Kevés szánalmasabb, de mégis vérforralóbb műsor van (Medgyessy exvezér beszédeit és a Fásy Mulató kínálatát leszámítva), mint a tévéshop avagy teleshop. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt (kábé 10 éve) a bátyámmal dolgoztam egy helyen, s amikor nem volt munka, az általam behurcolt, 4000 forintért vásárolt fekete-fehér Junoszty televízió által biztosított egyetlen adót, a Magyar 1-et néztük. Ott a szokásos sorozatok után, de még a Srpski Ekran és egyéb nemzetiségi műsorok előtt néztük a teleshopot. Nem keveset kacagtunk rajta, ez tipikusan az a műsor, ahol bármilyen sz*rt rád tudnak sózni, ha hiszel a "szabadalmaztatott", a "forradalmian új" és az "ajándékba kap hozzá" sokatmondó, de semmit sem jelentő ígéreteinek.

Benke Laci bácsit, a "sztárszakácsot" eddig csak főzőműsorokban láthattam, de most piacra dobta a saját nevével fémjelzett terméket, s ezzel bevonult a tévéshopos sztárok panoptikumába. Amúgy semmi bajom nincsen vele, szimpatikus meg minden, csak egy kicsit feketelászlós (csak kifinomultabb, ami nem nehéz) a viselkedése és a humora (vagy Fekete Lacié lacibácsis), ami ugye nem jópont. A reklám a következő: egy tanyán fogad minket a műsorvezetőnő (Krisztike?), aki némi bevezető után odébb sétál, így bekerül a kamera látószögébe a teljes népviseletbe öltözött őstermelő, aki éppen agyagozik. Nem tudom, komolyan gondolják-e, hogy mi, városi suttyók elhisszük azt, hogy a népművészek egész nap tetőtől talpig népviseletben járnak és dolgoznak. Nos, iparművész barátunk formázza az agyagot, miközben pár szót mesél róla - a bödön egyedi, mindegyiket saját kezével formázza (persze, ez egyértelmű - be is van táblázva negyven évre előre). A kép vált, most már a nagy magyar pusztán vagyunk, ahova begördül Laci bácsi egy kétlovas szekéren, mérsékelt hangerővel csujogatva. Laci bácsi is utcai ruhában jelenik meg: fehér vászoning, fehér, buggyos vászonnadrág és betyárkalap. Elkezdődik a főzés. Ez persze nem lehet hosszadalmas, mert mégiscsak a bográcsokat kell eladni, így Laci bácsi pár szóban összefoglalja a teendőket: összevagdaljuk a halat, megsózzuk, majd odaadjuk Krisztikének, aki beteszi a hallébe. De ha nekünk nincs otthon Krisztikénk, akkor mi van? Buktuk.

A bográcskészlet ugyan nem rossz potom 16 ezer forintért, és biztosan sok mindenre lehet használni, lévén, hogy három darab 2 decis fűszertartóból, egy vágódeszkából és egy cirka három literes kerámiabográcsból áll. Nagycsaládosok főzhetnek több körben is. Biztosan jó. Amúgy nem értem Laci bácsi hivatalos honlapján, a vicces című lacibacsi.net-en, miért van "home" feliratú gomb, ha az összes többi menüpont magyar nyelvű, illetve a hírek között miért írták a "párbajoztak" szót ly-nal. (Lehet, hogy elírták, és "pár baglyot" akartak írni? Ez valami különleges recept lehet, amihez kell kerítenünk pár baglyot. Durva.) De ez kötözködés, csak irigykedem, mert nekem sosem lesz "Laci bácsi bográcskészletém".

Ez egy régi vicc, de szeretem.

Orvostanhallgató lányka vizsgázik, s a következő kérdést teszi fel neki a professzor:
- Melyik az a szerv, ami akár a tízszeresére is meg tud nőni rövid idő alatt?
A lány pironkodik, majd megszólal:
- Professzor úr, ha lehet, én azt nem mondanám ki...
- Akkor kimondom én: pupilla. Amire pedig magácska gondol, az még sok csalódást fog okozni...

