Volt még réges-régen egy videoklip, még pedig a Soul Asylum-tól a Runaway train. Nem is tudom, még a '90-es évek elején/közepén elején írhatták, amikor olyan nóták mentek, mint a Spin Doctors-tól a Two princes, és az Ace of Base volt a diszkóvilág közepe (emlékszik még valaki ezekre rajtam kívül? :)). Szóval, ez a nóta az eltűnt gyerekekről szólt, fel-felvillantak közben valóban eltűnt gyerekek (s tán felnőttek is) képei, adatokkal. Aztán jött az m1-en (amit akkor még MTV1-nek hívtak) a Csellengők. Ebben eltűnt gyerekeket kerestek, ami szép dolog. Mindezt zenei aláfestéssel tették, a Soul Asylum klipjébe vágták bele a magyar csellengők képeit. Bármennyire is jó volt a dal, egy idő után kezdett azért unalmas lenni. S mit látok, most? Egyrészt már a DunaTV-n is adják párhuzamosan, másrészt még mindig ugyanez a klip festi alá a Csellengők keresőjét. Több mint tíz év elteltével még mindig ugyanaz a nóta megy hetente? Csak ez az egy dal szól az eltűnt emberekről? Ennyire fantáziátlanok? Ha én csellengenék, és meglátnám magam benne, jusse jönnék haza...

A DogHillTeam üdvözöl a biciklisek között! Örülünk, hogy megtaláltad ezt a hobbit! Népszerűsítsd, mert miután elolvasom a blogot, mindig kedvet kapok egy tekerésre!

Üdv:
Carter
Palmer
TamaSoft
Jenci
...és a többiek!

Miután olyan ügyesen megreparáltam tegnap a kereket, boldogan kerekeztem be ma a melóba. Bent leállítottam a falhoz, majd sziszegő hangot hallottam. Kilyukadt. B*sszameg. Akár a környékbeli öregek is elszórhatták azokat az üvegszilánkokat, amelyek közül egy átlyukasztotta a külsőmet (meg a belsőt is). Miután szanaszéjjel vertem az összes 80 év fölöttit (a fiatalabb, erősebb kötésű 60-asokat már próbáltam elkerülni), bementem az asztalomhoz, leborultam, és jó sokat, erősen és keservesen sírtam. Aztán letöröltem a könnyeimet, és megtettem a megfelelő lépéseket. Úgy látszik, valakik Odafent (vagy Odalent) nem akarják, hogy bicillizzem, de nem hagyom magam.

Amint beért a biciklis kollegám, elmentünk együtt bringásboltba, ahol, miután eléggé lealáztam magam azzal, hogy nem szeretnék erre sokat elpattintani, meg tulajdonképpen hobbi-cangás vagyok, vettem három belsőt (sosem lehet tudni), két extra brutál traktorkerék-külsőt meg egy Trek Vapor sisakot. Nem, nem költöttem kimondottan sokat, de ezt már nem osztom meg veletek. Jól jártam, és kész. (Kár volt megemlítenem malacnak, lelőtte a sisakomat előre. Legalább a színe nem olyan, hanem ilyen.)

Napközben az új extra brutál külsőkkel átalakítottuk a cangát mezőgazdasági munkagéppé, hazafelé kis kitérővel 15 kilométert jöttem a sisakkal és napszemcsivel (azt mindig hordom a bogarak és a sár miatt) a fejemen. Most már profibban nézek ki, így hát gyorsabban is kell tekernem, mert az eléggé gáz lenne, ha egy postás lehagyna a kempingbicajával. Kissé meleg volt benne, de legalább adott valami biztoságérzetet (most a sisakról beszélek ám, nem egy postásról), ha hamisat is. A gumik is nagyon jól szuperáltak, megint van kedvem ehhez az egész mizériához. Na jó, eddig sem tudta semmi elvenni.

Ja, még valami, amit ezen poszt írása közben kaptam emilben. Köszönöm. Jó fejek vagytok.

Feladó: ...@hajtaspajtas.hu
Tárgy: drukkolunk

szia istencsaszar.hu !

a hajtás pajtás drukkol neked.
figyelünk!
ha elakadsz, segítünk!

pajtások

Nem szeretném, ha bicillisbloggá válna az istencsaszar.hu, de most ez nagy újdonság, úgyhogy erről írok, és punktum. Munkába menet-jövet kezdenek rámköszönni a bicillisek, azt hiszem, ez jó. Szimpatikus dolog. Amúgy sikerült tegnapelőttre valami kis defektet összeszedni, nem durrant (pukkadt? :)) ki a kerék, csak lassan eresztett. Biciklis kollegám azonban megfoltozta, s jobb lett, mint újkorában (mármint a kerék, nem a kollegám).

Itt van ez a sisak-ügy is. Eddig azért nem akartam, mert szerintem mókás (de ezt már írtam is, asszem), hogy 25-tel tekerek, a szerkóm meg úgy néz ki, mintha most kanyarodtam volna le a Tour de Hongrie-ről, de kell, tudom. Ez nem hiúsági kérdés. Mikor már a malacok is beszólnak az embernek, itt az idő cselekedni. Nézegettem az árakat. Vagy veszek valami nem túl jót és megbízhatót olcsón (értsd: háromezer), vagy veszek egy profit 30-ért. Vagy 60-ért. Mint azt lentebb szintén említettem már (# 712), egyelőre hagyjuk a mesterfokozathoz kellő cuccokat, ezért tegnap arra gondoltam, elsuhanok a Decathlonba. Hazafelé azon filóztam, menjek-e vagy se, amikor a Magasságos megoldotta a problémámat: defektes lett a hátsó kerék, ezúttal teljesen, másfél percen belül teljesen leeresztett. Nem, nem csináltam meg ott, helyben, de erről mindjárt írok, hogy miért. A hátralévő négy kilométeren toltam a bringát. Egy 60 felé járó, beöltözött (értsd: tetőtől talpig bicillisruhás) fickó megállt mellettem, és felajánlotta, hogy segít megreparálni, de csak legyintettem, mondván, mindjárt otthon vagyok. (Jó, illedelmesen meg is köszöntem.)

Hazaérve lezuhanyoztam, majd kocsiba vágtam magam (vicces lett volna, ha Budaörsig tolom a bicajt), és a Decathlonba nyargaltam. 690 ruppó volt egy pár belső. (Nem, nem tudom, milyen és mennyi a minőségi belső.) 9900-ért árultak 11 ezerről leértékelt sisakot. Megkérdeztem a szinte már barátomnak számító eladót, hogy "ez azért sokkal rosszabb minőség, mint az ilyen áron biciklisboltban kapható sisak, ugye?", erre ő azt felelte, hogy neeeem, csak ők olcsón kapják. Persze. Nem is tudom, miért gondoltam azt, hogy azt vágja rá, hogy "igen, ez egy sz*r, nehogy megvedd!". A sisakot végülis nem vettem meg, majd ma megpróbálom rávenni biciklis kollegámat, hogy menjünk el együtt egy szakboltba, s ott veszek.

