Nem akarok sokat írni a témáról, nem is érdekel jobban annál, hogy két hete és tegnap leadtam a voksomat. Nem vagyok meggyőződéses híve egyik pártnak sem, már régen nem izgat, milyen színű zászló alatt lopják ki a szememet, de ez az eredmény mindenképpen impozáns. Az SZDSZ és az MDF eltűnik a süllyesztőben, az összes bukott pártelnök lemond, roppant izgalmas dolgok történnek. Megvan a kétharmados többség, itt az idő, lehet bizonyítani!

Egy kortárs vers Szabó T. Anna tollából a Magashegyi Underground feldolgozásában. Igaz, hogy ők kihagytak néhány izgalmas sort, de azért így sem rossz a zene, a teljes verset pedig elolvashatjátok és meghallgathatjátok a költőnő előadásában emitt.

Miután március végén sikeresen túladtam Gizin, annak rendje és módja szerint ezt be is jelentettem az Allianz biztosítónál. Mivel Jolán kötelezőjét nem náluk kötöttem meg (máshol lényegesen olcsóbb volt), vártam a kártörténeti igazolást, csak jobb B10-re fizetni, mint A0-ra. Kis késéssel ugyan, de a tegnapi napon meg is érkezett, azonban a borítékban nem csak az én papírom figyelt, hanem azon a szűk kis helyen (ez egy romantikus pornóregényben mennyire nyerő kifejezés lenne) osztozott másik két kártörténeti igazolással. Mindkettő egy-egy XII. kerületi lakoshoz volt eredetileg címezve, egy nő és egy férfi (szerintem egymásnak is ismeretlenek) vár(hat)ta tűkön ülve őket. Ahelyett azonban, hogy sátáni kacajjal galacsinná gyűrtem és a szemétkosárba helyeztem volna mindkét idegen papírt egy-egy hárompontossal, vettem a fáradtságot és az ajánlott levél költségét, s az alábbi pár sor kíséretében ma postára adtam őket. Szerintem borzasztóan jó fej vagyok. Igazából a mizantrópiám csak akkor lép életbe, ha személyesen találkozom az emberekkel, amúgy egy imádnivaló marcipán malac vagyok az élet tortáján.

Tisztelt Uram/Asszonyom!

Valamilyen csoda vagy ügyintézői tévedés/hanyagság folyományaképpen az Allianz biztosítótól levélben kapott kártörténeti igazolásom mellé megkaptam az Önét is. Mivel erre semmi szükségem nincsen, így tovább küldöm Önnek, Ön minden bizonnyal hasznosabban fel tudja használni.

Üdvözlettel,
Istencsászár

Ugyan egyre kisebb elánnal írom a blogot, de még mindig nem zártam be a kapukat, így be kell számolnom a múlt hétvégén megejtett velnessztúránkról. Ezúttal keletre indultunk, két kitétele volt az úticél megválasztásának: rendelkezzen állatkerttel és gyógyfürdővel. Nyíregyháza-Sóstóra esett a választás, s miután péntek reggel Bercit letétbe helyeztük Anyáméknál, útra keltünk. Sajnos, csemeténk az ilyen kalandokat egyelőre nem élvezné, így a mi pihenésünket is megnehezítené, ha állandóan ki kellene halászni egy-egy medencéből vagy vadállat ketrecéből.

A lefelé út az M3-ason eseménytelenül telt, Jolán remekül teljesített, 140-150 közötti tempót tartottam vele. Akartam feljebb is menni (csak a kíváncsiság végett, mit bír), de 170-nél Kata automatikája leszabályozott, engedtem az erőszaknak, és lassítottam. Amúgy azzal szórakoztunk, hogy a 4 gigás memóriakártyával megáldott transzmittert randomra véletlenre állítottuk, és megpróbáltuk a másiknál előbb kitalálni, melyik következik a 800+ nótából.

Először az állatkert felé vettük az irányt (sorra látogatjuk mindegyiket, voltunk már együtt Abonyban, Pécsen félig, Budapesten, Jászberényben, Veszprémben, a Budakeszi Vadasparkban és a veresegyházi Medveotthonban), s úgy néz ki, eddig a nyíregyházi nyerte meg leginkább a tetszésünket. Rengeteg dolgot építenek folyamatosan, úgyhogy vissza kell mennünk majd 1-2 év múlva, de addig is volt mit nézni. Legjobban a fóka-show jött be, ezt kétszer (1-kor és fél 4-kor) is végigcsodál(koz)tuk. Innen a gyógyszálló felé vettük az irányt, ahol berendezkedtünk, majd a környéken tett rövid séta után kiadósan megvacsoráltunk a 440-es vonatról elnevezett ír(ish) étteremben. Volt egy erőtlen kezdeményezésem arra vonatkozólag, hogy aljasodjunk le alkoholilag, de olyan fáradtak voltunk, hogy ez egyáltalán nem sikerült.