Következzék egy kimondottan unalmas és érdektelen poszt a kimondottan unalmas és érdektelen posztokat kedvelőknek. Nem, ez így nem lesz jó. Akkor következzék egy olyan poszt, amellyel talán segítséget adhatok azoknak, akiket mostanában rúgtak ki a munkahelyükről, s akik ennek örömére vennének egy mp3 lejátszót. Na, így jó lesz.

A helyzet az, hogy bár ég a pofámról a bőr, de nincs discmanem. Tudom, nem trendi már, de amikor az volt, sem volt discmanem, a hordozható zenegépek világában sajnos nem találtam átmenetet a 12 kilós Goldstar kazettásmagnó és a walkman (néhol vókmen) között. Ez nem is nagyon zavart annyira, hiszen itthon itt a hifi, a PC, útközben pedig az autórádió, de mi van, ha felfokozott testedzési kedvemben ismét kocogni akarok, és az ezzel töltött 25 percben nem akarom minden figyelmemet lépéseim számlálására és életben maradásomra pazarolni? Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, veszek egy mp3 lejátszót, mert az mindig jól jöhet. Körbenéztem a neten, de az igen tetszetős 1 gigás Samsung 40 rongyért kicsit erősnek tűnt, úgyhogy hosszas tanakodás után az igen patinás hangzású Telstar cég 256 megása mellett döntöttem. Van benne diktafon is, illetve a fejhallgatóba építve FM rádió. Ez ugyan eléggé hülye megoldás, mert nagyon rövid madzagot kötöttek rá, és csak nyakba akasztva lehet hordani, annyira vagány meg nem vagyok, így rövid töprengés után a fejhallgatót szépen visszacsomagoltam a dobozba, s Istencsászárné Sony vókmenjének fülhallgatóját konnektáltam a szerkezethez, ezzel ugyan zárójelbe tettem a Danubius és egyéb csodacsatornák elérésének lehetőségét, de kárpótolt érte a mozgásszabadság, hogy így akár a zsebembe is rejthetem a lejátszót.

Amúgy fasza kis szerkezet, az ID3 taget bizonyos határokon belül kezeli, ami annyit tesz, hogy az ékezetes karakterek vicces kínai írásjelekké alakulnak a kijelzőn. 256 megabájt elég 2-3 jobb minőségű (256 kbit/s) albumhoz, illetve 4-5-6 nem annyira rossz, még élvezhető minőségűhöz (128 kbit/s), vagy pár hangos könyvhöz. Egy pár számnál ugyan kiírja, hogy "BAD SONG", itt még nem jöttem rá, hogy az adott mp3 rosszul ment át az USB-n keresztül, vagy egész egyszerűen sz*rnak tartja a számot, és nem hajlandó lejátszani. Van rajta equalizer meg egy halom nem annyira fontos beállítási lehetőség, melyek segítségével könnyen el tudjuk b*szni a legjobb zeneszámokat is. Egy darab AAA elemmel 10-12 órán át üzemel. Úgy érzem, sikerült meglelnem a legolcsóbb boltot, itt pár ezressel lejjebb van az ára, mint máshol (ha valaki tud olcsóbban, hallgasson róla előttem örökre), ráadásul személyesen mentem érte, kikerülve a postai utat. Ennyi volt mára a istencsaszar.hu tudományos-fantasztikus rovata, legközelebb a bakelitről mesélünk!

Elvileg február 11-ig ki vagyok fizetve az előző munkahelyemen, ennek ellenére tegnap volt az első munkanapom az új melóban. Van ez így. Na, azért nem kell rögtön anyázni, ez csak amolyan mellékes vagy félállás, hiszen nem kell minden nap mennem (például ma sem, de holnap és holnapután igen), de kicsit közelebb van, mint az előző és egy kicsit jobb az órabére. Drága barátom kapcsolatainak és feledhetetlenül magával ragadó önéletrajzomnak hála félállásban tesztelő vagyok egy szoftverfejlesztő cégnél. Gondoltam, hogy bepróbálkozom a felvételi beszélgetésen, hogy "van a cégnél valakinek ARK-törése?" vagy "elérte a vezérigazgató úr a CLEAR állapotot?", de nem láttam sehol szervezési táblát és kommunikációs fakkokat, így nem tettem meg. Amíg nem találok kvalitásaimnak megfelelőbbet (illetve olyat, ahol havi 168 órában kíváncsiak rám), addig jó lesz. Az élet egy kicsit szép azért.

