Eszembe jutott valami két teljesen különböző dolog kapcsán. Tegyük fel, hogy valaki lóg a BKV járatain (ááá, én nem vagyok olyan). Ha metrózik, akkor mozgólépcső mellett álldogáló trollok mellett simán át tud haladni egy hónapokkal azelőtt érvényes bérlet felmutatásával (úgysem figyelnek, így a magabiztossággal le lehet győzni őket). Ha villamossal vagy busszal megy, akkor egy picit kell csak figyelnie, s mikor jegyellenőrségre utaló jelet lát valakin, azonnal a kezelőhöz ugrik, és a zsebében szorongatott néhány vonaljegy egyikét érvényesíti. Ez tökéletesen működik, csak egy kicsit résen kell lenni mindig.

Aztán itt van az új kedvenc sorozatom, a Terminator – The Sarah Connor Chronicles, ami végülis annyira nem is kedvencem, de nem olyan rossz, egy-egy részt elnézegetek esténként. Mellesleg a “jó terminátort”, aki megvédi John Connort, Summer Glau játssza, akit a Firefly rajongói ismerhetnek a szociopata River szerepéből. Megjegyezném, hogy a két alakítás igencsak közel áll egymáshoz, egyik karakternél sem kellett sok érzelmet kifejeznie.

Szóval, ahogy reggel álltam a villamoson, és figyeltem, mikor száll fel egy potenciális ellenőr (ja, nem én, hanem az elképzelt lógós fickó), arra gondoltam, hogy ez egy terminátornak mennyivel egyszerűbb lenne. Mert biztosan Magyarországon is van már terminátor, akit a jövőből küldtek vissza, hogy megmentse John Connor Kondor Zsolt életét. Ez a kívülről teljesen ember kinézetű gép pár naponta felcsatlakozik a BKV szerverére, letölti az ellenőr-adatbázisból a fényképeket, aztán könnyen tud mindenkit azonosítani. Ha nincsen ilyen adatbázis, akkor némi szoftveres módosítással biztosan ki tudja következtetni egyes arci sajátosságokból, mozgáskultúrából, ruhadarabokból és kiegészítőkből (például övtáska), hogy ellenőr szállt fel. Esetleg röntgenlátással észleli a kabát zsebébe hajtogatott kék karszalagot. Ilyenkor rezzenéstelen arccal reagál a másodperc töredéke alatt, hűvös nyugalommal a belső zsebébe nyúl, de most nem félautomata kézifegyvert húz elő onnan, hanem egy félig elhasznált tömbjegyet, amivel határozott lépésekkel a kezelőautomata felé indul. Talán fejét kilencven fokkal elfordítva odaszól a mellette fogódzkodva himbálózó Kondor Zsoltnak, hogy “lyukassz velem, ha élni akarsz”.

De mi van akkor, ha a BKV által uralt jövőből visszaküldtek egy ellenőrminátort is? Az ő feladata, hogy megbüntesse Kondor Zsoltot, a lázadók jövőbéli vezérét, aki a legkülönlegesebb lógási technikákat fejleszti majd ki az elkövetkezendő évek során. Hogyha találkozik a terminátor és az ellenőrminátor, félelmetes összecsapásnak lehetünk szemtanúi. Az ellenőrminátor már a tömegközlekedési eszközre felszállása előtti pillanatokban észleli Kondor Zsoltot és a terminátort. Mindkét pokoli masina egyetlen célja, hogy az ellenfélnél előbb jusson el a jegyérvényesítő automatához, nem kímélnek emberi életet, ingóságot, köztulajdonban lévő vagyontárgyat, már-már muzeális értékű járművet, megállíthatatlanok lesznek.

Bárcsak látnék egy ilyen küzdelmet, sokkal izgalmasabb lenne a reggelem, és nem jutna annyi hülyeség az eszembe…

Egy kicsit szégyellem magam, hogy elhanyagolom ezt a blogot, legalábbis nem pörögnek annyira a posztok, mint régebben (persze még mindig jó vagyok a heti 2-3-mal, de volt ennél sokkal sűrűbben is). Ez annak tudható be, hogy nem igazán történik velem semmi eget rengető (a következő horrorajánlóhoz is kell még két film), s ha igen, azt megírom a specifikusan annak rendelt helyen, nevezetesen a babás blogon. Egy hónapja hoztam nyilvánosságra, azóta elég sok poszt íródott, ezekhez pedig 189 hozzászólás. Fene gondolta volna, hogy ennyire látogatott lesz. Persze, más réteget vonz(hat), az pedig szintén pozitívum, hogy a kommenteléshez nem kell regisztráció. Így tűnnek fel eleddig (ezen a blogon) teljesen ismeretlen nevek is.

