Úgy gondoltuk, hogy a P betűs települések után (Pápa, Poroszló, Pécs) ideje tovább lépnünk az ABC-ben, így szombaton Szolnok felé vettük az irányt. Bercit lepasszoltuk a nagyszüleihez, rajta még nem fut olyan szoftver, ami egy velnesszes hétvégét élvezetesnek ítél, és legalább némi önállóságot tanul.

Így hát ketten érkeztünk meg viszonylag korán Jász-Nagykun-Szolnok megyei jogú városába, a Balázs Péter igazgatta Szigligeti Színház tőszomszédságában álló Hotel Tiszába. A recepciós élemedett kora ellenére kissé zavarban lévőnek tűnt, a második emeleti szoba pedig… khm… patinásnak – de jobban illenék rá a “kopott” jelző. Én elhiszem, hogy büszkék rá, kik szálltak meg itt az elmúlt X évtizedben Spéter Erzsébettől Kunczéig (még tablók is vannak az előtérben), de egy háromcsillagos szállótól némileg több pompát várnék, nem pedig a legolcsóbb, egyrétegű, szürkésbarna újrapapír vécétekercset és olyan ágyneműhuzatot, amilyennel utoljára óvodás koromban takaróztam (ki van vágva egy nagy luk középen, amin keresztül remekül látszik a nem direkt sárgás paplan). Túltettük magunkat a fényűzés hiányán, majd nekivágtunk a városnak, holott a recepciós sajnálkozva mesélte, hogy Szolnokon nincs sok látnivaló, akármilyen katonai csapat szállta meg a várost, mindig mindent lerombolt.

Besétáltunk a központba, a Coopban vettünk egy üveg mézes meggy pálinkát és néhány doboz sört, majd lényegesen derűsebben néztünk az elkövetkezendő délután elé. Kata guberált a használt angol ruha boltban, lepakoltunk a szobánkban, majd – miután letudtuk a belvárost – a történelmi múlt felé vettük az irányt. Ekkor már eléggé vidámak, és annak megfelelően fáradtak voltunk, így messze nem jutottunk, de azért szemügyre vettük a művésztelep bejáratát és a legrégebbi vártemplomot, ami 1824-ből származik. A recepciós nem hazudott, itt aztán tényleg nincsen sok látnivaló. Elnézést kérek azoktól, akik valamilyen hibás kódolás folyományaképpen Szolnokról olvassák ezt a blogot, de marha unalmas a város, komolyan. Visszaindultunk a szállóba, útközben a hídlábba mart Fregatt büfében ittunk egy-egy borzasztóan kommersz pálinkát (Katáéba döglött legyet is szervíroztak), majd uzsonnázni tértünk be a hotel oldalában található Kis Tisza étterembe (fene nagy a kreativitás arra felé).  Kata gomolyás töltött bordája és az én sokmagvas rántott jércemellem meglepően finom, de kissé borsos árú volt, és nem is tudtuk mindet benyomni. Visszatértünk a szobába, ahol emelkedett hangulatú lepedőakrobatika szabadfoglalkozás után másfél órára átadtuk magunkat az álomnak.

Este hat környékén ébredtünk öntudatra, ekkor felkerestük a szálloda gyógyfürdő részlegét. A beharangozással ellentétben masszőr nem volt szolgálatban, és a gőzkabin sem üzemelt, így kénytelenek voltunk a 34 és 37 fokos gyógyvizű medencékkel beérni. Utóbbiban sokáig nem tudtunk megmaradni, előbbiben viszont túlságosan sokan voltak. A legelgondolkoztatóbb az a négy fiatal srác volt, akik közül kettő ezüst bringaláncot viselt (hja, akinek nincsen tetkója, próbálja máshogy magára vonzani a tekinteteket), és a fürdő koedukáltsága ellenére lányok nélkül jöttek. Azért én elgondolkoznék a helyükben, hogy szombat este miért nem egy diszkó pultját támasztom a Bögyös Teca kannáit stírölve, hanem Paliékkal fogdossuk egymást a meleg vízben… Hamar meguntuk ezt is, úgyhogy visszavonultunk a szobánkba. Teltek-múltak az órák, Kata elaludt, és én is beleuntam a Comedy Central figyelésébe, így próbáltam nyugovóra térni. Akkor derült ki, hogy a háromcsillagos szálloda nem engedhet meg magának felnőtt ágyakat, én ugyanis kinyúlt testhelyzetben lelógtam a priccsről, még legalább harminc centi hiányzott a boldogságomhoz (tudom, hogy páran már hallottátok ezt a poént egy lánytól, de most tényleg az ágyról van szó). Arról nem is beszélve, hogy amikor éppen sikerült volna beszunnyadnom, a szomszéd szobában lakó három éves forma gyerek visított, hogy még nem akar aludni, illetve szabálytalan időközönként felkeltett egy fiatalokból álló banda, akikről nem tudtam eldönteni, hogy a parkban vagy a szálloda folyosóján dzsemboriznak-e (Kata később megerősített, hogy a parkban). Amint ezeket a zajongó tényezőket sikerült kiszűrnöm (hajnalban), már csak a kényelmetlen ágy maradt hátra, ami felett sajnos nem tudtam napirendre térni. Évek óta nem aludtam ilyen rosszul.