Hazajöttem az új belsők boldog tulajdonosaként. Visszatérve: azért nincs nálam repair kit meg egyéb szerszám, mert nem értek hozzá. Ennyi. A műszaki és elektronikai dolgokat vágom, tudok villanyt és számítógépet szerelni, de a mechanikai szerelés egyszerűen nem megy. Bár, az igazat megvallva még sosem volt defektem, de úgy gondoltam, nem értek hozzá. Másrészt viszolygok a gumi nyikorgásától, ez nekem abba a kategóriába tartozik, mint a tányéron húzott villa, vagy a táblán recsegő kréta. Azért kezdtem végülis hozzá, mert roppant szomorú (és megalázott :)) lettem volna, ha ma reggel kocsival kellett volna bevinnem a hátsó kerekemet, hogy szerelje meg nekem a kollega. Azért két nappal előtte ellestem a trükköt (nekem ráadásul nem is kellett patch-elnem), úgyhogy fék kiakaszt, anyákat lecsavar, váltó félretol, és máris lent van a kerék. Belsőt kiszed, gumikat átnéz, belsőt betesz, satöbbi. És ment! És sikerült! És és-sel nem kezdünk mondatot, de most mégis! Legközelebb talán Tiffany-lámpát fogok készíteni - azt sem próbáltam még, lehet, hogy megy. Nem akarom túlspirázni, de cirka 25 perc alatt elkészültem az egésszel, és működött. Nyomtam bele némi levegőt az NDK-s bicómról maradt pumpával, de esélyem sem volt elérni a 3,5 bart, a többit majd egy benzinkútnál tolom bele.

Szóval, kiderült, hogy a bicilliszereléshez is értek, ezért ezentúl mindig lesz nálam egy pótbelső (a franc sem fog a foltozással szórakozni, burzsuj vagyok :)), imbusz- és csavarkulcs. Meg egy benzinkút vagy sűrített levegő. :)) S ha minden jól megy, ma már lesz sityakom is. Egyre jobban élvezem ezt az egészet, és szinte már fizikailag érzem magam rosszul, ha kocsiba kell ülnöm. Megfertőződtem? :))

Ez meg a cyan színű I gomb.

Nagyon telibetrafált a T-Com ezzel a "magenta gomb"-reklámmal. Már maga az elnevezés is nagyvilági. Hülyeség lett volna bíbornak nevezni a gomb színét (ami szerintem pedig sokkal szebben cseng), hiszen akkor minden hülye és utolsó vidéki suttyó megértette volna elsőre, miről is van szó, nem csak a grafikusok, nyomdászok és azok, akik a megbeszélést is mítingnek és brénsztormingnak hívják.

Ha nem is emiatt a hűdenagy reklámozás miatt, de váltottunk készüléket. Istencsászárnénak ugyanis szüksége van bizonyos időközönként egy új vezetékes telefonkészülékre, s amit nem tudunk elajándékozni, azt a szekrénybe tesszük, ahol már tetemes mennyiségű gyűlt össze Mr. Bell találmányának továbbfejlesztett változataiból. Legutóbb még egy asztali és egy hordozható Panasonic masinával küzdött (én nem nagyon telefonálok vezetékesről), most azonban lecsapott egy Sinus 711-esre. Nem rossz egyébként, kiírja a hívó számát, ha benne van a telefonkönyvben, akkor a nevét is, s még ki is lehet hangosítani. A legjobb az volt benne, hogy nem kellett bemenni Matáv Pontba meg három évet várni, mire kiutalják a Merkúrtól, egy nő megbeszélt időpontban (este 7-kor!) kijött a T-Comtól (ő lehetett a személyes menedzserünk vagy mifene), és elhozta. Ez szimpi.

Az viszont nem, hogy ezzel a magenta marhasággal zsibbasztják az embert. (Láttad? A telefonfülkék kagylóit is lecserélték erre a hányadék színűre.) Hány évig él a skandináv király? Ki a borneói jegesmedvék főkapitánya? Hány tojást eszik meg a kacsacsőrű emlős éhgyomorra? Mennyi egy töketlen fecske maximális repülési sebessége? Nem tudod? Csak meg kell nyomni a mitsemtudó T magenta gombot. Mit kapsz? Lóf*szt a s*ggedbe! Egy menüt négy telefonszámmal: 1212, segélyhívás, tudakozó, tudakozó plusz. Az első a T-Com száma, azt minek hívnád? A második a 112-t helyettesíti, a tudakozó és annak plusz verziója pedig olyan sokba kerül, hogy jobban megéri megvenni a Révai Nagylexikonát, mint egy-egy ilyen hívásra spendírozni. Ergo: hülyegyerek, már megint besz*pattunk valami jól hangzó szlogennel és bárgyú reklámmal, s nem is volt másra szükségünk, mint tízezer darab bíbor gombra, amit minden bizonnyal fogyatékos pekingi elítéltek fröccsöntöttek és festettek.

Nem szeretem a böngészőket, kommandereket és egyéb programokat pluginokkal és egyéb bővítményekkel (magyarul: bővítményekkel és egyéb bővítményekkel :)) telepakolni, de februárban már kivételt tettem az I must no fear! kedvéért jópofaságból (# 603). Pár hete az enblogon olvastam egy újabb Firefox pluginről, akkor nem volt módom kipróbálni. Mostanra azonban úrrá lettem szenilitásomon és lustaságomon, és telepítettem. Amolyan házi időjósda. Akár 9 napra előre is be lehet állítani. Konfigurálással együtt is megvolt 5 perc alatt, s azóta kéjes gyönyörrel nézegetem. Sajnos, egy időben csak egy várost lehet beállítani (ugye?), de szinte bármelyik "környéket" a világon (Pitvaros nem volt, így Makót és Mezőhegyest próbáltam: sikerült). Szóval, ha van pár felesleges perced, akkor töltsd le a Forecastfoxot. Ha esetleg bicillivel (vagy bármivel) szeretnél a melóba (vagy máshova) menni, akkor innen is meg tudod lesni, érdemes-e elasztikus rózsaszín naciban mélykék bársony boával rövidnadrágban és esőkabát nélkül indulni! Persze, csak ha Firefoxot használsz. Az Exploreresek meg hívják fel Bilgéct vagy mittomén...

