Ezt a posztot már túlságosan beharangoztam ahhoz, hogy hagyjam veszendőbe menni. Igazából annyira nem is kapitális, nem is fontos, csak nekem/nekünk, és eléggé bánt a dolog ahhoz, hogy ne tegyem mégis szóvá. Próbáltam már nagyon durván és túlságosan elnagyolva, simulékonyan megfogalmazni, a lenti egy többször átírt verzió, és már nem is tudom,  mi maradt meg belőle az eredetiből. Nem is nagyon érdekel, csak publikálni akarom végre, s akkor már nem nyomja bensőmet. Sajnos, túlságosan sokat forgattam ezen gondolatok pergamenjét ahhoz, hogy ne sínylették volna meg elmém ujjbegyei.

A helyzet az, hogy mióta megszületett Berci, valahogy elkoptak az ismerőseink mellőlünk. Mondhatnék barátokat is, de ebben a kontextusban lényegtelen, miként aposztrofálom őket. Néhányan ugyanúgy tartják velünk a kapcsolatot, mint egy éve, mások szinte sehogy. Vannak olyanok, akiket az elmúlt tizenegy hónap alatt egyszer sem érdekeltünk, másoknak háromnegyed éve nem volt egy órájuk, hogy ránk nézzenek, hiába konstans invitálásunk, holott előtte viszonylag rendszeresen összejártunk. Valakit nagyon érdekel Berkó az interneten keresztül, de személyesen már nem hajlandó találkozni vele, illetve mindig akad kifogása. Úgy tűnik, elvált a búza az ocsútól. Sokuktól nem is vártam mást, némelyektől azonban igen. Mi nem lettünk rosszabb arcok, nem csak a gyerekről ömlengünk, nem csak körötte forog a világ. Ugyanolyanok vagyunk, mint eddig, ugyanúgy tudunk alkoholt inni, vicceskedni, semmi nem változott – csak van egy gyerekünk. Még azt sem mondanám, hogy a velük való esetleges érintkezés a játszótérre korlátozódik, el tudunk menni akárhova, akár még Bercit is letétbe tudjuk helyezni a nagyszüleinél. Nem lettünk antiszociálisak, legalábbis nem jobban, mint előtte voltunk. Berciért sem kell rajongania másnak rajtunk kívül (nekünk sem muszáj, de mégsem megy máshogy), de hogy még rá(nk) se nyissák az ajtót? Nem vagyok megsértődve, egy kicsit ugyan rosszul esik, és legfőképpen: nem értem.

Nem csak én gondolom ezt így, más apukákkal váltottam már néhány szót erről. Megegyezik a véleményünk abban, hogy amint megszületik a gyerek, mi láthatatlanok leszünk, legalábbis egy réteg számára, lehúznak arról a listáról, amin mindig volt helyünk. Úgy tűnik, más baráti kört kell keresnünk, majd haverkodunk a játszótéren, az óvodában, az iskolában, összejárunk hétvégenként Kovácsékkal grillezni, Szabóékkal swinger partyzni Tóthékkal tekézni. Nem ragaszkodunk senki olyanhoz, akit nem érdeklünk.

Úgy tűnik, túlságosan kezdtem belebolondulni a japán horrorokba, legalábbis az utolsó néhány nagyon tetszett. A soron következő Megtorlás valóban egy megtorlás volt rajtam, ne érezzem már magam annyira jól, gondoljak csak vissza a régi, szép és rettentően unalmas időkre. Kiyoshi Kurosawa író-rendező rendesen elbánt velem.

A film rögtön egy kedves életképpel indul: ballonkabátos fickó fojt bele egy piros ruhás nőt a folyópart egyetlen pocsolyájába, majd elhajt. Másnap érkezik ki Noboru Yoshioka nyomozó a körbezárt területre, s mikor a többi rendőr visszavonul, meglát egy kabátgombot. Otthon veszi észre, hogy az ő kabátjáról hiányzik az a gomb, s ami még meglepőbb: a nő hulláján talált egyetlen idegen ujjlenyomat a rendőrségi adatbázisban pont az övé. Ettől függetlenül egy következő jelenetben egy orvos injekcióval megbénítja a kihalt építkezési területen saját fiát, majd belefojtja a pocsolyába. Noboru másnap véletlenül megtalálja az azóta már szökésben lévő orvost, sikerül is elfognia, s úgy érzi, lezárta az ügyet, megvan a sorozatgyilkos. Ezek után egy teljesen ismeretlen harmadik főszereplővel találkozunk, aki titkárnő-féle, s előre eltervezett módon leüti, majd egy sós vízzel teli kád vízbe fojtja szeretőjét. Közben Noboru előtt sokszor megjelenik egy piros ruhás nő, akiről azt hiszi, ő maga fojtotta meg egy másik tudatállapotban. Aztán felrémlenek neki régi emlékek, mikor még komppal járt a rendőrőrsre, s útközben gyakran látott egy elhagyott elmegyógyintézetet a parton, mely ablakában ugyanezen piros ruhás nő álldogált. No, itt teljesen elvesztettem a fonalat, innen már csak találgatni tudok, de a lényeg valami olyasmi, hogy akik látták anno rendszeresen a kompról az ablak mögött ácsorgó nőt, azok később vízbe fojtották valamely szerettüket, mert nem segítettek a nőn. Végül Noboru felkeresi az elmegyógy romjait, a piros ruhás nő szelleme ott álldogál még az ablakban, és feloldozza Noborut, mert az eljött bocsánatot kérni.

