Ennek a posztnak nincsen kimondottan nagy jelentősége (pontosabban: a mi szempontunkból igen, nektek annyira nem lényeges), csak az ilyen irányú irományok elmaradhatatlan folytonossága miatt osztom meg veletek a tartalmát. Amikor 2007 augusztusának elején hazatértem a nem kimondottan tökéletesen sikerült angliai kiküldetésből, Anyámékhoz vettük be magunkat Katával. Eleinte kényelmi, anyagi és interperszonális szempontól maradtunk, de terveztük az elköltözést. Aztán inkább külföld felé orientálódtunk, úgy gondoltuk, kicsit spórolunk, majd uccu neki. Végül Bere állított le minket, hogy már pedig itthon maradtok, Apa. Most azonban már semmiképpen nem férünk el az eddigi helyen, az egyetlen szobába zsúfolt komplett lakásnyi bútorral és használati tárggyal, úgyhogy költözünk.

Saját tőkéről szó sincs, hitelt nem veszünk fel, így marad az albérlet. Egyszerűen nincsen más lehetőségünk, vidékre nem költözünk (oda is csak albérletbe mehetnénk), úgyhogy lehetőleg vegyük elejét az ilyen irányú hozzászólásoknak. Kutakodtunk egy ideig, de végülis az elsőnek megnézett kecóra csaptunk le. 49 négyzetméter, két szoba, nincs lelakva, gyönyörűen fel van újítva, és a bérleti díj sem olyan horribilis. Őrmezőn van, tehát maradunk a kerületben, Anyáméktól uszkve húsz perc gyalog, kocsival pedig a töredéke. Egy hete komótos tempóban pakolgatunk, de a nagy dobozolós hajrá holnap lesz, aztán szombaton jönnek a munkára könnyen fogható barátok, és átrántunk mindent az új helyre. A mozgatásra két tervet szőttem, az egyik szerint utánfutóra pakoljuk a bútorokat, és a szokásos módon hurcibálunk le, át és fel mindent, a másik alapján felállítunk mindkét lakásban egy-egy csillagkaput, és áttoljuk a bútorokat. Ez attól függ, Kéxakáll utánfutót vagy csillagkaput tud-e könnyebben szerezni.

Nagyon óvatosan Nyugat-Európa felé araszolunk, már két kilométerrel közelebb vagyunk. Ez egyébként már a vásárláskor is megmutatkozott. Tegnap ugyanis átvettük a kulcsokat, aláírtuk a szerződést, de előtte még beugrottunk a Sparba (pontosabban: A Sparba, Őrmező egyetlen értékelhető nagy áruházába), és teljesen megdöbbentünk. Anyámék közelében ugyanis egy tapló alkalmazottakkal operáló igen lepukkant Spar áll, ez viszont csilli-villi volt, hatalmas választékkal. Nagyra tátott szemekkel (hoppá) jártunk körbe, megcsodáltunk minden újdonságot, és bónuszként még ott volt velünk a Szomszédokból Erdész Főmérnök János, Kata meg is jegyezte, hogy nem jutott túl messze Gazdagréttől, miután elvált Almától, eheh.

Körülbelül egy éve döglött ki a nagyon márkás mp4 lejátszóm, igaz, nagyobb baja nincs azon kívül, hogy a csatlakozót befogadó része kontakthibás, de ez éppen elég ahhoz, hogy elveszítse velem is a kontaktot. Azóta a telefonon hallgatok zenét, amivel mintha a minőség is jobb lenne. Útközben reggel általában a rádióadás megy, hazafelé (ha éppen nem könyvet olvasok, mert olyat is tudok ám) az egy gigás memóriakártya keretei által behatárolt mp3-repertoárból válogatok, melyben benne foglaltatik a cukorbombások mindenkori műsora és most a lenti albumok. Ezek amúgy viszonylag szaporán rotálódnak az otthon tárolt zenékkel, az aktuális lista ez. Arra lennék kíváncsi, hogy a te telefonodon/mp3-lejátszódon/diszkmeneden/vókmeneden milyen zenék vannak. Nem a kompútereden vagy torrentszervereden megtalálható sok terabájtnyira gondolok, hanem arra, ami éppen most menetkész, amit tömegközlekedve, bringázva (jó, esetleg autóban egy-két cédén) hallgatsz. Mint azt mondottam, az én egy gigám eléggé lekorlátozza a terjedelmet, úgyhogy 8-16 gigás ájfonosok teljes listáját nem kérem, csak műfaji ízelítőt. Akinek van kedve, csapja fel a zenetárát, és másolja be a nótacsokrát!

