Megfogadtam már magamban, hogy nem fogok minden egyes Kárpátia koncertről beszámolni (első, második, harmadik), mert csak nekem olyan élvezetes visszagondolni, de a szombati igazán jól sikerült, így pár szót érdemes vesztegetni rá (olvasni meg nem muszáj, ugyebár).

Hirtelen ötlettől vezérelve pattantunk hármasban autóba, ezúttal Bull volt az absztinens sofőr, aki nem kímélte a szerencsétlen Tigrát, így erőltetett menetben hamar elértünk Szentendrére. Rögvest megtaláltunk a Postás Strandot, holott egyetlen oldaltáskás, zöld ruhás alkoholistát (már megint általánosítok, fúj) sem láttunk. A belépés két ezres volt fejenként, Bull oldalláncát elkobozták, de odabent furcsamód minden ötödik emberen volt egy. Belül hatalmas, füves tér, körben relikviaárusok és négy darab mobilvécé (ezeket a férfinép csak addig vette igénybe, míg világos volt). Az előzenekarnak titulált Sárdy Barbara és Papp Gyula eléggé egyedi feldolgozásban játszotta a “Lesz, lesz, lesz” és egyéb revizionista nótákat, mi pedig beálltunk az egyetlen büfé előtt kígyózó, uszkve 80 méteres sorba – amíg néhány jólelkű alkesz fel nem világosított, hogy van egy másik, tizedakkora sor a túloldalon, ahova mi át is vonultunk. Joviális nyugalommal figyeltük, ahogy a külsőre 15-16 éves gárdista egy-egy pohár sörrel rohangászik a büfé és a vízpart között, majd mi is sorra kerültünk. Csak hiú ábránd volt, hogy a két, összesen kábé négy köbméternyi hűtő zimankót is tartalmaz, így a kapott sörök olyannyira voltak hidegek, mintha egy sivatagi róka ülepéből húzták volna ki őket (egy jegesmedve ülepe helyett). A Kárpátia szinte percre pontosan kezdett, és már az első néhány számuk alatt sírni volt kedvünk – ezúttal a hangosítás miatt. A konyhában nagyobb összhangzatot szoktam elérni, ha kiborul a szekrényből a hányaveti módon felpakolt edényhalom. Aztán idővel ez a hangzás visszaállt a “kárpátiás” megszokottra – nem hiszem, hogy négy sör elfedte volna a rosszaságot, így gyanítom, hogy ők tologatták a helyükre a potikat. Amennyire nem tetszett az elején, annyira élveztem utána a koncertet. Eléggé hosszúra sikeredett, az énekes ezúttal sok átkötő szöveget mondott, s még egy 8-10 éves forma kissrác is fellépett egy József Attila vers elszavalásának erejéig.

Mindamellett, hogy a “szokásos körcsarnokos” közönség kissé felhígult tangapapucsos idiótákkal (há’ nem kell főmenni a városba koncerté’), jó volt az egész. A szabadtérnek köszönhetően ezúttal nem csorgott rólunk az izzadtság, és bele sem süketültünk a hangerőbe. Köszönjük, több ilyet!

Egy hónapja járok bicillivel munkába, mióta megvan a Trek. Eleddig sikerült elkerülnöm az esőt, mert a filozófiám az, hogy odafelé nem akarok elázni, ezért ha már reggel zuhog, akkor papírkutyaként villamosra szállok (eddig kábé háromszor volt ilyen), hazafelé pedig mindegy, itthon van időm tisztába tenni magam. Ma átestünk az esőpróbán. Kicsit borús volt az ég, mikor indultam, pár perccel később néhány vízcseppet érzékeltem a karomon, de gondoltam, biztosan a galambok köpködnek. Éppen felfelé tekertem az Alkotáson (vicces egy emelkedő), mikor az eső rákezdett, de nagyon. Csak arra volt időm, hogy kikapjam a fülemből a fejhallgatót, és a hozzá csatlakoztatott telefonnal együtt a hátizsákom vízhatlan részébe rejtsem. Rendíthetetlen ólomkatonaként pedáloztam tovább, az eső csak nem hagyta abba. Általában, ha kicsit odalépek, 18 perc alatt otthon vagyok – a zivatar nem tartott eddig. Mire hazaértem, vége is lett az egésznek, de addig nem csak felülről, a kerekekről is jött rám az áldás, a napszemüvegemen alig láttam át. Itthon pedig csavarni lehetett még a zoknimból is a lét. A bringa helyt állt, csak a fék csikorog. Én is helyt álltam, s még csak nem is csikorgok. Remek volt. Azért kihagytam volna.

