Rengeteg rigolyám van, amiket én már megszoktam, de aki nem él velem nagyon régóta, annak borzasztóan bosszantó (lehet). A távirányítóknak pontosan párhuzamosan kell egymás mellett állniuk (a leggyakoribb a valamely vonalhoz igazított tárgy esete), a függönyt mindig teljesen be kell húzni, a törölközők a fregolin csak meghatározott helyen lóghatnak, minden szekrényajtót és fiókot ütközésig be kell csukni. Sorolhatnám még a példákat ezerszám. Kata szerint ez kényszeres, szerintem pedáns. Mondjuk, ő a másik véglet. Az én asztalomon (és térfelemen) haptákban áll minden, az övén néha percekig kell vasvillázni a ruhákat, pipere és egyéb használati tárgyakat, mire meglel valamit. Szerintem, ha kicsit mélyebbre ásnánk, tuti találnánk dinoszaurusz csontvázat vagy máig harcoló náci alakulatot (esetleg Kamasukát, a szamurájt). Persze, hogy ő magasról tesz az én rendszeretetemre, ezért rendszeresen csukom be a fiókokat, teszem vissza a törcsiket, ésatöbbi utána, s mikor már én is megunom ezt, egyszerűen az asztalára dobálok mindent. Nem, nem attól van ott kupleráj, hanem attól a hosszú combú, szőke thai hármasikertől már alapból is, én csak pár százalékot rontok a rátán. Ez az egyik fele.

A másik annyira nem komoly, az inkább csak játszásiból van, de szerintem olyasmiket mindenki csinál. Például az utcán bármilyen repedés van az úton, nem léphetsz rá; a zebrák és kocsifelhajtók meghosszabbított, képzeletbeli vonalát szintén át kell lépni; miután beléptél a kapun, fel kell érni a liftig, mielőtt az ajtó becsukódna, különben valami borzalmas fog valaki hozzád közel állóval történni (itt mindig lehet mást kitalálni). Ezek a dolgok nem olyan veszélyesek, nem fogunk tőlük megbolondulni, egy kicsit szórakoztatóak is. Neked milyen kényszereid vannak?

Mint ahogy az elmúlt majd’ öt évben jó néhányszor, most is a ti véleményeteket fogom kikérni, érezzétek magatok megtisztelve. Az van, hogy az istencsaszar.hu komplett külsején nem kívánok változtatni, lévén marhára lusta vagyok hozzá, és még tetszik is. Viszont van ez az oldalsó oszlop, amiben egyre több cucc van, egyre hosszabbra nyúlik – és még bővíteni is szeretném. Arra gondoltam, hogy egyszerűen kettévágom, és szétdobom két részbe. Sok variáció ugyan nincsen, de a kérdés azért adott. Most ugyebár (1-es ábra) így néz ki az oldal: balra tartalom, jobbra menü. A 2-es ábrán balra tartalom, jobbra egymás mellett két oszlop, a 3-ason pedig a két oszlop közrefogja a tartalmat. Hogy a “látványterveken” (ej, már nagyarcúskodom is) mi van a menüben, az ne zavarjon, az úgyis változni fog. Amúgy nagyjából az egyikben lennének a bloghoz szorosabban kötődő részek (naptár, archívum, kategóriák, utolsó kommentek), a másikban a linkek, esetleg más blogokból ajánló, videófal, ilyesmi. A fejlécet most csak megnyújtottam, oda lesz majd valami szebb megoldás – persze, a mostani megtartása mellett.

Kíváncsi vagyok, nektek melyik verzió jönne be jobban, melyik lenne átláthatóbb, könnyebben olvasható. Lehet kattintani a kis képekre, s akkor nagyobbak lesznek, a számozás is eltűnik róluk. Ez a változtatás egyébként nem biztos még, lehet, hogy a végén nem lesz belőle semmi, de szerintem igen, mert egyre jobban tetszik az ötlet. (Nekem egyébként a kettőből megvan a kedvencem, de nem akarok senkit befolyásolni.) Oldalt meg tessék savazni (a “negyvenkettő” ezúttal is egyenlő a “nem érdekel” válasszal), ezúttal nincs egyhetes időkorlát.

Köszönjük a segítséget: az istencsaszar.hu technikai támogató és dizájnkalapáló csapata.

