Eddig nem nagyon vettem tudomást a Quimby létezéséről, néhány hete azonban hallottam egy-két nótájukat, azóta teljesen rákattantam, nagyon tetszik. Ezért is gondoltam, hogy szombaton kinézhetnénk a Belvárosi Fesztiválra, olyanon úgysem voltunk még, baj nem lehet belőle. Nevezett eseménysorozat az ötödik kerület négy pontján zajlik párhuzamosan évente egyszer, mi célirányosan a Szabadság térre vonultunk. Nem tudom, vajon csak nekünk természetes, hogy kisgyereket nem szabad vinni ekkora tömegbe, ilyen hangzavarba hangosítás mellé, de nagyon sok, Berkónál is kisebb (<10 hónap) gyerek volt kint, biztosan hálásak voltak a szüleiknek.

Elhatároztam, ahogy két éve, ezen a nyáron is próbálom az alkoholfogyasztást a fröccsre korlátozni. Nem lesz semmi sörstop, ha néha becsúszik egy-egy doboz, hát, nem dől össze a világ, de a cél a bor szódával felöntött verziójának fogyasztása (mértékkel, ugyebár) a sör helyett. A rendezvényen azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy nem vagyok elég sznob a borhoz. Ha bor, akkor nekem csakis félédes fehér. A vöröset nagyon ritkán tudom meginni, ifjabb koromban kólával, ha muszáj volt (ezért már összevernének egy borfeszten), a száraz boroktól meg kiráz a hideg. Nos, félédes bort nem lehetett kapni az egész terepen, édesről álmodni sem mertem, a félédes vörös létét is kétségbe vonták az elárusítók, úgyhogy a legkevésbé rossz félszáraz rozé mellett döntöttem. Egyik helyen 500, másikon 650 forintba fájt a viceházmester (2 deci bor + 3 deci szóda), ennél nagyobb bortartalmat így is pityergő pénztárcánkra való tekintettel nem mertem megkockáztatni.

Ami a zenét illeti, én sikeresen az előző évi programot böngésztem nagy lelkesen délután, így Katát hiába hitegettem a Kiscsillaggal, helyette a Carbonfools zenélt. Ekkor még úgy-ahogy el lehetett férni a Szabadság téren, tisztes távolságban a színpadtól. Ahogy azonban nekikezdett a Quimby (ahogy egy jóképességű tudosítónk mondta), a Szent Péter téren elszabadult a pokol. Nem tudom, ti hogy vagytok a tömegnyomorral, de én szeretem, ha van egy 20-30 centiméteres szabad kör köröttem, nem szívesen játszom el a dobozba zárt hering szerepét. Ifjonti koromban ezt az elvet többé-kevésbé követték a hozzám hasonlóan humanoid anyától származó egyedek, itt azonban mindenki fittyet hányt erre. Seperc alatt akkora lett a sűrűség odabent, és a körülöttem állók jelentős százaléka a sajátja helyett az én vagy Kata lábán álldogált, hogy hamar meguntam, és kicsörtettük a tömegből. A harmadik számra kiértünk a Szabadság tér szélére, ahova még mindig ömlöttek a környező utcákból az emberek, és puffogva elindultunk haza. Francot ingyenes koncert, soha többet ilyenre. Ez a fesztivál nem ennyi emberre és/vagy nem ekkora helyre van kitalálva.

Hazafelé még belehallgattunk valamilyen népzenei előadásba az Erzsébet téren, a Deák Ferenc utcai roppant elit és nívós étterem kinti menüjét megcsodáltuk, konstatáltuk annak kétnyelvűségét, mely két nyelv az angol és francia volt, árai pedig egyheti fizetésünkkel voltak ekvivalensek, majd kicsit álldogáltunk a kirakat előtt, és néztük az odabent vacsorázó sznobokat. Komolyan ez volt a legjobb az egész estében. Hazafelé még ettünk Mekdonácot, mert nekünk arra futja, és a Móriczon felvásároltam a virágot áruló öreg néne utolsó csokrát, aki így haza tudott már menni. Szeretjük az ilyen utcai árusokat, akik a saját terményeiket árulják, Kata mindig megsajnálja őket. Pár éve ugyanitt egy kocsmázás előtt vettünk egy bácsitól egy kiló zöldbabot. Mi aztán tudunk élni. De Belfesztre többet nem megyünk, az biztos.

