Sóhajok – Egy 1977-ben készült olasz horror, melyet több ízben említettem az istencsaszar.hu majd’ hat éves fennállása alatt etalonként, mely meghatározó élménye volt gyermek/ifikori moziélményeimnek, s melyet a mostani megnézéséig a legdurvábbnak tartottam. Ennyi idő után már nem olyan nagyon félelmetes, az élénkpiros vér és a nagy, szőrös gumidenevér röhejes, és tulajdonképpen nincs is benne semmi rémisztő a hangulaton kívül. Az viszont végig nyomasztó, a zenétől máig a gatyámba csinálok, idegesítően félelmetes. Klasszikus film, érdemes megnézni, de inkább időgéppel visszapörögve 15 évet.

Rajzás – Az eredeti, “Rise” címet ennél frappánsabban talán csak “Rizs”-nek fordíthatták volna, annak is kábé annyi köze van a filmhez. Láttam már két évvel ezelőtt, de most újra megnéztem, kedvelem Lucy Liu-t, szinte rokonok vagyunk, hiszen ő is december másodikán született (eheh). Újságírónőt alakít, aki vámpírok után nyomoz, azok persze jól elkapják, megölik, ő pedig a hullaházban ébred – holtan. Besétál a tükör elé anyaszült meztelen, de magam és férfitársaim legnagyobb bánatára nem lát benne semmit. Ettől feldühödik, és fokozatosan leszámol az őt átváltoztató vámpírokkal, akiknek még hosszú szemfoguk sincsen, hanem egy apró késsel ejtenek sebet a nyaki ütőereken. Nem volt nagyon hátborzongató horror, inkább amolyan akcióthriller néhány ijesztős jelenettel, de egyszer nézhető. Lucy miatt kétszer is.

The children – Kisebb horrorkihagyás után láttuk ezt a filmet, s talán ennek köszönhetően tetszett annyira. Egy kis hegyi házba látogat el két család: öt felnőtt és négy gyerek. Nem hirtelen indul be a történet, de azt már rögtön tudni lehet, hogy az egyikkel van valami baj, másik kettő pedig vért köhög fel. Aztán sorra történnek a balesetek, melyek során megsebesülnek vagy meghalnak a felnőttek, a végére pedig a két, amúgy angyali arcú gyermek sátáni arcúvá változik, komolyan félnék, ha egy éjjel ilyen fizimiskával jelenne meg Berci az ágyunk mellett. Nem véresen fröcsögős gyilokhorror, de akadnak benne meghökkentő jelenetek, kellemesen borzongató, és ügyesen tolják egyre feljebb a félelem és izgalom potméterét.

Péntek 13 – A régi sorozat felújítása vagy ismét egy új rész, fene tudja, mindenesetre Jason már marha öreg, de még mindig ugyanolyan hévvel kaszabol a bozótvágóval. Már a régieket sem találtam érdekesnek, ez is nagyon unalmas volt annak ellenére, hogy a Supernatural-os Jared Padalecki játszotta a jófiút. Semmi különös nem történik végig, Jason sorra öli a piás/drogos fiatalokat a tóparton, az egész amolyan értelmetlen mészárlás, tengernyi vérrel. Az utolsó húsz percre el is aludtam, bár, nem hiszem, hogy akkor történt volna valami nagyon izgalmas.

Nem sokkal ezelőtt Kata egy, a nappali nyitott ablakán berepülő fehér tárgyra lett figyelmes, melyről óvatos szemrevételezés után megállapította, hogy nem egy szuicid hajlamú gerle, hanem egy vászon zsebkendő, melyet sok levágott hajtincs kisért. Mivel a kilencedik emeleten lakunk, nem kellett sok képzelőerő hozzá, hogy erős szél hiányában csakis a tizedikről dobhatta ki az önjelölt figaró a lenyírt fürtöket. Az említett taplóék a másik oldalon laknak, s hacsak nincs valami speciális erejük, nem hajíthatták át a ház teteje felett.

Sok mindent nem tehettünk, így (a bennem lévő öt sör kérlelésére) kikiabáltam az ablakon, hogy “a k*rva anyád dobáld ki az ablakon, te paraszt!”, illetve “ne az ablakban vágd a hajadat, te köcsög!”. Kis szerencsével egy idő múltán én leszek az agresszív lakó, akit mindenki kerülni fog, és senki nem mer majd packázni vele. Átvesszük a hatalmat a panelben.