Nagyon korán ébredtünk, s ha azt azért mégsem mondanám, hogy a svédasztalos reggeli kárpótolt mindenért, azért rendesen belaktunk. Csak az én fogyasztásom rántottából, főtt virsliből, vajas zsömléből, sajtból, uborkából, hagymából, ananászléből és kakaóból állt, Kata ezt még felvágottal is megfejelte. Távozóban üdülési csekkel szándékoztunk borravalót adni, de a recepciós ezt feleslegesnek tartotta (nem tudják beváltani), annyira viszont nem éreztük jól magunkat (vagy ha igen, nekik semmi közük nem volt hozzá), hogy készpénzzel fejezzük ki hálánkat.

Tulajdonképpen azért választottuk Szolnokot úticélul, mert onnan nem messze helyezkedik el az abonyi magán állatkert, és mi eléggé állatkert-fixáltak vagyunk, így vasárnap nyitás után nem sokkal már ott is voltunk. Azt kell mondjam, hogy a Magán Zoo Abony nem sokban marad el az államilag támogatott állatkertektől, sőt. Nagyon szép, kulturált, igényes. Az állatoknak sok helyük van, és szemmel láthatólag jól érzik magukat. Nagyon ajánljuk mindenkinek, kocsival saccra egy óra a fővárosból. Sajnálatos módon, a kisoroszlánokat már deportálták, így lemaradtunk a simogatásról, de a többi állat igen jópofa.

A hétvége summájaként annyit hadd mondjak el, hogy Berci ugyan hiányzott, de remekül elvolt Anyáméknál, mi pedig jól éreztük magunkat annak ellenére, hogy a Tisza Hotel közel sem olyan színvonalas, mint amilyennek hiszi magát, Szolnok pedig eléggé unalmas. Az élményekért köszönet a Zwack Unicum Nyrt Fütyülős mézes meggy pálinkájának. Most pedig következzen néhány roppant unalmas fénykép semmitmondó képaláírással.

Nagyszülők terén mindig rosszul álltam, apai nagyapám születésem előtt halt meg, apai nagyanyám óvodás koromban, így előbbiről semmi, utóbbiról csak nagyon homályos emlékeim vannak. Anyai téren szerencsésebb vagyok, s mint talán a címből kitalálható, ez a poszt nagyapámról fog szólni.