Mint azt mondtam már az autórádió, illetve a kocsiba szerelt műszerfal-elem, az óra kapcsán (# 677), vannak ismerőseim török kapcsolatokkal (na, azért nem kell semmi durvára gondolni, maradjunk az autó-alkatrészeknél). Egyik munkatársam mutatott egy török újságban megjelent hirdetést: a Fiat Albea 2006-os modellje. Nekem ez a mostani is tetszik, az viszont még szebb. Meghúzták az elején a lámpákat, a belsején is csiszoltak kicsit. Fel is hívtam a Fiat Boldizsárban a dealert, akitől vettük, ő azt mondta, hogy hallott már róla, de csak jövőre importálják a Punto és a Stilo új modelljeivel, akkor majd esetleg átválthatunk rá ráfizetéssel. Nem mintha pont erre lenne pénzünk (nem mintha lenne bármire), de az ötlettel jó dolog eljátszani. Az elmúlt másfél év alatt semmi baj nem volt a kocsival, nagyon szeretjük is, aranyos, ragaszkodó, így nem elképzelhetetlen, hogy legközelebb is Fiatot fogunk venni (hacsak nem jutunk nagy összeghez, amiből egy expenzívebb autóra is futja). Ja, és azt is mondta még, hogy képeket sem látott az új Albeáról, így leszedtem párat a török oldalról, és elküldtem neki. :))

A kép illusztráció. Nem mi vagyunk. Tényleg.

Ezen a héten összesen egyetlen egy napot mentem a melóba kocsival, akkor is azért, mert egész éjjel esett az eső, én pedig nem akartam ázott kutyaként üldögélni bent egész nap. Szinte fizikailag éreztem magam rosszul emiatt, rossz volt a kocsiban üldögélni, és csak nyomni a gázpedált (persze, nyomogattam a másik két pedált is, tekertem a kormányt, a váltóval is foglalkoztam, és játszottam kicsit az ablakemelő gombokkal is, de ez nem tartozik szervesen a történethez).

Azt már régebben megbeszéltük a kollegákkal, hogy mivel közülünk egyre többen hagyják otthon a kocsijukat, hogy a testmozgás ezen formáját válasszák, munka után bedobunk pár sört, s vígan haza tudtunk karikázni a bringával. Nem is gondoltunk olyanra, mint a múltkori céges piázás (# 685), hiszen kellett már összevarrni az arcomat részegen bicillizés miatt. Csak valami könnyed legyen.

Meló után bent maradtunk. Valaki már napközben kiment a Penny Marketbe 99 forintos Aranyhordó sörért (mert nem ihat az ember mindig öt csillagos francia konyakot - én például soha), aztán több gépen is elindítottuk a Rune - Halls of Valhalla című játékot. Ezt én vittem be, jópár évvel ezelőtt szintén melóban játszottuk Godmode-dal és Nightmare-rel. A szokásos fps (first person shooter) játékokkal szemben megvan az a szépsége, s ezáltal hangulata, hogy nem lövöldözni kell benne, hanem különböző baltákkal, kardokkal és kalapácsokkal kell közelharcot vívni. Váratlanul befutott a főnökünk, aki nagy Unreal-es, így beszállt ő is a játékba. Nem nyomta rosszul, de ki mondhatja el magáról, hogy meló után több emelet magasból leugorva, a levegőben megpördülve úgy érkezik a földre, hogy levágja a főnöke fejét? :)) Aztán ő hazament, munkatársaink nagy része pedig szintén. Hárman maradtunk a bicillis kolegámmal meg egy másikkal, és beszélgettünk az élet nagy dolgairól és a cégről. Indulás után még muszáj volt betérni a múltkori alkoholtúránk első állomására, szerencsére nem az a felszolgáló volt, aki akkor. Rendeltünk még fejenként két-két Gössert meg egy-egy Unimukkot, és folytattuk az egyre mélyülő beszélgetést az apaságról, a tetoválásról és ezek összefonódásáról.

Elbúcsúztunk a harmadik kollegától, és a bicillissel együtt indultunk hazafelé. Arra gondoltunk először, hogy csak toljuk majd a bringákat, mert eléggé nehezen ment a járás is, de csodák csodája: olyan simán és könnyen gördültem tova, mintha egész életemben részegen bringáztam volna. A Népligetnél bedobtunk egy-egy pizzát, majd a Móriczra mentünk gyrost enni. Be akartunk térni még valahova egy sörre, de az Aranykorsóban sokan voltak, a Regében már standoltak és zártak, úgyhogy hazafelé vettük az irányt. Mielőtt elváltak volna útjaink, még dumáltunk egy sort a kollegával, ekkor sikerült nekem álló helyzetben kis híján elesnem, és magammal rántanom a bicillit. Itthon egy feles vodkával várt Istencsászárné (a feleségek gyöngye), majd olyat tettünk, amit csak felnőtteknek lenne szabad. Megkoronáztuk az estét. :))

Summa summarum: bicillizni marhajó, egyre nagyobb kedvem van hozzá. S lám: még eléggé részegen is nagyon megy a dolog, úgyhogy lehet, hogy ezentúl minden este részegen fogok hazajönni - bicillivel szabad. :)) Na jó, ezt azért mégsem, de remélem, hogy ezzel a poszttal sikerült legalább egy szolid alkoholistát afelé terelnem, hogy piázás után ne kocsiba üljön, hogy balesetet okozzon, hanem inkább pattanjon bicillire...

Kaptam pár igen kedves és jószándékú levelet (komolyan azokat, köszi), ezért úgy érzem, még egy pár szót kell szólnom a bicilli-témához. Aztán abbahagyom, és próbálok a világ fontosabb dolgai felé fordulni, okés?

Nos, azért vettem ilyen "gagyi" vagy "ócsó" bicillit, mert nem akartam az első fellángolásra egy nagyon komoly gépet beszerezni. Ismerem már magam annyira, hogy lehet, hogy egy hónap múlva már nem lesz kedvem, erőm vagy kitartásom a bicillizéshez (lásd: futás - milyen jó, hogy nem vettem futócipőt :)), s akkor ott állok egy hatvan-, nyolcvan-, százötvenezer forintos bicillivel. Arról nem is beszélve, hogy ennyi pénzhez kicsit többet kellene takarékoskodnom, s mire összejönne, már lehet, hogy nem is érdekelne az egész. :)) Ha pedig pár hónap vagy egy év múlva is úgy gondolom, hogy tökjó ez az egész, és teljesen bele vagyok szerelmesedve a bicillizésbe, akkor már érdemes beruházni egy erősebb masinára. Ugye, már érted?

Tegnap reggel kicsit szomorú voltam, hogy nem süt hétágra a nap, és nem tudok bicillivel menni. Rövid ideig pityeregtem az ágy szélén, de Istencsászárné erőt öntött belém, hogy nem is lesz rossz idő, csak vegyek fel hosszú ujjú pólót és hosszú nacit. Így hát boldogan és kényelmesen karikáztam (nem akartam nagyon leizzadni, mire beérek), csak hülye voltam, mert alul kiszélesedő (úgymond trapéz) nadrágot vettem fel, így három percenként félre kellett hajtanom a pedáloktól, nehogy beakadjon, ezzel kilátásba helyezve egy hatalmas taknyolást. Gondoltam, hogy kiveszem a hajamból mindkét narancssárga hajgumimat, hogy összedrótozzam vele a rakoncátlan szárakat, de attól féltem, akkor meg a hajam akad a küllők közé (jó, addig még nem ér le :)). A fűszálakból-kötelet-fonok-és-azzal-kötöm-össze-tervet is hamar elvetettem, és inkább óvatosan tekertem.