A most következő posztban egy lényeges tényt el fogok hallgatni, ezzel csökkentve némileg az iromány értékét és a döbbenet mértékét. Ez a tény pedig nem más, mint szomszédunk személye. Ő amolyan híres-hírhedt hülye, akit sokan ismernek az internetről, de tényleg nem akarom elárulni kilétét, nem akarok egy jövőbeni adok-kapokhoz kapaszkodási/fogódzkodási alapot adni neki, maradjon csak így, személytelenül. Igen, amúgy ők azok, akikről már írtam, hogy közös lichthofra nyílnak konyháink ablakai, ezért minden éjjeli mosogatást, csörömpölést és veszekedést tisztán hallunk. Kata már mondta nekem, hogy ez a szomszéd az lesz, akit már láttunk a neten, de én nem hittem benne, hogy ennyire pechesek lehetünk, hogy a sok millió magyar közül pont őt kapjuk ki. Valami nagyon csúnya dolgot tehettünk előző életünkben.

Tegnap találkoztam vele személyesen először, szerencsétlenségemre éppen egy időben érkeztünk meg a lifthez. Ugyanarra az emeletre mentünk, ekkor gyúlt némi fény az agyában, és megkérdezte, hogy “maguk laknak szemben?’. Mondtam, igen. Erre ő: “mit csinálnak azzal a gyerekkel, hogy ennyit sír?”. Bennem nagyon felment a pumpa, hiszen Berci a világ legjobb gyereke, napi maximum 1-2-3 órát sír összesen, több részletre beosztva, de tegnap pölö kábé félóra volt csak a szomorúsága. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy a falhoz kenjem-e, ezért csak annyit válaszoltam neki (magamból kikelve), hogy “ti pedig állandóan kiabáltok, éjjel kettőkor égetitek a villanyt, csörömpöltök, úgyhogy be lehet fogni”. Feltételezem, nem erre a válaszra számított, mert már csak azt a rosszul betanult közhelyet tudta rávágni, hogy jó szomszédság török átok.

Én nem tudom, mi a francot képzelnek egyesek magunkról. A gyerek sír. A gyerek olyan, pláne a csecsemő. Bercit tényleg jól kifogtuk, üvölthetne napi 16 órát is, de kiegyensúlyozott és boldog baba, ezért nem teszi. Én a paraszt szomszéd éjjeli kiabálása miatt nem megyek át beszólni, hanem becsukom az ablakot, mert tisztában vagyok vele, hogy nem egy tanyán lakom, hanem egy papírvékony falakból összetákolt panelben, ez ezzel jár. Erre ő beugat a gyerek miatt? Attól tartok, ennek itt még nincs vége. Csak most kezdődött.

Nem látok be bizonyos dolgok mögé, de azt hiszem, éppen elég a véleménynyilvánításhoz az a pár, médiából elkapott hírfoszlány, amit egy “közember” tudhat. Már megint a szlovákokkal van a baj. Augusztus 20-án, hajmosás közben hallgattam a Petőfin azt a törpénész/politológus véleményt, mely szerint az átlagnál kicsit műveltebb szlovák nem dől be Slota fasiszta dumájának, és tisztában van a 900 éves közös szláv-magyar múlttal, melyben nagy szerepet játszott Szent István király nemzetegyesítő, illetve “minél több nyelvű a nemzet, annál többet ér”-felfogása.

Erre mit hallunk a napi hírekben? Azt, hogy Sólyom (aki szerintem ugyan sok vizet nem zavar, és személyes megítélésem szerint minden egyes szereplését olyan remegő hanggal mondja végig, mintha nagyon félne valamitől) köztársasági elnökünket két hónappal azelőtti bejelentése ellenére nem engedték be Szlovákiába egy szoboravatóra, majd ezt a szobrot tojással megdobálták.

Mi lesz erre a Magyar Állam válasza? Semmi. Ne haragudjatok, hogy köztársasági elnökünk szeretett volna átmenni hozzátok sztrapacskázni, tényleg nem fordul semmi ilyesmi elő többet. A világért se szégyelljétek magatokat, hiába szeretné minden sok jóérzésű magyar azonnali hatállyal megszüntetni a szlovák nagykövetséget Magyarországon, mi nem fogunk tenni semmit, komolyan. Ne haragudjatok, hogy a történelmi viharok a nagy múltú Szlovákia déli szomszédjává tettek minket, nekünk megtiszteltetés, befogjuk a pofánkat, örülünk, hogy legalább nektek van egy olyan nemzetetek, akit büntetlenül köpködhettek, pocskondiázhattok.