Aurora – A rezervátum mélyén
Kicsi G – A nagy dobás
Motörhead – Rock’n'Roll
Motörhead – Live at Brixton Academy
Péterfy Bori & Love Band – Gödör koncert
Rózsaszín Pitbull – Kés, villa, anál
Sajnarana – Egyforma dalok
Scars on Broadway – Scars on Broadway
Toy Dolls – One more megabyte

Nem tudom, mennyire ildomos a “művelődő” kategóriába tenni egy rocksztár életrajzi könyvét, de jobbat nem találtam neki, s azért ez is felért olyan kulturális élménnyel, mint némely színházi előadás. A Fehércsíklázat (pontosabban: a Fehércsíkláz című könyvet) szülinapomra kaptam JaMaNéktól, és a Motörhead frontemberének, lelkének, Ian Fraser Kilmisternek, ahogy jobban ismerik: Lemmynek az életéről szól. Tudom, hogy ez a poszt még szűkebb réteg számára lehet érdekfeszítő és hasznos tartalommal bíró, mint egy J-horror szinopszisa, de én mégis vetek pár sort ide, még pedig Lemmy bölcsessége miatt, mely zenei érdeklődéstől és életérzéstől függetlenül megfontolandó lehet bárkinek. De erről majd a végén.

Három részre tudnám osztani a könyvet, az elsőben a kis Lemmola családi körülményeiről és serdülőkoráról ír, ezt szerettem. Az utána következő fejezeteken eléggé nehezen jutottam át, ugyanis a Motörhead előtti időkről mesélt, olyan zenekarokról, amikről én csak hírből hallottam, és valószínűleg sosem fogom megismerni a zenéjüket, ugyanis vagy nehezen megszerezhető bármely anyaguk, vagy egyszerűen nem érdekel. A harmadik részben már a Motörheadről van szó, melyet én homályos emlékeim szerint 1989 óta kisebb megszakításokkal, de azért viszonylag folyamatosan és újra meg újra visszatérő kedvvel és erővel hallgatok. Ismerősek az albumok, jó volt megtudni ezek elkészítésének hátterét, a zenekar tagjainak történetét, a szaftos backstage pletykákat, mindent, amire egy rajongó kíváncsi lehet. Két dolog azonban megdöbbentett. Az egyik, amiről sosem tudtam, hogy Lemmy tinédzserkorától kezdve egyfolytában drogozott, több gyógyszer és speed járta végig, mint étel. Talán ennek köszönhető elementális rock’n'roll-ja, ami bármely depresszív hangulatból ki tud rántani. A másik viszont életbölcsessége és az én mentalitásomhoz eléggé közeli “szarok mindenkire” hozzáállása. Őszintén és morális korlátok nélkül beszél mindenről és mindenkiről, ez mégsem botránykönyv, hanem egy tiszta életrajzi iromány. Engedtessék meg nekem, hogy egy gondolatot idézzek belőle, aztán hallgassátok meg az 1987-es Rock’n'Roll album címadó dalát, amit talán először hallottam tőlük, sokadszor másolt kazettán, borzalmas minőségben. Mégis tetszett, és még húsz év után is libabőrös leszek tőle. Kösz, Lemmy!

A francba ezzel a “halottról vagy jót, vagy semmit” szarsággal. Az emberek attól nem lesznek jobbak, hogy meghalnak; csak úgy beszélnek róluk, mintha azok lennének. De ez nem igaz! Ugyanúgy seggfejek maradnak, csak annyi különbséggel, hogy halott seggfejek!

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Motörhead – Rock’n'Roll

Mostanában elkalandoztam mindenfelé, volt itt belpolitika, válság és bulvár, úgy gondoltam, ennyi komoly és szomorú téma után visszakanyarodom kicsit a vidámság felé, jöjjön hát egy újabb adag vér, könny és rothadó hulla – ezúttal nem a való életből, hanem egy thaiföldi horrorfilmből töltekezve. Az említett Halál művészetének három része készült el eddig, mi csak az elsőt láttuk, de jó mazochista módjára be van már készítve a másik kettő, így ti sem szabadultok.

Mondanom sem kell, hogy borzalmasan unalmas és vontatott volt a film, sehol nincsen már az Átokhoz vagy a Körhöz hasonló hangulat. A történet szerint kikezd egy gazdag építésszel fiatal hősnőnk, Nan, majd teherbe is esik tőle. A fickónak persze családja van, ezért pénzzel akarja elsikálni az ügyet, a pénzért cserébe azonban a cimborái is átmennek Nanon. Ő persze ennek nem nagyon örül, és bosszút forral. Egy öreg vallási vezető segítségével fekete mágiával veszi fel a harcot az építész családja ellen, akik már a film elején távoznak is egy másik világba emiatt. Az építész volt élettársának családja költözik be a házba örökség gyanánt, Nan azokat is sorra öli meg azon egyszerű indokból kifolyólag, hogy szerinte őt és gyermekét illeti meg a birtok. Eközben egy újságíró rájön Nan titkára, az összes esetet dokumentálja, nyomozásba kezd. Kideríti, hogy Nan sosem volt terhes, ráadásul meddő is. Ezzel némiképp összezavart engem, hiszen a film vége felé (ekkor szerencsére Kata éppen elszunnyadt oldalamon) egy halott, teljesen kifejlett csecsemőt vesznek ki Nanból, akit az öreg mágus haverja egy összecsukható tábori grill segítségével megpirít. A filmben egyébként a múlt és jelen folyamatosan váltakozik, majd a végére az egyetlen életben maradt családtag fedezi fel egy albínó halott kislány útmutatásai alapján a konyha egyik polcán heverő fém dobozban a csecsemő összeaszott maradványait, de ekkor már késő bármit is tenni.

