Nagyon remélem, hogy nem csak az én korosztályomnak, hanem egy kicsivel előttem és utánam lévőknek is ugyanaz az ember jut az eszébe, ha a vízilabdás Carlo Pedersoliból lett mozisztár, Bud Spencer nevét hallja, aki egyedül is és Terence Hill-el is bearanyozta gyermekkoromat (ahogyan akkoriban mondtuk: “Bászpenszer és Terenszil”), mindannyiunk hőse volt. Még 20-25 év távlatából is pontosan tudjuk idézni filmjeinek szövegét. Alant egy három részre vágott, de csak 12 perces riport vele három évvel ezelőttről. Charlie Firpo ma 79 éves.

Boldog születésnapot, Bud! Jobb, ha te mondod, a te hangod mélyebb…

A két héttel ezelőtti zenés darab után ismét a kultúra egyik erődítménye felé vettük az irányt, hogy ezúttal a Portugál című tragikomédiát nézzük meg. Kivételesen meg voltam elégedve a közönség ruházatával, csak egyetlen fickó miatt nyíltak tágra a szemeim, aki az öltönyéhez övtáskát viselt (a zöldségest kiveheted a piacról, de a piacot…). Ezúttal nem akartunk a büfében dzsemborizni (kápé nem is volt nálunk), naná, hogy most árultak kisüveges pezsgőt meg sört is, ‘rvaanyjukat.

A darab nagyon tetszett, tényleg. A hátsó felemet ezúttal is elültem (persze, a szünet sokat segített kínjaim enyhítésében), de nem nagyon volt olyan pillanat, amikor képzeletbeli órámra tekintettem volna. Főszerepben Csuja Imre, Pelsőczy Réka, Szirtes Ági és még mások, akik neve nekem sokat nem mond (egyelőre, de ha így folytatom, nagyon művelt leszek ám, nyehehe). Egy párszáz főt számláló falu kocsmájában játszódott, ahol mindenkinek megvolt a csip-csup, de saját szemszögéből világrengető problémája. Ide tévedt be a fővárosból érkező, Portugália felé átutazóban lévő művészlélek, aki elcsavarta a kocsmáros lányának fejét, ebből jött a feszültség, a bonyodalmak, a végén pedig a visszatérés a normális kerékvágásba. Amúgy nagyon szórakoztató, néhol viszont alpári volt, de ez remekül illett a környezetbe (Szirtes Ági minden alkalommal úgy szállt le a bringáról, hogy eldőlt vele, majd bekiabálta, hogy a “f*szomat!”). Könnyed kétórás kikapcsolódás. Nem mintha nyafogni akarnék, de úgy tűnik, mindig valami idióta székszomszédot kapok. Ezúttal egy mamzli ült mellettem, aki az előadás teljes hossza alatt kommentálta lányának(?) a történéseket (“nézd már, elesik azzal a rekesszel” meg “hú, itt mindenki részeges”), aki vagy vak vagy hülye volt, vagy csak szimplán őt is halálra idegesítette a konzekvens pofázás.

Tudom, egy-egy kivétellel általában el vagyok ragadtatva a színházi élményektől (a múltkori Mi ez a hang? kapható dévédén, nekem meg is van), ezért most nem is mondom, hogy menjetek el megnézni, pedig de. Tényleg vicces volt.

Annyit előre kell bocsájtanom a témához, hogy Katával inkább vagyunk mizantrópok, mintsem filantrópok (jó, ne lapozgass: nem szeretjük, utáljuk embertársainkat), de nem hiszem, csak bennünk lenne a hiba.