Egy hónappal ezelőtt sírtam, hogy a fényképezőgépet sikeresen taccsra vágtam régebben az esőben, s azóta nagyon csúnya színkeverésű képeket készít. Aztán észrevettem a garancián, hogy nem egy, hanem két évig állnak jót érte, s próba-szerencse alapon beadtam az Extreme Digitalhoz. A beázás ugyebár alapból egyenlő egy felgyújtott garancialappal, de hátha. Tegnap kaptam vissza a készüléket frissen, ropogósan. Eddig kint nyaralt a festői NSZK-ban Németországban, ahol objektívet és hálózati kártyát cseréltek benne, mert véleményük szerint nem kapott elég áramot a masina, azért hülyéskedett. Ez a megoldás három variációban képzelhető el: 1) egyáltalán nem értenek hozzá, hiszen akkor rájöttek volna, hogy több vizet kapott, mint a fukszus bukszus a legutóbbi locsoláskor; 2) értenek hozzá, de lesz*rják a 200 eurós gép filléres problémáját (nem tétel); 3) jó fejek. Akárhogy is, ezúttal jól jártam. Legyen a gépnek halleluja!

Mivel utoljára pár hónapja volt itt hallgatható humoreszk, elérkezett ennek is az ideje újfent. Ezúttal a DW-nél közzétett Rádiókabaréból vágtam ki a két székely fickó produkcióját, szerintem egészen viccesek. A legjobb az előadás harmadik negyedében felvázolt anya-fiú dialógus.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Rádiókabaré – Tóth Szabolcs, Bálint Ferenc

Bármilyen meglepő, de kezdem megkedvelni az Ismerős Arcokat. A maglódi koncert is eléggé jól sikerült annak ellenére, hogy rajtunk kívül mindenki más ölbe tett kézzel vetkezett ki magából, és heves fejbólintásokkal jutalmazták a hangulatot. Mivel pénteken eléggé csúnyán bekarmoltunk Jekylnél, szombaton zárójelbe tettem az alkoholfogyasztást, és személygépjárművel látogattunk el a Halál f*szánál kicsit messzebb elhelyezkedő (persze, minden relatív, nekünk messze volt) Josefinába.