Ismét kaptunk egy pofont a J-horroroktól, néhány jelenetet kivéve (mikor angolnák özönlöttek ki az egyik haldokló száján vagy egy másik borotvapengéket öklendezett fel) roppant siralmas volt a mozi. Hamarosan jelentkezem a másik két résszel. Nincs menekvés.

Hallgattam reggel a Danubius reggeli műsorát, ahol is szó volt Update Norbi legutóbbi kijelentéséről, ezt vesézték ki a műsorvezetők. Sok mindent nem is tennék hozzá, ez is egy hozzáállás a gyermekszaporulathoz. Valaki halálra éhezteti, valaki sajnálja rá a pénzt. Norbinak meg ugye nem is futná miből. De így még jobban is járunk, mi, emberek. Ki tudja, mi szabadulna a világra, ha csak úgy ontaná magából az utódokat a beszédhibás diétatörpe és a fényszóróba bámuló szarvas.

Matekoztam, és az eredmény az lett, hogy anyagilag rettenetes felelősség egy gyermek vállalása – mondja Norbi. – Olyannyira, hogy mi sem engedhetjük meg magunknak. Az állami ovikban túlzsúfoltság van, egy magánóvoda „alsó hangon” is ötvenezer forint havonta. A ruházkodás, etetés, kulturális programok, a háziorvos, és sporttevékenységek összesen havi százezer forint körüli kiadást jelentenek. Ezt felszorozva az eredmény egymillió kétszázezer forint évente. Ha húszéves koráig nem repül ki a gyerek, akkor ez az összeg több mint húszmillió forint. Mivel két gyerekünk van, a költségeink már most is negyvenmillióra rúgnak, ha bevállalnánk a harmadikat is, az kész anyagi csőd lenne.

A teljes cikk itt.

Tudom, hogy nem szép, kulturált és intelligens dolog a nevekből szóviccet csinálni, pláne az alapból vicceseken mulatni, de nem tehetek róla, most sírok. Várom az általatok ismert (valós) neveket, amelyek mosolygásra késztetnek.

A dohányzással való viszonyom mindig is kétértelmű volt, hiszen egyrészről tudtam, hogy káros és előbb meg fogok halni tőle, mint szeretném, másrészről szerettem dohányozni. Katával próbáltunk több ízben leszokni, nekem még volt céges hókuszpókuszom is, de annyira egyikünk sem akarta abbahagyni, hogy komolyan rászántuk volna magunkat, bár ősszel már csak napi pár szálat szívtunk el, és ez a szám csak egy-egy kocsmázás alkalmával szökött magas(abb)ra.

Amióta azonban tudjuk, hogy gyermekünk lesz, mintha elvágták volna ezt a nikotin-vonalat. Kata szerencsére alapból sem kívánja sem a füstöt, sem a cigit (aminek nagyon örülök, hiszen kénytelen lennék eltörni a kezét, ha meglátnám, hogy terhesen rágyújt), én pedig empátiából szoktam le. Egyrészt mert ő megfélemlített, hogy letépi a fejemet, ha meglátja, hogy dohányzom, mert nem akarja egyedül nevelni a gyereke(ke)t, miközben én Farkasréten oszladozom vagy egy díszes porcelán vázában figyelem kis családomat a könyvespolcról, másrészt azért így sokkal könnyebb, hogy nincs inger rá. Már nem is kívánom, zavar a füst, és csak tényleg nagyon ritkán gyújtanék rá pár sör után, de nem vészes a helyzet. Azon ugyan gondolkozom, hogy hagyományőrző módon (azt persze nem tudom, kinek a hagyománya, mert legjobb tudomásom szerint a mi családunkban sosem volt ilyen) szerzek egy hatalmas szivart, és majd a fiam születésének napján elpippantom baráti körben, de korántsem ragaszkodom ehhez.

Mindezen mondanivalók summája pedig az, hogy bánat ellen egyél kását a cigarettázás legjobb ellenszere a gyerekcsinálás, így nő a nemzet, és sok egészséges szülő fogja nevelni az utódokat. Na, tessék, tudok én pozitív hangvételű posztot is írni.

