Nem terhelem le a hétfőt egy újabb horroros poszttal, most inkább megboldogult gyermekkorunk emléke iránt érzett nosztalgikus tiszteletből mindenki kezdjen el apró, gyors lépésekkel és hozzá tartozó mókás karjátékkal szaladni egy csapat pucér nő és/vagy rendőr elől!

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Benny Hill – Yakety Sax

Erről a filmről annyi jót olvastam, hogy előre örültem, végre úgy kezdhetem egy J-horror beszámolóját, hogy “nézd meg, nézd meg, nézd meg!”… de csalódtam.

Az Erdő foglyai, eredeti címén Hansel and Gretel (Jancsi és Juliska), még eredetibb címén Hen-jel-gwa Geu-re-tel egy dél-koreai csoda. A főszereplő Eun-Soo balesetet szenved az autópályán, valahogy bekúszik a közeli erdőbe, ahol egy kislány talál rá. Elvezeti az erdő mélyén álló házukba, ahol az öt tagú család látszólag nagy boldogságban él, ráadásul minden nap karácsonyt tartanak. Mivel a telefon éppen nem szuperál, és közben be is esteledett, kénytelen ott tölteni az éjszakát. Másnap elindul hazafelé, de akármerre akar kikeveredni az erdőből, mindig a házhoz talál vissza. A következő éjjelt is ott tölti, de előtte kihallgatja a szülők veszekedését, mely szerint már nem bírják, szabadulni akarnak onnan. Harmadnap reggelre eltűnik a két felnőtt, csak a három gyerek marad. Eun-Soo ismét elindul hazafelé, de megint nem sikerül neki, közben elkezd esni a hó, és még két felnőtt keveredik a házhoz. Kiderül, hogy az első pár felnőtt sem az igazi szülő volt, csak betévedtek az erdőbe. Nos, ezek után az iszonytató hírek után gyakorlatilag egy órán keresztül semmi nem történik. Mivel haza nem tudnak menni, csak téblábol mindenki a ház körül, és Eun-Soo-t már a kezdetektől nagybácsinak szólítják (senki nem tudja, miért). Fokozatosan fény derül a gyerekek titkára, mely szerint a legnagyobbikuk varázserővel bír, és ő nem enged el senkit. A végére sem lesz katarzis, Eun-Soo valahogy legyűri a gyerekek akaratát, és hazatalál a végére.

Remek ötlet volt, én jobban és félelmetesebben meg tudtam volna valósítani néhány kézikamera segítségével, de szokás szerint megint mellényúltak. Ritkán látni ennyire unalmas, vontatott és semmitmondó filmet, a dél-koreai művészek ezúttal kitettek magukért.

Pár hónapja megy ez a Comedy Central. Egészen jó műsorok vannak rajta, a Simpsons mellett az új kedvenc a Family Guy, de el sem kezdem sorolni, annyi jó van (pölö a Beugró). Nos, a Magyarok az űrben egy fokkal színvonalasabb a Besenyő családnál, egy szinten roppant zsibbasztó, de találni néha remek poénokat. A lenti nóta feltétel nélküli favorit, a címadó Magyarok az űrben Nájlon kapitánnyal, Jutka asztronautával és Gyuszi robottal pedig annyira nagyon rossz, hogy már jó. Elég sokszor elfáraszt, de kihagyhatatlan poénokat tartalmaz az is (kimegyek az űrbe egy levegővel és vákuumban szarul ég a Szofi), a legjobb persze az én vagyok a hiiiperhajtóműűű…

Pénteken kiváltságos helyzetben voltunk Kata anyjának köszönhetően, aki bejuttatott a Katonába az új színdarab, a Vakond nyilvános főpróbájára. Ez volt az ötödik előadás, amit együtt láttunk ott, s már szinte családtagnak érzem a színészgárdát. Ezúttal sem csalódtam bennük, bár a Vakond eléggé modern és szürreális volt.