Ma délelőtt 10-kor keltem (nem szabad ám csak úgy sutba vágni a munkanélküliség áldott lazítását), s nem annyira rémülten, de mindenképpen bosszankodva vettem észre, hogy kidőlt a szolgáltató szervere, ergo nem ment az istencsaszar.hu, de még levelet sem kaphattam ez idő alatt (mármint e-mailt, nem hiszem, hogy a postásunk összefüggésben lenne a szerveremmel - max. a Posta szerverével :)). Retro blogbarátom menetrendszerűen pánikba esett, mindig az ő oldaláról tudom meg, mi van velem. :)) Fura mód éppen ma reggel (még félálomban) gondoltam arra, hogy elegem van ebből, már nem dob fel egyáltalán a blogolás, érdekes témákat sem találok (ezért nem fogok Béla kollega után utazni Gárdonyba), hagyom a fenébe az egészet, az istencsaszar.hu tartalmát törlöm, a helyét felszántom, és sóval szórom tele.

Aztán eszembe jutott az is, hogy mennyi bátorító levelet és bejegyzést kaptam tőletek, drága olvasók (akitől nem, az most süsse le a szemét, és kapargássza a linóleumot a cipője orrával), amikor történt velem egy-egy kellemetlenebb dolog, meg egyre többen savaztok (most 134 - úgy látszik, Robi mindenkit érdekel), úgyhogy nem hagyom abba még most sem. Majd írok, ha lesz miről. Különben is: most kezdődik az élet, új munkahelyem lesz, vettünk mp3-lejátszót (erről lehet, hogy írok majd), hamarosan újabb tetkóm lesz (majd arról is), meg olyan terveink vannak Istencsászárnéval, hogy ihaj! Oké, semmi baj. Egy kis szerverleállás néha mindenkinek jót tesz. Ahogy Hofi Géza bácsi mondta (akit furcsa módon csak a halála után szerettem meg): "kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek, és aztán megint mehet minden tovább".

Miért vállalják az öngyilkosságot az arabok? Az egész világ azt kérdezi, vajon az arab terroristák (nem azok, akik a világ más részein élnek) miért vágynak olyan hevesen az öngyilkosságra. Elemezzük végig a helyzetet:

1. Tilos a házasság előtti nemi élet.
2. Nincsenek prostituáltak.
3. Tilosak a szeszesitalok.
4. Tilosak a bárok.
5. Tilos a tévé.
6. Tilos az internet.
7. Tilos a sport, a stadionok, az ünnepek, stb.
8. Tilos a házasságtörés.
9. Tilos sertéshúst enni. (Gondoljunk csak a roston sült csülökre.)
10. Mindenfelé homok, és sehol egy terepjáró, hogy lehetne egy kicsit szórakozni.
11. Ruhák helyett csuhák.
12. Csak jobb kézzel lehet enni, mert a ballal a segged törlöd.
13. Tilos a vécépapír, mintha az élet nem lenne enélkül is elég bonyolult.
14. Tilos borotválkozni.
15. Tilos zuhanyozni.
16. Tilos a külföldi zene.
17. Tilos a rádió.
18. A rostonsült szamárhúsból készül, és tevetrágya ég alatta.
19. Az asszonyok zsákformájú ruhát hordanak, és mindig fátyol takarja őket.
20. Mások választanak neked feleséget.
21. A feleséged annyira be van csomagolva, hogy csak egy fél év után derül ki róla, hogy szakállas.

Ha valaki elég meggyőzően mondja el neked, hogyha meghalsz, a paradicsomba kerülsz, ahol meglesz mindened, amit a földön nem kaptál meg, hát, a jó francba, most mondd, nem lennél öngyilkos te is???