Nem tudom, ki tervezte a bicilliutat, de komplett idióta vagy totál részeg/beszívott lehetett, aki teljesen biztos, hogy autóval jár. Szép is és puccos is az a terrakotta színű macskakő, csak kirázta volna belőlem a reggelit, amennyiben reggeliztem volna indulás előtt. De ez még nem is lett volna baj, mert az út mellett mentem. Már ahol megtaláltam az utat. Az ugyanis véletlenszerűen itt-ott egy szép, kék, kerek tábla alatt véget ért, majd valahol teljesen máshol folytatódott pár száz méterrel később. Mindezek ellenére azért a 10 kilométeres utat (pontosan, szinte méterre annyi) 40 perc alatt leküzdöttem. Nem azért, mert olyan lassan tekertem, csak állandóan elvesztettem a bicilliutat, át kellett mennem a Lágymányosi-hídon, aminek a felhajtója nagyon meredek volt ám az én "rebiciklizálódó" (ezt most találtam ki, tökjó, nem? :)) szervezetemnek, és jó úttörő cserkész lévén megálltam minden piros lámpánál. Nem is fulladtam ki. (Ez persze nem a lámpákon múlt.)

A munkatársam átnézte a bicillit, s bár ugyan nem mondott semmit rá, de annyit sikerült kihúznom belőle, hogy megérte az árát. Beállította az odafelé vezető úton kénye-kedve szerint fel-le váltó hátsó váltót is. (Ja, nem mondtam: 3x7-es a váltó.) Napközben jócskán esett az eső, de a munkaidőm végeztére szinte teljesen megszűnt, így, ha nem is verőfényes, de kellemesen hűvös időben indulhattam haza. Gondoltam, hogy tekerek egyet a hangulatomon is, és áttöltöm az mp3-lejátszóra Csonka András "Egy újabb randi" című nótacsokrát, de aztán gyáván megfutamodtam, és Toy Dolls került rá. Hamarosan rájöttem, hogy végülis mindegy, mi van rajta, mert lemerült az elem, így hazafelé a rádión hallgattam Béres Zoo-t a Deejay-n. Most már előrelátóan feltűrtem a nadrágom szárát (hogy ez miért nem jutott eszembe odafelé?), minek köszönhetően úgy festettem, mint valami retardált mesefigura, mondjuk egy kis orrú Pinokkió, aki nem azt kiabálja, hogy "kisfiú lettem! kisfiú lettem!", hanem azt, hogy "bicillim van! bicillim van!". Útközben vettem észre azt a hiányosságot, amit sajnos két nappal korábban nem. A sárhányók. Igen, nem vettem sárhányókat a bicillire. Ki tudja, tán vagányságból, tán valami más, még előttem is homályba vesző okból kifolyólag. Ezek hiányában viszont utam végére öt, uszkve hat liter pocsolyatöltelék (víz, sár, kisebb békák) került egyenletes eloszlásban mellkasomra, hátizsákomra és nadrágom azon részére, amely a lentebb már említett fenséges hátsót hivatott takarni.

Hazaértem, lezuhanyoztam, majd indultam is a Decathlonba, ahol rögtön megtaláltam az ismerős eladó(ka)t, akiknek előadtam nagy szerencsétlenségemet, és beszereztem egy pár sárhányót 1150 forintért. Aztán vettem kulacstartó keretet is 1500-ért, kulacsot viszont nem, mert az 1.) van valahol a lakásban; 2.) inkább fél literes kólás vagy icetea-s palackot fogok bele tenni, azt hagyjam el/lopják le róla, mint egy drága kullancsot. Kulacsot. Az eladó még megkérdezte, hogy kérek-e a bicajhoz kitámasztót, én pedig zavartan röhögcsélve válaszoltam, hogy "akkora suttyó azért nem vagyok", s igyekeztem gyorsan a kassza felé orientálódni, mielőtt rákérdezett volna az első kerék fölé csavarozható kosárra, a hátsóhoz erősíthető, kitámasztós pótkerekekre vagy a kapatartóra. Viszont a csengő egy gyenge pont a bicillin, a helyére már tegnapelőtt is kinéztem egy 2 rongyért árult piros és/vagy kék szirénát, de azt majd máskor veszem meg.

Itthon rövid b*sszamázás és sírógörcs után felszereltem a kullancstartót (nem tudtam lefeszegetni a csavarról az alátétet, ezt majd a melóban leflexelem valahogy) és a sárhányókat. Most már vidáman, huncut mosollyal szám sarkában, de azért összevont szemöldökkel nézek a zord időjárás elé, és bicillivel megyek melózni. Írtam is egy egysoros verset erről: "Eshet eső, fújhat sár, Istencsászár bicillivel jár!" (Bocs.)

Mozogni már pedig kell. Egyre növekvő rémülettel veszem észre magamon a mozgáshiány miatt kialakuló újabb és újabb rémségeket: gyarapodó pocak, egyre nagyobb felületet beborító tetoválás, hátfájás, estébé. Mert ugye napi 8-9 órát ülök a melóban a kompúter előtt, aztán hazakocsikázom, itthon pedig szintén nem csinálok semmit, jön a vacsora, a Barátok közt, a pihenés. Tavaly karácsonykor már elkezdtem futni (# 561), ami ugyan súlyos lelki torzulást idézett elő nálam, de még egyszer, egy hónappal később még megpróbáltam kocogni. Akkor a Genya Mérleglenyomó és Testedzést Megnehezítő Manó keresztbe húzta ezirányú további terveimet (# 564).

Node nem adjuk fel! Több munkatársam is jár be heccből kerékpárral a melóba, s mikor az egyiket (aki amúgy versenyszerűen is űzi) cirka egy hónappal ezelőtt a bicikliúton csapták el, s én vittem be a balesetire, elgondolkodtam, hogy ugyan, én is járhatnék így melóba (perverz vagyok, mi?). Mert akkor meglenne a napi 20 kilométer testedzés, s nem kellene 300 forintos benzinnel araszolni a dugóban. Tökjó. Átcsoportosítottuk a pénzünket (egy-két régi cuccot eladtam a Vaterán), majd elindultunk biciklit nézni. A fenti munkatársam ugyan felajánlotta, hogy tud szerezni 30 ezerért 80-at érő bicajt, ami "leesett a targoncáról", de mikor három héttel később félénken rákérdeztem, azt felelte, hogy még nem tudott beszélni az ismerősével, s különben is: "ez most annyira életbevágóan fontos?". Nem az, de szeretném még azelőtt megkezdeni a bringázást, hogy leesik az első hó. Körbenéztünk a gagyi boltokban (Tesco, Auchan), de ott csak "összteleszpókos" kerékpár volt olcsón. A Divex marha drága, így ellátogattunk a Decathlonba. Nem akartam én valami hiperszuper downhilles bicajt, csak egy olyat, amivel el tudok kavirnyázni a városi kátyúk között. Ráadásul gyorsan sem akarok hajtani. Megtaláltam a megfelelő szót erre: KARIKÁZNI. Elkarikázom a melóba. Szépen, komótosan. Karikázom.