Nagyapám 1916-ban született, tehát, mióta az eszemet tudom, ő nyugdíjas volt. Nagyanyámmal hatvanhat éve laktak ugyanabban a szobakonyhás szolgálati lakásban Kőbányán, a börtön árnyékában (nem átvitt, valós értelemben). Gyerekkoromban, miközben az unokatestvéreimmel rúgtuk a labdát a ház falához, néhány méter magasból géppuskás őr figyelt minket. Nagyapám konzervatív és konok ember volt mindig is. Mikor lázadozó kamasz voltam, (csak) rockzenét hallgattam, és hosszú loboncom volt a szakadt farmerkabát fölött (a hosszú haj megmaradt, csak a dzseki került lázongó ifikorom relikviájaként a szekrény aljába), ő annyira megharagudott rám a külsőm miatt (s én ezért viszont rá), hogy éveken keresztül szóba sem álltunk egymással. Amúgy sem volt az a “megmutatom neked a világot”-típusú nagypapa, sosem volt köztünk szentimentális dalokban megénekelt cinkos barátság, pedig biztosan jó lett volna. Aztán körülbelül tíz évvel ezelőtt “megszelídült”, joviális nyugalommal mosolygott a világra, békés nagypapa lett. Ez az ideális állapot az elmúlt egy évben változott csak meg, ekkor már teljesen elhagyta magát, kezdett leépülni. Már nem nagyon érdekelte a külvilág, csak a napi rutin szerint élt. Két hete kórházba szállították valamilyen tüdőgyulladásos-vérzéses dolog miatt, sorra leálltak a szervei, az intenzívre került. Bementem hozzá, szinte rá sem ismertem, borzalmas állapotban volt, a nagyanyám pedig csak ült mellette az elmúlt közel hét évtized szeretetével, s reménykedett a gyógyulásban. Nagyapám múlt héten jobban lett, áthelyezték a belgyógyászatra, de az orvosok nem jósoltak sok jót neki. Hétfő éjszaka meghalt. Két gyermeke, hét unokája, öt dédunokája volt. Nem ismerek olyan embert, akivel rosszban lett volna, s azt hiszem, ez a legtöbb, amit bárki kívánhat magának. Hosszú és – ahogy én láttam – boldog élete volt. Kilencvenhárom évet élt.

Nyár elején keresett fel egy régi barátom, aki ismertette velem a Lyoness rendszerét. Mint minden normális ember, jómagam is viszolygok az ilyen dolgoktól, de meghallgatni őt ingyen volt (úgyis régen találkoztunk), s ezen beszélgetés végére regisztráltam is. Egy fillérembe sem került (ő fizetett be nekem a kezdőcsomagra, ez nagyon rendes volt tőle), nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint várni annak megérkezését, majd a frissen nyomott tagsági kártyát egy-egy vásárlás után bemutatni a pénztáraknál, és várni, hogy ömöljön a sok megtakarított lóvé. Persze, csodát és hirtelen meggazdagodást ettől sem vártam, de időt, pénzt és energiát nem kellett fektetnem bele, így vesztenivalóm sem volt. Vártam a kezdőcsomagot. És csak vártam. És csak vártam. Aztán tegnap az alábbi levelet küldtem el az ügyfélszolgálatnak.

Tisztelt Lyoness Ügyfélszolgálat!

2009. június 10-én regisztráltam rendszerükbe, s akkor egyúttal meg is rendeltem a kezdőcsomagot, mely sejtéseim szerint tartalmaz egy ügyfélkártyát és némi gyakorlati útmutatót annak használatához. Az elmúlt több mint négy hónap alatt több e-mailt váltottam Önökkel, sőt, egy alkalommal személyesen is befáradtam irodájukba, de mindezek és a folyamatos ígérgetések ellenére a mai napig nem kaptam meg a kezdőcsomagot. Nem pár hét késésről van szó, négy hónapról! Félelemmel vegyes csodálattal érdeklődöm ezúton ismételten és utolsó alkalommal: miért olyan kibaszott nehéz egy kurva levelet feladni postán? Hogyan bízzak ebben az – Önök szavaival élve – “szenzációs közösségben”, ha egy olyan alapvető dolgot nem tudnak megoldani, amit egy gyengébb képességű csimpánz néhány hét trenírozás után egy kisebb fürt banánért teljesít?

Kérem, amennyiben a következő harminc nap alatt nem képesek kiküldeni a kezdőcsomagot, töröljenek tagjaik közül, én pedig keresek egy kevésbé szenzációs, de a tagjaival többet törődő közösséget.

Maradok tisztelettel,
Istencsászár

Update (kedd): Felhívott egy nő az ügyfélszolgálattól, s először is kikérte magának a hangot, amit a levélben megütöttem (ebben lehet valami, bár nem egy konkrét személynek, hanem a komplett cégnek címeztem, de fel kellett ráznom őket, ugyanis a normális hangvételű leveleimre egy szimpla “bocsesz, intézkedünk” volt a reakció, így legalább telefonáltak),  majd arról hablatyolt, hogy nem ők tehetnek róla, hanem a logisztika. Ők ugyanis kiküldik a kérelmet Ausztriába, a kártyákat viszont Szlovákiában nyomják, onnan nem érkezett meg a csomag. De ne őket hibáztassam, hanem a logisztikát. Nokérem, én velük állok kapcsolatban, nem a logisztikával, az egyetlen elektronikus elérhetőségük az ügyfélszolgálat, nem pedig a logisztika. Az engem hol érdekel, hogy házon belül kire kenik? Egy cég, oldják meg maguk, továbbítsák a bazmegoló levelemet Ausztriába vagy Szlovákiába, esetleg a logisztikának.