Nem vártam sokat tőle, de egy kicsit kevesebbet is kaptam. Már belépésnél majd’ orra buktunk, mert spóroltak a világítással, így a levezető három lépcsőfok teljes sötétségbe burkolózott. A jegyáruló nénike 1500-at mondott, ezért Kata egy kétezrest nyújtott át, mire a nénike reklamált, hogy még egy ezres kellene, mert háromezer kettőnknek. Ha esetleg egy nagyáruház kasszásaként dolgozna, akkor tételenként mondaná az árat? Jegy gyanánt kaptunk két fénymásolt, A5-ös szórólapot. A kidobóember “nem foglaltunk asztalt” válaszunkra “sebaj, úgyis van hely”-jel reagált, majd bevezetett az asztalokkal sűrűn teletűzdelt nagyterembe, és rámutatott egy helyre: na, oda ülhetünk. Úgy gondoltuk, veszünk cigarettát (ne is kérdezd, majd egyszer elmesélem), és a kijárat felé vettük az irányt, de a kidobó igen disztingvált “hova-hova?” kiáltással állított meg. Megszeppenve előadtuk tervezett pár perces távollétünk okát, erre ő: “azt hiszem, van cigi a pultban”- és visszaküldött. A pultban persze nem volt semmi (lehet, hogy törzsvendégeknek a pult alól barna szofi igen), ezért újra kifelé fordultunk. Szerencsére most nem volt ott a troll, a néni pedig szundikált, így kiosontunk. Az egy másik vicces eset, hogy a pár méterre álló Avia benzinkútnál csak benzint árultak, így autóba kellett szállnunk, hogy boltot keressünk. Nemsokára visszaértünk, a nénike megint le akart húzni két jegy árával, de nem sikerült neki. Hozzácsapódtunk Adél (exkollegina) és Kéxakáll baráti köréhez, és az este további részét velük töltöttük. Akármennyire is belém akartak diktálni legalább egy sört, görcsösen szorongattam a kólásüveget, mert nem iszom, ha vezetek (legalábbis kocsit – bringával sosem volt ez gond). Aztán a koncert is elkezdődött este 10 helyett jó órás késéssel, tartott vagy másfél-két órán át. A többiek a színpad előtt rajongtak, én üldögéltem, mert nulla ezrelékes alkoholszinttel annyira nem tombolunk, viszont így is ömlött rólam a víz a szellőztetés teljes hiánya és a meleg miatt. Egy picit untam is a végére, bár amit vártam az Arcoktól, az bejött, nem volt rossz. Pár fiatal (akik látszólag még sehol sem voltak húsz évvel ezelőtt) a “ruszkik haza” fonémát kántálta – hát, ők egy kicsit lemaradtak valahol a törikönyvben.

Az viszont teljesen biztos, hogy akkor sem megyünk többet ebbe a blúzkocsmába, ha Budapest összes többi szórakozóhelyét valaki egy “huss és pöcc” segítségével eltünteti.

Mint ahogy akadnak olyan zenék, amiket bármennyire is erőlködöm, képtelen vagyok megszeretni, időről időre feltűnik egy-egy előadó/zenekar, ami annyira bejön, hogy képtelen vagyok abbahagyni a hallgatását. Ezen a héten Gluzokán van a sor, akinek a malacos klipjére Attila hívta fel a figyelmemet. Natasha Ionova egy húszas évei elején járó orosz nő, akinek mind a zenéje, mind az énekhangja nagyon bejön – szerintem a dallam és a pimasz hangja miatt. Nagyon tolhatják odakint, mert rengeteg animációs klip készült, ami ugyebár nem olcsó multaság. A nemhivatalos weboldalról le lehet szedni 60-70 mp3-at. Érdekes módon rajtam kívül senkinek nem tetszik, de hát max én leszek az egyetlen magyar rajongó. Oi, oi, oi, oi!

Már rögtön az elején szeretnék a saját, alant olvasható posztomtól elhatárolódni, vagyis ez amolyan sűrű szabadkozás és bocsánatkérés, hogy miért is mertem ilyesmire egyáltalán gondolni. Ilyen dolgokat nem illik megkérdőjelezni, ilyenek vannak, mert muszáj lenniük, s ha valaki felvonja a szemöldökét létjogosultságukat firtatva, hát ő már rögtön gonosz. Jó, azt hiszem, egy kicsit elrúgtam a pöttyöst, nem lesz itt sem cigányozás, sem zsiráfozás, csak egy ártatlan kérdéssor.