Néha kicsit úgy érzem, ha egy tanyán vagy egy családi házban laknék, amely kertjébe ki lehetne csapni Bercit, és nem kellene sétálni vele, lemaradnék az élet nagy történéseiről. Már említettem tavaly nyáron, hogy kikkel futok össze Őrmezőn, ma megint nagy találkozás volt. Kata délután a konditeremben futkorászott és lépcsőzött, elé mentünk Berkóval. Kicsit hintáztattuk a kisebb játszótéren (Bercit, nem Katát), majd egy kis parkban ültünk le, Kata tejeskávét, én sört szorongattam a kezemben (kinek a pap…).

Itt egy testes fickó fotózott két agyonsminkelt és szanaszéjjel zselézett hajú ratyimanót, biztosan valamilyen világfájdalmas emozenekar tagjai lehettek, saccra a nevük F*sz és Sz*pó. Közben gyűltek a lakótelep tizennégy év alatti lányai tisztes távra tőlük, Kata meg is akarta kérdezni, hogy vajon ki lehet ez a két ánuszhuszár, de végülis ez elmaradt. A normális (értsd: húsz év feletti heteroszexuális) járókelők fejcsóválva nézték ratyiékat, s mikor a fotós felparancsolta őket az egyik fa alacsony ágára, egy idősebb fickó, aki éppen mellettünk sétált el, meg is jegyezte, hogy “ezek a majmok csak nem tudnak lejönni a fáról, a kecskecsöcsű meg fotózza őket”. Sajnálom, hogy nem volt nálam fotóapparátus, biztos minőségi backstage képeket készíthettem volna valamelyik meleg magazin számára.

A show-ra az tette fel a koronát, hogy elvonult mellettünk VV Nóci, akinek meglepően nagy már a fia. Ezek szerint őt láttuk múltkor a Sparban. Amiről nem számoltam be a publikum előtt, de attól még tény marad: már többször összefutottam a konditeremben a Karthago-s Szigeti Ferenccel, de még nagyobb meglepetés a Piramisos Závodi, aki kikopott rocksztárként üldögélt az orvosi rendelőben, majd egy következő alkalommal a Sparban vásárolt ásványvizet és parizert egy kerekes szatyorba pakolva húzta be a turnébuszba.

Nem lehet véletlen, hogy a Nemzetközi Törölközőnapot Kata születésnapján tartják. Ma mindenki vigye magával a törcsijét, akárhová is megy, illetve, gondoljon Katára, ha a szokásos délelőtti felesét issza kibont, és felhörpint egy málnaszörpöt!

Már a kocsi megvételének napján kötöttem casco biztosítást a biztositas.hu-n, mert a tervek szerint az utcán fog álldogálni, míg nem építünk garázst köré (nagyjából akkor lesz garázsunk, amikor kertes házunk, tehát a következő négyszáz évben nem), és ahhoz kellőképpen drága volt, hogy másvalaki furikázzon vele, míg mi a részleteket fizetjük. Az online kalkulátor szerint 4300 a havi díj, ez persze nem vonatkozik töréskárra, ez csak lopás és részlopás ellen véd (mikor az autónak csak a felét viszik el, a másik felét ott hagyják, vagy csak kicsit lopják el, nem nagyon), de ez éppen elég is. A netes megkötés után elhaladtam szemlére a Mai Casco irodájába, ahol alaposan átnézték, és megígérték, hogy majd ők lerendezik a biztositas.hu-val a többit, nekem pedig küldik 14 napon belül a kötvényt.