Rögtön itt van három, egymástól azért különböző példa a múlt hétvégéről. 1: Parkolni szeretnénk, dugig van a hely, na, valaki mégis igyekszik kifelé. Megállok előtte, indexelve jelzem szándékomat, fickó kihajt, én kissé előrébb gurulok, hogy betolassak, mögülem kisbusz beslisszol a helyemre orral. Dudálok, kiszállok, ordibálni már nem akarok, faszi felesége jön, hogy ők már mióta itt vannak. Ilyenkor szívesen átnyilaznám az egyik gumijukat vagy torkukat, de igyekszem más feszültség-levezetést találni. 2: Gyorsétteremben mellettünk lévő asztalnál családját vasárnapi program gyanánt idehozó pénzbehajtó-kinézetű apuka hangosan böfög, rosszalló nézésünkre szorrival reagál – és folytatja. 3: Papírüzletben két ív fóliát veszünk a patkányok alá, pénztárosnő szalámis zsemlét rág, érkezésünkre nagy kegyesen bepötyögi a kasszába az összeget, majd teli szájjal a kijelzőre hümmög, hogy ennyit kellene adnunk.

Ebben az országban mindenki bunkó? Ez csak három példa volt, ami pár óra leforgása alatt történt, de biztosan ti is tudtok még százat, ezeret. Nem akarok Angliával példálózni, hiszen ott sem minden fenékig tejfel, és két hónap alatt naná, hogy nem tudtam, csak egy szűk keresztmetszetet áttekinteni, de hogy lehet az, hogy ott kedves volt minden boltos (itthon meg csak a sorozathős Lenke néni)? Ott tudnak állni az emberek a mozgólépcső egyik oldalán, hogy a másikon haladhass. Ott sorban tudnak állni a buszmegállóban, érkezési sorrendben szállnak fel, nem lépnek egymás nyakára az ajtónál, mint itthon. Nevelés, közösség kérdése lenne? Mi nyomta rá ennyire a bélyegét a magyar mentalitásra? A közhelyes negyven év kommunizmus? Mert – ha már október 23-a van – nem hiszem, hogy 50 évvel ezelőtt is ilyen lett volna. Kiveszett a magyarokból az összetartás, a jellem, a közösségi öntudat? Ennyire fásult és frusztrált mindenki, hogy nincsen ereje egy kicsivel illedelmesebbnek lenni? Csak mi látjuk így? Már sosem lesz jobb?

Szombaton délután, az autószerelési sokkot kiheverendő, betántorogtunk a méltán híres plázába, s ha már ott voltunk, befizettünk a matiné keretében a Tükrök című filmre. Annyit azért hadd jegyezzek meg a körülmények szemléltetése végett, hogy a végtelenül hosszúnak tűnő jegyárusító pultnál mindössze két fruska szórakoztatta egymást. Az egyik próbálta viccesre venni a figurát, s mikor kacér “hova kérjük a jegyeket?” kérdésére a “teljesen mindegy” választ kapta, azt reagálta, hogy “erre azt szokták válaszolni, hogy hátulra középre”. Ahelyett, hogy tinédzseresen elnevetgéltem volna ezen, visszakérdeztem, hogy “és ez melyik korosztály számára ilyen szórakoztató?” – persze, nem ezt várta, én meg savanyú rosszarc lettem.

Túljutottunk a hebehurgya jegyeladó csajokon, s némi szemétkaja magunkba töltése után befurakodtunk a viszonylag nagy moziterembe, melyet három másik érdeklődővel kellett megosztanunk. Igazából a filmről sokat nem szeretnék elárulni, azért húzom ezt a posztot ennyire. A szinopszis röviden annyi, hogy egy roppant mód nem sztereotíp exzsaru (lelőtt valakit, és összeomlott, juj) Kiefer Sutherland megtestesülésében (most biztos mondanék valami nagyon frappánsan ütőset, ha láttam volna egyetlen részt is a 24-ből) elmegy egy rég leégett áruházba éjjeli őrnek. Itt aztán fura dolgok történnek, a hatalmas tükrökben legkevésbé sem gyermekmesébe illő történéseket lát: égő embereket, szétroncsolt élőhalottakat, sőt: enmagát olyan dolgokat tenni, amit amúgy nem tenne. De ez még nem is lenne baj, ha a műszak végeztével megszűnne minden ilyen kellemetlenség, csakhogy az összes (egyelőre) élő szerettét is megtámadják saját tükörképeik saját otthonukban. Tényleg izgalmas és fordulatos a film, a végén a kötelező “húb*zmeg” sóhajjal, de félek tőle, a hatás felét a hangerőnek köszönhetik. Nem először jártunk moziban, de most olyan nagyon hangos volt a film, hogy elviselni alig lehetett. A végső katarzis “csatajeleneténél” kénytelenek voltunk a fülünkre szorítani a kezünket, de még nyugalmasabb időkben is összerondítottuk a nadrágunk szárát egy suttogóra vett vallomástól.

