Mezsgye – Ezt a filmet már láttam két éve, de most újra megnéztem, ugyanis megjelent a második és harmadik része, s szükségem volt némi emlékezet-frissítésre. Jól emlékeztem, még mindig jó ez a film, másodszor is érdemes volt megnézni. Először csak a diákok, majd a mozi végére az összes ember számára eljön a vég az elektronikus csatornákon keresztül. Valakik ugyanis egy hiperszélessáv fejlesztése közben áttörtek egy kaput, amin keresztül kísértetek jönnek át a túlvilágról vagy másik dimenzióból, és az élők életére hajtanak. Rengeteg sokkoló jelenet gyorsan mozgó, el-elmosódó és vibráló piszkosfehér szellemalakokkal, jó zene, apokaliptikus végkifejlet. Mivel nem akarok feleslegesen helyet foglalni a második és harmadik résznek, így csak fél mondatban említem meg őket: teljesen felesleges megnézni ezeket, az első rész nyomába sem érő, vetített hátteres, unalmas katyvasz mindkettő.

Skjult – Ismét egy norvég horror, ha már a Náci zombik annyira bejött. Azzal szemben ez egyáltalán nem gore műfaj, ráadásul unalmas is. Gyerekkora színhelyére tér vissza anyja halála után az akkor sokat kínzott fickó, és nem titkolt szándéka, hogy porig égesse a koszlott házat. Felzaklatják a régi emlékek, melyek ezúttal testet is öltenek, valami nincs rendben ott, emberek tűnnek el. A vége poén persze, hogy a faszi skizofrén, s ő gyilkol mindenkit, de mire ide eljutunk, néhány szívmegállító jelenetet leszámítva többször is lefordulhatunk félálomban a székről.

Végső állomás 4 – Ahogy a sorozattá lett film első három része, ez is nagyon tetszett. Aki nem ismeri a konstans sztorit: az aktuális főszereplő minden filmben némileg előre “megálmodja” néhány ember halálát, majd megpróbálja megakadályozni azt, de a halált nem lehet visszatartani, csak késleltetni kicsit. Változatos halálnemek, furfangos módon véghez vitt véletlen balesetek, éppen csak egy picivel kevesebb vér és gusztustalanság az elviselhetőnél. Néhol ugyan nem túl életszerű, de ennyi még belefér, egyszer érdemes megnézni. Van ennek egy 3D-s változata is, ott aztán tényleg biztosan tarol a látvány.

Fűrész 6 – Ismét újabb fejezete a 8 részes sorozatnak. Ahogy az ötödiknél már elmondtam, nem nagyon emlékszem, mi volt az előző fejezetekben, nem tudom, ki van kivel, így aztán a film végén sem sokkolt kimondottan egy-egy nagy felismerés, amit a készítők minden bizonnyal a fanatikus (vagy legalábbis kiterjedtebb ilyen irányú memóriával rendelkező) nézőknek nagy meglepetésnek szántak. Lehet, hogy meg kellene néznem egy ültő helyemben az összes eddigi részt, akkor jobban értékelném ezeket a dolgokat. A trükkök, kínzások és halálnemek mindenesetre itt is ütősek lettek, meglehetősen gyomorforgatóra és a-melletted-ülő-kezét-nagyon-erősen-szorítósra sikeredett.

Az alábbi történetet még Oslóban hallottam egy kollegámtól. Nincs különösképpen tanulság vagy izgalom, vér és kifordult belek benne, csak nekem érdekes volt, talán nektek is az lesz.

Volt a XIX. században egy Norvégia-szerte különösen híres fényképész, aki felkértek egy munkára. 1890 környékén történt, hogy Oslóból kellett az ország egyik legészakibb vidékére utaznia, olyan messze, ami még most is két és fél órás repülőút. Akkor persze nem volt még ilyen közlekedési lehetőség, ezért az út ló vontatta járművel három hónapig tartott. Rendben oda is ért, ahol a helyi bánya munkásait kellett lencsevégre kapnia. Összeállította a brigádot, bebújt a lepel alá, magasra tartotta a vakut, elsütötte a fényképezőgépet, majd összepakolt, és hazaindult. Egyetlen képet csinált, amihez oda-vissza fél évet utazott. Vártam volna amúgy én is a csattanót, hogy mondjuk a magnézium villanásától lángra kapnak a bányászok a szénporos ruhájukban, és mindenki sikoltozva rohangál élő fáklyaként, de nem.