Természetesen két héttel később nem érkezett kötvény, de a biztositas.hu-tól három naponta kaptam figyelmeztető levelet, hogy jó lenne, ha elküldeném már a szemlejegyzőkönyv másolatát. Felhívtam a Mai Cascot, ők ígérték, hogy mindjárt foglalkoznak az ügyemmel, már majdnem sikerült, de még nem, mert sokadik vagyok a sorban. A biztonság kedvéért azért küldtek egy levelet, hogy átszámolták, és 4300 helyett csak 3900 lesz a havi díjam. Ennyiben maradtunk. Én 3-4 naponta felhívtam őket, aztán feladtam, majd jelentkeznek, ha érdeklem őket. A szemle után pontosan másfél hónappal megérkezett a kötvény, ahol extraként egy 9999 forintos rádió-magnó szerepelt. Mivel feltüntettek egy Eurotax kódot is, utánanéztem, aztán megnyugodva láttam, hogy nagyjából minden extra benne foglaltatik a 15-ös alufelniktől a légkondiig, a négy elektromos ablaktól a fedélzeti kompúterig. Az elektromosan állítható visszapillantó, a metálfény és a jobb oldali tükör maradt csak le, ezért írtam nekik egy levelet, hogy részletezzék, mik azok az extrák, meg különben is honnan jön a 9999 forintos magnó, de már akkor sem hittem benne, hogy erre egyáltalán reagálni fognak, így nem is érdekelt annyira. Persze, kaptam még egy levelet pár nappal később tőlük, amiben ugyan említést sem tesznek az extrákról, de kissé megdorgálnak, hogy a rendszerükben két havi tartozást látnak, és jó lenne, ha 8 napon belül csengetnék. A kéthavi díjról szóló számlájuk fizetési határidejéig pedig még volt egy hét.

Mindenesetre befizettem a csekket, és remélni sem merem, hogy reagálnak az extrákról írott levelemre. Attól tartok azonban, hogyha ennyire balf*sz összeszedetlen a társaság, sokat nem fogok érni a segítségükkel, ha arra a szerencsétlen eseményre kerülne sor, hogy valaki trombitának nézi (és megfújja) Jolánt. Éppen ezért kérdezem tőletek, van-e valakinek tapasztalata a Mai Cascoval, illetve forszírozzam-e az extrás kérdést. Olyasmiket felesleges írni, hogy az összes biztosítótársaság a Sátán bugyogójából bújt elő, azzal tisztában vagyok.

Gyerekkoromban sokszor játszottam el a gondolattal, hogy ha majd lesz autóm és jogosítványom, üres óráimban azzal fogok szórakozni, hogy találomra követek egy-egy autót a nagyvárosi forgalomban. Nem feltűnően, csak úgy, ahogy a filmekben láttam, kellő távolságból. Vajon merre megy, mi dolga aznap? Már idestova tizenöt éve van jogsim és kocsim, de eddig egyetlen egyszer sem jutott ez eszembe, ha autóba ültem. Pedig biztosan mókás lenne, ha nem egy politikust gengsztert fognék ki, aki a harmadik piros lámpánál hátrasétál hozzám, és a szemem közé lő szolgálati fegyverével. Vannak még ilyen gyerekes álmaim, lehet, hogy egyszer ezt is valóra váltom. Te mit hagytál ki, amit akármelyik nap megcsinálhatnál?

Lám, mellettem sem megy el büntetlenül az idők szele, mint ahogy tumblerezni is volt kedvem pár hónapig, készítettem egy oldalt az Arckönyvön, be lehet lépni. Semmi haszna sincsen, de hát nem is ez a koncepció. A posztok majd ott is megjelennek azoknak, akik nem használnak RSS-t (igazából azoknak is, akik igen). Lehet ismerkedni, közönségtalálkozókat szervezni, lesz csoki, vattacukor, kakasnyalóka, ringlispíl, tulajdonképpen bármit meg tudok ígérni. Hollárihó.