Ezt a poszt csak egy szűkebb réteg, konkrétan egy ember számára lesz érdekes, de majd igyekszem a mondandómat humoros szófordulatokkal tarkítani, bár sosem volt kenyerem a vicceskedés (bár, a szerénység sem, úgyhogy ez nem igaz).

Berci születése előtt két nappal szereztük be Jutkát és Ferit, s mielőtt még Kata vajúdni kezdett volna, berendeztük a kis terráriumot nekik, kaptak földet és brassói aprópecsenyét zöldséget. Napi pár alkalommal bespricceltem nekik (nanana, vizet!), és hagytam, hadd éljék csigaéletüket. Mivel napközben befúrják magukat a földbe, és csak éjszaka jönnek elő, nem nagyon találkoztam velük. Mikor Katáék kórházban voltak, kipucoltam a terráriumukat (a csigákét, nem Katáékét), akkor eléggé ramaty állapotban találtam a csigákat. Komolyan azt hittem, hogy beleszáradtak a házukba, vagy elköltöztek, semmi életjelet nem adtak.  Jól látható helyre tettem őket, de ők két nap után is ugyanott csücsültek. Aztán eltűnt Feri. Éjszakánként láttam fel-feltűnni a sarokba pakolt bélszínroló saláta tetején. Nőtt is szépen. Jutka eltűnt a föld alatt, én pedig azt gondoltam, hogy vagy Feri hordta neki a házában a kaját, vagy szimplán távozott eme keserves csigalétből. Többször is át akartam adni a Nagy Szent Szemétledobónak, de Kata lebeszélt róla, adjunk még pár esélyt neki. Ma reggel láttam mindkettőt a terkó falán. Feri ugyan másfélszer akkora, mint Jutka (ezen nem is csodálkozom, hiszen nagy elődje, Vágási Ferenc is a legkeményebb srác volt a gazdagréti lakótelepen), de mindketten élnek és virulnak. Képeket ezúttal nem készítettem, mert nincs olyan minőségű gépem, amivel az éppen derengő homályban élvezhető minőségű képeket tudnék készíteni két, alig pár centis csigáról.

Kedves gyerekek! A tanulság a következő: ne ítéljünk elhamarkodottan, ne dobáljuk ki szíre-szóra afrikai óriáscsigáinkat, élnek azok, csak lusták közlekedni és félénkek kommunikálni velünk. Majd még jelentkezem, ha történik valami érdemleges a csigaházakban.

Nem adom fel egykönnyen, hogy meggazdagodjak az oldalon elhelyezett reklámokból, ezért a csúfos Gugli-kudarc után átnyergeltem az Etargethez, mondván, veszíteni nem veszíthetek sokat. A háromból két blog oldalán diszkréten váltakoztak a reklámok március óta, én pedig pénzéhesen, csorgó nyállal figyeltem néha rátekintgettem az összesítőre, hol tarthatok. Nos, örömmel konstatáltam néhány napja, hogy az összeg elérte a bűvös 15 ezres határt, az Etarget pedig fizetett, mint az a bizonyos katonatiszt. Semmi mellébeszélés, hogy veszélyt jelentek nekik a napi pár kattintással, ahogy elértem az összeget, két héten belül a számlámon is volt a pénz. Persze, 5 hónap alatt 16 226 forint nem egy biztos megélhetési forrás, de hát nem is ezért tettem ki. Elég lesz négy csomag pelenkára vagy nyolc doboz tápszerre vagy éppenséggel négy karton sörre (azt hiszem, az előbbi kettő most prioritást élvez). Köszönöm nektek, hogy a blogok mellé kitett befőttes üvegekbe aprót dobáltatok, csak így tovább.