Mindössze annyi a tanulság ebből, hogy manapság a fotósok 60-80 képet készítenek egyetlen témáról még akkor is, ha csak a szomszéd utcába kell átsétálniuk, a múltbéli fotográfus meg egyetlen kattintással letudta a fél éves utat. Biztos ilyesmi a profizmus.

Csak a végére értem ennek a hat napnak is, ezeket a sorokat már itthonról írom. Tényleg remekül éreztem magam annak ellenére, hogy dolgozni mentem ki. Jó, hát nem bányász vagy üvegfúvó vagyok, felesleges nyafognom. A szálloda kitűnő volt, a kollegák kedvesek és előzékenyek, nem volt semmivel gondom. Egy kicsit ugyan fárasztó volt egész nap külföldiül beszélni, és megérteni, amit egyfolytában magyaráznak, de ezzel sem volt probléma, nem tátongott közöttünk kommunikációs szakadék. Azt egy kicsit sajnálom, hogy a szálloda pár kilométeres körzetén nem jutottam messzebbre, sok dolgot megnéztem volna (múzeumok, Vigeland park, Ibsen és Munch sírja), de sötétben nem akartam kolbászolni már (a temetőben pláne nem). Azokon a tapasztalatokon kívül, amit az előző négy posztban már leírtam (hideg, drágaság, satöbbi), még itt van néhány észrevétel. Az elmúlt pár napban látottakból nem tudok messzemenő következtetéseket levonni, ez csak általánosítás, és mint itt minden, erősen szubjektív, korántsem biztos, hogy így van.

- A hat nap alatt összesen két terhes nőt és négy kutyát láttam. Nem hiszem, hogy összefüggés lenne közöttük, csak érdekes, hogy nincsenek sokan.

- Nem gondoltam volna, de rengeteg néger afronorvég, arab, kínai, pakisztáni, indiai és egyéb olyan bőrszínű ember van errefelé, akikre nem igazán illik a “szőke, kék szemű” norvég sztereotípiája.

- A havas és síkos utak ellenére mindenki gyorsan, merészen (és szerintem hülyén) vezet, a gyalogosok viszont csak a legritkább esetben veszik figyelembe a piros jelzést átkelésnél, így sokszor csak centikkel ússzák meg, hogy egy kocsi vagy busz szélvédőjén kössenek ki. Biztos ez is valami szelekció.

- A kemény mínuszban, fagyos járdán is viszonylag sok a bringás, akik nem zavartatják magukat, a gyalogosok és az autók között is olyan hülyén mennek, mintha egy üres játszótéren kerekeznének körbe.

- Nincs olyan közmondás, hogy “norvég ember evés közben nem beszél”, ez akkor hasított leginkább belém, amikor a mellettem lévő asztalnál egy ötven feletti nő hangosan anekdotázott, majd röhögött, miközben én láttam kajával tömött szája teljes tartalmát.

- Már tökjól meg tudom állapítani, mikor készülnek befejezni egy telefonbeszélgetést, mert akkor teljesen megváltozik a hangszínük és hanglejtésük.

- A norvégok nem mondják étkezés előtt, hogy “jó étvágyat”, tüsszentéskor “egészségedre”, de legalább azt sem, hogy “robitusszin”.

- Nem tudok norvégul, de ettől függetlenül nagyon ritka, hogy el tudok kapni egy-egy szót, olyannyira elharapják a szavak elejét és végét. Nyammogva beszélnek.

A végső következtetés viszont tényleg az, hogy jó volt, bármikor megyek újra szívesen.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – første dag
Oslo – andre dag
Oslo – tredje dag
Oslo – fjerde og femte dag

Végülis voltam a kollegákkal kajálni, ezért ma egyben írom meg a negyedik és ötödik napot. Tegnap a munkában semmi érdekes nem történt a munkán kívül, bent voltam reggel kilenctől majdnem délután ötig. Most végre volt alkalmam megkóstolni az üzemi ebédet. Valóban sok mindenből lehetett válogatni, engem a sonkás szendvics és a salátabár kínálata érdekelt, de ehettem volna még halat és valamilyen húst hajában sült krumplival. Munka után hazamentem ledobni a laptopot (csak lehelyeztem finoman, nem dobtam ám le), majd hamarosan jöttek értem a kollegák ketten (akikkel napközben is dolgoztam).