Lent vagyok a konditeremben, még mindig csak hobbiszinten, de másfél hónapja kitartóan heti kétszer lejárok. Nem gyúrom magam izomtibire, de kellemesen megmozgatom azokat az izmokat, amiket úgy érzem, meg kell, közben azért kicsit acélosodom is, nem árt a nyári trikószezonra nem görögdinnye-hassal érkezni, finoman edzem a karom, vállam, satöbbim is.

Egyszer csak elém libben egy igazán tipikus fickó, tényleg olyan, akikről általában a fáma szól. Kigyúrt test, tar kopasz fej, karon és vádlin nonfiguratív tetoválás, fehér piképóló feltűrt gallérral, fehér rövidnadrág, fehér teniszcipő, homlokra tolt napszemüveg, arany karkötő, arany nyaklánc, drága karóra. Elköszön az ismerőseitől, kiballag az ajtón, odakint pedig a német autóipar egy akkora termékébe ül be, amekkorának a csomagtartójába beférne a gyerekszobánk.

Délelőtt van, én éppen szabadnapom töltöm, ezért vagyok itt. De ő? Mit csinálhat? Korombéli lehet, talán még fiatalabb is. Biztosan nem raktáros a Teszkóban, sőt, arra is mérget vennék, hogy nem egy norvég cég magyarországi leányvállalatánál retusál fényképeket. Honnan van ekkora autója? Honnan van ennyi pénze? Örökölt? Élete első húsz évében nagyon keményen dolgozott? Nyert a lottón? A többire gondolni sem merek, megkérdezni meg pláne nem.

Kata rendszerint az ellenkező nembéli példányokkal találkozik a szaunában és öltözőben, ők rendszerint szilikon mellekkel rendelkeznek, és kondizáshoz is magassarkú cipőben érkeznek. Kik ezek? Mit csinálnak, ha nem itt vannak? Miből élnek?

Április hava eléggé húzós volt munka szempontjából, komolyan beindult az egész, ezért többet és gyorsan kellett dolgoznom, amit aztán meg is sínylettem. Pár hete már fájdogált a jobb csuklóm és a mutatóujjam, de gondoltam, majd elmúlik szépen. Sajnálatos módon pihenni sok időm nem volt, ráadásul a munkám is olyan a retusálásból kifolyólag, hogy nem csak néha-néha kattintok az egérrel, hanem nyolc órán keresztül folyamatosan nyúzom. Az elmúlt tizenakárhány év alatt nem történt ilyen, hát ennek is eljött az ideje végre.

Múlt héten a csuklóm volt rosszabbul, azt némi kenceficével és fáslival helyre pofoztam, de hétfőn olyan mértékben fájt már a klikkelő ujjam, hogy minden egyes fotó végeztével leájultam a székemről. A nap kétharmadánál abba is hagytam a munkát, majd délután felkerestem a háziorvosomat. Neki is megvolt a maga baja, valójában többet beszéltünk az ő aktuális gyomorrontásáról mint érkezésem eredeti okáról, de kiegyeztünk döntetlenben, betegállományba vett a hét további részére, felírt egy doboz Diclac tablettát (amiből volt otthon még negyven darab a múltkori derékfájdalmam miatt), ehelyett vettem önköltségi, potom 1800 forintos áron Fastum gélt. Ha ezek sem javítanak egy hét alatt (illetve, az a tény, hogy nem kell egeret tologatnom és norvégul norvégokkal csetelnem egész nap), akkor felkeresem a sebészetet, ahol tesznek rá valami gipszet, szorítókötést vagy zsugorfóliát, hogy ne tudjam mozgatni.

Tehát, az elvárttal szemben most nem az a kép itthon, hogy fekszem az ágyban, mellettem piheg és sóhajtozik egy kispárnán a bepólyált mutatóujjam, de tény, hogy olyan egyszerű dolog, mint egy kézmosás utáni kéztörlés is komoly fájdalmat okoz.