Szombaton a szálló testvérépületében reggeliztünk, ahol svédasztalos terülj asztalkámra számítottunk, ehelyett a dezorientált felszolgálónőből harapófogóval kellett kihúznunk, mit tudna felajánlani a fejenként 1500 forintos összegért (nagyjából igen vagy nem, vagyis rántotta vagy felvágott volt a repertoár), ráadásul saját kezűleg kellett margarint lopkodnom a szomszédos asztalokról, mert kettőnknek összesen egy jutott csak. A délelőtt további és a délután kis részét azzal töltöttük, hogy Nyíregyháza belvárosát jártuk be, útba ejtve a Korzó névre keresztelt bevásárlóközpontot (pedig a NyíregyPláza mennyivel frappánsabb lett volna!), ahol Katának kellett egy pulóvert és egy nyári ruhát venni, előbbit azért, mert nem hozott magával meleg cuccot, utóbbit azért, mert csak. A Kossuth téren felfedeztük egy bababolt hirdetését, amit fel is kutattunk, és ismét egy életunt helyivel találkoztunk (az első a reggeliztető pincércsaj volt), aki úgy érezte, szívességet tesz nekünk azzal, hogy a 6-7000 forintunkat elfogadja a babaholmikért cserébe. Mikor egy kávé/sör elfogyasztása után (kinek mi) befejezettnek tekintettük a város megismerését, visszatértünk a szállóba, ahol órákat töltöttünk a szerencsére rajtunk kívül csak elenyésző számú vendéget érdeklő meleg vizes medencében, pezsgőfürdőben és szaunában. Eztán következett a masszíroz(tat)ás, engem egy saccra negyven kilós nő ápolt le úgy, hogy se közben, se utána másfél napig nem tudtam mozogni. Alaposan megmaszva kerestük fel ismét az előző nap már kulináris gyönyöreivel rabul ejtő éttermet, ahol ezúttal még jobban teljesítettek, mint elsőre. Az alkoholizálás ezúttal sem sikerült, de már nem is nagyon erőltettük.

Vasárnap a reggeli után még pancsoltunk másfél órát, majd lassan összecihelődtünk, utolsó üdülési csekkjeinkkel rendeztük a cehhet, majd hazaindultunk. Ördög bújt belém, ezúttal 190-ig tekertem fel Jolán kilométeróráját. A kocsi bírta volna még tovább, Kata már nem, így engedtem az erőszaknak, és annyiban hagytam. A hétvége nagyon jól sikerült, a két alulexponált nőt leszámítva mindennel meg voltunk elégedve, a recepciósok kedvességével pláne, úgyhogy nem kizárt, hogy hamarosan (minket ismerve: tíz éven belül) visszatérünk oda.

Fábry Sándor kvázi munkásságát némi Hócipős Dizájncentert leszámítva körülbelül 2000 óta követem figyelemmel, eleinte a Vietnámi balzsam, A lejtő ördöge és az Oh Tannenbaum hanghordozókon keresztül, majd az Esti Showderben. Ez utóbbi valóságos kánaánnak tűnt anno, de az utóbbi években eléggé unalmassá vált, ugyanazokat a poénokat ismétli, kezd a kígyó a saját farkába harapni, úgyhogy mostanság már nem is nagyon nézem a tévében. Mindazonáltal múlt héten végre eleget tettünk egyetlen Nagybátyám szűnni nem akaró invitálásának (igazából, annyira nem ostromolt vele, csak sokszor felajánlotta, tehát, ezzel nem mi tettünk neki szívességet), és részt vettünk a Showder felvételén. Említett Nagybátyám ugyanis bennfentes, a műsor bizonyos technikai részéért felel, így sorban állás és belépti díj nélkül bejutottunk.