Nem volt konkrét tervünk, hova menjünk, ezért elindultunk a főutcán, majd némi tanakodás után beültünk egy T.G.I. Friday’s étterembe (“hála Istennek, péntek van”). Ahogy észrevettem, itt azért még dívik az a szokás, ami odahaza csak a nívósabb éttermekben, mi szerint nem csak berohan mindenki, hanem megállnak a bejáratnál, és megvárják, míg asztalt kerít nekik a pincér. Amíg nem volt üres asztal, leültünk a bárpulthoz, és ittunk a norvég Ringnes sörből. Érdekes, hogy itt nem három deci és fél liter a standard pohár és korsó, hanem 0.4 és 0.6 liter. Kaptunk egy lufit H jelzéssel, ez alapján keresett meg minket a pincérnő (szóval, a H egy sorszám volt). Hamarosan lett asztalunk, le is telepedtünk, ahol folytattuk a sörözést (immáron amerikai Bud-ot ittunk, a kollegák nincsenek oda a norvég sörért), és rendeltünk. Előételnek tortilla chipset guacamole + salsa szósszal és fokhagymás pirított kenyeret, majd hamarosan megjött a főétel is. Én hagymás-gombás svájci hamburgert ettem, amiben két centi vastag húspogácsa lapult, de nagyon szaftos volt, régen ettem ennyire jó hambit. Az este folyamán valamiért több részletben fizettek, nem csak a végén az egészet, a kajás számlát kilestem: két elő-, három főétel és tíz sör került 1823 koronába (60 ezer forint). Megkérdeztem, hogy miért beszélnek angolul a pincérrel, erre azt felelték nemes egyszerűséggel, mert ő angol. Megvolt így a totális multikulti: magyarként Norvégiában, amerikai étteremben ettem egy svájci hamburgert, amit egy angol pincér szolgált fel. Én ezúttal sem költöttem egy fillért sem (stílszerűen: egyetlen øre-t sem), nagyon kedvesek voltak, hogy megvendégeltek. Az este folyamán jópár sört megittunk, végig beszélgettünk az égvilágon mindenről, sokat röhögtünk, úgyhogy nagyon jól éreztem magam. Úgy tervezik, hogy legalább évente kétszer látnunk kellene egymást, legközelebb, talán tavasszal ők jönnek. Ott viszont 20-30 ezer forintból hárman egész éjszaka ihatunk egy nem túl drága, de mégsem késdobáló helyen (mondjuk, vicces lenne az is, ha levinném őket fröccsözni valahova az Orczy tér környékén). Este fél 11 körül már otthon is voltam egy kicsit becsiccsentve, ahol beszéltem még Katával kicsit emesen, fürödtem, majd bedőltem az ágyba.

Ma nem történt már semmi izgalmas. A szokásos rántotta-virsli reggelimet az előző este miatt vajas-sajtos kenyérre redukáltam, majd bebotorkáltam a munkába. A többieken meg sem látszott a tegnap este, bár, nem ittunk sokat, talán 7-8 sört fejenként. A munkaidő hamar eltelt, ettem két szendvicset ebédre, és három óra magasságában búcsút vettem a kollegáktól. Kaptam egy céges logós, díszdobozos tollmeghajtót (mármint pendrájvot) ajándékba, és az iroda falára néhány kifüggeszthető referenciaképet. Lepakoltam a szállodában, majd mentem még egy kört a környéken, amíg világos volt. Találtam végre kavicsot Katának, ráadásul pont a szálloda előtt. Szerintem valaki miattam csempészte oda, mert olvasta ezzel kapcsolatos elkeseredett soraimat. Az utolsó koronáimon vettem még egy halom sajtburgert, aminek egyik felét betoltam már az arcomba, a másikat holnap reggel fogom (mert olyan korán kelek és indulok, amikor még nincs reggeli a hotelben).

Holnap reggel hétkor már a repülőn ülök hazafelé tartva. Nagyon jó volt ez a pár nap, a végső konzekvenciát majd levonom holnap, és írok egy egyáltalán nem objektív összegzést a norvégokról azok alapján, amiket tapasztaltam.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – første dag
Oslo – andre dag
Oslo – tredje dag
Oslo – sjette dag

Azt elfelejtettem írni még az első nap történései közül, hogy este bekapcsoltam a tévét, majd a csatornák között ugrándozva fedeztem fel, hogy éppen kezdődik az X-men Wolverine, úgyhogy jobb híján ott ragadtam. Hamarosan kaptam egy üzenetet a képernyőn, hogyha tovább szeretném nézni, pötyögjem be a szobaszámomat, ők pedig majd hozzáadják a számlához az éjfélig tartó tévézés árát, 185 koronát. Megköszöntem, és lekapcsoltam a tévét.