Mivel nem sok minden történik házunk táján (illetve dehogynem, de az vagy babás vagy munkás vagy még nem publikus), ezért tekintsünk ki egy szemvillanásnyira az ország történéseire. Nem, nem arról lesz szó, hogy az MSZP kongresszusán még mindig a Fel-fel, ti rabjai a földnek Internacionálét nyomják a szocik, ez inkább vicces. Ami felháborító és nem nagyon lehet szavakat találni rá, az annak a hátrányos helyzetű párnak a cselekedete, amiről itt olvashatsz. Az egyéves gyerekük éhenhalt, mert a segélyként kapott 136 ezer forintot a szülők elpiázták, közben cukros vízzel itatták a kicsit, hogy legyen benne azért valami. Közben másik hat purdé is élt velük. Az ember agya ökölbe szorul. Mik ezek, ha nem állatok? Sőt, rosszabbak az állatoknál, mert azok azért igen ritkán hagyják éhenhalni a kölyküket (néhány kivételes esettől eltekintve). Miért nincsen már halálbüntetés, miért nem lehet szimplán falhoz állítani ezeket, és tarkón lőni vagy lángszóróval megperzselni? Várom a liberális megoldásokat is…

A horrorfilmek nagy rajongójaként elmentünk megnézni a Véres Valentin 3D filmet, melyet az első három dimenziós horrorként harangoztak be. Az Aréna Plázában néztük meg előző hétfő délután, remélve, hogy abban az időpontban nem lesz tele a hely. Mondhatni, nem volt tele, ugyanis az egész teremben tízen ültünk. A jegy fejenként 1750-be fájt (biztos a rendkívüli élmény miatt ilyen borsos) volna, de Katának volt 600 forintnyi Sodexho kultúra utalványa, s úgy gondoltuk, mi másra lehetne ezt eljátszani, mint horrorra. Az már kultúra, nem? Úgy látszik, a mozi az ár ellenére sem (vagy éppen azért) nem megy annyira jól, mert szponzorálni kell: a mi termünk Volkswagen terem volt. Megkaptuk a 3D-szemüvegeket, és vártuk a csodát.

Eddig azt hittem, nincsen különbség 3D és 3D között, de úgy látszik, van “kicsit háromdé”, “közepesen háromdé” és “nagyon háromdé”, ugyanis a régebben itt látott beszauruszos film ugyan unalmas, de nagyon élethű volt – igaz, az ájmekszes (IMAX-os). Ebben viszont egyvalaki mindig kicsit előrébb volt a többinél, kábé öt esetben repült felénk egy csákány, kődarab vagy üvegszilánk, de a leginkább háromdimenziós a felirat volt. Igen, feliratos filmet néztünk, és olvasni csak a szemüveggel lehetett, különben szétfolyt. A szemüveg amúgy sötétítette a képet, Kata fejéről pedig állandóan lecsúszott. A hang ezúttal is nagyon fel volt tekerve (később jöttem rá, hogy itt láttuk a tükrös filmet is, ami szintén borzasztó hangerővel ordított), ezek szerint az Aréna Pláza mozijának hangosítói vagy nagyon gonoszak vagy nagyon süketek.

A film amúgy nem rossz, de inkább középszerű, mint felejthetetlen. Egyetlen híres (híresecske) színész játszik csak benne: Jensen Ackles, aki a Supernatural fanatikusainak kedvence, illetve annak lehet ismerős, aki látta az Átjáró című förmedvényt (feltételezem, az Ackles-család + mi ketten). A történet szerint a csendes bányász városkában 10 évvel ezelőtt egy bekattant vájár 22 embert gyilkolt le egy csákány segítségével, és most, ahogy hősünk hazatér eladni a bányát, újra elkezdi az eddig halottnak hitt csóka. Van ám itt minden, amit egy csákánnyal el lehet követni: alulról felfelé odaszögezés, szem kiütése, belezés, fejlékelés, minden finomság. A film méltán pályázhat az EFBCsLMEGy-re, vagyis az Egyetlen Filmen Belül Csákánnyal Legváltozatosabb Módon Elkövetett Gyilkosságok díjára. Vannak még sztereotip munkások, egy sokáig meztelenül rohangáló nő (a 3D sem használt sokat neki), féltékeny seriff, kisvárosi hangulat, miközben a bányász folyamatosan aprítja, aki útjába kerül. A végére azért marad csattanó, ami egy kicsit kiszámítható, de nem rossz.

Az “első 3D-horror” nem volt rossz, de lényegesen élvezhetőbb lett volna 2D-ben, pláne otthon, ágymelegben és nem 3500 forintért. Érdekes, de nem érte meg az árát.