Arra kíváncsi lennék, hogy a két blog között milyen átfedések vannak, savazást ezért nem szeretnék kitenni, máshogy viszont nem nagyon lehet véghezvinni, hiszen aki oda ír, itt nem fog azért regisztrálni, aki viszont ezt olvassa, ott nem talál ilyen jellegű posztot. Mindegy. Viszont egy dologra szeretnék rávilágítani, ami ugyan eddig is derengett homályosan előttem, de tegnap körvonalazódott teljesen egy Padrével folytatott diskurzus folyamán. Szerinte ami fontos, azt úgyis megírom ide. Hát nem, hiszen pont azért nyitottam azt a blogot, hogy minden apró és nagyobb mozzanatot ott örökítsek meg, ne “terheljek” mindenkit a babás témával, hiszen el nem ítélhető módon vannak köztetek olyanok, akiket nem érdekel. Szerintem azt is érdemes olvasni, hiszen ha felülemelkedünk azon, hogy az egy bizonyos témáról szól csak, élvezhetjük a tőlem megszokott zseniális és magával ragadó humort és isteni csillogást Kata egyéniségével megfűszerezve.

Ezt a posztot most tényleg csak azért írtam, hogy legyen itt valami, de hogy kedvet csináljak azoknak, akiknek hiányzik a napi betevő, beollózok néhány sort abból a blogból, csak úgy.

Az tuti, hogy a gyereknek kettő keresztneve lesz. Ha azt akarnám, hogy felnőtt korában alapból utáljon, tudok már két komplett nevet neki (amennyiben feltételezzük, hogy a vezetékneve… hmm… Istencsászár lesz). A fiúnév a Jávor, mely újkeletű, és juharfát jelent, a lánynév pedig a Manga, ami a Mária egy formája. Nos, ezek ismeretében a fiam komplett neve Istencsászár Jávor Pál, a lányomé Istencsászár Manga Luca.
(Jávor és Manga)

Megbeszéltük Katával, hogy ugyan nem tudjuk, hogyan megy az újszülöttek megkülönböztetése a kórházban, de simán el tudjuk képzelni, hogy elcserélik véletlenül (peeeersze nem, ez csak vicces hipotézis). Még a végén kapunk helyette egy 17 éves távol-keleti kislányt… Éppen ezért nem bízunk semmit a véletlenre és az alulfizetett egészségügyi dolgozók hangulatára, mielőtt elviszik a gyerkőcöt, teszünk rá valami jelet, amit nem tudnak eltüntetni. Mondjuk alkoholos filccel aláírom a talpát, vagy teddy hengerrel húzok egy vörös ikszet a hátára…
(Jelöljük meg!)

A doki ezúttal az eddigi fia volt – családi vállalkozásban nyomják az ipart (persze, ő is nőgyógyász, nem ács vagy ívhegesztő, mert az úgy durva lenne). Egy kicsit többet időzött Katában a műszerrel (nem röhögni!), s még a kinti verzióval is megvizsgálta (tudod, amilyet a filmekben látni: bekrémezik a hasát, és azon tologatja az UH szenzorát). Nem volt könnyű művelet lefotózni, mert a gyerek állandóan elbújt a placenta mögé. Azt hiszem, ők eléggé jóban vannak, összehaverkodtak, úgyhogy lehet, hogy a születése után kell majd szerezni neki egy placenta méretű/színű/szagú/ízű kispárnát, hogy legyen mihez bújnia.
(Tarkóredő-vizsgálat)

Ennek persze egyenes folyománya lesz majd az év második felében babasétáltatás közben a vénasszonyok odatotyogása, akik ugyulubugyuluval hajolnak be a babakocsiba. Ezek ellen majd kidolgozunk valami hatékony ellentámadást, ha például én nem leszek ott, hogy kirúgjam a lábukat, akkor Kata paprikasprével a kontyuk alá fúj, vagy egy gombnyomásra kiereszti a némileg átalakított babakocsi oldalából a 100-as szögeket.
(Mindenki jobban tudja)