Ma a kiadós reggeli után hamar beértem az irodába, el sem tévedtem. Két aktív kollegám közül az egyik hazament, mert tegnap kapta meg a H1N1 oltást, és nem volt rá túl jó hatással (csak mi vagyunk ám ilyen kemények), én pedig fél 1 körül csatlakoztam a fényképészhez, aki értem jött. Balszerencsémre az ebédet ma sem volt alkalmam megkóstolni, mert indulásunkkor még mindig a reggeli sült virslit böfögtem vissza, visszatérésünk idején pedig már zárva volt a kantin. Majd holnap. A fotós amúgy szimpi volt, azt az apróságot leszámítva, mikor a fél órán át rágcsált dohányt a kocsi ablakán kihajolva köpködte ki a flaszterre. Mesélte, mekkora buli, mikor sörözés közben csorog le a szája két szélén a barna lé. Érdekes volt élőben is látni azt a munkát, aminek a végeredményét nekünk kell kialakítani odahaza. A vezetési stílusa hagyott némi kívánnivalót maga után, de nem zavart, mert csukott szemmel mormoltam az “om mani padme hum”-ot, mikor egy-egy kanyart hatvannal vett be a jégbordás úton. Biztos nagyon jó téli gumija volt.

Fél 4-re hazaértem, ahol befaltam az útközben vásárolt öt sajtburgert (egyébként ez most tényleg menő, mindenki ezt eszi, sőt, elvitel előtt kicsomagolják, és nyomnak bele még ketchupot a bejáratnál), ez volt a legolcsóbb vacsorám (azt leszámítva, amit a főnök vett): 50 korona. Majszolgatás közben az itteni Viasat3-on néztem eredeti nyelven, norvég felirattal a How I met your mother egyik régi epizódját, majd könnyed városnézésre indultam.

Odakint tényleg hideg volt, ezért áldottam az eszemet, hogy elutazásom előtt pár nappal vásároltam a kínaiban egy jégeralsót 990 forintért. Akkor már annyira nem áldottam ezt az eszet, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem elhozni. Szerencsére kibírtam a kint töltött másfél órát, csak a sapkát kellett állandóan visszahúznom a fejembe, mert majd’ lefagytak a füleim. Katának van egy nem kimondottan költséges hobbija, mely szerint a világ minden tájáról kavicsokat kér az odalátogató barátoktól. Én már harmadik napja keresgélek neki, de úgy tűnik, itt még a kavics sem terem meg, Norvégia nem a kavicsok hazája. Csak az öklömnél nagyobb darabot láttam, s amikor mégis felcsillant a remény, hogy megvan a megfelelő, közelebb lépve derült ki, hogy az műanyag kupak vagy cigarettacsikk. Keresgélek tovább, majd csak lesz valami. Miután megtaláltam egymással szemben a város két leggagyibb boltját (egyik kínai, másik indiai), ahol a zenélő, forgó, falikép vízeséstől a plasztik Jézusig minden volt, kicsit kijjebb kóboroltam. Mikor már úgy gondoltam, megvan az egészséges eltévedés, magabiztosan elővettem a zsebemből a GPS-t, amire még otthon előrelátóan feltöltöttem az ország teljes térképét, majd vártam a műholdvevésre, hogy együtt hazataláljunk a szállodába. Az a kis rohadék még fél óra után is azt hajtogatta nekem, hogy bizony a Gyömrői út 187 előtt állok, így kezdtem kicsit pánikba esni, majd megpróbáltam visszaindulni az úton. Nem volt amúgy olyan nehéz visszatalálnom, csak nem volt ismerős egyetlen ház sem, mintha Dark City-ben jártam volna, ahol éjszakánként átrendeznek mindent.