Tavaly nyáron volt szerencsém a “japán horror”-mániám újabb mérföldköveként megnézni A szem című angol-hongkongi-thai kellemesen laza filmecskét. Akkor az eléggé megtetszett, izgalmas volt. Mostanra elérte a végzete, mint ahogy egyre több J-horrort: elkészült az amerikai remake.

Mivel az amcsik még a legrosszabb eredetit is képesek nézhetővé tenni (Kör, Átok), nagy örömmel láttam neki. Nem is csalódtam. A sztori ugyanaz, ezúttal Jessica Alba alakítja az ötéves korától vak nőt (az eredetiben kétéves volt, az ilyen változtatásokat nem tudom megérteni), aki kap egy új retinát, majd szellemeket és “kísérőket” kezd látni (ők hurcolják magukkal a lelkeket). Albán menetrendszerűen ki is tör az átmeneti dementia a látottaktól, bezárkózik a szobájába, besötétít, ejnye. Ekkor jön a pszichomókus, aki elkíséri Új-Mexikóba, ahol a donor élt. Itt kiderül az igazság, de az eredetivel ellentétben a donor anyja meg is hal, hogy ne legyen unalmas, és nem a főszereplő köti fel magát egy puha sállal, hanem a donor jön vissza (csak Alba látja, nahát), aki valamilyen drótkötél végén hintázik, míg hősnőnk le nem vágja. Mindenki happy (kivéve donoranyut, akinek reszeltek), hazafelé még utolsó nagy csapás: ki fog gyulladni egy halom, a határnál veszteglő autó – hát, ezt látta Alba mindvégig! Hogy teljesen amerikai legyen a befejezés: ezúttal senki nem hal meg, sikerül mindenkit megmenteni, ennek ellenére újra vak akar lenni, és boldogan hegedálni.

Szóval, ahogy azt mondottam, sokkal színvonalasabb volt az eredeti filmnél. Az egy izgalmas pszicho-thriller volt, ebből viszont sikerült egy igazi, szívmegállítós horrort rittyenteni, még úgyis élveztem, hogy szinte minden mozzanatra emlékeztem a Jian gui-ból. Éljenek a remake-ek!

A napokban megjelent a Kárpátia hetedik albuma, ami az eddig hallott vélemények alapján egyedül engem nem taglózott le. Valahogy ez most nagyon szomorkás-búsulósra sikerült, persze ezt egyetlen hallgatás után mondom. Idővel biztosan megszeretem és megszokom majd, és a novemberi lemezbemutatón már teljes vállszélességgel énekelem (vagy mi). Mindenesetre összehoztak megint egy vicces számot, fogadjátok szeretettel, és énekeljétek ti is! Főleg a második felét, amikor feltekerik a tempót. Kíváncsi lennék, hányadszorra sikerült felvenni ezt a nótát…

Nyakas a paraszt gazda, faragatlan fajta.
Kajla bajsza alatt kacag, ha dagad a flaska.
Haj-jaj, ablak alatt dalra fakad, s szakadatlan hajtja,
Ha laza a gatyamadzag, csak kalap van rajta.

Menyecske tehenet fej gyenge len pendelyben,
De pendelye elfeslett, s fedetlen lett keble.
Hej-hej, megszeppent erre egy percre, persze, ez lett veszte.
Egy fess levente megleste, s menten leteperte.

Iszik kicsit, s így indít biciklizni mindig.
Bíz kicsípik, s viszik is nyírpilisi sittig.
Sír-rí, nincs kis rigli, nincs bilincs, mit civil ki bír nyitni,
Illik ily piciny csínyt így richtig sittig vinni?

Folyton torkos drótostót kos ropogóst kóstol.
Potyog most sok olcsó gomb, oly komoly gyomortól.
Ó-hóó, ódon hordóból csobogó jó bort mohón kortyol,
No, most gondoskodjon doktor módos koporsóról.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Kárpátia – Nyakas a paraszt gazda