Szóval, a Decathlonban volt már 20-ért és 25-ért is bicaj, előbb mentem egy kört a 25-ösön, majd úgy döntöttünk, hogy az olcsóbb tökéletesen megfelel, hiszen a különbség (az eladó szerint) mindössze annyi, hogy ez tavalyi modell (amúgy szebb is a kék-ezüst szín, mint a másik kék-fehérje). Igen, eladó segítségét vettük igénybe, s elmondtam neki, hogy nekem munkába járni kellene. Aznap tértünk haza Pitvarosról, így lehet, hogy volt egy kis tájszólásom még. Örülök, hogy nem kérdezett vissza, hogy "a kapát is rá akarod erősíteni?", ezért gyorsan hozzátettem, hogy "mert nem akarok mindig kocsival menni, kell egy kis testmozgás". Nos, kiválasztottuk hát 19 500 forintért a Rockrider Vitamin fantázianévre hallgató kétkerekűt. Amíg eladónk állítgatta befelé, találtunk még hozzá 1800-ért zárat, 3500-ért kilométerórát (6500-at sajnáltam wifisre kidobni), ami méri a sebességet, max sebességet, megtett és összes kilométereket, egy halom dolgot, épp' hogy csak az istencsaszar.hu-n ebben a témában leütött karakterek számát nem. Az eladó az egészet összerakta, kifizettük. Még a kocsiba is befért (a bicikli, nem az eladó), csak a hátsó üléseket kellett ledönteni (a kocsiban, nem a biciklin), s az első kereket leszerelni (a bicikliét, nem a kocsiét). Bicilli lett a neve (a biciklinek).

Azért erős ellenérzésekkel vásároltam, hiszen ki tudja, mennyire emlékszem még erre a kerékpározás-dologra. Azt mondják, olyan, mint a szex, nem lehet elfelejteni (vagy fordítva?). Utolsó élményeim egyike, mikor évekkel ezelőtt egy barátnőmet kísértem haza az utolsó busszal, majd tőlük biciklivel jöttem haza seggrészegen. Akkor két hétig nem mehettem dolgozni, és össze kellett varrni a szemöldökön felett a bőrt, mert akkorákat taknyoltam. Azelőtt pedig általános iskola nyolcadik osztályában voltam nagy vagány, akkor, s előtte nagyon sokat bicóztunk a haverokkal. Nagyon durván, nagyon durva helyeken, például a Thököly úton, a belső sávban, a villamos és a 7-es busz között. Csoda, hogy még életben vagyok, így hát ma nekivágtam kipróbálni a bicillit. Kényelmesen elkarikáztam (átlag 20-25 km/h-val) erre-arra, BKV bérletpénztárhoz és egyéb tréfás helyekre 12 kilométeren át. Aztán később még mentem egy kört a Savoya parkig, vettem Pálcikának egy nagyobb patkányt. Az oda-vissza 8 kilométer volt. Leizzadtam, mint a disznó, de nem volt semmi baj. A 890 forintos teszkós kesztyűt ugyan nem mostuk ki, és összefogta a kezemet, de sebaj. A váltó furán kerreg (illetve, én váltok össze-vissza véletlenül, de ezt majd beállítja a kollegám), és már most szétment fenséges hátsóm a nyergen, de azt majd idővel lecseréljük (a nyerget, nem fenséges hátsómat). A meló elvileg (kocsival) 9 kilométer, s végig vezet bicikliút. Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Kalandra fel! Bicillire magyar!

Két dolog. Az egyik ez a kép, tegnap fotóztam Szegedről hazafelé jövet. Ilyet sem látni naponta Budapesten, mi? Konkrétan a felhőkre gondolok, nem arra, hogy ott lényegesen kevesebb szántóföld van, mint errefelé...

A másik az álomblog. Indulásakor azt írtam róla (# 687), hogy ki tudja, mennyire lesz folytonos, hiszen az ember (még ha Istencsászár is), a legkevésbé sem tudja megmondani előre, miket és milyen gyakran fog álmodni, s ami még fontosabb: mennyire fog emlékezni az egészre. Úgy néz ki, hogy az elmúlt egy hónap alatt nem hagytam abba az álmodást, így egyre többet írok oda. Olyannyira, hogy a mai napon három, egymástól teljesen független álmom volt, így három külön posztban írtam meg ezeket. Ezzel csak annyit akartam mondani, ne ijedj meg, ha egy napon több poszt is születik, csak próbálom elkülöníteni őket. Érdekes egyébként, hogy így, visszaolvasva az álmokat, egy halom motívumról, szituációról meg tudom mondani, hogy miért és honnan került beléjük, de erről majd talán egy külön posztban fogok írni. Jó éjt!

Jó, ez a "számtalanszor fogok írni" egy kis költői túlzás volt, de hát tehetek én arról, hogy itt nem történik semmi? Ehhez még a rossz időnek sincsen semmi köze, hiszen nem strandolni vagy bármi más, vízzel kapcsolatos dolgot végezni jöttünk ide, hanem henyélni és kikapcsolódni, azt pedig esőben is lehet. Ezért nem írtam eddig, hiszen abban nem lenne köszönet, ha a henyélésről és a lakomákról írnék. Tegnap már majdnem elindultunk a tótkomlósi piacra, de az eső elmosta azt is, így lemaradtatok egy felettébb érdekfeszítő élménybeszámolóról (én pedig egy felettébb érdekfeszítő élményről).

Ma viszont kimozdultunk. Reggel fél hétkor keltünk, majd rövid hurkakolbász-reggelink után Anyósomért jöttünk, akit bevittünk Szegedre, mert holnapután unaloműző gyanánt egy nyaki gerincsérv-operációt hajtanak végre rajta. Szegény (szerintem) túlságosan is borúlátón látja a dolgot, elbúcsúzott mindenkitől, épp' hogy csak az utolsó kenetet nem adatta fel magának, hiába mondtam neki, hogy "Mama, már előrébb van az orvostudomány, mint a maga lánykorában, amikor még a borbély húzta a fogakat, és az első éjszaka joga a királyé volt!". Még azzal sem nagyon tudtam kizökkenteni, hogy megemlítettem neki, hogy inkább a vesztőhelyre vinnénk, ott legalább biztosra mennénk. :))

Ami a szegedi parkolást illeti, szerintem botrányos. Addig jópofa, hogy napos jegyet kell venned 750-ért, s azt (mint ahogy a neve is mutatja) egész nap használhatod, de arra már lusták voltak a közterületesek, hogy egy automatát állítsanak fel. Vehetsz jegyet, ahol akarsz, benzinkútnál, ábécében, még az Isonzói Hadirokkantak Rendes Évi Báljának ruhatárában is, de akkor és ott, amikor és ahol kell, nem. A másik, hogy a parkolóövezet részekre van osztva, valahol négy órát álldogálhatsz (mondjuk a kórháznál - mert azt azért ne várd Szegeden sem, hogy ingyen parkolhass, amíg katétereznek), valahol csak egyet. De hogy ellenőrzik ezt, ha napijegyed van? Nem hiszem, hogy a parkolóőröknek olyan memóriájuk lenne, hogy meg tudják jegyezni akár csak három kocsi pozícióját is. S ha letelt a négy óra? Kirohanok a műtőből szikékkel, érszorítókkal és tamponokkal a bélésemben, odébb gurulok pár méterrel, aztán mehetek vissza varrásra? Szerencsénkre egy olyan házaspár mellé parkoltunk, akik már éppen indultak, így megkaparintottuk a jegyüket 500 ruppóért. Kár volt, mert tíz perccel később már mi is indultunk.