Teljesen átrendezték a nézőteret, állványokat húztak fel a kábé öt négyzetméteres kör alakú színpad köré, így körbeültük a színpadot, mint a cirkuszban. Ez az állványzat (ha nem is instabilan, de) érzékenyen reagált a legkisebb megmozdulásra is, így roppant mód idegesített a mellettem üldögélő, sporttáskával (biztos edzésről) érkezett nő, aki pár percenként vagy hangosan köhögött vagy a lábával ritmust vert. Az orális tevékenységét csak ignorálni tudtam, a másikra reakcióként pedig néha dobbantottam egy-egy isteneset, amitől észrevette magát, és kicsit nyugiban volt. Mindig el szoktam szörnyülködni a nézőtársak ruházatán, ezúttal már egy szót sem szólok. Szavakat sem találok rá. Ha valaki bunkó, és ötven évesen az ünnepi Fila pulóverét veszi fel, vagy komplett sífelszerelésben érkezik, hát arra már nem tudok mit mondani. Mi legalább megadtuk a módját. Három méterre ültünk amúgy a történésektől, bónuszként pedig kettőre tőlünk Ujlaki Dénes, akinek néha figyeltem a reakcióit. Tetszett neki is.

Pár szót azért ejtenék a darabról is, mely szerint új szemész érkezik a kisvárosi kórházba. Rögtön örök barátságot akar vele kötni a seriff, s amúgy is mindenki roppant negédesen fogadja. Hamarosan kiderül, hogy az ápoltak és ápolóik között semmi különbség nincsen, sem emocionálisan, sem mentálisan. Ahogy fokozatosan megismeri az új ismerősök életét, úgy bonyolódik bele egyre jobban a sajátjába. Az elgondolkodtató és húsba vágó mondanivaló mellett (a poszt címe is idézet, mely az amúgy katatón állapotban lévő beteg száját hagyta el, mikor Isten szerepében tetszelgett) roppant humoros és naturális lett a darab, egy alkalommal például a könnyűvérű nővérke megjegyzi, hogy “olyan kemények a mellbimbóim, hogy gond nélkül fel tudom vágni a puhább sajtokat”, majd egy apró kamera és pár négyzetméteres vászon segítségével mezítelen felsőtestét láthatjuk premier plánban, a figyelmet nagy műgonddal felhívva mellbimbóira, mely után elhagyja száját az a mondat, melyet Katának szó szerint meg kellett tanulnia: “akarja megb*szni számat, p*námat, seggemet egy igényes petting után?”

Nem hiszem, hogy ezek a színházi beszámolók bárkit is arra sarkallnának, hogy rohamozza meg a jegypénztárat (ezzel most nem bunkóztalak le), de megint egy olyan darabot láttunk, amit érdemes megnézni. Csak ajánlani tudom.

Bárhogy máshogy is látják egyesek, tényleg nincsen semmi bajom a b*zikkal transzszexuálisokkal és transzfercicákkal, az viszont kimondottan irritál, ahogy affektálnak, túljátsszák a nőiességet. Nem értem, miért kell minden ratyinak fél kiló vakolatot feltennie és ripacsokat megszégyenítő módon mívelnie a színpadiasságot. Azt sem értem, hogy miért a fodrászok, sztájlisztok, divattervezők és médiamunkások közül kerül ki az összes ilyen beállítottságú ember, miért nem mutatnak soha sem egyetlen rózsaszín tütübe vagy aranysárga plüssblúzba bújtatott vájárt vagy darukezelőt…

De jelen posztom fő csapásiránya mégsem ezen hiányosságok ostorozása, csupán egy észrevétel. Hétvégén megnéztük Katával a húsz évvel ezelőtt készült K című riportfilmet, melyben az egykori Rákóczi téri prostik voltak a főszereplők (kedvencünk a strici Tóth Tarzan és a kiöregedett Kupak Vica volt), melyben néhány nőnek öltözött fickó is szerepelt. Őket az ügyfél orális ügyleteknél vehette igénybe, értelemszerűen a “komolyabb” dolgoknál már lányokra bízták a munkát. Nos, ezek a szép szál legények lányok magukat Melindának, Krisztinának és egyéb köznapi néven illették. De most mi van, ha bekapcsolod a Mónikasót körülnézel? Mindenki csak Zsorzsett, Zsaklin, Priszcilla, Madam Ridikül akar lenni, sehol egy tisztességes, rendes katolikus transzfercica…

Mindig képes vagyok elfelejteni, hogy mennyire borzalmasan eseménytelenek és unalmasak a japán horrorfilmek, pedig egy “normális horror” hozzájuk képest felüdülés. Mivel már régen láttunk J-t, megtekintettük a Csellót, ami régóta figyelt a gépen. Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha az Enter helyett a Delete billentyűt nyomom le indításkor.