Mára elég volt a kalandokból, felteszek még néhány képet a rend kedvéért. Sok érdekes ezeken sincsen, csak menet közben kattintgattam, maradjon néhány vizuális emlékem is. Holnap lehet, hogy később jövök vagy írok (vagy egyáltalán nem), mert a kollegák el akarnak vinni vacsorázni meg sörözni, de majd meglátjuk.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – første dag
Oslo – andre dag
Oslo – fjerde og femte dag
Oslo – sjette dag

A tegnapi naphoz még annyit, hogy hipergyors internet van a szállodában (2 mega már hipergyors nekik, nem akartam elkeseríteni őket az otthoni 30 megával), de az ingyenességet csak jelszóval lehet elérni egy kis kártyán kapott adatok betáplálása után. Négy órán belül elfogyott az internet, s mivel csak norvégul volt rajta az időkorlát, nehezen fejtettem meg, miért. Aztán lementem a recepcióra, ahol sajnálkoztak, és adtak még négy kártyát (16 óra). Mivel összesen öt napot töltök itt, be fogok gyűjteni még egy nagy paklival ezekből a kártyákból, de ha így jó nekik, hát, legyen. A szobában amúgy eléggé hideg volt, míg meg nem találtam a radiátor kapcsolóját. Akkor meg nagyon meleg lett, úgyhogy inkább lekapcsoltam, és betakaróztam jól.

Az éjszaka eseménytelenül telt, csak reggel riadtam meg, amikor 8-kor még ugyanolyan sötét volt odakint, mint éjfél előtt. Reggelinél találkoztam a főnökkel. Hát, reggeliztem már svédasztalost, de itt ledobtam a parókám. Ha nem volt 150 féle kaja a lakásunknál kétszer nagyobb önkiszolgáló területen, akkor egy sem. Csak tojásból vagy nyolcféle (kemény, lágy, tükör, rántotta, békönös, satöbbi), 15 féle kenyér, felvágottak minden ízben, alakban és színben, halak és egyéb tengeri állatok, gyümölcsök (dinnye, ananász, narancs), szóval, kis családunk egy hónapig elélt volna rajta napi ötszöri étkezéssel. Reggeli után tíz perc alatt besétáltunk (még mindig sötétben és szállingózó hóban) az irodába, ami egy épület négy szintjét foglalja el, és több mint háromszáz alkalmazott mászkál benne. Dolgoztam már irodaházban és közepesen nagy cégnél, de azért ez más volumenű, mint otthon. A munkáról nem akarok írni, úgysem érdekel senkit, de a munkakörülmények itt tényleg lélegzetelállítóak. Az ebédet kihagytam, mert még eléggé sok helyet elfoglalt bennem a reggeli, de a főnök elbeszélése szerint több választható fogásból áll minden nap, természetesen ingyen. Majd holnap kipróbálom.

Munka után, négy óra magasságában a főnök búcsút vett tőlem, és hazautazott, így magamra maradtam. Nem akartam ma sem nagy városnézést, mert mászkálni hideg volt, s minden egyéb, amit megnéztem volna (pölö viking hajók múzeuma) már bezárt. Ettem a helyi Mekdonáldszban egy bigmekket sajtburgerrel és közepes kólával 75 koronáért, majd a bevásárlóközpont keresésére indultam. Mint később kiderült, rossz irányban kutattam, de hamar fel is adtam, és betértem a tegnapi ICA közértbe, ahol vettem ezt-azt az otthoniaknak (pontosabban: amit megrendeltek tőlem). Egy furcsa dolog volt itt: fizettem papírpénzzel és apróval, a papírt elvette a fickó, az csörgősöket pedig egy automatába kellett bedobálnom. Hazatértem, s némi erőgyűjtés után nekiindultam megint, ne csak a szobám falait lássam, ha már itt vagyok. A plázát megtaláltam hamar, de nem volt katarzis, ilyet otthon is tudunk, ráadásul minden kimondhatatlanul drága (ezért leírom: télikabát 120 ezer forintért?!). A nézelődést hamar meguntam, így hazatértem, hogy kicsit kényeztessem magam a hotel wellness részlegében. Itt ért a legnagyobb csalódás, ugyanis egyetlen hidegvizes medence volt körbepakolva sok-sok kondigéppel, sehol egy szauna, sehol egy pezsgőfürdő. Hát milyen skandinávok vagytok ti?!