Az a bizarr ötletem támadt, hogy keressük fel a Szeged Plázát. Budapesten sem vagyok egy plázapatkány, de azért itt kíváncsi voltam, mit nyújtanak, s tulajdonképpen venni szerettem volna a kocsiba egy amolyan szellőzőrácsra akasztható telefontartót, de halott ötlet volt. Egész Csongrád megyében nem lehet ilyet kapni. A legemlékezetesebb élmény a mélygarázsban ért. Világítás egy csepp sem volt, de legalább kocsik sem. Mentem két kört alul, mert próbáltam volna minél közelebb megállni a feljárathoz, de szinte mindegyik falra fel volt festve a "PLÁZA" felirat, s ami a legviccesebb: minden nyíl másfelé mutatott, ergo, a Szeged Pláza mélygarázsa effektíve egy hiperkockához hasonlatos, ahol bármi megtörténhet, tökmindegy, merre indulsz. A plázának csúfolt boltcsokor amúgy siralmas volt, szót se többet róla...

S ha már Szegeden jártunk, meglátogattuk Montyt (# 275) is. Hoztuk szokásos formánkat, hiszen ahogy legutóbb (# 483), s ahogy eddig még sosem, most sem találtuk meg a Vadasparkot, csak félórányi kavargás után. A belépőjegy drágább lett, cserébe viszont levették a nevünkkel szignált fatáblát a bejáratnál elhelyezett örökbefogadók fájáról. Reklamáltunk is az irodában, hogy nem kaptunk csekket, hogy továbbra is mi lehessünk Monty örökbefogadói. Kaptunk. Amúgy remek itt körbejárni, épül s szépül a park, egyre több állat van, egyre jobban néz ki az egész. Hosszú időt eltöltöttünk Monty kalitkája előtt (egy másik leguánnal és valami szirti tengerimalacokkal él együtt), jól megnőtt. Mármint Monty, nem a kalitka. Beszélgettünk a régi szép időkről, és elmeséltünk neki a "Barátok közt" azon utolsó ötszáz epizódjának tartalmát, amit nem látott. Csókoltat Titeket!

Ha ócska közhelyekkel akarnék operálni, azzal kezdeném, hogy a "vér nem válik vízzé" vagy a "blogger minden helyzetben blogger marad" vagy éppenséggel "madarat tolláról, embert ceruzájáról", de ehelyett csak annyit mondok, hogy ígéretemhez híven máris jelentkezem. Most éppen Nénikéék kertjében ülök a kiskonyha előtt a kutyákkal és a névre még mulatságos, és sok tréfának kellően termékeny táptalajt adó, de ízre nem túl bíztató Finkbräu sörökkel körülvéve, s pötyögök a turbó laptopon, míg a lányok az esztergomi Ángyikával kiegészülve (# 257) a reggel elfogott két kakast dolgozzák fel. (Mire ezt olvasod, már valószínűleg nem fogok itt ülni, hiszen időközben fel is kell töltenem valahol.)

Tegnap reggel a tervezett 7 helyett 10-kor keltünk fel, de ez idő elég is volt a szinte 24 órán keresztül tevékenykedő esőnek, hogy alább hagyjon. Komótosan bepakoltunk, megírtam azon éjjeli álmaimat az álomblogra, majd egy könnyű reggeli (lángos) után elindultunk. Mivel előző este tankoltunk, már csak az autópálya-matricát kellett megvennünk, s mienk volt az út. Gondoltam, ezúttal következetes leszek, és tartom a sebességhatárt. Autópályán 130-cal mentem, de ahol 80-ra volt korlátozva, ott bizony lassítottam, hiába türelmetlenkedtek mögöttem. Ennél rosszabb volt a pálya után. Ott ugye (lakott területen kívül) 80 km/h a limit. Tartottam, hiszen az ilyen helyeken szoktam pórul járni, mint az történt tavasszal is (# 622), amikor 5 rugóm bánta. Harmic autóból talán kettő, ha akadt, aki türelmesen ballagott mögöttem, mindenki más (a nemtom, hány tíz tonnás kamionokkal együtt) borzasztó agresszívan előzgetett, mellém érve pedig nagyon csúnyán nézett rám. Múltkoriban már említettem, hogy kellene valami jópofa beszólás a hátsó szélvédőre (# 694), ezúttal arra gondoltam, hogy egy fényreklámot teszek hátulra, amihez apró klaviatúra kapcsolódik, így mindenkit személyre szabott üzenettel tudok sértegetni, például: "na, mi van, te kigyúrt kopasz k*csög abban a CLK Merciben?" vagy "azt hiszed, megijedek egy Berettától?" vagy ilyesmiket...

Épségben megérkeztünk. Éppen csak köszöntem mindenkinek, beleértve a malacokat és csirkéket (a kacsák valamiért elbújtak), amikor nekiültünk ebédelni, és Nénike ellentmondást nem tűrve elém rakott egy komplett kacsamellet. Kénytelen voltam megenni. Évszaktól függetlenül bármikor jövök, mindig vár rám néhány sült kacsamell (szóval, ezért bújtak el a kacsák). Rövid pihi után átmentünk Anyósomhoz, akinek vadiúj kompjútere van, s mivel a Sógorom nemrég költözött el otthonról, ez a gép nem volt elb*szva (bocsi, Sógun! :)), így kivételesen nem kellett újratelepítenem. Estefelé visszabattyogtunk (amennyire egy kocsival lehet battyogni) Nénikéékhez, s esti szórakozás gyanánt betettük a tavasszal vásárolt DVD lejátszójukba (high-tech Nénike) a Suttogó című filmet. Kábé húsz perccel később betekintettünk hozzájuk, s meglepődve konstatáltuk, hogy a film angolul megy. Mi nem figyeltünk a nyelv átállítására, ők meg nem tudják, hogy lehet ilyet, úgyhogy, ha nem vesszük észre, akkor végignézték volna úgy angolul, hogy egy kukkot sem értenek belőle! :))

Ma reggel nem túl korán keltem, majd kemény küzdelem árán elfogtam két kakast (nem önszántamból vagy szórakozásból, bérfogás volt), amikből pürkűt készült. Nagyjából ennyi a történés, tuti, hogy még számtalanszor fogok írni az előttünk álló egy hét nyaralás alatt, ti csak várjátok epekedve! :)) Ja, s hányszor kell még mondanom, hogy nyaraljatok?!