Istencsászárné találta nekem ezt a remek játékot. Tartsd a gombot, ameddig tudod! A rekord kicsit több, mint hat nap, de átlagban 10 percig tartják... Persze, az egész flash, és nem nehéz kijátszani, de az nem sportszerű.

Nem sok tanítóm/tanárom volt, akit kimondottam szerettem. Nem volt amúgy semmi bajom a pedagógusokkal, a szokásos utálok-mindenkit-téged-pedig-főleg-ha-egyest-adsz érzésen kívül (azóta persze kicsit jobban átlátom már a dolgokat, s amióta tanítónő a feleségem, még inkább), de csak páran voltak, akik nyomot hagytak bennem.

Az egyikük az általános iskola 3. és 4. osztályában oktatott nekünk technikát, majd a napközis tanárunk lett. Nevéből adódóan csak Gyurminak hívtuk, tegeztük, ő pedig úgy bánt velünk, mintha kis felnőttek lennénk. Ez pedig nem volt divat a '80-as évek közepén. Jóképű, fiatal fickó volt, félhosszú szőkésbarna hajjal, jávorpálos kackiás bajuszkával, amolyan kései hippi, életművész. Mindig számíthattunk rá, pajtásai voltunk, a pajtásunk volt. Ha intőt akart beírni nekünk valaki, eltette az ellenőrzőnket a fiókjába, mondván, most ő foglalkozik velünk. Szerettük, de nem csak ezért, hanem mindenért. Felnéztünk rá.

Azóta szinte semmit nem hallottam róla. Otthagyta az iskolát, volt ilyen meg olyan állása, és sajnos inni kezdett, rossz társaságba keveredett. Sokszor gondoltam arra, hogy jó lenne egyszer találkozni vele, elbeszélgetni erről-arról, ráadásul ő is ebben a kerületben élt. Most már nem fogok találkozni vele. Pár napja meghalt szívinfarktusban. Isten vele. Gyurmi 40 éves volt.

Havazik eléggé. Nekem tetszik. Nem tudom, miért van mindenki ennyire kiborulva. Nézzük a tévét, és nem értjük a nagy felhajtást. Katasztrófavédelem, világvége, helikopteres osztagok, hókotrók százai. Miért vannak ennyire meglepődve? Tél van! Hahópihe! Örüljetek, hogy eddig nem volt semmi gáz, és napozhattatok egész decemberben. Most volt egy riport a Katasztrófavédelem képviselőjével, aki azt mondta, hogy "két halálos balesetHEZ nyújtottunk segítséget". Nem is tudom, mi lett volna, ha nem segítenek. Még a végén nem hal meg senki, akkor meg mit ér az egész havazás? :))

Az az általánosan elfogadott tény, hogy az állatok nem gondolkoznak. Ösztönösen vagy tanult reflexek által vezérelve cselekednek, de nem tervezik meg előre a tetteiket. Ha az egér másodszorra könnyebben talál ki a labirintusból, akkor megjegyezte az utat, de nem gondolja, hogy "ennél a saroknál jobbra". Ha a leopárd elkap egy gazellát, nem tervezi meg előre, legalábbis nem tudatosan, hanem a belevésődött, tanult és vele született vadászösztönök hajtják. Elgondolkoztam azon is, hogy vajon nem lehet-e unalmas egy állatnak. A gazellának biztosan nem, de még a leopárdnak sem. De nem a vadászat vagy haláltusa, hanem maga a lét. Persze, az állat biztosan nem érzi unalmasnak az életét, hiszen nincsen viszonyítási alapja, milyen lehet máshogy. (Ez olyasmi lehet, mint a hülyeség. Volt egy rendkívül ostoba cimborám, aki meg volt győződve róla, hogy minden rendben van vele. Hiába mondta neki bárki, hogy hülye, nem hitte el, mert tudta, hogy ő normális, talán még jobb is a többieknél. Ezt nevezik áldott tudatlanságnak?)