Tegnap este felkeresett a masszőz. Ötven év körüli szimpatikus nő, aki doktori címmel is büszkélkedhet, remélhetőleg nem jogász. Nem masszázságyat hozott magával, hanem egy fűthető matracot, amit a földre terített, mellé tette a cédés magnóját is, és bekapcsolta az ellazító plimplim zenét. Elsőre Katát vette kezelésbe (kismamák előnyben), őt nem dögönyözte, hanem inkább simogatta, főleg a kritikus pontokon (derék, has), ami Kata bevallása szerint igen jó volt. Másodjára következtem én a sorban. Felvázoltam neki, milyen problémákkal küszködöm, különösen ügyelve a hátamból kiálló kés említésére. Tulajdonképpen végig a hátamat és a nyakamat masszírozta, de olyan eredményesen, hogy amikor ahhoz a bizonyos csomóhoz ért (mert mint azt ő is alátámasztotta, semmi törés nincsen, csak az izmaim durvultak be ott), meg tudtam volna számolni a szemem előtt ugráló csillagokat. Még egy speckó párnával is égette a hátamat (tudod, ha elpattintasz benne valamit, fizikai reakció megy végbe, és felforrósodik a belseje), az igen jót tett nekem. Ajánlotta a köpölyözést, de azt köszönettel visszautasítottam. A lényeg, hogy a kezelés végére már fájdalom nélkül tudtam nagy levegőt venni, ideiglenesen kihúzta a kést a hátamból. Az összesen kétórás attrakcióért 7500 ruppót fizettünk (fejenként 3500 + 500 a kiszállás), szerintünk nagyon megérte. Ha valakit érdekel a nő elérhetősége, szóljon!

Ma reggel azért már egy kicsivel kellemesebben ébredtem (a jó alvás után), persze, azzal a plusz érzettel spékelve, mintha valaki aprólékos, de határozott ütésekkel illette volna a hátamat egy különösen kemény, rozsdafoltos, néhol olajpöttyökkel tarkított vascsővel, de ezt betudtam a tegnapi kínzásnak. Tényleg jobban érzem magam. Ma szerzünk nadragulya fekete nadálytő krémet, azzal fog Kata ápolgatni engem a kritikus területen, a masszőzt pedig kéthetente visszahívjuk vendégszerepelni, mert nagyon érti a dolgát.

Sok érdekes nem történik velem mostanában, s ami igen, az is inkább egy eseményfolyamra koncentrálódik, így a megfelelő helyen, a babás blogon folyamatosan tudósítok is. Hogy mégis firkantsak ide valamit, megosztom hát, hogy mennyire rosszul alszom a hátasdobás óta. Egy hónapja esett meg ez a finomság velem, és még mindig erősen érzem a hatását. Akkor ugyebár pár napon belül elmentem a háziorvoshoz, aki a megfelelő helyeken végigtapogatott, és megnyugtatott, hogy nem tört el semmim, a tüdőm is rendben van.

Karácsony környékén (s pár nap véletlenszerű kihagyásával azóta is minden nap) viszont reggelente 6-7 körül felébredtem egy olyan érzéssel, hogy valaki éppen akkor helyezett el egy 12+ centiméter pengehosszúságú kést a gerincem mellett. Egy jó órát kellett üldögélnem minden alkalommal, mire vissza tudtam feküdni, de akkor már nem tudtam a lóbőrt húzni tovább. Múlt héten mégis visszamentem az orvoshoz, aki elküldött röntgenre, ahol megállapították, hogy egyáltalán nem tört vagy repedt el semmi bennem, úgyhogy a reggeli kényszerű ébredéseket izmaim pajkos játéka okozhatja. Ez egy ideig valóban vicces az efféle humorra hangoltak számára, de hosszabb távon fájdalmasan kiábrándító.

Még ősszel írtam arról, hogy ellátogattunk a Súlypont Klinikára, ahol havi egy alkalommal összeállítottak egy-egy feladatsort, amit heti rendszerességgel otthon kellett gyakorolni. Nos, mi a második találkozásig jutottunk, aztán ráébredtünk arra, hogy ez a foglalkozás és az utána következő gyakorlatozás semmilyen kedvező változást nem hoz, ráadásul alkalmanként 18 ezer forint (fejenként 9) nem igazán jutányos. Ott is hagytuk őket.

Most ott tartunk, amire akkor jutottunk: masszázs. Jövő héten jön házhoz egy eleddig ismeretlen nő, aki fejenként 60 percig masszíroz. Remélhetőleg az örökös hátfájásomat (amivel évek óta küzdök, s a súlypontozás sem javított rajta) rendbe fogja tenni, és kihúzza végre a kést a hátamból.

Fehér zaj 2 – Az előző rész (évekkel ezelőtt) tetszett, ezért ugrottunk neki a másodiknak. Az első szembeöltő pozitívum a főszereplő személye: Nathan Fillion, vagyis Malcom Reynolds kapitány a Firefly-sorozatból. Meggyilkolják a feleségét és fiát, erre ő is öngyilkos lesz. Egy kicsit meghal, látja a fenyér fényt az alagút végén, de visszahozzák. Innentől látja azon emberek auráját fényleni, akik hamarosan meg fognak halni. Nem mesélem tovább, mert egyszer érdemes megnézni a filmet annak ellenére, hogy inkább volt ijesztős thriller néhány váratlanul előbukkanó kísértettel, mint horror, és igyekezték túlmisztifikálni a Sátánnal meg a Biblia félremagyarázásával.