Megjegyezném, hogy a norvégok jelentős része nem normális, hiszen mínusz 2-3-4 fokban a kocsmák teraszán üldögélnek sört kortyolgatva. A mai képek nem sikerültek túl jól, mert reggel még, délután már sötét volt, én pedig még annyira sem tudok fotózni sötétben, mint fényes nappal, de tán jó lesz ez is. Holnap elvileg a szabadban leszek napközben, majd megemberelem magam fényképezés szempontjából.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – første dag
Oslo – tredje tag
Oslo – fjerde og femte dag
Oslo – sjette dag

Reggel fél nyolcra jött értem az egy órával korábban megrendelt taxi, ami fix árért vitt ki a reptérre, erről sokkal többet nem érdemes mondani. Túl korán kiértem, idejében becsekkoltam, ahol megtudtam, hogy a főnököm nem az ablak, hanem a folyosó mellé váltott nekem jegyet. Végülis nem baj, hiszem ültem már az ablak mellett, annyira nem élmény, legalább nem látom a szárnyon ülő szörnyeket. A helyjegy pedig kimondottan jó, mert nem kell könyökölni beszállásnál. Amúgy a repcsin sem volt semmi gond, egy norvég fickó ült mellettem (milyen meglepő ez a norwegian.no járatán), és nem is jöttek oda többen, így aztán megosztoztunk ketten a három helyen. A repülőút problémamentes volt (azt leszámítva, hogy a sztyuard és a sztyuardessz állandóan rálépett a lábamra vagy meglökött elhaladtában), szeretek repülni, egy dolog említésre méltó talán: eddig sosem használtam a vécét, de most kétszer is kimerészkedtem pisálni, nagy élmény volt ám.

Rendben földet értünk. Odalent már senki nem kérte már a papírjaimat, bejutottam Norvégiába csont nélkül. Ami meglepett, az az volt, hogy utastársaim megrohamozták a dutyifree shopot. Később megtudtam ennek az okát is: itt kábé feleannyiba kerül minden, mint odakint. Itt már kicsit furcsa volt a nyelv, de kezdtem a hárítást az “I don”t really speak norwegian” mondattal (amiből csak a “really” nem igaz), így nem volt több gondom. Hamarosan találkoztam a főnökkel is, aki Norvégia északibb régiójából utazott ide, majd – mint anya a hülye fiának – elmagyarázta lépésről lépésre, hogyan kell ide visszajönnöm egyedül pénteken. A havas táj ellenére nem volt olyan hideg, mint amire számítottam (majd hétközben lesz). Bevonatkoztunk uszkve 25 perc alatt Oslóba, ahonnan már csak pár perc volt szálláshelyünk, a Clarion Hotel Royal Christiania. Ledobtuk a cuccainkat a szobáinkban, majd városnézésre indultunk.

Nem volt ez azért mindenre kiterjedő körbenézés, leginkább a főutca vonalát követve néztük végig a látványosságokat, majd a helyi hírösségnek számító Peppes Pizzában (olyan lehet, mint otthon a Don Pepe) ettünk egy családi pizzát, amihez ittunk két Fatøl sört – darabját 86 koronáért (2800 forint). Itt eléggé lassan ment a rendelés-evés-fizetés tortúra, de csak a végére értünk, s utána a főutcán feljebb haladva beültünk egy bárba, ahol előbb sífutást néztünk az óriási kivetítőn, majd ennek végeztével 180 fokkal elfordulva a Liverpool-Arsenal meccset a másik ponyván. Engem ez a program annyira nem dobott fel, de kárpótolt érte az eléggé finom Fatøl. A főnök két sörért és egy kis pohárnyi mogyiért hagyott ott 200 koronát (6600 forintot). Közben (és persze napközben) sok mindenről beszélgettünk: munkáról, Norvégiáról, családról, nemzeteink történelméről (nem felejtettem el megemlíteni a Trianon-komplexust). Az én végső konklúzióm főnököm tényeivel alátámasztva annyi, hogy Norvégia marha drága, az itteni átlagkeresettel (adók levonása után cirka havi 540 ezer forint) éppen a felszín fölött tud maradni az ember.

Két-két sör után lassan hazasétáltunk a szállodába, ahol bennem volt a kisördög, ezért egy kis túrát tettem a környéken, némi sör beszerzése céljából. Találtam is a pályaudvar mellett egy ICA nevű boltot, ahol 22 koronáért (660 forint) adták a Carlsberg dobozost, a pénztárhoz érve azonban nagy meglepetés ért: nem adták el. Megkérdeztem, hogy “is there any way for me to get some beer tonight?”, amire az indiainak kinéző kasszáslány válasza annyi volt, hogy “go into a bar”. Be is mentem tehát a pár méterre lévő pubba, ami a pályaudvari volta ellenére nem volt olyan lepukkant, mint az abádszalóki utasellátó (nem tudom, milyen is az, bocsánat az abádszalókiaktól), itt kaptam 54 koronáért a megszokott Fatøl-ből. A csapos kérdésemre elmesélte azt is, hogy a kormánynak köszönhetően vasárnap nem adhatnak el alkoholt a boltok. Idióták.