Voltunk már az ország néhány állatkertjében, de a budapesti eleddig kimaradt. Múlt pénteken úgy határoztunk, kilátogatunk, úgyis kellemes 40 fokot jeleztek előre, s (gondoltuk mi) hétköznap lévén nem is lesznek sokan. Mivel a kocsiban van légkondi, azzal közelítettük meg a Városligetet, ahol negyven percet töltöttünk kerengéssel, mire találtunk parkolóhelyet. Azt is véletlenül. Messze a bejárattól. A beugró fejenként 1700 ruppó, cserébe körültekintően közlekedjünk, mert egyes részeken filmforgatás zajlik (láttunk is egyet: egy csapat embert gorillaruhába öltözött másik csapat ember kergetett – remélem, a forgatást láttuk). No, amit el tudok mondani a Budapesti Állat- és Növénykertről, ami európai viszonylatban az egyik legjobb (ha nem a legjobb), az egyetlen szóval jellemezhető. Csak azt nem tudom, hogy melyik a legmegfelelőbb szó ide: szánalmas, sz*r, siralmas. Valami hasonló. Állatokat alig láttunk, okos módon elbújtak a hőség elől, cserébe vehettünk 2 decis meleg vizet 280-ért, és az egyik büfében olyan gyrost és hamburgert, amit tuti, hogy valami elhullott bentlakóból készítettek el. Fertelmes volt. Nem is ragozom tovább, s bár az én roppant szubjektív véleményemet a sok rossz összhatása alakította ilyenre, de most nagyon az van bennem, hogy a budapesti állatkert az eddig látottak közül a messze a legkiábrándítóbb, csak akkor menjetek oda, ha rosszat akartok magatoknak!

Na, akkor most lesz ez a poszt, és utána egy időre felfüggesztem a “muri” címkével ellátott irományok publikálást, egyrészt már kezdik a kritikus tömeget elérni, másrészt különböző okokból kicsit szüneteltetni fogjuk a kocsmázást szórakozás ezen formáját. Van egy remek poén a Louis de Funes főszereplésével készült Heves jeges-ben, mikor megkérdi tőle valaki, hogy “szólíthatom Hubert-nek (Übernek)?”, erre az ő válasza: “persze, nyugodtan übereljen”. Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a múltkori üddögélést sikerült überelnünk tegnap. Ezt az egészet csak az előzmények és utóbb történtek folytonossága miatt mesélem el.

Kedd este fél kilenc magasságában érkeztünk le abba a bizonyos “kávéházba”, ami egy söröző, játékterem és peepshow pikáns elegye. Eleinte uszkve 12-14 főből állt a társaság, aztán szépen lassan kikopott mindenki mellőlünk, s maradtunk Kéxakállékkal négyen, ahogy múltkor. Ezúttal nem voltak svédek a környéken, egymást szórakoztattuk. Nem mondanám, hogy nagyon sokat ittunk, de azért rohant az idő. Több ízben hazaindultunk már, de sajnálatos módon sosem azzal, akivel haza is akartunk érni (konkrétan Adél és jómagam, de mindig vissza kellett térnünk Katáékért). Kétfős csapatokra szakadtunk, s az egész éjszakát átbeszélgettük, ittuk és dohányoztuk. A legviccesebb ismét az volt az egészben, hogy a középosztály polgárai már jöttek be a reggeli kávéjuk elfogyasztására, mi még mindig a sörünket ittuk. Végülis délelőtt fél tíz környékén sikerült elindulni, egy óra alatt hazaértünk, ágybazuhantunk, este pedig felébredtünk. Egy cseppet fárasztó volt a műszak, és (ismét) megfogadtuk, hogyha valaha még egyszer Kéxakállékkal megyünk sörözni, akkor csak a tőlünk öt perc sétára lévő Kaktusz büfébe – az ugyanis 22 órakor zár…

Tegnap este kaptunk egy esemest Kéxakálléktól, hogy mindjárt hazaérnek a Trabant-találkozóról, jöjjünk le a ház mögé megtekinteni a kabriót meg a limót. Le is vonultunk néhány sörrel betekinteni a sosem látott csodába. Kérem szépen, a Trabant limuzin valóban csodajárgány. Ami kívülről látszik: 553 centis hossz, sötét üvegek, díszfények, alvázlámpa (a neveket én most találom ki ám, fogalmam sincs, mi a szakkifejezés), belül gyönyerő vörös kárpit, hajópadló, rengető hangcucc. Ezt az alapból  több mint egy tonnát (utasok nélkül, öten lehettünk plusz 350 kiló) a hagyományos, 600 köbcentis kétütemű motor cipeli – és nem is rosszul. Sötét volt már ugyan, de végigvonultunk a Népstadionig – nem kis feltűnést keltve. Na, ilyen a milliárdosok élete, limuzinnal utaznak, és minden bámulja, fotózza őket, eheheh. Melegen szívből ajánlom mindenkinek, aki megteheti, a verda természtesen bérelhető (ez a reklám helye). Amúgy ez a poszt nem valami bértollnokság, csak az élményt kellett kiadnom magamból…

“Ha akarsz egy kalandot”, bérelj Trabantot!