Régebben nagyon odavoltam, ha sikerült végre valami régen s hőn áhított dolgot megszereznem, le nem tettem, boldog voltam. Az utóbbi időben azt vettem észre, a tárgyak iránti rajongásom elkopott. Csak két konkrét példa a közelmúltból: a telefon és a kocsi. A telefont már egy évvel megvásárlása előtt akartam, ha néha el is feledtem, újult erővel mindig vissza-visszatért a kedvem hozzá. Aztán megszereztem, egy hétig berháltam, telepítettem rá mindenféle jópofa programot és játékot, majd többé nem foglalkoztam vele. Továbbra is telefonáltam, esemeseztem, ebookot olvastam rajta, használtam a böngészőjét, de semmi egyéb. Most, hogy két hete szervizben van, s én a régi D500-as Samsungot használom helyette, még mindig kerek a világ, kibírom akármeddig, nem fogok belepusztulni a hiányába. Jó, hogy van, de nem hiányzik, ha nincs. A másik a kocsi. Teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy az elmúlt tizenöt év hét autója közül ez eddig a legjobb, legszebb, majdnem a legerősebb. Izgultam, míg meg nem lett, de utána már semmi különös. Nem lépek be rajongói klubokba, nem bújom a szakirányú fórumokat, nem dicsekszem úton-útfélen vele, nem babusgatom, szépítgetem szabadidőmben. Szeretem, büszke is vagyok rá, de ennyi. Használom. Persze, biztos belefásultam mindenbe, nem tudok örülni már semminek, mi? Ugyan. Vannak az életben fontosabb dolgok is.

Az Albea eladásakor fogalmazódott meg bennem, hogy teljesen felesleges tárgyakhoz ragaszkodni. Vannak különleges erővel bíró dolgok, amik felerősítik egy-egy emlék erejét, egy fénykép, egy kavics, egy kólás kupak, egy kiszakadt óvszer egy bármilyen banális tárgy, de csak a tárgyhoz nem szabad ragaszkodni. Az Opelt is szerettük, ráadásul azzal vittem Katát szülni, azzal hoztuk haza Bercit, kicsit fájt is a szívünk, hogy el kellett adni, de csak azért nem fogjuk megtartani, mert szép emlékeket tudunk kapcsolni hozzá. Kis gondolkodás után nagyjából akármelyik tárgyamtól (mondom: nagyjából, mert azért még van bennem egy jó adag szentimentalizmus) könnyű szívvel meg tudok válni, nem szabad raktárat csinálni az ember lakásából vagy életéből, úgyhogy akármit el lehet tőlem kérni (vagy megvenni, mert azért hülye sem vagyok).

Nem is tudom, miért írtam ezt most le, semmi különös aktualitása nincsen, csak eszembe jutott. Jövő héten úgyis majd egy szívfacsaróbb, de keményebb témáról írok, ami már régóta foglalkoztat, csak ahhoz jobban össze kell szednem a gondolataimat.

Két évvel ezelőtt Katával már lejárogattunk konditerembe, de ezt csak időszakosra szántuk, amíg nem találok munkát, s ahogy arra számítani lehetett, elhelyezkedésemet követően érdektelenségbe fúlt a testépítés. Azóta sokat nem mozogtam néhány heti futáson kívül, de mivel erről is letiltott az orvos, úszni járni pedig macerás a hajam szárítása miatt, újra felfedeztük a testépítés varázsát.