Hamarosan hazatértem a hotelbe, hogy megírjam kalandjaimat. A minibárból szolgálom ki éppen magam, ahol van sör és üveges pepszi, csak a nyitóról feledkeztek meg. Sebaj, találékony magyar vagyok, az ajtó zárján nyitom a kupakokat. Holnap reggel nyolckor találkozom a főnökkel a reggelizőben, aztán megyünk az irodába. Ő már csak egy napig lesz velem, utána kénytelen leszek beérni az itteni iroda többi alkalmazottjával, de ígérem, tudósítok az érdemesebb történésekről minden nap. Alant néhány fotó. Nem tudtam mindent lencsevégre kapni, amit akartam, ezért még megyek néhány kört, de mostanra legyen elég ennyi. Amúgy Oslo remek hely, bár szívesebben lennék itt Katával meg esetleg a Kicsi Énnel, mint egymagam, de így is jó dolgom van, pofám befogom. Holnap munka.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – andre dag
Oslo – tredje tag
Oslo – fjerde og femte dag
Oslo – sjette dag

A munkáról szóló posztok mindig ingoványos talajnak bizonyultak, ezért tavasszal be is szüntettem ezek publikálását, ne érjen atrocitás amiatt, amit itt összehordok. Most viszont kivételt teszek. Ez nagyrészt azért van, mert a mostani munkahelyem ugyan eléggé nyögvenyelősen indult, de az elmúlt jópár évre visszatekintve itt érzem magam a legjobban, úgy néz ki, itt hosszabb időre tervezhetek, és tényleg nem nagyon tudok negatívumot felhozni. Ami a még kissé rövidebb memóriával rendelkező olvasóknak is emlékezetesebb lehet, az a két utolsó munkahelyem, az egyiken Windows rendszergazda, a másikon SQL alapú szoftvertesztelő voltam, s egyiket sem éreztem száz százalékosan magaménak, javarészt tudásszintem, illetve a munkahelyi légkör és a kollegák miatt.

A mostani melóról sem akarok nagy titkokat elárulni, legyen elég annyi, hogy a nagy norvég cégeknek dolgozó kis norvég cég magyarországi leányvállalata vagyunk, ami idén májusban indult, de a fejlődése igen ígéretes. Eddig Photoshopos munkakörben voltam, retusáltam és izgalmas körpanorámákat raktam össze, ami aztán igazán az én asztalom, ehhez kivételesen értek is, szeretem is, sőt, még a munkatársakkal sincsen semmi gond, a légkör családias. Hosszú évek óta először nem gombóccal a torkomban járok be dolgozni, és nem idegeskedem hétvégén azon, hogy mi lesz a következő héten. Reggel 5-re járok, ez azt jelenti, hogy hajnali 4-kor kelek, de ezt is meg lehet szokni, és délután 2-re már mindig itthon vagyok – akkor pedig az enyém a nap fele, amit Katának és Bercinek szentelhetek.

A témához szorosan kapcsolódó tény, hogy egy kicsivel talán többet  intéztem jobb dolgom híján a cégnek az elmúlt hónapokban, mint amennyit szimpla alkalmazottként kellett volna, s nyáron már én interjúztattam a potenciális leendő kollegákat, döntöttem róluk, és vettem fel az arra érdemeseket. Mindez köszönhető talán annak is, hogy én beszélek legjobban angolul. Most pedig kvázi előléptettek. Én fogom ellenőrizni a kiküldött munkák minőségét, nem pedig egy Norvégiában ülő norvég faszi, napi kapcsolatban leszek az Oslóban lévő irodával, mondhatni, én leszek a helyi b*sszájba, emellett félgőzzel folytatom a fotosopolást. Persze, ne egy több száz tagot számláló mamutvállalatra gondoljatok, kis cég ez (még), de hát akármennyire is kisebb, sárgább és savanyúbb, azért a miénk(nek érezzük). Ennek folyományaképpen (vagy inkább előfeltételeként) néhány napot Norvégiában kell töltenem, hogy jobban megismerjem a rendszert, az ő szemükkel lássam a dolgokat. Vasárnap reggel indulok, pénteken délután jövök haza. Az utazást, szállást és napi háromszori etetést természetesen a cég állja (ami ugyan evidens, de másképp nem is mennék, hiszen ahogy hallottam, Norvégia arcpirítóan drága, nekünk pedig nincs erre pénzünk). Megnéztem a helyi időjárás-előrejelzést, könnyed mínusz 8 és mínusz 14 fok közötti hőmérsékletre számíthatok (már vettem is egy üveg Jägert jégeralsót). Lehetőség szerint majd beszámolok szőrmentén a kinti történésekről, és csak lesz időm felfedezni a várost is valamennyire.