Na, ez is azok közé a filmek közé tartozik, amiket soha, semmilyen körülmények között nem szabad megnézni. Sokkal szebb dolgokat is lehet 100 percben csinálni, mint egy ilyen, egyáltalán nem ijesztős szemetet bámulni. Színészi játék nulla, rendezés, zene nulla. Nagyon nem ajánlom, remélhetőleg a következő öt jó japán horrorért ez elegendő vezeklés volt.

Tegnap hazarepültek a norvégok, de előző este csaptunk még egy búcsúvacsorát az Oktogonon lévő TGI Friday’s-ben. Ebben csak az a vicces, hogy véletlenül esett arra a választás, s ők Oslóban pont egy ilyen étterembe vittek decemberben. A kaja itt is rendkívül jó volt, bár a kinti hamburger szaftosabb volt. Hatan voltunk összesen, vacsora előtt, közben és után fogyasztottunk feleseket és söröket szép számmal, ők elénekelték a norvég himnuszt, zárásig maradtunk, a számla végösszege pedig 87 ezer lett, amiből 54 volt csak az ital. Nem egy olcsó hely, de azért próbáltuk rendesen meghúzni a készletet. Hazafelé én hülye fejjel tömegközlekedni próbáltam taxi helyett, rengeteget vártam különböző éjszakai járatokra, rosszra is felszálltam, nagyon sokat gyalogoltam, így csak két órám maradt alvásra. Ez azonban nem tompítja az est fényét, nagyon jó volt, legközelebb remélhetőleg újra Oslóban ismételjük meg.

Tegnap óta norvég megszállás alatt vagyunk, ugyanis az a két kollega, akinél voltam decemberben Oslóban, most itt van nálunk öt napon át, és okítja a csapatot a legújabb trendre az aktuális oktatnivalókra. Persze, erről nem fogok öt posztból álló sorozatot írni “Nagykovácsi – első nap” ésatöbbi címekkel, mert itthon kevesebb szokatlan külső inger ér, mint odakint, de ettől függetlenül érdekes, és meglepő módon még mindig csípem a norvégokat, különösen ezt a kettőt. Ez a hét egy kicsit hosszabb, de kétségtelenül szórakoztatóbb, mint az eddigiek. Mostanra ennyi, s ha majd kipihentem magam, írok valami komolyabbat is, olyasmit, amit régóta akarok, csak eddig nem tudtam kellőképpen tálalható módon megfogalmazni.

Szívesebben adtam volna a “hogy jöttem izgalomba a mozgalomba’” címet a posztnak, de sajnos semmi alapja nem lett volna. Közjátéknak ennyi elég. Eléggé sűrűre sikeredett a hétvége, én pedig egyben elmesélem az egészet, mintsem három kisebb posztot írjak. Ehhez sincsen sok kedvem, de már csak magamnak is jó ez a blog, ha bármi olyan emléket keresek, mely fontos, és elmémben mégis hiába kutatok utána, itt biztosan meglelem.

Pénteken dél körül találkoztunk Kata bátyjáékkal a Városligetben, és családi állatkertezést rendeztünk. Amennyire nem volt jó élmény ez két éve, most annyira tetszett, kezdik rendbekapni a helyet, egyre szebb lesz. A lepkeház például kimondottan lenyűgöző, bár, egy pillangón majdnem keresztültoltam a babakocsit. Berkó egy ideig nézelődött érdeklődve, aztán megkapta az ebédjét, kicsit nyűgösködött, majd hanyatt dőlt a verdájában, és aludt, mint aki jól végezte dolgát. Később a csónakázótó mellett még etettük és ijesztgettük a galambokat, ez nagyon tetszett neki.

