Kedves Naplóm!

Mondanom sem kell, most minden gondolatom és szabadidős tevékenységem Kata és Berci körül forog, a híreket viszonylag folyamatosan publikálom is a másik blogon. Ide majd írok hamarosan, de most sok érdemleges nem történik sem a környezetemben, sem az elmémben, amiben ne ők lennének a főszereplők.

Csók, Apu

Büszkeségtől duzzadó mellkassal és határtalan örömmel jelentjük be a nagyvilágnak, hogy
2009. július 27-én 12 óra 26 perckor
60 centiméteres testhosszal és
4300 grammos töltősúllyal
megszületett
Bere Lőrinc.

Fiam, hát elkezdődött. Örülünk, hogy itt vagy végre. Ne feledd, mi mindig itt leszünk neked.
Ez az élet nevű izé néha nem túlságosan szórakoztató, de szeretni fogod.

Ma reggel kimentünk a Normafához. Van ott két szép szál fánk, kicsit bentebb a mindenki által látogatott és nyüzsgő réttől, befelé, az erdőben. Még kapcsolatunk elején választottuk magunknak, s azóta vissza-visszajárunk hozzájuk. Itt kértem meg hóban térdepelve februárban Kata kezét. Most ide vittük ki Pannit, ástam egy kis gödröt neki, Kata kerített köveket, és végső nyugalomra helyeztük. Jó dolga lesz ott, az erdő izgalmas, de békés hely.

Eztán kicsit kanyarogtunk még, majd kimentünk Mooneye-hoz, akitől átvettük a hetekkel ezelőtt elkunyerált csigákat. Két, alig másfél centis afrikai óriáscsiga, akik elvileg záros határidőn belül ekkorára nőnek. Most még szinte elvesznek a 30*20*20 centis kis terráriumban, pláne, hogy behelyezésük után percekkel el is tűntek a föld alatt. Csak előkerülnek, örökké nem bujkálhatnak. Majd közlök róluk fotókat időnként, ha ők is úgy akarják, és félelmetesen nagyok lesznek. Mivel a csigák kétneműek, eredetileg híres transzfercica előadóművészekről akartuk elnevezni őket, de végülis a Szomszédok iránti feltétlen rajongásunk miatt Jutka és Feri lett a nevük. S bár ez kissé furcsán hangzik, de mindenképpen igaz: csigák a házban!

2007 novemberében vásároltuk meg Pannit, aki első közös állatunk és mindkettőnk első patkánya volt. Sokat az elmúlt húsz hónapban nem tudtunk nevelni rajta, igazi önfejű csatornapatkány volt, szinte hozzá sem lehetett érni, nem mondhattuk soha kimondottan emberbarátnak. Bizsuval ellentétben, aki állandóan törleszkedik, érdeklődik minden és mindenki iránt, Panna magának való volt. Ketten azért jól elvoltak, bolházták egymást, kergetőztek, bandáztak.

Panni körülbelül egy hete megváltozott. Nem tudjuk, hogy a nagy hőség tette-e vele, másra nem tudunk gyanakodni, hiszen másban nem volt változás. Hőguta vagy agyvérzés – biztos nem csak az embereknél van ilyen. Ellustult, jobb oldalára bicegett, és ez egyre rosszabb lett. Tegnap óta már járni sem nagyon tudott, csak vergődött, és felborult, akárhányszor megmozdult hatalmas erőfeszítések közepette. Ma este már nem is lélegzett, befejezte földi pályafutását.

Panni, jó patkány legyél az Örök Sajtmezőkön, és szokásod szerint harapj meg mindenkit, aki közeledni merészel hozzád!

Valamiért most eszembe jutott Glen Benton, aki a Deicide énekese. Persze, akkor még bőven tizenéves voltam, mikor ő zenélni kezdett, én pedig olvasgattam a híreket róla az aktuális Metal Hammerben. Emlékszem, akkoriban azt hangoztatta minden fórumon, hogy éppen túl akarja élni Jézust, és 33 évesen öngyilkos lesz. Addig is (jobb szórakozás híján) fegyvereket gyűjtött, sátánista zenét komponált és periodikusan fordított keresztet vésett a homlokába. Nos, azóta sok víz lefolyt a sunán Dunán, Glen bácsi idén tölti be 42. életévét, és még mindig virul. 2006-ban tett egy nyilatkozatot, hogy öngyilkosságot csak a gyávák és lúzerek követnek el, ő pedig nem az. Úgy érzem, kommentárt nem is kell fűznöm ehhez a kis múltba révedéshez.