A dél-koreai remekmű főszereplője az egykori csellóművész Hong Mi-ju, aki évekkel ezelőtt elvesztette legjobb barátnőjét, Kim Tae-yeon-t, azóta csak szolfézstanárként és oktatóként tevékenykedik. Igenám, de egy nap a munkából hazatérve, amint kiszáll hófehér és minden bizonnyal méregdrága BMW-jéből, ismeretlen feladótól kap SMS-t, amiben sok boldogságot kívánnak neki. S valóban, hiszen aznap van a születésnapja, otthon két lánya (az egyik kicsit szellemileg megdőlt), férje és nővére köszöntik. A továbbiakban is izgalmas események történnek. Felvesznek egy bejárónőt, aki sokszor kísérelt már meg öngyilkosságot elvesztett családtagjai miatt, és vásárolnak egy gordonkát a diló lánynak. Hong Mi-jun előtt többször is feltűnik haloványan a régóta halott Kim Tae-yeon, de semmi különös nem történik. No, ekkor vagy elszundikáltam, vagy minden átmenet nélkül történt, hogy a halott Kim Tae-yeon kijön egy falon függő fényképből, és megöli  Hong Mi-ju nővérét, majd meghal a kisebbik lány, a kutyájuk (nem ebben a sorrendben), majd  Hong Mi-ju a halott lányát a pincében rejti el a férje elől, akit később dulakodás közben felszegez a falból kiálló százas szögre. Ekkor jelenik meg a halott Kim Tae-yeon, aki helyett Hong Mi-ju a bejárónőt szúrja hátba, majd felszalad a gyerekszobába, és összetöri a csellót egy golfütővel. Aztán jön a felismerés, hogy mégsem, mert a cselló az ágyban feküdt, és Hong Mi-ju a diló lányt csapta szíjjel. Kemény dolgok ezek. Idővel az is kiderül, hogy Hong Mi-ju és Kim Tae-yeon között még anno csellista rivalizálás volt, a baleset sem történt véletlenül. Mikor mindenki meghalt már, Hong Mi-ju felébred kórházi ágyában: háháhá, mindezt csak hallucinálta kómában, hurrá, mindenki él. Aztán hazatér, és minden kezdődik előröl: a szülinapi esemes, az ünneplés…

Na, most már egy kicsit jobban érzem magam, hogy ezt az egészet leírhattam. Ti biztosan rosszabbul, de nem járhat mindenki jól, és még mindig szerencsésebbek vagytok, hogy nem kellett végignéznetek.

Lassan átírhatnám ennek a sorozatnak a címét “Kis horrornemajánló”-ra, hiszen egyre rosszabb filmek szerepelnek itt, már elég kevés van köztük, ami tényleg tetszett. Lehet, hogy velem van a baj, kiégett a horrorrelém, vagy egyszerűen csak rossz filmeket találok, fene tudja. De így legalább megóvlak titeket néhány órányi elvesztegetett időtől. Van még egy kardinális kérdés azonban, amire választ keresek. Eleddig ugyebár a japán horrorfilmek külön-külön posztot kaptak, de gondolkodom azon, hogy azokat is belevegyítsem ezekbe az ajánlókba, esetleg lesz “Kis horrorajánló J-horror különkiadás”. Ezt még eldöntöm, mindenesetre tény, hogy most éppen hat japán horror vár megnézésre. Nézzük a mostani, eléggé gyalázatos felhozatalt!

Zombi sztriptíz – Mikor a filmcímet megláttuk, nagyon nevettünk, mikor kalandvágyból 10 percet néztünk belőle, nagyon sírtunk. Pedig egy jó poénnal indul: Bush elnöksége alatt az USA annyi országgal hadban áll, hogy nem bírják emberi anyaggal, így kifejlesztik a vírust, amitől a halott katonák tovább tudnak harcolni. A történet bárgyúsága és a színészi teljesítmény hiánya miatt csak 10 percig bírtuk, aztán kíváncsiságból bele-belepörgettünk. A későbbiek során Robert Englund (Freddy Krueger civilben) mellett szilikondudájú, zombifejű lányok vonaglottak egy bár rúdja körül Jenna Jameson vezetésével, de még ez sem tudott rávenni, hogy ne kapcsoljuk ki.