Szombatra rekkenő hőséget ígértek a varázslók, ezért Bercit hátrahagyva kettesben leruccantunk a Velencei tóhoz. Először fel akartuk mérni a terepet, de legközelebb már visszük magunkkal őt is, addigra beszerzünk neki egy Caruso-t karúszót és/vagy olyan kis csónakot, amiből kilóg a lába alul plusz egy félsátrat a napkitörések ellen. Csak vaktában indultunk el, végülis Gárdonynál kanyarodtunk le az útról, és tértünk be egy fizetős strandra. Szerencsére ez sokkal kulturáltabb volt, mint az ingyenes, és nem is volt nagy tömeg. Ettünk hamburgert, hekket, lángost, fagyit, és négyszer visszatértünk a 24 fokos vízbe úszni/játszani/pancsolni. A nap végére a sűrű naptejelés ellenére Katán kevésbé, rajtam jobban meglátszott a felülről lefelé húzott vörös-fehér gradient. Ennek ellenére jó és nyugis nap volt, sokszor lemegyünk még nyáron.

Vasárnap Kata anyja meglepetésszerűen támadott a jó hírrel: kapcsolatainak köszönhetően tudott nekünk jegyet szerezni fejenként 5900 helyett mindössze 500 forintért a Margitszigeti szabadtéri színpad Budapest Bár előadására. Aki nem ismerné, annak annyit róla, hogy az előző évszázad első felének slágereit adják elő innen-onnan ismert zenészek, többek között Ferenczi “Herfli Davidson” György, Lovasi “Kispál és a Borz” András, Kollár-Klemencz “Kistehén” László, Kiss “Quimby” Tibor és még jó néhányan mások. Kata nagyon odavan ezért, én mérsékeltebben, ezért kevesebb kedvvel vágtam neki. A kocsit a Margit híd lábánál hagytuk, onnan és vissza sétáltunk. A koncert valóban jó volt, a dalokat feldobta a szereplők állandó hülyéskedése, hamar elrepült a három és fél óra. Egy kicsit ugyan rontotta az élvezeti értéket néhány szúnyog és a mögöttünk üldögélő középkorú prolik cigarettázása, de előbbieket elhessegettük és lecsapkodtuk, utóbbiak megunták másfél óra után az egészet, és eltakarodtak haza vagy egy talponállóba.

A koncertnek éjfélkor lett vége, éjjel 2 körül feküdtem le, és 4-kor már keltem fel a mai munka miatt, de ennyi áldozatot igazán megérdemelt ez a hétvége, maximum délután zombizom egy kicsit a konditeremben, és nem merészkedem nehéz súlyok közelébe. Nagyon jó három nap volt, a svéd bikinicsapattal sem tölthettem volna tartalmasabban, mindig ilyet, soha rosszabbat.

Ahogy azt már említettem néhány héttel ezelőtt, legelső idei konditermi szereplésem során történt egy előre vajmi kevéssé látható, de annál szomorúbb esemény, mely során egy tíz kilós korong rádőlt a fekve nyomó pad mellé helyezett Omniára. Ennek folyományaként egy kis külsérelmi nyom jelent meg a hangszóró rostáján (az a miniatűr sajtreszelő, no), és a kamera megadta magát. A “betöltés…” feliratot volt még hajlandó megmutatni kedvcsinálónak, de utána semmi nem történt. Nem nagyon hittem benne, hogy garanciában megjavítják, de egy próbát azért tettem vele.

A telefont december végén egy, a város másik végén lévő üzletben vásároltam, ide kellett visszamennem vele, mert a garanciát ők érvényesítik, nem a márkaszerviz (vagyis ők viszik el oda). Leadtam a készüléket, miközben anyját vesztett Bambiként tágra nyílt szemekkel rebegtem el, hogy fogalmam sincs, mi történhetett vele, egyszer csak nem akart fényképezni, és ez azóta sem változott. Érdeklődésemre (hogy mikor kérdezzek utána) a munkafelvevő hölgy annyit felelt, hogy passz, majd ők hívnak. Három hét telt el édes semmittevésben, mely idő alatt a majd’ öt évvel ezelőtt, már használtan beszerzett D500-as Samsungot kapartam elő a fiók mélyéről (ez a telefon még mindig megállja a helyét, és üzembiztos), de utána már izgatni kezdett, mi lehet az Omniával. Fel is hívtam a boltot, ahova már visszaérkezett a szervizből a teló (miért is nem lepődtem meg, hogy nem hívtak fel), ezért érte is mentem még aznap. Az üzletben kézbe vettem, ellenőriztem a kamerát, minden pöpecül működött – egy dolgot kivéve. Mielőtt leadtam volna szervizelése, töröltem ugyanis minden adatot róla. De nem csak a fő, hanem a 16 gigás plusz memóriát is, amit talán elég lett volna törölni a teljes formázás helyett, így ugyanis “leválasztva” üzenetet hátrahagyva soha többé nem mutatkozott, akármit csináltam. Pár percig volt csak a kezemben a telefon, de már küldtem is vissza a szervizbe. Újabb két hétbe telt, mire visszakaptam, ezúttal már minden működött rajta kifogástalanul, akár új korában. Volt ugyan benne két üdvözlő esemes, két angliai szolgáltatótól (talán Orange és O2), biztosan kivitték oda kalapálni, de ez már nem ront semmit a helyzeten. Másfél hónap után végre megint nálam volt.