Holnaptól jövő vasárnapig nem tartózkodunk itthon, ugyanis vár ránk a Magyar Riviéra, Pitvaros. Addig ne nagyon számítsatok posztra, de azért sosem lehet tudni, hiszen tavaly (# 397) sem tudtam megállni, s idén is viszem magammal a 366-on pörgő P2-es laptopot. Nyaraljatok ti is!

Mint azt tavaly is meséltem már (# 367), algériás vagyok pár dologra. Eddig ez nem is lenne baj (dehogynem), csakhogy (mint azt tavaly írtam), félévente el kell menni allergia-vizsgálatra, hogy gyógyszert kaphassak. Ezért, megelőzve koromat és az allergia kitörését, már időben el akartam menni megújíttatni kórlapomat. Fel is hívtam a kerületileg illetékes allergológust. Hetente két alkalommal rendel, ráadásul pont akkor, amikor dolgozom, de menjek be nyugodtan, mert az ügyeleten mindig van valaki, ott tudnak pecsételni. Be is mentem munka után a Szent Imre kórház rendelő-részébe. Emlékszem még ifjabb koromból, régen nagy volt ott az élet és a zsibongás: félhalott öregek tülekedtek egymás hegyén-hátán a napi betevő gyógyszerért, órákat kellett álldogálni (szerencsésebb esetben üldögélni) egy-egy vizsgálatért. Ez azért jó, mert ha odamész egészségesen, tuti, hogy lesz valami bajod, mire sorra kerülsz. Be tudod ütemezni a táppénzt.

Szóval, betértem az SZTK-ba. Olyan kihalt és sötét volt minden, hogy kicsit már féltem felsurranni a lépcsőkön (a liftet csak az ott dolgozók használhatják). Persze, hogy a gégészeten nem volt senki, kopoghattam volna napestig. Csak a szomszédos gyógytornáról szűrődött ki némi halovány agónia moraja, így inkább kerület másik intézményét, a mára egészségügyi komplexummá fejlesztett SZTK-t kerestem fel. (Ott megtudtam, hogy nem erre a kihalt helyre kellett volna jönnöm, hanem a kórház ügyeletére - jó, hát hülye vagyok.)

A kartonozó néni először nagyot kacagott, amikor be akartam jutni a szemészetre is (kell szemcsepp), de szívesen adott volna időpontot. Azt nem kértem, így kaptam sorszámot a gégészetre. Már meséltem máskor (# 419), hogy ez a sorszámos dolog jól ki van találva. Rajta van, mikor kerülök sorra, hányan vannak előttem, stb. Tíz percem volt a feljutásra, amit sikerült is elhasználnom, hiszen a rendelő épületét renoválják, így a gégészetet áthelyezték két emelettel feljebb, amiről elfelejtettek tájékoztatni (meg a cetlire is second level volt írva), így sikeresen eltévedtem házon belül - ezúttal persze még térkép sem volt nálam.

Mintegy három percnyi sorbanülés után bejutottam a kissé bizarr gégésznőhöz. Már nyúlt volna a torkomba, mire sikerült combjai látványának bővületéből szabadulnom (utoljára Cserépváralján láttam ilyet a kocák között - # 697), és elmakogtam, hogy csak megújíttatni jöttem. Roppant mogorva volt ő is, és a nővér is, akiről hosszú percekig azt hittem, hogy Pásztor Erzsi, és az egyik szerepére gyakorol itt. Kiderült, hogy lóf*szt kell ám félévente hosszabbíttatni az algéria-papírt, pontosan elég, ha betelefonálok, kérek időpontot, ők pedig kiírják nekem a gyógyszert. Itt némi fejlődést érzek az egészségügyben, ez jó. Az már nem annyira, hogy a két doboz Xyzal (azt mondta, most ez a námbervan az allergiagyógyszerek között, s mivel a Claritine mellett nem láttam javulást, ezt irattam fel) és a két doboz Spersallerg szemcsepp 2300 ruppóba került (miért fizetem a TB-t?), de idénre el van intézve az algéria. Jövőre pedig csak egy telefon, s ismét bámulhatom a doktornő túl rövidre szabott fehér köpenye alól kivillanó mázsás oszlopokat...

Ezt a posztot már hetek óta nincsen kedvem megírni. Egész egyszerűen azért, mert vajmi kevés hírértékkel rendelkezik, s ebben a témában nagy röhögésekre sem lehet számítani. De azért csak belevágok, mert tavaly eléggé sűrű téma volt a fogászat (# 230), s mindenképpen el kell nektek mesélnem ezt a mostani sztorit az akcióciklus a folyamat lezárásaként.

Szóval, van egy fogam. Sőt, több fogam is van, de ez a fogam nem az én fogam. Mielőtt jobban belezavarodnánk, inkább elkezdem magyarázni. Fogorvoshoz sosem szerettem járni a már említett rossz tapasztalatok miatt. Ez a fogam, ami szá(ja)m koordináta-rendszerében a bal felső kettes helyet foglalta el, még sok-sok évvel ezelőtt, egy kimondottan szívós gumicukorral való hadakozás közben kitört. No, mondanom sem kell, megijedtem, hiszen ettől fogva úgy néztem ki foghíjammal, mint egy közepesen lerobbant alkoholista egy kispesti talponállóban. Aztán megcsináltattam az ingyenes fogászati ellátás keretein belül, a SZTK-ban. Csak a nikkel-metál-hibrid (vagy milyen) anyagból készült, műanyag fehérséggel CSAK KÍVÜLRŐL bevont fogért kellett fizetni nem túl nagy összeget, s végre ismét szélesen vigyoroghattam minden járókelőre a frászt hozva.

De - mint azt a mondás tartja - olcsó húsnak híg a leve. A fog évi rendszertelenséggel mindig elkezdett fészkelődni, majd kiesett. Persze, én is hülye voltam, mert állandó kényszerképzetem volt, hogy mozog, ez által esetlegesen én kezdtem ki a fog tartós kapaszkodását. Ekkor általában felkerestem egy találomra kiválasztott fogorvost (arra azért igyekeztem ügyelni, hogy sose menjek vissza ugyanahhoz, ezzel járójelbe téve a leb*szást, hogy miért nem voltam eddig), aki némi cement beiktatásával újabb egy évre megoldotta a problémát. Pár hete ismét visszatért a mozgás.

