Na, mockosz kisz hobbitkák, megvan az új drágaszág. Mint az közismert, a gyönyörűséges Heavy Tools egy évvel ezelőtt elhalálozott balesetben, utána pedig a kölcsönbicót használtam néhanap. Most viszont (Jekylnek hála) megvan az új bicilli, szerelem volt első látásra (kölcsönösen). Ő egy 2008-as Trek 6000-es, robusztus, de mégis kecses. A gyári felszereltségen kívül hamarosan kerül rá kormányszarv, első-hátsó lámpa, kompúter és esetleg traktorgumi. Imádom.

Váz: Trek Alpha Aluminium
Kormány, nyereg, nyeregcső, stücni, felni, gumi: Bontrager
Kerékagy: Shimano
Első villa (teleszkóp): SR Suntour XCR lockout
Váltókar, hátsó váltó: Shimano Deore
Hajtókar, első váltó: Shimano Alivio
Fék: Shimano hidraulikus tárcsafék

Következzék az elmúlt hétvége sommája, amikor is Kata születésnapját megünnepelendő elvittem egy kis kirándulásra vidékre. Rövid gondolkodás után a választás Poroszlóra esett, arra úgysem jártunk még. Egészen hamar leértünk 110 kilométernyi M3 és 20 km autóút után a Club Thermál Kastélyba (ha már ‘h’ van benne, miért írják ‘á’-val?), ahol már a bejutással gondjaink voltak. A dupla szárnyú kovácsoltvas kapu ugyanis zárva volt, előtte egy méteres pózna végén kis gömb figyelt. Miután hosszú ideig hallóztam neki, nyomogatni kezdtem, de nem reagált semmire. Aztán megláttam a kerítésen a kaputelefont, onnan már kaptam választ. Bejelentkeztünk a portán, megkaptuk a reggelire jogosító bilétákat, egy engedményes kártyát a helyi legdrágább étterembe és a szobakulcsot, melyen egy chipkártya is lógott. Mint kiderült, ezt a kártyát kell a kapu előtti gömbnek megmutatni – beszélhettem volna neki órákon át, ismét ügyes voltam. Mint mindegyik, a mi szobánk is tetőtéri volt, talán négy négyzetméter egy kis gusztusos fürdőszobával. Lecuccoltunk, majd elindultunk kulturális programra.

A Tisza-tó kocsival pár percnyire volt, a tövében béreltünk oda-vissza kétezerért motoros ladikot sofőrrel, ami bevitt a Vízi Sétányhoz. Ez egy másfél kilométer hosszan épített pallórendszer, körös-körül nád, gyékény és fél-három méteres víz. Szép volt, szép volt, de én valami izgalmasabbra számítottam. Kata látott mindenféle védett madarakat, én a békákat is csak hallottam, úgyhogy sétáltunk a hídon, miközben meleg volt. Amúgy tényleg jópofa, ha arra jártok, ugorjatok be! Poroszlón rengetegen élnek a fonásból, minden ötödik ház előtt komplett garnitúra állt fonott kosarakból, állványokból, ládákból. Sikerült is egyet egy helyi kisebbségtől (nagyon sokan vannak ám arra) 5500 forintért beszerezni. Ahogy az Ikejában láttuk másnap, az ilyen kaliberű láda a duplájába kerül, igaz, azt biztos svéd cigányok készítik. A hotel által preferált csárda túlságosan borsosnak tűnt, így pár utcával odébb kései ebédeltünk, majd visszatértünk a szállásra, ahol a külső helyett a belső medencében lubickoltunk hosszú órákon át, illetve egy-egy 700 forintos zsetonnal 20-20 percre beültünk a csakucciba és a szajunába. Ettől aztán jól kifáradtunk. Át akartunk még a bár részbe menni egy italra, de fél 10-kor már zárva volt, a faluba ezért pedig nem gyalogoltunk ki.