Vegyünk például Robit. Mármint, ha visszatérünk az állat-témára, a hülyéket hagyjuk. Egész nap be van zárva a fél négyzetméteres ketrecébe, a nap túlnyomó részében szunyókál, a maradék időt pedig evéssel tölti ki. Néha látom, hogy megáll territóriuma közepén, de nem csinál semmit. Szerintem csak fülel a zajokra. Pedig úgy tűnik, mintha gondolkodna. Ha gondolkodna, mi járna Robi fejében? Játsszunk el a gondolattal, hogy komolyabb orvosi beavatkozás nélkül benézünk a koponyájába, s felfedjük a tengerimalacagy irdatlan mélységeit. Próbálom kihagyni a szuszogást, szaglászást és a fogak által előállított összekoccanási hangokat.

Ááá, jó reggelt! Ismét szép napra virradtunk. Lássuk a mai teendőket. Hol is a lista? Á, de kis butácska vagyok, hiszen nem is tudok írni! De ha tudnék írni, sem lennék beljebb, hiszen olvasni sem tudok. Sebaj. Akkor tervezzük meg a mai napot. Először eszem valamit, aztán futok két kis kört, majd visszafekszem szunyókálni. Igen, ez jó lesz. Utána ismét majszolgatok valamit, amit alvással fogok levezetni. Most már kicsit korog a gyomrom, megyek, kicsit belerágcsálok a ketrec rácsába, hogy Apa tudtára adjam, hogy ideje ennem adnia. Vajon ma mit kapok? Uborkát vagy répát? A zöld az uborka, ugye? Na, jön Apa! Elment. Most már ideje nyüszíteni. Apaaaa! Éhes vagyok. Na, jön Anya. Hozott nekem abból a pirosból. Répa, répa lesz az. Jesssz! Répa! Anya sosem okoz nekem csalódást. Gyorsan behúzom a házba a répát, és megeszem...

Szerintem eléggé nagy mázlitok van, hogy nem Robi írja az istencsaszar.hu-t.

Nem szeretem, ha nyavalyogtok, hogy akadozik a frissítés. A helyzet az, hogy egyrészt semmi érdekes nem történik velem, másrészt mégis, de ezek olyanok, amiket idő előtt nem akarok elárulni nektek, hiszen annak még sosem volt jó vége. Az istencsaszar.hu amúgy sem "mi történt velem ma reggeli és ebéd között, aztán a csendespihenő alatt"-szerű blog volt, hanem mindig is egy-egy aortapattintóan érdekfeszítő történetet írtam le, úgyhogy semmi baj, ha napokig nincs frissítés. Én legalábbis nem izgulok.

Tegnap például történt valami, amit el akarta mesélni. A parkolóban egy középkorú fickó centivel lemérte az autója oldalának hosszát, majd odébb sétált hatvan méternyit, és megnézte a parkoló kocsik között maradt helyet. Gondoltam, hogy tanuló még a lelkem (egy nagy T amúgy is virított a hátsó szélvédőn), és nem akarja frissen szerzett tudására bízni a kocsi épségét. Már dörzsöltem a kezem, hogy milyen remek téma lesz ez az ICS-re, s a fickó (ahogy számítottam rá) be is ült a verdába, de aztán nem állt be a kinézett helyre, hanem elporzott a naplementébe. Így lemaradtatok egy remek posztról és rengeteg, más kárára elkövetett viccelődésről.

Müllner Csaba festménye

Istencsászárné nagyon korán kel, és háromnegyed 7-kor már indul is dolgozni. Kikísérem a lifthez, aztán visszafekszem még aludni. Fél 8-ra szoktam beállítani a telefon ébresztőjét, aztán, mikor csörgés után rákérdez, hogy "kikapcsolja az ébresztést?" (csak a hülye Nokiák hívják ezt szundinak), akkor mindig nemmel felelek, így kapok még 9 percet. Aztán 9 perc után megint 9 percre lenyomom. Ebből kifolyólag fél 9 körül szoktam kiugrani az ágyból, hogy kötelező reggeli teendőim után (Robi etetése, Pálcika itatása, stb.) 9-re beessem a melóba.