Már a Campona Media Center halljában kígyózott az ötszáz fős sor, mi azonban sunyi módon kikerültünk mindenkit, és oldalt osontunk be, sőt, a tribün alól is megnéztük a helyet. Hamarosan elfoglaltuk pozíciónkat, szerencsére annyira  nem túl közel a pódiumhoz, hogy kekeckedhessen velünk, s azt már rögtön leszűrtük, hogy sokkal kisebb a hely, mint amekkorának a tévében látszik. A légkondinak hála nem negyven fok volt, inkább kellemesen, később kellemetlenül hűvös. Mindenek előtt érkezett a “bemelegítő” ember, aki megtanított minket az ovációra és tapsolásra, ezt Katával mérsékelt lelkesedéssel tettük, kicsit óvodás szintű volt, de ha ez kell a sóhoz, ez kell. Fél órás mókázás után megjelent Fábry, elkezdődött a műsor. Mondhatnám, hogy a felvezető szöveg hosszúra nyúlt, de minden borzasztóan hosszú volt. Az elején a monológ, a dizájn center, majd a riportok; este fél 6-tól 10-ig ott ültünk. Közben húsz percnyi szünetet kaptunk. Vendég volt Pokorny Lia, Hajós András és Kormos Anett, aki hamarosan debütál mint első és eleddig egyetlen magyar női sztendapos. Az egész felvétel alatt volt sok b*sszamázás, lóf*zás, néhány újbóli nekirugaszkodás. A majd’ négy óra alatt sokszor kigyulladt a tombolásra buzdító felirat, de enélkül is remek volt a hangulat. Sokat nem is nagyon akarok elárulni, úgysem mond semmit látatlanban, de érdekes volt ezúttal a tévékészülék mögé látni (ha virtuális értelemben is). Az egész közönséget aprólékosan végigpásztázó kézi kamerás operatőr kissé idegesítő volt, szerencsére mi egy sor végén ültünk, így nem jutott fél méternél közelebb hozzánk, de volt, akinek konkrétan az arcát súrolta a lencse. Kíváncsi vagyok, mennyi minden marad meg a felvett anyagból. Az például biztos nem, amikor Fábry a végén odaszólt Vásáry Andrénak, aki túlságosan hosszan húzta a kezdést a zenével, hogy “mi van André, nincs meg a CD?”".

Szóval, jó volt az egész, biztosan megyünk majd újra, remélhetőleg akkor, amikor látványosabb és pezsgőbb lesz a műsor. Most viszont majd árgus szemmel figyeljük holnap este a képernyőt, hogy benne leszünk-e a tévében.

Amikor az év elején megreccsent a derekam, felkerestem a háziorvost, aki beutalót írt a Gerincgyógyászati Központba. Ide azonban nehezebb bejutni, mint audienciát kérni a pápához, ugyanis két hónapos várólista van, sőt, egyszer felhívtak, és elhalasztották a megbeszéltet, így ameddig sorra kerültem, Krapulax doktor úr invitálásának eleget téve meglátogattam őt rendelőjében. Az ő szakvéleményével tökéletesen meg voltam elégedve, de azért felkerestem a napokban a fentebb említett intézményt,  nem is a “több szem többet lát” elve miatt, csakis azért, mert a háziorvosom eredetileg ide utalt be. Azt kell, hogy mondjam, Krapulax sokkal alaposabb vizsgálatot végzett, okosabb, érthetőbb magyarázatot és jövőbeni kezelési útmutatót adott gerincemhez. A lényeg azonban ugyanaz, a csigolyáim rendben vannak, úgyhogy menjek vissza a háziorvoshoz, aki elküld a reumatológushoz, aki tovább küld a gyógytornászhoz. Esetleg otthon, házilag is tornázhatok némi oktató videóanyag például Christina Bella összegyűjtött munkássága segítségével.

Azt megjegyzem nem mellékesen, hogy mióta Krapulax adott néhány tanácsot tartásomra vonatkozóan (hogy tartsunk otthon Istencsászárt?), s azokat megfogadtam, sokkal jobban érzem magam. Mióta a melóban nem dőlök hátra görbén és ideig-óráig kényelmesen, hanem megerőszakolom magam (néha kemény a felfokozott szexuális élet, de muszáj), és jusztis cövek egyenes derékkal, magamat (nem a munka alól) kihúzva ülök, azóta éjszaka már nem csak 4-5 órát tudok fájdalommentesen aludni, ha nem egy hétvégi, hosszabb (Berci miatt max 8 óra) durmolás után sem úgy kelek ki az ágyból, mint akit Kata éjszaka magasfeszültségű áram szállítására szolgáló kábellel összevert (vagy már abbahagyta ilyen irányú tevékenységét).

Szóval, sok értelme nem volt a dupla vizsgálatnak, de legalább megnyugodtam, hogy nem kell kioperálni a gerincemet (ennyit a politikusi és autókereskedői karrierről), nem vagyok menthetetlen, csak oda kell figyelni egy kicsit a tartásomra, és némi mozgás sem árt.