Pokolba taszítva – Amolyan “Sorvadj el!” tematikájú film, persze, sokkal keményebb. Jókat hallottam róla, és nem is csalódtam, bár ezt is túlmisztifikálták előre. A történet szerint a banki ügyintéző nő elutasítja egy öreg cigány asszony hitelkérelmét, mire az megátkozza. Érdekes módon magyarul (az ördög szálljon beléd), örülök, hogy Hollywoodban azonosítják a cigány boszorkákat a magyarokkal (mondjuk, a neve is ősmagyar volt: Mrs. Ganush). A hősnőnket innentől fogva egy gonosz szellem ijesztgeti, majd három napra rá magával akarja ragadni. Igen jó film ez, sok félős és kevesebb, móddal gusztustalan jelenettel, csak ajánlani tudom.

Szemben a sötétséggel – A szokásos, unalomig pufogtatott alapkoncepció (melyet én még mindig jónak tartok) szerint egy vírus miatt kipusztul az emberiség nagyobb része, a maradék zombiként fertőzöttként vadászik az egészségesekre, húsukat eszik, vérüket isszák. No, ebbe a keretbe sikerült belepasszítani az ezerarcú Steven Seagalt, aki már elég öreg, és nehezen mozog a hája miatt (nyaka nincs is). Nem akciózik sokat az egykori, számomra a Nico című filmből megismert aikidó-isten már csak néha suhint egyet a kardjával, majd nagyokat szuszog a kimerültségtől. Nem lett volna ez olyan rossz mozi, a fent említett zavaró karaktert leszámítva viszonylag élvezhető.

Leszbikus vámpírok gyilkosai – Ezt a filmet nem lehet komolyan venni, nem is kell, mindenesetre sokkal jobb, mint ezekben a kis ajánlókban előfordult filmek nagy része. Egy kellemes paródiáról van szó, nekem a Haláli hullák hajnala ugrott be róla, itt is van egy oldalraesett és egy dagadt jófej főszereplő. A történet szerint évszázadokkal ezelőtt a vámpírkirálynő megátkozta a kis angol falut, és azóta minden tizennyolc éves lány leszbikus vámpírrá változik. Hőseink véletlenül és szexéhesen tévednek erre, majd kénytelenek szembeszállni a bögyös, kikapós, magukat alig takaró vámpírnőkkel. Rengeteg remek szóbeli és képi poén, érdemes megnézni. “Leszbikus vámpírok? Legközelebb mik lesznek, buzi farkasemberek?”

Boogeyman 3 – Láttam az első részét, de csak annyira emlékszem, hogy a gardróbból ugrándozott elő valami árny, és elkapta a gyanútlanokat, kimondottan nem fogott meg. A második rész kimaradt. Nem vártam sokat a harmadiktól, de egészen nézhető, még ijesztő is a váratlanul moccanó fehér arcú, fekete csapzott hajú mumus. Ettől ugyan nem fogok rosszul aludni, de csak azért, mert a nappalinkban/hálónkban csak egy fiókos szekrény van (meg könyvespolcok, ahova szintén nem tud elbújni senki), az ágyunk alá pedig csak egy nyeszlett mumus férne be, akivel elbánnék könnyen. Azért nem viccelődöm inkább ezen, hiszen már Lemmy is megénekelte, hogy “you can’t boogie with the boogeyman”. A film tetszett, tessenek megnézni.

Mint azt már több ízben mondottam, legkedvencebb sorozatunk a Supernatural, melynek összes epizódja meg is van majdnem eredeti dévédén a polcon. Nos, aki nem ismeri, annak csak ajánlani tudom, aki nem szereti, annak úgyis mindegy. Egy félperces jelenetet szeretnék azonban bemutatni, mely biztos élvezhető azoknak, akik rendelkeznek minimális Bob Marley-műveltséggel (ennyivel talán mindenki). Ezen a pár képkockán láthatjuk, amint  az eszméletéhez térő, addig egy démon által megszállt  FBI ügynök rádöbben, hogy lelőtte a kisváros seriffjét. Dean reakciója és hozzá passzított arckifejezése pedig marhajó.