Másnap igen jó kis reggeli fogadott, majd komótosan összepakoltunk, és útra keltünk. Jászberény volt az úticél, mert ott az állatkert, mi pedig szeretünk állatokat nézegetni. Az persze teljesen kiment a fejünkből, hogy aznap Gyereknap, így a szokásosnál több suttyó viszi ki a fattyát az állatkertbe. A létesítmény amúgy szép volt (bár a veszprémi jobban tetszett), az állatok kifutóin kívül rengeteg növény és egy tanösvény is van benne. De az emberek… Hiába van kiírva, hogy tilos a dohányzás, mert valószínűleg ezek a vadak természetes élőhelyükön nem nagyon találkoznak nikotinfüsttel, mindenki sz*rt rá magasról. A legjobb egy bagózó terhes nő volt, de ahogy elnéztem az arcát, a többi kiskorú férget meg a pasiját mellette, csak támogatni tudtam ebben. Az állatsimogatóban egy kis hülyegyerek a kecske fejét ütögette, erre az anyja szólt az apjának, hogy szóljon rá, mire a fater mosolyogva reagált, hogy “úgysem árt az a kecskének”. Apu, esetleg bedobnálak a medvék közé, úgysem árt az neked, köcsög. Tényleg nagy szükség lenne már arra a bizonyos akciócsoportra… Kata viszont összeverekedett egy mocsári hiúzzal, aki kinyúlt a ketrecből, és belekarmolt a kézfejébe. Szerencse, hogy nem az oroszlánoknál cicázott a macskával. Kifelé menet ettünk a büfében műkaját, és minden bizonnyal a régió legostobább házaspárja ült le elénk. A nő bőszen hangoztatta is, hogy mennyire egyszerű (valamiért mindig a leghülyébbek a leghangosabbak) a fickó pedig az összes kávéjukat cukrozás helyett telesózta. Gratulálok.

Hazafelé az út eseménytelen volt. Az egész hétvége jól telt, és addig tényleg nincsen semmi bajunk az ilyen kirándulásokkal, míg nem találkozunk emberekkel. Nekünk megfelelne pár béka, kárókatona és az állatkert állománya társnak, nincsen szükségünk a ruhába öltözött állatokra.

Sosem mondtam, hogy tudok fényképezni, de azt sem, hogy érdekel. Nem vagyok az a típus, aki állandóan magánál hordja a masináját, és ha meglát egy aranyos fát vagy kedves aszfaltdarabot, rögtön lekapja, mert az még sok mindenre lesz jó. A fényképezőgépet átlagban havi 1-2 alkalommal használom, ha kirándulunk, családi megmozdulás vagy bármi alkalom van, tudok archiválni. Éppen ezért a lenti probléma sem aggaszt annyira, de azért mégis jó lenne tudni, van-e rá olcsó megoldás. Szóval, itt van ez a Fuji 5600-as, ami megvásárlása óta remekül állja a sarat, készült vele automata módban (tényleg ennyire érdekel a csín-bín) több ezer fotó, sosem volt vele semmi gond. Azonban tavaly októberben eléggé esett az eső Fideszéknél (először és utoljára voltam kint), akkor beázhatott, mert azóta is esetenként kicsit b*zisan alternatívan szivárványszínű a kijelzője, és jópár képen bizonyos fényviszonyok mellett lila és/vagy zöld zaj (vagy árnyék, kontúr) jelenik meg (a példakép lent, az eléggé durva, rosszabb pillanataiban – de egyre sűrűbben – készít csak ilyet). Ez tényleg véletlenszerű, valamikor normálisan működik. A kérdésem mindössze annyi lenne, hogy mivel az ára minden bizonnyal töredéke mostanra az eredeti vételárnak, nem szeretnék sokat elkölteni szervizre, újat pláne nem akarok venni, nincs valamilyen kis furmányos megoldás, amivel házilag meg lehet oldani? Szétszerelem, kipucolom, összeszerelem, ilyesmi. Vagy valami háromszáz éves vén szaki, aki pár fillérért megjavítja?