Miután pár hete nézegettük az eladó autók hirdetéseit, majd kis idő elteltével specifikusan egy márka egy típusát, vasárnap Jekyllel felfegyverkezve felkerestük a Fővárosi Autópiacot nem titkolt gépjármű-beszerzési céllal. Előző héten Katával kettesben már jártunk kint szemlézni, s arra jutottunk, a felhozatal nagysága miatt érdemesebb ott próbálkozni, mint egy-egy vidéki autóért Kecskemétre vagy Tatabányára túrát tenni.

Alaposan körbejártunk, megvizsgáltuk a nekünk tetszőket. Volt olyan példány, amely a kereskedő semmilyen próbálkozására sem indult be tíz percen belül, ekkor széles mosollyal megköszöntük a közreműködést, és tovább álltunk. Jártunk a piac sötét szegletében, ahol szinte kizárólag szotyihéjat köpködő, nem idén barnult fiatalemberek árulták járgányaikat (itt Kata erősen hozzám bújt, lám, egy cigány nepper milyen jó hatással lehet a párkapcsolatra), majd visszakanyarodtunk egy előzőleg kiszemelt járgányhoz. Kívülről igazán pöpec állapotban volt, s a forgalmi tanúsága szerint egyetlen tulajdonosa egy 56 éves nő leend. Jekyl alaposan végignézte (nem viccelek) az utolsó négyzetcentiméterig (a kocsit, nem a nőt), majd a biztonság kedvéért befizettük egy műszaki állapotfelmérésre (a kocsit, nem Jekylt). Ott is jól teljesített, így némi vacillálás után százezer forintnyi foglalót otthagyva távoztunk. Ezt is csak azért, mert a kereskedő nem volt felvezetve a forgalmiba, de állítása szerint másnapra elvégezteti ezt is. Másnapra kiderült, hogy anno banki hitel volt a kocsin, amit ugyan már letudtak, csak az okmányirodát nem értesítették erről, így csak harmadnapra tudtam átvenni a járművet. A részletekről és tulajdonképpen csak minket bosszantó apróságokról (melyek alapján – ha eddig akadtak volna homályos foltok – teljesen valóvá vált, hogy az összes autókereskedőt egy iszonytatóan nagy nyárson fogják majd forgatni hatalmas lángok felett az utolsó harsona hangjára az ítéletnapon) eltekintek, inkább a kocsi részletezésébe mennék bele.

Gizi eladási árát igen remek módon egészítettük ki. Anyámék ellene vannak minden banki hitelnek, így a hiányzó háromnegyedet ők adták hozzá. Így nem kell számolnunk kamattal, kezelési költséggel, csak simán törlesztünk nekik havi X összeget. Ha pedig egyszer-egyszer megcsúszunk, kicsi a valószínűsége, hogy elveszik a kocsit, vagy eltörik a térdkalácsomat, ugyanis Apám tisztességben megőszült tanárember, rokonokkal nem tesz ilyet.

Nagyon szép autó. Négy kereke van, melyek közül az első kettőt az utastérbe szerelt kormány forgatásával lehet irányítani. A motorja berreg menet közben, és három tükörlap segítségével látom azt is, mi történik mögöttem. Egyetlen kapcsolóval tudom szabályozni, hogy legyen-e a kocsi előtt és mögött világosság. Az ablakok szintén gombnyomásra nyílnak elől és hátul egyaránt. Ha akarom, más emberek hangja vagy zenéje szól belül. Annyi extra felszereltséggel bír, hogyha Ford lenne, a Ghia jelzővel kellene illetnem. A neve Jolán lett rendszáma IOL kezdete után (Ioly). Van rajta hátsó és oldalsó aerodinamikai szárny, körbeszpojler, alvázvilágítás, futófény, kiflekszelt motorháztetőn átütő motor szívócsövek, benne bukócső, tízezer wattos hangcucc, botkormány, Turbo Boost gomb; ezeket persze nem hiszed el, ha valamennyire is ismersz engem.

Körülbelül háromszor olyan alaposan átnéztük, mint anno Gizit, így remélhetőleg nem kell a következő 5-6 évben motorgenerált végeztetni rajta. Ebben az esetben akkorát fogunk oboázni, mint Teresa Orlowski fénykorában. De erre biztosan nem kerül sor, élvezzük az újat, jó nekünk, szeret a gépkocsigyártók germán istene.