Őrmezőn van egy viszonylag nagy és remekül felszerelt terem, oda váltottunk először egy, majd tíz alkalmas bérletet, ezt jobban megtérülőnek találtuk, mint a havit. Eleinte együtt jártunk le, de rájöttünk, hogy teljesen felesleges, hiszen Kata csak fut és lépcsőzik, én pedig a helyiség másik végében mókolok a gépekkel és súlyzókkal. Futnék én is vele, mert gumiszőnyegen mégis kellemesebb és kevésbé porc- és csontkoptató mint az aszfalton, de a konditeremben futni roppant mód unalmas, még a tévé ellenére is. Az esti kocogásban mindig a hűvös (néha metsző) szelet szerettem, a sötét utcák még sötétebb sarkainak fenyegető némaságát, és a szabadság hívását (pfff, inkább abbahagyom ezt). Heti két alkalomtól nem fogok úgy kinézni, mint Kalifornia jelenlegi kormányzója fénykorában, nem tömöm magam tele Nerobollal, nem iszom minden edzés után proteinturmixot és eszem fehérjeszeletet, de semmi komoly célom nincs is, csak némi zsírcsökkenést, izomnövelést és kellemesen égő fáradtságot várok, ez pedig sikerül is. Nem tudom, mennyi ideig lesz kedvem csinálni, de egyelőre van.

Egyetlen említésre méltó dolog történt, rögtön az első napon. Nem igazán vagyok oda a fekve nyomásért, akármennyire az a legjobb bizonyos izomcsoportok megmozgatására, nehéz, kell hozzá segítség, ha nem tudom visszarakni egyedül a súlyzót, fekhetek alatta órákig, míg nekem nem csapódik egy ördögszekér, vagy meg nem szán egy arra járó vándor. Hát, azért befeküdtem negyven száznegyven kiló alá, ki is nyomtam sokszor, de az utolsó csak nem ment, és nem állt felettem senki, hogy visszarakja. Béna módon felültem, majd felálltam a rúddal, aminek a végein azonban nem voltak lezáró gyűrűk, ezért a korongok mindkét oldalról lecsusszantak, egész a földig zuhantak nagy robajjal. Kisebb burleszk jelenetet adtam elő, de ez még nem is zavart volna, ha egy tíz kilós súly nem a telefonom mellett landol, majd némi vacillálás után rá is dől. Az Omniának nem lett semmi baja, azzal az egy kivétellel, hogy a fényképező része azóta nem működik, csak a “betöltés…” szöveget mutatja, de a kamera nem indul el. El is vittem pár nappal később ártatlan arccal a szervizbe garanciális átvizsgálásra, remélhetőleg nem jönnek rá, hogy egy súlyzó tompítását végeztem vele. Hatvan napon belül (gyorsaság, az van) kiderül, de ez majd külön posztba kerül nekem.

A konditeremnek van még egy szimpatikus tulajdonsága, méghozzá az ingyenes szauna és török gőz. A szauna nem nekem való, röpke másfél perc után már sütőbe zárt, saját zsírjában sülő malacnak képzelem magam, és muszáj kirohannom. A török gőz azonban csodálatos. Maximum ötven fok, 90-100 százalékos páratartalom. Az ilyen “gyúrások” után eddig a felfrissítő zuhanyzás volt a non plus ultra, most azonban a gőz a mindentvivő. Sokkal jobban ellazítja igénybe vett izmaimat, pompás felfrissülés, amellett, hogy nagyon jó hatással van a légzőszervekre és a bőrre is, csak ajánlani tudom, akár kondizás nélkül is. Ráadásul semmilyen atrocitás nem ér, eddig egyetlen szupermodell sem vetette rám magát felajzott állapotban (nagyon nagy szerencsémre kigyúrt férfiak sem), öt alkalomból ötször egymagam üldögéltem odabent.

Legyen alkaromhoz (hah, micsoda elszólás) alkalomhoz illően itt egy nóta, aminek meghallgatását nem ajánlom semmilyen korosztály számára, érzékenyebb olvasóim ne is kattintsanak a lejátszásra (Anyu, én szóltam), csúnyán beszélnek benne, és a zene sem olyan jó.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Rózsaszín Pittbull – Ig. Iz. Tib.