A kaptár: Bioterror – Ez valamennyire kilóg a sorból, hiszen nem “valódi”, hanem CG-filmről van szó, azaz teljes mértékben kompúterrel rakták össze. Ez még rendben is lenne, ha egy játék kitöltő kisfilmjeiről lenne szó, azonban egy idő után engem valahogy zavart, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem volt eredeti a sztori: sok évvel a Racoonban történtek után ismét kiszabadul a vírus, mindenki zombi lesz, blablabla. Végig sem néztük, annyira gyenge volt, a látvány nem ért annyit, hogy szenvedjünk érte. Horror, persze. A Lolka és Bolka némely epizódja jobban megrémített.

A romok – Egy amerikai baráti társaság Mexikóban nyaral, ahol kalandvágyból ellátogatnak egy dzsungel mélyén fekvő, eldugott maja piramishoz. Ahogy odaérnek, helyi parasztok veszik körül őket, egyiküket le is lövik, majd felkergetik őket az építmény tetejére. Eztán körbeveszik az ősi templomot, nem engednek le senkit. Hőseink a tetőn rekednek, és kezdetét veszi a terror, mely ez esetben nem áll másból, minthogy a mindent benövő kúszónövények rémisztgetik őket. Utánozzák a mobil csörgését, a fiatalok kiabálásait, és egy-egy óvatlan pillanatban a bőrük alá vagy a torkukba bújnak. Amolyan pszichothriller volt, aminek a végére sem derült ki, mint a francért ilyenek a hibiszkuszok odafent. Kicsit izgalmas volt, de azért nem kihagyhatatlan.

Bloody Mary – Akkor is jobban jártunk volna, ha másfél órán keresztül nézzük, amint az Egészséges Fejbőr tagjai némi borssal meghintett vodkás paradicsomlevet isznak. A történet szerint egy elmegyógyintézet ápolőnői az alagsorban egy régen halott pácienssel játszanak: a tükör előtt elmondják párszor meztelenül, hogy “hiszek Bloody Mary”-ben, ő pedig megjelenik, és kivájja a szemeiket. A címszereplőnek az utolsó percekig csak a kezét vagy az árnyékát mutatják, jaj, de hátborzongató. 2006-os a film, de mintha 20 éve készült volna, annyira gyatra és unalmas. Eszetekbe ne jusson megnézni!

A lenti részlet egy öngyógyítós könyvből származik. Lehet kattintani a képre, akkor az útmutató olvasható lesz. Nem is nagyon fűznék hozzá, csak annyit, hogy eléggé furcsán néznének a szemközti házból rám, ha ebben a  pózban álldogálnék a nyitott ablaknál.

Óriásplakáton fogadott ez a remekmű. Azt írja, egyenlőek vagyunk. Igen, azok vagytok. Hofi szavaival élve (ugye ő mondta?) nem akarom megvárni, míg kötelezővé teszik. Bezzeg, ha én fizetnék hirdetési helyet, s hat négyzetméteres plakáton hirdetném a heteroszexualitást, akkor már rögtön fasiszta, rasszista, kirekesztő lennék. A liberális k*rva anyátokat…

Gyermekkoromban nagy kedvencem volt a Playmobil. Ezzel szemben a Lego sosem dobott fel annyira, igaz, csak kettő apró doboznyi volt belőle (egy holdjárós muki meg egy utánfutós dzsipes muki). Azt sem állítanám, hogy meg tudtam volna tölteni a fürdőkádat pléjmobillal, de 5-6 figurám biztosan volt, sőt, egyszer kaptam egy postakocsit is. Na, az volt az igazán jó, több marék ceruzámból és tollamból a szőnyegen utakat építettem, s naphosszat eljátszadoztam. Még egy apró vödör is tartozott a postakocsihoz, minden bizonnyal abba kellett volna gyűjtenem a műanyag lovak műanyag lócitromát (amit sosem potyogtattak, de lehet, hogy csak azért, mert sosem adtam nekik műanyag szénát). No, ezt csak a lenti zeneszám miatt meséltem el, így szemléltetve iránta érzett vonzalmamat gyermekkorom romantikájának szőttesébe burkolva.

Az alábbi nótáról véleményt várok tőletek. Ugyanis nekem nem tetszett első, második, harmadik hallgatásra, de aztán Kéxakáll és Adél székhez spandiferezett addig adta a söröket, és loopolta a számot, míg egészen megbarátkoztam vele, s azóta egyedül és Katával is meghallgattam számtalanszor. Bármely barátomra akartam tukmálni azonban, senkinek nem jött be, biztosan a sör hiánya miatt. Tessék hát meghallgatni (esetleg többször, sörrel), aztán véleményt mondani, mennyire tetszik. Köszönöm.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Sajnarana – Pléjmobil