ügyes mester teherautóval kidöntött egy villanyoszlopot, ezért nekünk gyertyafénynél kellett a tévét néznünk. Adás nem is volt.

Szerdán délelőtt összepakolgattunk, tettem még egy kukoricamorzsolós és -bedobálós kört, aztán elindultunk. A rádióban sikerült kifogni egy Halottak Napi vidám összeállítást a Verkliben, de szerencsére hamarabb véget ért, mintsem kiugrottam volna a száguldó autóból. Apropó, száguldás: igaz, hogy szépen betartom a sebességhatárokat, de most kicsit odaléptem, hogy mégis mennyivel megy a verda mostanában. Végülis 175 lett a vége, ami ahhoz képest nem is rossz, hogy 1.2-es motort szereltek ebbe a nagy kasztniba. S nem is kellett útközben tankolnunk, egy tankkal megvolt az 520 kilométer, s még nem csúszott át az utolsó, piros részbe a benzinmutató.

Sajnálatos módon most egy halom olyan viccesnek vagy emlékezetesnek ítélt dolog nem jut az eszembe, amiről azt gondoltam, hogy meg fogom írni. Hiába, az én fejem sem káposzta kápolna káptalan. Ha beugrik valami, majd megírom. Most viszont nekiülök a Nénike útravalóul csomagolt elemózsiájához, sült kacsa van krumplival. Jó é(j)t!