Végülis remek film volt ez, misztikus is, horroros-ijesztős is, amit mindenképpen moziban kell megnézni (csak az Arénába vigyetek magatokkal füldugót). Az is biztos, hogy még egy jó ideig fenntartásokkal fogok esténként elköszönni a tükörben lakó jóképű fickótól…

Az elmúlt évben kétszer lett volna rá lehetőségünk, hogy százezer forintot félretegyünk szűkösebb időkre. Az első adagból egy régi, szinte feledésbe merült tartozást kellett kiegyenlíteni, a másodikat pedig most Gizire költöttük. Amikor februárban megvettük, csak sebtében átnézettünk rajta ezt-azt, nem szereltettünk semmit. Most viszont ideje volt egy olajcserének, s ha már a szervizben van, nézessük át azt a futómű-remegést is. Különben is: vizsgálják át az egész kocsit. Mint ahogy ez lenni szokott, iszonyatosan nagy bajok nem adódtak, de a “biztonság kedvéért” és “ha már amazt megcsináltatjuk”-alapon pár dolgot reparáltak rajta. Szóval, olajcsere mindenféle szűrőkkel, a remegés okozója, a gömbfej is lecserélve, gyújtógyerták, vízpumpa, gumiharang, négyévente ajánlottan cserélendő vezérlés, kipufogódob – ez kicsit zörög. Mindezt baráti áron, megdobva munkadíjjal, hoppá, 87 ezer forint. Nem hiszem, hogy máshol olcsóbb lett volna, hiszen egyik volt munkahelyemen (ami Katáé is volt) csináltattuk, de azért mégis fáj. Ahhoz képest, hogy hetente egyszer használjuk a kocsit, akkor sem tereprallira, sajnáltam. De hát, aki lovat tart, annak abrakra is kell költenie (ezt most találtam ki, marhajó). Sebaj, most már minden rendben vele, biztosan nem fog otthagyni minket az úton sehol, akár Európát is végigszánthatjuk vele.

Most olyan dolgok járnak a fejemben munkával, lakással, családtervezéssel, világjárással kapcsolatban (persze, hogy mindegyik összefügg a többivel), amikről nem akarok írni, mert egyrészt sokszor kiáltottam már farkast, másrészt ezek annyira kezdeti stádiumban (a tervezés tervezésénél) stagnálnak, hogy magam sem tudom, lesz-e belőlük valami valaha, de én nagyon szeretném. Az ember már csak ilyen, még ha Istencsászár is, hogy szeretné, ha úgy történnének a dolgok, ahogy eltervezte. De kérem, ne tessék most téves következtetéseket levonni a pár poszttal ezelőtti téma miatt, hogy megint külföldre akarok menni meg lakást vásárolni meg ilyesmi, mikor még én sem tudom, hogy mi lesz. Csak tervezgetek, skiccelgetek, semmi sem biztos. Ahogy Klermaci mondaná: a jövő nincs kőbe vésve.