Az addig rendben van, hogy az államalapítást Red Bull repülőnappal ünnepeljük, hiszen köztudott, hogy Szent István maga is kiváló pilóta volt, miközben taurint kortyolgatott, de miért kell már három nappal előtte parádézni? Jó, zárják le a rakpartot meg egyes részeit Budapestnek, maximum nem megyek arra, de hogy vasárnap reggel olyan zajra kell ébredjek (és nem a belvárosban lakom, de nyitott ablaknál még dévédézni sem lehet nyugodtan), mintha Drezdát bombáznák, az azért sok. Ráadásul a kvalifikáció csak kedden lesz, ez szimpla gyakorlás. Egy kétmilliós város felett. Hja, ettől leszünk világváros meg Európa fővárosa, remek. Köcsögök.

Nem akartunk a Sziget szervezőinek csalódást okozni, ezért tegnap kilátogattunk Petivel hármasban, hogy megtekintsük a Leningrad koncertet, ami már tavaly is ütött. Ezúttal is nagyon sokan voltak, olyanok meg annál is többen, akik próbálták érdekessé tenni magukat. Már a bejáratnál belefutottunk egy lélegzetelállító csajba, akitől szó szerint elakadt a szavunk. Másfél méteres magasságához remekül stimmelt a két, Hummer pótkerék méretű szilikoncsöcse, amik annyira fel voltak pumpálva, hogy pattanásig feszült a vékony és eres bőr felettük. Ehhez jött hozzá a Nefogazzon Mária mintájára tuningolt száj, amit inkább csukva tarthatott volna, ahelyett, hogy a vele lévő külföldi pasit próbálja könnyfakasztó angolsággal (we was here) és hangterjedelemben gardírozni.

No, bejutottunk a Szigetre, de mire elértünk a koncertnek helyet adó Iwiw-színpadig, kétszer is meg kellett állnunk sört venni (430 per doboz), egyszer pedig a zsidó sátornál Petit be akarta fűzni egy nem magyarul beszélő rabbi. Történt még egy érdekes eset: míg várakoztunk, hogy az oroszok elkezdjenek zenélni, felismert Crassus, aki a kezdetektől olvassa az istencsaszar.hu-t. Sörre ezúttal is csak ígéretet kaptam (ha visszafelé jövünk, akkor meghívlak, peeeersze), mert sietett el udvartartásával, de levontuk a megfelelő konzekvenciát: celeb vagyok, ez már kétségtelen, eheheh…

A koncert a vártnál is jobban sikerült, marhajól nézett ki, amikor a tizenhat ember kivonult a színpadra. (A képen látható szimpatikus úriember elvileg nem tagja a csapatnak, ő egy költő, aki minden fellépésen ott van, üldögél, sörözik és rázza a fejét.) A nézőtéren rengeteg ember ugrált egyszerre, fene gondolta volna, hogy ennyien ismerik a Leningradot (vajon hány százalék tudta, hogy valójában hol van?), mi pedig szintén tomboltunk és széttáncoltuk a magunk fél négyzetméterét attól függetlenül az egy-másfél órás hangverseny anyagából uszkve öt nótát tudtunk beazonosítani.

Eztán már túlságosan kimerültek voltunk bármilyen más rendezvényre átmenni, egy órát még tébláboltunk, ettünk gyrost és kenyérlángost, nagyokat röhögtünk a technodiszkó begyorsított dühöngőin, kicsit álldogáltunk a szomszéd rockdiszkó szélén, ahol a dídzsé a Breath-t és a B boys, fly girls-t keverte furmányosan – ez annyira nem volt rossz. Nem láttuk sok értelmét a maradásnak, ezért az utolsó BKV-járművekkel hazatértünk.