Két és fél hónapja költöztünk ide, mostanra már kialakult némi vélemény a lakásról és a szomszédokról, ezt most megosztom veletek. A szomszédait igen ritkán választhatja meg az ember, pláne, ha albérletben lakik, így kénytelenek vagyunk mi is együtt élni ezekkel. Persze, megint mi vagyunk mizantrópok, tényleg egy tanyára kellene költöznünk.

A lakás közvetlenül a liftakna mellett helyezkedik el, de ezzel nincsen sok baj, amíg nem jár a felvonóval senki. A roppant idegesítő csattanások és kattogások (tuti, hogy ez nem természetes, majd szólok a gondnoknak, ha megtudom, ki az) csak akkor zavaróak, ha a lakásban csend van (mondjuk, már aludni készülünk). Olyankor tényleg nagy boldogság, ha valaki éjszaka akarja bejárni az összes emeletet. Aztán ott van a szemétledobó, amit  a kedves szomszédok a nap legfurább időszakaiban használnak, de legfőképpen este 10 után. Valaki az emeletről például naponta 2-3 alkalommal ürít, és ebben a sűrű hulladékeltávolításban biztosan van egy éjjel 11 körül időpont is. Az bónusz pont, ha üres üvegeket dobál le, akkor öröm végighallgatni a palackok tízemeletnyi útját. Már kezdek én is akklimatizálódni, próbálom egyre később kivinni a szemetet. Csak ne csodálkozzanak, ha esetleg egyszer felöntök a garatra, és éjjel 2-kor fogom egyesével szanálni a sörösüvegeket. A konyha ablaka egy közös lichthofra nyílik, így mindig pontosan tudjuk, ki és mikor mosogat, és mit főz aznap. Valaki például nagy rajongója lehet Iglo kapitánynak, mert minden áldott nap mirelit halat süt magának, ami egy ideig szórakoztató, de mostanság unjuk a halszagot már. A cigivel dettó a helyzet, rohadjon meg, aki hozzánk fújja be a füstöt. A szembe szomszéd éjszaka szokott mosogatni és csörömpölni, arról nem is beszélve, hogy valami naiv népművészeti lámpa lóg a falán, ami egy kerámia tányérból és egy 60-as izzóból áll, így akármikor felkapcsolja a villanyt nyitott ablaknál, a mi lakásunk felét is bevilágítja. A legújabb, hogy egy süket idióta vett magának egy táskarádiót a konyhájába, egyik reggel 5-kor arra ébredtem, hogy ordít a Szabad Európa Sláger rádió. Ha becsukom a konyhaablakot mindezek ignorálására, megszűnik a kereszthuzat, mi pedig megfulladunk. Ilyen alkalmakkor boldog mosollyal gondolok arra, hogy Bercit csak a konyhába fogom hurcolni, ha sírni támad kedve, tudja meg az összes tapló, ki a magyarok istene.

Apropó, Berci. A lakás másik oldala a Kelenföldi pályaudvarra néz. Azt hittük, ez fog zavarni, de egyáltalán nem. Csak nagyon ritkán riadunk fel egy-egy hangosan visító fékcsikorgásra, már megszoktuk a konstans alapzajt (ami tényleg nem vészes, sokkal jobban zavarnak a játszótéren visítozó gyerekek). Attól ugyan nem tartunk, hogy Bere felnőtt korában a gyermekként berögzült emlékek hatására a Magyar Államvasutak kötelékébe lép majd (pedig biztos szép a vasutas élet), de van rá esély, hogy az első kiejtett fonémája az “Anya”, “Apa” vagy “Pálcika” helyett a “tí-du-di-du-du-di-du” lesz…

No, és neked milyenek a szomszédaid?