Ahogy Kata mondja: néha még a kóbor kutya seggét is megsüti a nap. Irány Oslo!

Náci zombik – Norvég horror, ilyet sem láttam idáig. Mivel norvég cégnél dolgozom, szinte kötelességemnek éreztem megnézni a hülye cím ellenére, amivel szerintem a zombis filmek iránt érdeklődők nagyját elriasztják. Sokkal jobb volt az eredeti Dead snow (illetve Død snø). Egy maréknyi orvostanhallgató érkezik kikapcsolódni a hegyekbe, ahol a legenda szerint a II. világháború végén az ott állomásozó nácikat a helyiek felkergették a barlangokba. Nos, mint azt sejteni lehet, ezek a zombivá lett náci katonák térnek vissza közéjük. A röhejes címtől eltekintve ez tényleg egy remek horror, a ’80-as, ’90-es évek klasszikusait idézi. Néhol humoros, néhol mészárlós, de nagyon jól össze van rakva, csak ajánlani tudom.

Room 6 – A Zoolanderben és Kidobósban is látott, amúgy általam tehetségesnek vélt Christine Taylor erre a filmre elfelejtette, amit addig a színészmesterségről megtanult, és rossz reakcióidejű, értelmetlenül sikongató béna színi tanonccá vált. A történet szerint egy autóbaleset után a barátját egy ismeretlen kórházba szállítják, ő pedig keresi a hasonló sorsra jutott, Sliders-es Jerry O’Connell-el. Kiderül, hogy a szóban forgó kórház sok évtizeddel azelőtt leégett, már csak a szellemek tartják életben, akik valamiért maguk közé valónak érzik hősnőnket. Az egész filmnek semmi értelme nincs, a szellemek indítéka sosem derül ki, kár erre időt pazarolni.

Paranormal activity – Mivel éves szinten 80-100 horrort megnézek, sok újat nem tudnak mutatni, sőt, megrémisztenie is csak kevésnek sikerül. Ez a film azonban igen jól teljesített annak ellenére, hogy kézikamerás áldokumentumfilm, amit alapból és az eddig látottak miatt utálok. A fiatal pár videokamerát vásárol, amivel rögzíti az éjszaka szobájukban történt eseményeket (szex nincs), ugyanis egy szellem vagy démon kísérti őket. Szépen lassan indult be a sztori, de engem végig feszültségben tartott, kiguvadt szemekkel bámultam a képernyőt, mikor és hol mozdul meg valami. A mozgásra nem kell sokat várni, az események egyre durvábbak lesznek. Egy kicsit zavart, hogy mivel a kamera rögzített, a végkifejletet csak halljuk és kitalálhatjuk (nem olyan nehéz), vizuálisan jobb lett volna. Tényleg komolyan ajánlom ezt a filmet, pont attól félelmetes, amit látni nem, csak sejteni lehet, és utána egy ideig nem lesz ugyanolyan az esti lefekvés.

Pontypool, a zombik városa – Nos, ezen eléggé meglepődtem, és csalódtam a kanadai horroriparban. Inkább mondanám lassú lélegzetvételű filozófiai eszmefuttatásnak, mint ijesztő filmnek. Egy kisvárosi rádió stúdiójában játszódik az egész, ahol a napi hírek mellett egyre több újság fut be a városkában őrjöngő emberekről, akik mondatokat ismételgetnek, és darabokra tépik egymást. Az őrület lassan, de biztosan terjed, majd elérnek a stúdióba is, ahol minden egyéb vérengzés helyett bambán az üveghez ütögetik magukat. Ezúttal nem vérrel vagy a levegőben terjed a vírus, hanem bizonyos szavak kimondása által lesznek fertőzöttek az emberek. Érdekes koncepció, de eléggé unalmas a film, öldöklés meg egy fikarcnyi sincs benne.