A tavalyihoz képest eléggé nagy csalódás volt ez a Sziget-mizéria. Az összes kaja- és piaárus ott akarta megszedni magát a sokszoros áraival, ömlött befelé minden nyitva hagyott testnyílásunkon a por, és iszonyatos mennyiségű ember volt kint. Nyolcezer forintért nem csak egyetlen koncertet kellett volna maradnunk, de kiábrándító volt az egész, a trendi és laza fiatalok még a Converse-boltban is táncoltak a cipők között, mi pedig nem is tudtuk, mit keresünk kint. Idén már biztosan nem megyünk, a jövő évit pedig majd meglátjuk. Addig azonban el kell innunk még pár milliárd agysejtet, hogy élvezni tudjuk.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Leningrad – Khuyamba

Tegnap nem túl nagy elvárásokkal ültünk be a moziba (a lenti előzmények emlékei miatt), de azért vettünk két Batmanüt (érted, Batman-menüt, zseniális, eheheh), ahol is a kólás pohárból félig kiemelkedik a Denevérember (ez igazából csak egy műanyag tetőre erősített figura, amit a papírpohárra pattintottak, de oltári nagy szerencsémre pontosan passzol az öt évvel ezelőtt beszerzett 7,5 decis műanyag Mátrix – Forradalmak poharamra (az is ilyen promós izé volt)). Próbáltam vicceskedni az eladó lánnyal, hogy még batnachos-t és battea-t is kérünk, de ezzel csak összezavartam.

Azért az vicces, hogy ugyebár annak idején valami okostóni lefordította magyarra az első rész címét, így lett Denevérember, ami mind leírva, mind kimondva hülyén néz ki, és a legkevésbé sem félelmetes. Ehhez jött a Jack Nicholson-féle lila öltönyös ripacs, akiből inkább lufikutya hajtogatást néznék ki, mint géppuskázást, a pingvinszörny Danny DeVito-ról meg már ne is beszéljünk. Ezért voltak az előző filmek komolytalanok, s bár biztosan nem volt sok köze ehhez, de A sötét lovag címébe már bele sem került a “batman” szó. Mert kérem ez egy másik világ. De nem a pozitív főhős, nem a kütyük változatossága és nem a lelki vívódások miatt (bár, nem emlékszem, előzőleg mennyit szenvedtek, de most nagyon ment “az én hibám”-féle önmarcangolás). Egyetlen egy dolog miatt volt kivételes ez a rész: Joker miatt. Joker személy(iség)e és az őt alakító Heath Ledger miatt. Bár b*zi kóbojként nem láttam, s a “10 dolog, amit utálok benned” és a “Lovagregény” főszerepét is játszhatta volna tőlem bárki más, de ez a Joker feledhetetlen volt. Jó, egy kicsit sajnálom, hogy Ledger túllőtte magát aszpirinnel, de így legalább még hitelesebb a pszichopata főgonosz. Messziről szaglik róla, hogy tényleg beteg, nem csak tetteti, s ehhez a csapzott haj, a csordogáló arcfestés telitalálat szemléltetésként. Volt egy párbeszéd, amiben ezt az állapotot pontosan leírta, valahogy így hangzott: “Úgy nézek én ki, mint akinek vannak tervei? A maffiának vannak tervei. A rendőröknek vannak tervei. Tudod, mi vagyok én? Egy autókat hajkurászó kutya! Fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, ha egyszer elkapom!”

A filmről még annyit, hogy 152 perc nem rövid, de a kissé talán túlzásba vitt lelkizéseket leszámítva tényleg végig pörgős, izgalmas és nagyjából kliséktől mentes, nem durván kiszámítható volt. Szót érdemel még Gary Oldman, akinek annyi arca van, ahány szerepet vállal magára, rendőrként ugyanolyan remek volt, mint régen Jean-Baptiste-Emmanuel Zorg megtestesítőjeként Az ötödik elem-ben. Christian Bale jobban tetszett illuzionistaként A tökéletes trükk-ben, mint most Bruce Wayne szerepében (nem szimpi, no), de a legborzasztóbb a női főszereplő volt. Maggie Gyllenhaal a Titkárnő mazochista irodistájaként még nem volt olyan rossz, de ehhez a “minden férfi megőrül érte” ideálhoz egyszerűen túlságosan egyszerű és szürke. Randa, na. Nem is bántam, hogy meghalt. Mindenki jobban járt úgy. Summázva a látottakat: mindenképpen érdemes megnézni, ha más nem, Joker miatt, aki szerintem nem csak nekem, hanem a nézők nagyobb részének szimpatikusabb volt a bőregérnél.