Mondhatni, bármilyen zenei műfajt képes vagyok ideig-óráig elhallgatni, legyen az akár industrial techno funky punk hip-hop rock (tuti nincs ilyen, ugye?), egyet kivéve, az pedig a jazz. Dzsessz. Biztos azért, mert sosem éreztem még jól magam viszkiben ázó testtel egy New Orleans-i füstös kocsmában hajnaltájt, sosem voltam dzsessz koncerten, hanghordozóról pedig valószínűleg más élményt nyújt. Szóval, akárhányszor dzsesszt hallottam a rádióban vagy tévében, igyekeztem minél hamarabb a távirányító felé vetődni, mielőtt katatón (ez most nem a Kata hangja) állapotba merevedem (ez meg nem olyan merevedés). Mindezek ellenére mégis elkísértem Katát a Katona József színházba a Mi ez a hang? – Dzsesztetés című műre. Mert jó fej vagyok.

Mielőtt kitérnék az előadásra, csak annyi, hogy ugyan nem vagyunk a színházi büfében nagyarcúskodós ál-intellektuel típusok, most úgy gondoltuk, hogy nagyvilági módra feldobjuk az estét egy kis pezsivel (nem szoktam ám ezt a szót használni, de most annyira illik ide). Mivel a Dzsesztetés egyfelvonásos, előtte libegtünk le a büfébe. Pezsi nem volt, ezért beszereztünk fejenként 1 deci bort fejenként 350 forintért. A büfé nem dolgozik sz*r árréssel, bár szerintem a bor sem a híresebb fajtából való volt. De azért elüldögéltünk egy cseppet a váróban, a karcos krétabukéról cseverészve hanyag kézmozdulatokat használva játszottuk a fejünket. Amikor ezt meguntunk, belépdeltünk a terembe. A mellettem ülő nő szerintem pék volt. Nincsen más magyarázat arra, hogy lehetnek valakinek ekkora kezei (biztos lapát helyett azzal teszi a kemencébe a dagasztott tésztát), amiket az előadás során 5-10 percenként lelkesen csapkodott össze olyan hangerővel, mintha egy rózsapatronos géppisztolyból eregetett volna sorozatokat a dobhártyám mellett.

Szóval, az előadás. Majd’ egy tucatnyi színész vonult ki a színpadra, különböző hangszerek mögé. Dobok, konga, gitár, zongora, szaxofon, trombita és egyéb zeneszerszámok. Felidézték a múlt század 20-30-40-es (?) éveinek amerikai hangulatát, a prózai anekdota (hangszer leírása, színész sztorija, hogyan került ebbe a darabba, mióta játszik hangszeren) és a zeneszám váltotta folyamatosan egymást – mindezt rengeteg humorral, nagyon jó poénokkal. Ezt persze könnyed és laza hangulatban és stílusban, végig boroztak és cigarettáztak. Mindenki azt hitte magáról, éjfekete néger dzsessz-zenész. Ami a legjobb volt: látni lehetett, hogy tényleg hobbi-szinten foglalkoznak az adott hangszerrel, és nem profi szinten művelik. Ráadásul folyamatosan cseréltek, aki addig gitározott, átült a zongorához, a trombitás a dobok mögé, és így tovább. Egy picit zavaró volt, ahogy bizonyos részeket magyarral vegyített vagy teljesen angol nyelven adtak elő, de ez muszáj volt néhány tréfa táptalajául – így lett Szacsvay Lászlóból Laszlo Sexway.

Összefoglalva: mindezidáig a hideg rázott a dzsessztől, de ennek az előadásnak a 80-85 százaléka élvezhető volt még nekem is. Az egyetlen dolog, ami beárnyékolta (a fent említett péknőn kívül), a kényelmetlen ülés volt. Két órán keresztül szenvedtem (de nem csak én) egy olyan helyen, amit Pinokkió (kicsi és kemény) alfelére lett tervezve. Nagyban emelte volna a komfortfokozatomat, ha inkább egy hatalmas fotelben terpeszkedhetek egy jófajta szivarral és egy pohár Chateau Lafit-tel, de így sem volt sok bajom. A Mi ez a hang? zseniális, meg kell nézni!