Hogy magunkat is teljesen összezavarjuk, ezúttal Budapesten belül néztünk meg egy albérletet. Zuglóban, a Fogarasi úton várt a harmadik emeleten egy 33 négyzetméteres garzon havi 50 + rezsiért.

A nő a városi forgalomra hivatkozva késett, ezért körbe tudtunk sétálni a környéken. Szép zöldes, parkos, csendes volt – leszámítva a főutat és forgalmát. A telefonban azt mondta a talán leendő főbérlőnk, hogy a lakás udvarra néz, ezért nem is aggódtunk nagyon a zaj miatt. Megérkezett, de addigra már rajtunk kívül négyen toporogtak a kapuban hasonló, lakásmegtekintési céllal. Felcaplattunk a legfelső szintre, s nagy merészen beléptünk a hetven biztonsági zárral ellátott ajtón. Az első, ami megcsapott minket, a bűz volt. A nő szabadkozott, hogy az előző bérlője nagyon dohányzott, de ez nem bagószag volt, inkább festék- és dohszag keveréke. Mintha valaki évek óta nem szellőztetett volna. Már csak egy kis tömjén hiányzott, és tarthattunk volna misét (templomszag volt). De a lakás kicsi volt. Egy 12 négyzetméteres, parkettás szoba új, műanyag keretes ablakkal; egy kövezett padlójú konyha két rozzant, fakeretes ablakkal (állítólag minnyá cserélik), vécé, fürdőszoba. Az előszobát egy ajtófélfálra szögelt fogas jelképezte. Az ablakon kinézve rögtön feltűnt, hogy nem az udvart látom – már amennyiben a troli megállója nem a kertben van. Még a csukott ablakon keresztül is ömlött be a zaj.

Ahogy álldogáltam a konyhában, néztem a környezetet és a többi albérlő-jelölt fancsali képét, rájöttem, hogy én nem akarok ilyen lepukkant helyen élni. Lehet, hogy az előző albérletünk ugyanezen ára, másfélszer nagyobb belterülete, szinte zöldövezeti elhelyezkedése és ezerszer megkíméltebb bensője túl magasra tette a mércét.