Úgy gondoltam, most már ideje végleg pontot tenni az ügy végére, ezért felkerestem egy, a tavalyi fogorvosnál lényegesen közelebb praktizáló dentisztát (nincs is ilyen szó, mi? :)). Ő jól átnézte a fogsorom (maradványát), majd arra jutott, hogy azt a gyökércsonkot, amibe a kieső fog kapaszkodik, húzzuk ki, s csináljunk egy hidat hátrafelé 125 ezerért. 5 fogon át. Bár nem olyan jó a derekam, de tetszett a híd-ötlet, csak a fogorvos emlékeztetett némiképp Mengelére. A döntés előtt azért felkerestem még egy, hozzánk még közelebb működő fogorvosi rendelőt. Az orvosnő (s igen, ez a kulcsszó - nem szeretem a férfi fogorvosokat, azoknak nem lehet nyafogni) nagyon kedves volt, gyors állapotfelmérést készített a fogaimról, majd mondott egy 175 ezer forintos árat. Drágább, drágább, de ő már sokkal barátságosabban állt a témához: nem kell kihúzni a bal felső kettes gyökerét, s a híd 7 fogon keresztül ívelne. Igen, van pár rossz fogam... Ja, és azért esett ki állandóan a műfog, mert a hozzáértő SZTK-s fogorvos a szükséges nemtom hány milliméteres csap helyett csak egy kis hangyap*csnyit készített, az pedig még szép, hogy nem tartotta meg. Ennyit a majdnem ingyenes fogorvosi ellátásban dolgozók szakmai lelkiismeretességéről (rosszabb esetben hozzáértéséről). Otthon gyorsan családi kupaktanácsot tartottunk, majd úgy gondoltuk, hogy felmenőim segítségével kimerítjük a kasszát, hiszen az egészség mindenek felett...

A pénz ugyan megvolt rá, de azért még mindig féltem a fogorvoslástól. Szerencsére nem fájt nagyon az egész procedúra, s a doktornő is jó fej volt, vette a poénokat, én pedig próbáltam lazítani saját hangulatom fokozása érdekében. Amikor nagyon magasra emelte fel a széket, már nyújtottam a karom a plafon felé, hogy kicserélem a lámpa fénycsöveit, apró szökőkutat képeztem a köpőcsésze öblítőrendszeréből, és próbáltam eljátszani Dvorák Új világ szimfóniáját a nyálszívón :)). Több héten keresztül tartott a fogazás. Az egyiket kihúzta, kettőt lecsiszolt, negyediket gyökértömte. Aztán a tréfa kedvéért egyet kihúzott a másik oldalon is. Na, ezek nem voltak jók - pláne a csiszolás, de kaptam sorra az érzéstelenítőket, és szinte repült az alkalmankénti másfél-két órás kezelés. Kaptam ideiglenes koronát műanyagból, jópofa volt. Aztán elkészült a nagy mű. Tökjó lett. Ahogy a doktornő mondta: "megjött a hullámvasút" :)). A ti érdeketekben inkább nem közlök fényképet a fogsoromról, de higgyétek el, remek munka. Kaptam rá két év garancicát is. Eleinte ugyan furcsa és nagyon kényelmetlen volt, hogy egy komplett hollóházi porcelán étkészlet van a számban, s egy kicsit úgy is éreztem, hogy rágásnál libikóka-szerűen megemelkedik, de a fogorvosnő megnyugtatott, hogy erről szó sincs. Meg vagyok elégedve, úgyhogy már Anyám is csináltatja a fogait (igen, a fogorvosoktól való rettegés nálunk családi vonás), s elkezdtünk gyűjteni a többi fogainkra. Hepiend.

Összeraktam valakinek még régebben egy weboldalt, amire felpakolgattam különféle verseit, írásait (nem keveset). Most mutatta, hogy kapott külföldről egy emilt valami '56-os kitántorgó haverjától (aki mellesleg a biztonság kedvéért keltezi felül a levéltestet, hátha fejlécben nem látjuk, mikor írta) ezzel a szöveggel: "Megnéztem a honlapodat. Irtó jó. Azért mert könnyen áttekinthetö. Öreg betük, logikailag jó felépítésü rendszer, príma kontraszt. Ha jövök és ráérek mutass be a kompjúteres emberednek. Talán kérek töle is egy hasonló programot."

Nakéremszépen. Először is zárójelben megjegyzem, hogy sajnálatos módon azok a bizonyos nagyon magyar, nemzeti érzelmű hobbi-webmesterek készítenek olyan ordenáré oldalakat, hogy kifolyik a szemem a sok UV piros-fehér-zöldtől, mire a lap aljára érek. De örülök, hogy tetszik a weboldal. Öreg betűk, ilyesmi. Príma kontraszt, pláne. Ha jön, és ráér, szívesen bemutatkozom. Adok neki én is (már mástól is kért?) egy hasonló programot. Odaadom neki a Photoshopot meg a Dreamweavert. Csinálja meg. Azokkal gyerekjáték...

Csak egy furcsaságról tennék említést. Mint az ismeretes, panelházban lakom a paneldzsungel közepén. Minden este van egy félkegyelmű, aki ordibál, és felver több ezer panellakót édes (vagy nem annyira édes, esetleg perverz, kéjes) álmából. Ehhez már hozzászoktam. Mostanában viszont egy újabb ellenséggel kell szembenéznem. Napok óta minden nap hajnali 4 órakor egy szarka rikácsolására ébredek.

Nagyon mélyen alszom, így ennek a Kib*szott Sz*rkának nagyon hangosan kell ordibálnia, hogy felébredjek rá. Eleinte még hasznosnak is tűnt, hogy ezen apropóból kimehettem vécére, és nem kellett ágyba vizelnem, de vissza már nem tudtam aludni, csak nagy kínok árán. Fülembe forró ólmot öntöttem, majd a fejemre húztam az izzó vaskoronát a nagypárnát. Tegnap nagyon sokáig, és egyre hangosabban rikoltozott a Kib*szott Sz*rka. Egyre agresszívabban. Egyre sűrűbben. Amíg... amíg egy lövés nem dörrent. Nem vagyok egy militarista típus, nem tudom megállapítani, ki és mivel lőtt, tőlem akár lehetett felturbózott légpuska ugyanúgy, mint flóbert pisztoly vagy vállról indítható föld-levegő rakéta, de a Zámbó Jimmy babérjaira törő elsütő elérte vele a célját: a Kib*szott Sz*rka bekussolt. Amúgy nem szeretem a közvetlen érámban tartott vágó-, szúró- és lőfegyvereket, de most hálás voltam neki. Azt ugyan nem hallottam, hogy a Kib*szott Sz*rka hangos puffanással földet ért volna, de hát lássuk be: vajmi kevés az esély arra, hogy valaki a sötétben egyetlen lövéssel eltaláljon egy lombok között búvó Kib*szott Sz*rkát. Arra mindenesetre jó volt a lövés, hogy a Kib*szott Sz*rka a gatyájába piszkítson, és befogja a csőrét annyi időre, hogy elaludjak.

Ma reggel munkába menet találkoztam vele a parkolóban. Vagy ő volt, vagy egy barátja/rokona, de ugyanúgy rikoltozott, mint hajnalban (csak egy kicsit visszafogottabban). Ezek szerint nincs semmi baja (már ha nem egy barátját/rokonát láttam). Kíváncsi vagyok, ma éjjel mi lesz a repertoárja...