Hallottam a múlt héten a rádióban, hogy egy debreceni orvoscsapat utazik ki Kína Pingpong tartományába, ahol a katasztrófasújtotta övezet túlélőinek segítenek gyógyszerrel, ezzel-azzal, tán még pár házat is felépítenek nekik. De az ilyen nem új: ha a világon bárhol történik, mi rögtön ugrunk, s időt-pénzt nem sajnálva saját kutyákkal húzzuk ki a sebesülteket a romok alól, több millió forintnyi élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat küldünk, iskolát építünk, gyógyítunk, mindent, ami ilyenkor kell. Már azt várom, hogy a manapság nagyon felkapott katasztrófavédelmis Dobson Tibor egyszer Laoszból jelentkezzen, hogy “leesett három centiméter hó, de kézben tartjuk a helyzetet, a kotrógépek már tíz elzárt nagyvárost kiszabadítottak”. Mindez miért? Ennyire önzetlenek vagyunk? Ennyire ráérünk? Ennyi pénzünk van? Ennyire számít más nemzetek rólunk alkotott megítélése? Vagy csupán emberbaráti szeretetből? Azt nem hiszem, hogy ezeknek az anyagilag igen jól aládúcolt akcióknak a pénzügyi részét nem lehet másra elkölteni. Itthon nem esnek szét a kórházak, nem keresnek keveset az ápolók, nem kerül marhasokba a gyógyszer? Mindennel annyira jól állunk (oktatás, mezőgazdaság, báááármi), hogy jó keresztényi módon mi segélyezzünk másokat? Ezeket a pénzeket nem lehet átcsoportosítani, hogy egyszer az életben ne a harmadik világban történt földrengés áldozatainak építsünk új művelődési házat, hanem inkább juttassunk a saját rászorulóinknak, mondjuk özvegy Magyar néni tudjon csirkefarhátat venni hónap végén is?

A múlt heti almalövős után megint egy kis játék péntekre. Jó, már nem a legfrissebb, de roppant idegesítő, az elején még le akartam minden majmot mészárolni (pláne, hogy megvan mind az öt “Majmok bolygója” rész, és tudom, mit fognak tenni az unokáimmal), de amúgy bele lehet jönni. Készségfejlesztünk. Kábé félórás gyakorlás után lenyomtam, aztán meguntam. Neked megy?

Ha vége a játéknak, hiába klikkelsz a “play again”-re, inkább nyomj F5-öt!

Tegnap este fél tizenkettő körül tértem nyugovóra a roppant vontatott “Kulcsfigura” megtekintése után (Kata szerencsésebb volt, elaludt az elején), és tényleg szükségem volt pihenésre a filmet levezetendő. Egy órával később arra ébredtem, hogy valaki a ház mögötti parkban nagyon vidámra itta magát, és áriázott. Nem az a szokásos “nem megyünk mi innen el” meg “szeretem a bőrönd illatát” vagy “jegyezd meg jól, míg a föld kerek”, hanem szépen kieresztette a hangját és bármennyire sz*rul is hangzott, csak erőltette. Mindezt persze roppant hangosan, hiszen fel is ébredtem rá. Egyébként már hiányzott is az ilyen. Még évekkel ezelőtt írtam arról (huh, most nem keresek utána), hogy a parkban lakó csöves meg a dajdajozó fiatalok rendszeresen kergetik egymást. Aztán az elmaradt, de egy-egy ilyen marha mindig felveri a telep nyugalmát. Na, szóval ez az önjelölt Pavarotti hosszú-hosszú perceken keresztül szellőztette a torkát, és senki, senki nem szólt neki. A hallótávolságon belül biztosan lakik párezer ember, rajtam kívül senki mást nem zavart? Ez olyasmi, amikor mindenki a másikra hagyja a cselekvést – ugyan, annyian lakunk itt, biztosan szól majd valaki. Persze, én sem mentem le végülis egy szál ádámkosztümben verekedni, és szerencsére másfelé volt dolga a sakálnak, így a hangja egyre inkább halkult.

Írtam már arról, hogy meg kellene büntetni azokat, akik az állatokkal szemétkednek, az autópályán erőszakoskodnak, és rá is jöttem, hogy az önbíráskodás igencsak nekem való, bosszúálló típus vagyok. Ilyen helyzetekre nem lehet valamit kitalálni? Távcsöves légpuska macskapöccsel (kaccensvanc) töltve, idomított mérges darazsak, magas decibelszámra működésbe lépő, rejtett utcai lángszórók, szonár taposóaknák?