Ezt az előre megírt posztot a WordPress időzítője Marvin, a paranoid android tette ki ma ide, az én kérésemre. Nem vagyunk ugyanis kompúterközelben a hétvégén, mert ma van Kata negyed évszázados fennállásának napja (pimaszul fiatal, nem?), ezért elvittem vidékre eltemetni egy kicsit ünnepelni. Jópofa, hogy a Törölköző-napon született, illetve ezt a napot tették az ő szülinapjára (s ez évente ismétlődik). Ja, és ma történt egy éve, hogy sikeresen túléltem egy megvadult Octavia támadását, repül az idő. Szóval, valahol Heves megyében vagyunk, természetesen erről is lesz pár napon belül részletes és rettentően izgalmas beszámoló. Addig is mindenki csapja a nyakába a törcsijét, és fogadja meg Douglas barátunk tanácsát!

Bizonyára mindenki játszott gyermekkorában az “adj király katonát” kódnevű játékkal, aminek az volt a lényege, hogy a rét (tér) két szélén megálltak a csapatok, erősen megfogták egymás kezét, majd erőből elkezdtek egymás felé futni. Megpróbáltak rést ütni a pajzson, aki leszakadt, lemaradt, repkedtek a kitépett lábak, karok, fröcskölt a vér és a gerincfolyadék.

Ugyanezt a sportot látom minden reggel (vagy a nap bármely szakában) egy-egy forgalmasabb gyalogátkelőhelyen. Piros lámpánál gyülekeznek az emberek, a kezeiket ugyan nem pásszítják össze, de félelemmel vegyes gyűlölettel nézik azokat, akik az út túloldalán ácsorognak. Zöld jelzésre mindenki nekilódul, a zebra közepén aztán jön az üsd-vágd-nemapád, és pár másodpercen belül már csak az elhullottak fekszenek az autók útjában. Ha esetleg az eső is esik, akkor ez egy-egy esernyővel nehezítődik (-zül), néhányszor kaptam már vörös csíkot a nyakamra, és csak reflexeimnek köszönhetem, hogy még mindig van térlátásom, mert két szemgolyóval rendelkezem. Nem, nem kell ám azt a kib*szott ernyőt feljebb emelni, félre tartani, mindenki sz*rjon a másikra, a gyengébb elhullik. Gondolkozom azon, hogy az ernyőm végeire kis, hegyes (esetleg nyílméregbe mártott) acéltüskéket hegesztek, aztán lesz nemulass! Mindezt az egész posztot csak azért, mert borzalmas és undorító, amit manapság közösségi közlekedésnek (vagy minek) neveznek. Komolyan, tényleg és őszintén nagyon utálok mindenkit.

Tegnap délután 3-tól kábé este 8-ig nem jelent meg semmi ezen a helyen, többen jeleztétek MSN-en, még emilt is kaptam egy aggódó függőtől (akinek a nevét inkább titokban tartom, holott Bachterről van szó). Ilyen utoljára talán két éve esett meg, szerencsére nem gyakori, mert a hosztoló cég eléggé stabilan állja a helyét. Néha persze becsúszik egy szerver elhasalás, de hát én semmit nem tudok tenni ellene, max. emilt írok vagy telefonálok nekik, de teljesen felesleges, nélkülem is tudják, hogy gond van, hiszen a szerveren vannak lényegesen fontosabb tartalmak is, mint az istencsaszar.hu (bár, valóban nehéz elhinni). De sose aggódjatok, ha abba akarom majd hagyni a blogolást, akkor mindenképpen szólok előre. Ez egyelőre nem fenyeget, pár dolgot már átéltem vigyázó szemeitek előtt. Szeretek itt lenni.

Az alábbi, roppant érdekes sztori egy órája történt velem, amikor az irodaházból mentem ki ebédelni. Kata várt rám, eljött elém, hogy együtt költhessük el a mittagesszent, én pedig vittem egy almát neki (mert az én munkahelyemen ingyen van ám az alma). Mentem, mendegéltem felé, egyszer egy ismerős nő mellé értem. Ránéztem, babakocsit tolt, kicsit állapotos volt, és még Görög Zita is volt. Erre ijedtemben kiejtettem az almát a kezemből, ami elgurult. Ekkor elegyedtünk ebbe az érzékeket felkorbácsoló beszélgetésbe.

Ő: – Upsz!
Én: – Elejtettem az almámat.