Mióta megvettük a nagy tévét, jeges borzalommal vártuk, hogy megnézhessük az Átok harmadik részét, ami ezúttal nem a japán verzió volt, hanem az amerikai változat, s előre rettegtünk, mennyire borzalmasan fogunk majd félni, mikor a fekete hajzuhatag kiömlik az LG alján. Arra nem gondoltam, hogyha visszaolvastam volna, mit írtam két és fél évvel ezelőtt az Átok 2-ről, akkor korántsem lett volna olyan izgatott a várakozás, hiszen már azzal sem voltam megelégedve. Ezt legalább aranyhal módjára törölt memóriával vártuk, de megint csak minimálisan rémültünk meg.

A második részben ugyebár (én sem emlékeztem, olvasd vissza a memoáromat) az elsőben megismert Buffy(t is játszó) Sarah Michelle Gellar húga (pontosabban: filmbéli húga) hadakozik Kerregő Anyuval és Nyávogó Toshioval, majd annak rendje és módja szerint a végére elhalálozik. A folytatásban már nem is Japánban járunk, hanem Amerikában történnek a halálesetek, abban a bérházban, ahol az előző rész főhősnője bérelt egy lakást, s ahová minden bizonnyal behurcolta bőröndjében az átkot. Tulajdonképpen semmi sem változott vagy fejlődött az előző részhez képest, Kerregő Anyu és Nyávogó Toshio ugyanúgy öldökölik az embereket, kicsit ugyan változatosabb formában (most festményből is folyik kifelé a fekete festék, mely hajjá áll össze), de Toshio lépcsőkorlát-fetisizmusa és anyjának amúgy igen rémisztő mozgása és vicces kattogása standard. Aki még nem tudná: Kerregő Anyu azért kerreg és mozog furán, mert a férje eltörte a nyakát, Toshio pedig azért nyávog, mert az apja vele együtt a macskájukat is a kádba fojtotta. Mellesleg jegyezném meg, hogy csalódtam a szereplőválogatásban, hiszen Toshio szerepét megint új gyerek öltötte magára. Eredetileg ugyebár Yuya Ozeki játszotta, aztán a második részben Ohga Tanaka, most pedig Shimba Tsuchiya. Értem én, hogy nem marad az a szerencsétlen kölök örökre hatéves, de nem lehet olyasvalakit választani, aki jobban hasonlít rá? Akkora tömegből? Még az én európai (bár, keleti horroron edződött) szemem is tud különbséget tenni. Amúgy Kerregő Anyut is más játszotta, ennek a színésznőnek kerekebb volt a képe, mintha két rémisztgetés közben a sarki szusisnál tömte volna az arcát. De hogy még a cselekményre visszatérjek kissé: ebben a részben Kayako (Kerregő Anyu) testvére, Naoko jön Amerikába, hogy megállítsa az átkot, de nem jár sok sikerrel. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a mostani férfi főhős elborul szellemileg, és Kayako egykori férjének képzeli magát (aki megölte a családot, ezzel indítva útjára az átkot), majd egy rosszabb pillanatában tőrt döf Naoko torkába, aki pár perccel később már élőhalottként tér vissza. Egy kicsit ugyan összezavarodtam, mikor Naoko még ki sem hűlt teste mellett feltűnt Naoko kísértet önmaga, aki ugyanúgy hús-vér volt, csak erősen befedve rizsporral. Az átok nem törik meg, Kayako és Toshio továbbra is kísért, ezúttal Naokoval kiegészülve. Várható a negyedik rész.

Mint azt a második fejezet végén is elmondtam már, most sem sikerült nagyon borzalmasat alkotniuk, féltem már jobban, pár hangeffektus, hirtelen feltűnés, nyávogás, kerregés és kitekert mozgás kevés ahhoz, hogy engem kizökkentsen. Könnyed esti szórakozásnak sem mondanám vontatottsága miatt, de legalább ezen is túl vagyunk.