Hívatlanok – Az ember azt gondolná, hogyha valamelyest híres színésznő játszik egy filmben, akkor az annyira rossz nem lehet. Ez hülyeség. Nem tudom, hogy van-e még olyan műfaj, hogy pszichohorror, vagy ezt végleg átvette a helyét a thriller kifejezés. Történetünkben Liv Tylert és pasiját egy mindentől messze álló házban három maszkos idegen kergeti az őrületbe, betörnek, kergetőznek, meg akarják ölni őket. De ezt olyan gyönyörű művészi snittekkel, amit jellemez, hogy egy cigarettára gyújtás három perc, egy ijedt nézés meg kettő. Borzasztóan unalmas film volt, az egyetlen vonzereje, hogy megtörtént eseményt dolgoz fel.

Elhagyott szoba 2 – Néhány hónappal ezelőtt láttuk az első részét, ami annyira nem hagyott nyomot bennünk, hogy megemlítsem. Így visszamenőleg is csak annyit kutakodtam utána, hogy kiderüljön: Luke Wilson és Kate Beckinsdale főszerepeltek benne, Antal Nimród rendezte. A második rész még bénábbra sikeredett. Pár fiatal egy motelben száll meg, ahol a tulajék le akarják videózni a likvidálásukat. Részükről menekülés, sikoltozás, puska, balta, részemről lapos pislogások, ásítozás. Nem volt annyira nagyon rossz, csak ilyet már láttam sokat.

Rettegés – Ezzel megint sikerült megcáfolni a “eddig bénának tartottam a spanyol horrorokat, de most kezdenek belelendülni” teóriámat. Tinédzser srác napallergiában szenved, ezért a mindig felhős vidékre költöznek, ahol rejtélyes dolgok zajlanak, és mindenki azt hiszi, ő gyilkos. Kiderül, hogy nem is, hanem az erdőben élő kilenc éves kislány, akit sokáig a vadak neveltek Afrikában. Igen, egy kilenc éves kislány képes földre dönteni és szétmarcangolni egy 130 kilós vadászt. Hihető. Az alapötlet nem volt rossz, még a megvalósítás is jól sikerült, de valahogy nem sikerült jól összekeverniük a kettőt.

2007 őszén váltottam Pannon feltöltőkártyáról előfizetésre. Nem volt nekik elég a személyim, kellett még egy arcképes, s mivel útlevelet nem mindig hordok magammal, bepróbálkoztam a jogosítvánnyal. Azt persze nem fogadták el, mert angol, és nem tudtak vele mihez kezdeni. Mindezt nem értem, miért, hiszen nem vásároltam telefont, nem köteleztem el magam 24 hónapra, egyszerűen előfizetésre váltottam. Szerencsére ott volt velem Kata, aki kezeskedett értem. Röhej.

Most kitaláltuk költségcsökkentés címszó alatt, hogy összevonjuk kettőnk előfizetését a nevem alá, és Családi csomag opciót kérünk, mellyel havi bruttó 890 forint per telefonszám áron éjjel-nappal ingyen hívhatjuk egymást. Ki is fizettük helyben az előző havi számlát, a tört havit, a 4500 forintos átírási díjat (közel ötperces adminisztrációval jár ez az egész, azért ilyen drága), minden rendben is lett volna, amikor kiderült, hogy mivel másfél éve kezessel lettem előfizető, most is kell. Már nem is jó a két arcképes igazolvány, mindenképpen Kata kell hozzá. Úgy látszik, ennyi a hűség meg lojalitás meg időben csekkbefizetés meg minden egyéb szirsz*r. Azt meg sem említem, mert nem ide tartozik, hogy a Camponában annyira ügyfélközpontú a Pannon, hogy csak az ő munkatársuk ülhet, neked a pultok előtt csak állóhely van, így Kata (aki éppen akkor rosszul volt), csak három méternyire, az ajtóban üldögélve követte végig az eseményeket.

Tényleg jó ez a közel hozzád, közel az életedhez, közel az összeomláshoz szlogencsoport, de a Pannonnál még valahogy mindig a régi jó bürokrácia megy, te pedig csak egy telefonszám vagy a rendszerükben. Persze, nem szerelmet várok, tudom, hogy ez így van, de néha olyan jó lenne kellemesen csalódni…