Mindig meglepődöm, hogy milyen hosszú idő 9 perc alvásra. Minden reggel komplett, 9 perces álmaim vannak. Ha szerencsém van (ez elég ritka), akkor tovább tudom álmodni, így akár 18, legjobb esetben 27 perces is lehet egy álmom. Mostanában nagyon agresszívakat álmodom, de mégis jókat, mert győzedelmesen kerülök ki belőlük. Régebben, ha verekedni akartam álmomban, mindig luftot ütöttem, soha semmi nem sikerült. Mostanra remek álomharcos vált belőlem. Ma valamilyen szigetről menekültünk el, de aztán bérgyilkos lettem, és a Móricz Zsigmond körtéren kést dobáltam arra, aki rám is kést dobált. Biztosan ő is bérgyilkos volt, ez egy kemény és telített szakma lehet Álomföldén. Először csak önvédelmi jelleggel, aztán rájöttem, hogy meg kell öljem, így a 7-es busz régi megállójában, az Ápisz előtt leterítettem, és többször (tessék-lássék módon) megszúrtam a kis, barna nyelű konyhai késünkkel. Komoly baja biztosan nem esett, mert közben vigyorgott. Rohantam a 18-as villamos után, mentében felugrottam rá, kívülről megkapaszkodtam az ajtajában, majd mikor megállt a megállóban, felszálltam rá. Ott többen elismerően néztek rám, pedig elég züllött látványt nyújtottam (igaz, hogy ők is hasonlóan voltak felöltözve, biztosan valami rock-kocsmából hazatérő társaság lehetett): ki volt bontva a hajam, szakadt farmer és bőrdzseki volt rajtam. Pont, mint ifjonti, bohó éveimben. Persze, akkoriban nem késeltem meg senkit...

Teljesen biztos vagyok benne, hogy lakik nálunk egy manó. Tudom is, ki ő: a Genya Mérleglenyomó és Testedzést Megnehezítő Manó. Ez az egyetlen értelmes magyarázat arra, hogy változhat a súlyom másfél kilót egy egyórás idő-intervallumon belül. A lakás összes mérlegén. Olyan nincs, hogy egy óra alatt hízom másfél kilót, aztán két óra múlva el is tűnik. Ráadásul úgy, hogy mindeközben nem is ettem semmit (nem is ittam).

Gondoltam, jól kicseszek a manóval, és elmegyek kocogni. A múltkori tapasztalatokból okulva (# 561) már nem is futást írok, hanem kocogást. Amúgy arra a posztra mindössze két reakciót kaptam: az egyik JaMaN volt a Messengeren, aki szerint szétmegy a térdem, ha betonon futok (akár pár száz métert is), s inkább menjek át hozzá sörözni, a másik Nightmare volt emilben: igenis hasznos dolog a futás (még ha szégyen is), meg komolyan szép időt futottam, meg így tovább. Inkább rá hallgatok, majd hétvégén megyek sörözni...

Tegnap este, mikor már a december 24-i élmények minden negatív összetevője elpárolgott lelkem zegzugaiból, ahogy hazaértem a melóból, rögtön magamra rántottam a már ismertetett macinacit és a nevetséges pulóvereket, és nagy bátran elindultam. Érzékeny búcsút vettem Istencsászárnétól a liftajtóban, aztán rájöttem, hogyha már kocogni indulok, lehet, hogy nem lenne rossz, ha bemelegítésképpen nem lifttel, hanem lépcsőn hidalnám át a hatemeletnyi magasságot. Tetéztem azzal, hogy vakmerő módon nem kapcsoltam fel a világítást, így hangos csörömpöléssel adtam tudtára a földszinten lakóknak, hogy nem a lépcsőhöz kellene kikötni azt a kib*szott biciklit. Szerencsére már hetekkel ezelőtt eltűntek a csövesek a pince és a földszint közötti lépcsőfordulóból, ellenkező esetben tuti, hogy magammal rántottam volna néhány száz bolhát és pár félig üres borosflaskát zuhanásomkor. Kisebb zúzódásokkal megúsztam az incidenst, s néhány térdhajlítás után kiléptem a szabadba.