Van, ami sosem változik. Legfrissebb élményem erre a tegnapi útburkoló csapat. Kenik a masszát az útra, dől a hőség, róluk az izzadtság, de arról nem feledkeznek el, hogy a tíz méterre elsétáló miniszoknyás nőnek füttyentsenek, majd utána kiabálják, hogy “hello bébi, jó vagy!”. Ennek komolyan van valami értelme? Volt már olyan munkás, aki így kapott meg egy nőt? Ha igen, akkor milyet? Ha nem, akkor meg mi értelme? A nő nem fogja jobban érezni magát, ha egy nyakig kátrányos/malteros tróger kiabál neki. A tróger nem lesz nagyobb arc a kollegái előtt, hiszen vagy ők is ugyanezen a szinten vannak (vagy van ilyen, hogy “bélám, de megmondtad neki, állat vagy”?), vagy egy kicsit feljebb, és nem tartják menőnek a beszólongatást.

Arról nem is beszélve, hogy a munkás lepődne meg a legjobban, a bekiabálás tárgyaként aposztrofált nőszemély csábos mosollyal indulna el felé, majd a rágót kiköpve térdre ereszkedne előtte. Feltételezem, akkor már nem lenne akkora legény.

Ez egy ugyanolyan rejtély, mint a szandál zoknival. Mivel azonban annál a posztnál akadtak hívei a szerintem még mindig kicsit bizarr megoldásnak, bízom benne, hogy (ha talán nem is lesz olyasvalaki, aki a két halmaz metszésébe esik, ergo nehéz fizikai munkát végez szandálban, zokniban – és bekiabál) van olyan, aki meg tudja magyarázni ezt a jelenséget.

Majd’ hat éve írom ezt a blogot, Bachterman majd’ hat éve olvassa, és mióta eljött itt is a Nagy Interaktivitás, rendesen be is szólogat kommentel is, igaz, amint a hozzászólásainak száma elérte a bűvös 666-ot, átállt bukottvasutas névre. Nos, az egymás blogján kommentelgetés és emilváltások után cirka háromnegyed éve MSN-en tartjuk a kapcsolatot, és unalmas óráinkban megbeszéljük a világ ügyes-bajos dolgait. Már régóta tervezgettük, hogy összefutunk valahol egy hamburger erejéig, csak az ő debreceni székhelye igen messze van tőlünk. Most azonban már nem tudtam tovább halogatni a rendez-vous-t, mert a közelben velneszeztek, majd tegnap délelőtt beugrottak egy blikkre.

Bachterman és Frau B. az életben más, mint ahogy gondoltam az arctalan beszélgetések során. Bachter például három méter magas, kétszázötven kiló, és a halál pillanatában torz grimaszba rándult arcú összeaszott emberfejek lógnak a derékszíjáról. Nem éri meg beszólni neki, mert akárkit megtalál. A vártnál lényegesen szimpatikusabbak voltak (egyébként ők ugyanezt mondták, hogy sokkal kedvesebbek vagyunk élőben). Itt voltak uszkve két órát, ittak vizet, ettek ropit és aprósüteményt, hoztak ajándékba kulcsbicskát, Bercinek evőeszközkészletet és Micimackós cumit (ezzel a gyerek cumijainak száma megduplázódott), majd megszemlélték őt szigorúan távolról, a kordonon és a lovasrendőrök sorfalán innen. Búcsúzóul még elvezettem őket a Wikingerig, egyenek valami pösties jót.

Szerencsére ez az első találkozás lényegesen szofisztikáltabbra sikeredett, mint a Darthwalkkal való első személyes kontaktusom, legközelebb Debrecenben bepótoljuk ezt az elmaradást!

Már ideköltözésünk nulladik napján összefutottunk a sarki Sparban a(z általunk sajnos csak a) Szomszédokból ismert sármos főmérnök Jánossal, vagyis Trokán Péterrel. Akkor már tudtam, hogy ez különleges hely, felkészülhetek bármire. Szerdán Horváth Szilárd Vujity Tvrtko telefonálgatott és egyeztetett interjút a parkolóban, miközben felesége a játszótéren terelgette a gyerekeket, tegnap pedig mögöttem állt a postán Michelle Wild Vad Kati egy csomaggal a kezében. Ezúttal azonban nem olyan csomag volt a művésznőnél, hanem postán feladandó.

Én már nem lepődöm meg semmin. Érzelmek nélküli faarccal fogom tudomásul venni akármikor Johnny Depp várakozását a buszmegállóban, és azon sem fogok kiakadni, ha a közértben előttem veszi meg az utolsó Spar Budget párizsit Catherine Zeta-Jones.