Ha már a filmek elhülyéskedésénél tartunk, szemem elé került a 2006-os The Tripper című horror, sajnos, csak az adatlap, a filmet nem láttam. Node ilyet, hogy egy tripper főszerepében egy muff legyen… hallottunk már hasonlóról. Az Ivant alakító Lukas csak haas haab a tortán.

Valamelyik nap megnéztük a Brendan Fraser-es Tintaszív című kalandfilmet. Igazából sokat nem tudok erről mondani, Katának tetszett, én több alkalommal belealudtam, de kettőnk közül inkább ő az, aki a mesés vonalat képviseli a családban (például mesésen néz ki). Arról szól, hogy vannak bizonyos emberek, akik, ha mesét olvasnak, megelevenedik a történet, életre kelnek a szereplők. Mondandóm lényege mindössze annyi lenne, hogy ezen bizonyos emberek megnevezését az eredeti “silvertongue”-ról furmányosan “varázsnyelv”-re fordították. Már az angol is vicces, de ez a magyar kifejezés annyira nagyon kacagtató volt, hogy közben is fel-felröhögtünk. Ezt a “Varázsnyelvet” inkább képzeltük el egy hazai rendező filmjében, ahol nem Brendan, hanem Michelle Wild, Victoria Swinger vagy Christina Bella alakítja a szereplőt.

Tegnap eljuttattam Gizit a szerelőhöz, ahogy múlt csütörtökön megbeszéltem vele, ugyan, kergessék már szét a tücsköket a motortérből. (Egyébként Berci még mindig Katában van, így ezt a meccset megnyertük.) Ezúttal is megkértem szépen, hívjanak fel, miután szétszedték a szétszedni valót, mielőtt bármit is megrendelnének vagy beletennének, egyeztessenek velem árban, hiszen most sem engedhetem meg magamnak, hogy körbespoilerezésen és a alvázneonon kívül bármi költségeset belepakoltassak. Ezt a kérésemet szokás szerint figyelmen kívül hagyták, de szerencsére a beharangozott 30+ ezer helyett mindössze 7 rongyot gomboltak le rólam, mert csak az ékszíjat cserélték ki (amely meglepő módon bő volt, még cikkszám szerint sem stimmelt), semmi mást nem kellett bántani. Az éktelen visítás megszűnt, helyette egy apró madár csicsereg odabent (míg be nem melegszik a motor), az ő kiűzésére klímaszerelőt kell fogadnunk, de ezt a közeljövőben zárójelbe tesszük, hiszen az már egy nagyobb összeg lenne.

Beszálltam a kocsiba, elégedetten tapasztaltam, hogy az ülésem mögött egy gyűrött teszkós zacskóban minden bizonnyal a kiszerelt alkatrészek pihennek, és hazahajtattam. Itthon azért kiemeltem ezt a csomagot, hiszen használt és rossz cseredarabokra semmi szükségem nincsen, de mielőtt kidobtam volna, belekukkantottam. Hát, egy centi ékszíj nem volt benne. Helyette réz kilincsek, fémes kinézetű képkeretek és egy fura cső több lukkal, melynek funkciójára hosszas tanakodás után sem jöttem rá. Fel is hívtam a szerelőt, hogy miért kaptam mégis ezt a kis ajándékot. A válasz: “jaaaa, azt benne felejtettem, ne haragudj, majd hozd be, ha erre jársz, ráér”. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy a szerelők az ügyfélautókkal járkálnak mindenfelé, de ezt azért szíven vágott. Remélem, hogy nem valami tetthelyről származik a zacskóban lévő szajré, csupán egy kilincsdílerrel van dolgom, aki ebédszünetben Gizivel szaladt ki egy türelmetlen kilincsaddikthoz, aki már nem bírta a napi betevő kilincse nélkül. Már afelett sem nagyon tudok napirendre térni, miért kell a vezetőülést hátratolni és a dőlését is elállítani arra a tíz méterre, amíg kiállnak vele a ház elé. Mindenesetre most eléggé benyalta, hiszen hétköznap nem használom a kocsit, hétvégén pedig ők nem dolgoznak, így majd akkor kerül vissza a cucc hozzá, ha megint lesz valami gebasz a kocsival. Vagy ha sürgősen kilincsre lesz szükségem.