Mint azt mondottam, okulva múltkori tapasztalataimból, nem futottam, hanem kényelmesen rakosgattam a lábaimat egymás után. Tudhattam volna, hogy a Genya Mérleglenyomó és Testedzést Megnehezítő Manó velem jött (pedig mondtam Istencsászárnénak, hogy próbálja valami aerobic-szerűvel elterelni a figyelmét), mert pár sarok után rápakolt a lábaimra egy-egy tonnás súlyt, plusz a vádlimat ütögette valami éles tárggyal. Rá sem hederítettem, kocogtam tovább rendületlenül (és lendületlenül). Mondhatjuk, hogy vonszoltam magam. Mikor rájöttem, hogy pont úgy emelgetem a lábaimat, mint egy csontritkulásos nyugdíjas, aki még a gatyájába is rottyantott, próbáltam magasabbra emelgetni a térdeimet, amitől cirkuszi ló benyomását keltettem, így sürgősen abbahagytam. Viszonylag gyorsan elértem a melóhoz, ahol ennek örömére kis hatásszünetet tartottam, és próbáltam némi testedzést imitálni részben az általános iskolában és a tévé-tornában szerzett inprintingek, részben a Fábry-féle "A vaxtól a gipszig" című hanghordozón elhangzott tornamutatványok alapján: törzshajlítás, fejkörzés, érintsük meg jobb fülünkkel bal orrunkat, stb. Ezt leszámítva csak kétszer álltam meg fél percre ugyanannál a kereszteződésnél. Az autósok nem akartak átengedni, én pedig nem akartam egy helyben ugrálni, mint egy féleszű kenguru.

Hazafelé az út már simán ment, ismerős tereptárgyak fogadtak, a kutyások szinte előre köszöntek. Nagy bátran az utolsó pár száz métert sprintelve akartam megtenni, de hamar feladtam, hiszen minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült 10 km/óránál nagyobb sebességre felgyorsulnom. A házban felfelé inkább a liftet választottam, mert nem akartam megkockáztatni, hogy a második és harmadik emelet között végkimerülésben elhalálozom, és csak egy nem túl ügyes geológus-csapat talál majd meg ezer év múlva, vagy éppenséggel a másnapi Blikk címlapjára kerülök a 42-es Ariallal szedett szócímben: "A Genya Mérleglenyomó és Testedzést Megnehezítő Manó újra lecsapott!". Azt hiszem, megyek ma is, s amíg különösen meg nem unom, folytatni fogom. Testedzeni jó.

Ép hardverben ép szoftver.
Kétszer küldi el az e-mailt, aki gyorsan küldi el az e-mailt.
Jobb ma egy notebook, mint holnap egy szerver.
Ravasz, mint a sakkautomata.
A szomszéd gépe mindig gyorsabb.
Szövegszerkesztőből nem lesz vírusölő.
Ki mint install, úgy szörfözik.
Floppyról bootolt (azelőtt: bal lábbal kelt fel).
Amilyen a login, olyan a bejelentkező képernyő.
Mutasd a háttérképed, megmondom, ki vagy!
Bízzál Istenben, és mentsél rendszeresen!
Sok könyvtár közt elvész a file.
Közös számítógépnek tele van a gyökérkönyvtára.

A lenti képet Nightmare fotózta nekem egy tévéműsorból. Iskolapéldája a címhez szerencsétlenül ragasztott képnek. Bizony, nincs is szebb a férfiszerelemnél, pláne, ha három férfiről van szó!

Azt mondják, a férfi nem is férfi egy mázsa alatt. Nos, ha még nem is értem el ezt az álomhatárt, de már vészesen fejelgetem a lécet. Ez egy kicsit bosszant. Persze, Istencsászárné nagyon jól főz, igazán jól vagyok tartva, de néha mégis kellene valamicskét mozognom, mert amellett, hogy nem egészséges egész nap csak ülni, otthon meg szintén ugyanazt csinálni pár doboz sör társaságában, néha már számomra is zavaró a pocak.