Azt már tudtam, hogy a Sony Ericsson rendelkezik a világ legrosszabb szervizével, a Samsungon azonban kellemesen meglepődtem. Ahogy Fujiék a fényképezőgépben, ők a telefonban cseréltek teljesen indokolatlanul garanciálisan alkatrészeket, talán ők sem adnak kicsire – vagy ők sem tudják beazonosítani egy probléma okát. Így vagy úgy: megint jól jártam, legközelebb talán a tévé képernyőjébe dobok egy idegességtől remegő szemhéjú menyét hátára erősített Porotherm téglát, hátha az LG szervizben is ilyen jó arcok dolgoznak.

1920. június 4-én, délelőtt tíz óra: Budapesten és országszerte “megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma (…) írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. (…) A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.” A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez, valóban: egy hatalmas, gyönyörű ország, és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése.

Trianon, 1920. június 4. – A világ legigazságtalanabb békéje

Már négy hónap is eltelt az utolsó J-horror beszámolóm óta, így muszáj volt a talonban lévő hat film közül valamit megnézni. Ez pedig nem volt más, mint A szem 2, amely – ha sokban nem is, de – valamelyest folytatása A szem című angol-hongkongi-thai mixtúrának, amiből ugyebár már láttunk egy amerikai remake-et is. Eddig nem figyeltem erre, de már tudom, hogy ez a mozi is a Pang fivérek keze munkáját dicséri, akiktől már rengeteg remek filmet láttam (nem linkelgetek, de jó néhányat).

Az első részben a gyerekkora óta vak lány új retinákat kap, eztán kezd el szellemeket látni, itt ez a látás-vonal kimaradt, nem is értem, miért lett Szem 2 a címe, amikor semmi köze elődjéhez. A fiatal Joey Cheng (aki nő) egy nős fickó szeretője, és éppen fasírtban vannak, legalábbis a férfi le akarja rázni. Joey bosszúból az arany hitelkártyával kifosztja a plázát, majd szállodai szobájába visszavonulva bekapkod néhány marék gyógyszert, de előtte még a személyzet lelkére köti, hogy időben ébresszék fel, el tudjon jutni a kórházba. Itt és ezek után derül ki, hogy Joey gyereket vár, és naná, hogy mostantól kezd el halottakat vizionálni. A legváratlanabb helyzetekben ül mellé egy melankolikus hulla vagy zuhan elé a betonra egy kisgyerek anyjával a sokadik emeletről. Ahogy telik-múlik az idő, egyre sűrűbben lát egy bizonyos női kísértetet, és egyre többször kezd vérezni méhtájban, ami azért nincsen jó hatással a gyerekre, ugyebár. Az egyik ilyen eset alkalmával beragad a kórházi liftbe egy vajúdó nővel, akibe beleúszik alulról egy lebegő hajú szellem. Ráadásul az ultrahangon a sűrűn látott kísértetnő arca jelenik meg a babán. Itt az agya ledobja a láncot, és felkeresi volt szeretőjét, akitől megtudja, hogy miatta lett öngyilkos annak felesége, Yuen Chi-Kei, s bizony, őt látta már sokszor szellem alakban. A terhesség utolsó fázisában már szenvedve fekszik az ágyon, amikor gondol egyet, fellépcsőzik a kórház tetejére, és leugrik a mélybe. Túléli, ezért kúszva visszaindul a tetőre (lift nincs), közben a halott exfeleség, Yuen minden lépcsőfordulóban várja, és mondogatja neki, hogy nem fogja hagyni meghalni. Joey másodszor is leveti magát a flaszterra, ekkor Yuen könyörgőre fogja a dolgot, engedje Joey a gyereket megszületni, hadd szabaduljon meg ő (Yuen) a szenvedéstől. A végén persze megszületik a gyerek gond nélkül, Yuen tiszta lappal és emlékek nélkül újjászületik egykori férje és annak szeretője gyerekeként. A legvégső snitt a legmegdöbbentőbb azonban: egy terhestornát mutatnak, ahol minden pár mellett áll egy-egy szellem, arra várva, hogy újjászülethessen…

Meglepően jó volt ez a film. Kellőképpen kiegyensúlyozott volt a félelmetes, a lírai és az unalmas oldal, nem csúszott el semerre. Terhes nőknek ugyan nem ajánlom, nem is a látvány, inkább a mondanivaló miatt (anno Katával nagyon durva thai filmeket láttunk, mikor várandós volt, de ő kemény csaj), tényleg jót alkottak a Pang bratyók.