Tavaly májusban elkezdtem súlyzózni (# 312), de az pár hét elteltével terv szerint érdektelenségbe fulladt, és most a 27 kilós fémszörny az erkélyen rozsdásodik tovább. Arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálkozom még egyszer a futással (kocogással), mert az tíz évvel ezelőtt igencsak jól ment nekem, szerettem, élveztem, kellemesen kimerített. Ezért hát a nagy ünnepi készülődés közepette, december 24-én, Szenteste magamra rántottam a szakadt macinacit meg néhány igen ijesztő felsőruházati terméket (ilyenkor keresi elő az ember a szekrény aljából az általános iskolában kinőtt pulóvereket, amiket nem volt szíve eddig kidobni), s elindultam. Istencsászárné egy kicsit ugyan aggodalmaskodott, hogy vigyem magammal a mobilt, mert akkor el tudjuk érni egymást, bármi történne, de én nem akartam még arra is vigyázni saját testi épségemen kívül.

Elindultam hát. Nem akartam sokat, csak elfutni a melóig, aztán vissza, ami légvonalban 5 kilométer (de én tudok egy rövidebb utat a kiserdőn át :)). Minden bizonnyal elfelejtettem már a tíz évvel ezelőtt szerzett tapasztalatokból, hogy lassan kell kocogni, nem sprintelni, mert igencsak szaporáztam. Ennek eredményeképpen pár száz méter után megbukott az "orron be, szájon ki" légzéstechnika, mert orrnyílásaim keresztmetszete képtelen volt a felfokozott állapotomnak szükséges levegőmennyiséget a tüdőmbe juttatni, s egy kicsit meg is kellett állnom, hogy életben maradjak. Hamar összeszedtem magam, és megfontoltabban folytattam az utat, aminek még nyolcadánál sem jártam. A környék (Szentestének hála) eléggé kihalt volt, pár tébolyult ugyan sétáltatta a kutyáját, de azok előtt sikerült igen kifinomult rejtőzködési technikámmal láthatatlannak maradnom: az éppen aktuális kerítéshez vagy házfalhoz tapadtam, s kaméleon módjára próbáltam színeimet változtatni. Sikertelenül. Ők ebből csak annyit láttak, hogy egy idióta macinaciban és több számmal kisebb pulcsikban kocog, majd hirtelen a falhoz lapul, becsukja a szemét, s percekig nem mozdul. Biztosan szórakoztató lehettem.

Már nem is tudom, hogyan, de sikerült elérni a melóig. Ezt megünnepelendő, hosszú percekig csak álltam kimerülten, sírással küszködve, és azon gondolkoztam, hogy dobjam be téglával az iroda ablakát, ahonnan majd felhívom Istencsászárnét, hogy jöjjön értem, vagy egyszerűen szálljak fel egy buszra hazafelé menet. Aztán úgy döntöttem, hogy futva indulok visszafelé. Egyszer élünk. A hazafelé vezető út sem volt kevésbé rázós, s bár igazán próbáltam minél rövidebb úton, lehetőleg légvonalban közlekedni, a '70-es évek vezető mérnökei és tereprendezési felelősei szövetkeztek ellenem, és pont az utamba pakolták le a házakat. Egy alkalommal már nagyon megbántam, hogy nem vittem magammal mobilt, ekkor szerettem volna rongybabaként a földre rogyni, és felhívni bárkit, hogy pusztítson el könyörületből. Útközben (oda-vissza) összesen hatszor álltam meg pihenni, de csak azért ilyen kevésszer, mert hihetetlen akaraterővel rendelkezem. A nekem óráknak tűnő túrát Istencsászárné bevallása szerint cca. 20 perc alatt tettem meg, amit én teljesen kizártnak tartok. Valamiféle féreglyukba keveredhettem, vagy beeshettem a tér-idő kontinuum szövetének egy résébe, de tuti, hogy órákig futottam.

Most, jó pár héttel e borzalmas trauma után agyam jótékony homályba kezdi burkolni a kellemetlen momentumokat, s fizikai frissességem megőrzése (helyreállítása) érdekében erősen gondolkozom azon, hogy ismét elugrom kocogni. Akkor már biztosan viszek magammal egy kisebb túlélő-felszerelést: vizet, konzerveket, telefont, gyógyszereket, defibrillátort, háziorvost. Szerencse fel!