Ezután a frappáns zárómondat után mindketten folytattuk utunkat. Hogy mik meg nem történnek az emberrel! Ilyen a hírességek élete…

Ez a poszt most annyira nem lesz élvezetes sokak számára, inkább némi segítséget kérnék. Sosem voltam nagy rajongója az RSS-nek, sokkal jobban szeretem a blogokat és egyéb weboldalakat eredeti környezetükben olvasgatni, de hát Váncza sütőporral sütök (haladok a korral), és már két éve az istencsaszar.hu is elérhető ily módon. Tegnap tettem is ki ide oldalra két igazán jól látható és szerintem roppant gusztusos ikont, hátha valaki nem fedezte fel a menü alján szégyenlősen ácsorgó szöveges linkeket.

No, de nem is ez a lényeg. Nem ismerem az RSS-olvasókat, de szükségem lenne egy programra (lehet Firefox plugin is). Legyen olyan, ami fut a háttérben (monnyuk systray), és amikor kap infót egy beállított site frissüléséről, akkor egy kellemes kinézetű kis ablakot tol fel (tudod, mint mondjuk a Messenger, ha valaki bejelentkezik), hogy “hohó, XY frissült”. Ott aztán rá tudnék kattintani a linkre, ami az adott oldalra vinne. Ezt csak azért, mert ti biztosan jobban otthon vagytok ebben, mint én (ami nem nehéz, lévén, hogy az elmúlt két évben egy ilyen szoftvert sem tettem fel a gépre), próbálkozni meg több százat telepíteni nem akarok, nekem a legjobb megoldás kell, de izibe’. Köszike.

Egyetlen fáraó vagy Mózes sem volt ugyan péntek este a Katona József Színházban, Sáskák azonban igen, hiszen részesei voltunk az új darab prömierjének, igaz, csak nézői minőségben. Nem kezdek bele megint a többiek ruházkodási szokásaiba (pedig lenne mit mesélnem), azt már a kacsás és a tündéres darab alkalmával kiveséztem. A mellettem ülő hórihorgas fickó (aki valószínűleg nem Mózes névre hallgatott, de teljesen bizonyosan a választott néphez tartozott) a farmer-farmering kombóban azonban halálra idegesített, mert nem volt neki elég, hogy a közös karfánkat kisajátította, még a jegyét is arra használta fel, hogy borotválkozóst játsszon, és a borostáit sercegtesse vele. Néhányszor erélyesen ránéztem, ez azért elég volt neki, hogy észrevegye magát.

Node, milyen volt a darab? A “miről szólt?” kérdésre nem tudnék nyíltan, igaz szívvel és őszintén válaszolni, mert máig nem tudom, mit is láttunk. (Kata szerint a halálról, ezért neki tetszett is – gruftilelkű a szentem.) Adva volt négy szál, melyek szereplői csak szegről-végről ismerték egymást, és történeteik sem kapcsolódtak kimondottan egymáshoz. A színpad tetején (vagyis a színpad látható légterének tetején) egy uszkve félszer kétméteres digitális kijelző helyezkedett el, ez vállalta magára a narrátor szerepét, minden szín előtt kiírtak némi infót rá a szereplőkről és a helyszínről, de volt, amikor jelenetek alatt is megjelent egy-egy poén rajta, ami az aktuális dialógusba illett. Engem inkább zavart, mintsem tetszett volna. A szereplők közül ismerős volt Elek “UPC Show” Ferenc, a zseniális Haumann Péter, az utánozhatatlan Ujlaki Dénes, de újdonsült kedvencem (-cünk) Pelsőczy Réka, akihez nagyon illett a szerepe, és jól is csinálta. Kun “Dénes bácsi, az öreg vadász a Szomszédokból” Vilmos csak pár mondatos szerepet tanult, ezen kívül magatehetetlen öregembert játszott, ez annyira nekem nem jött be. Szóval, az előadás két felvonásból állt, az első másfél, a második fél órán át tartott. Az első iszonyatosan semmitmondó és unalmas volt, ezért inkább arra koncentráltam, hogyan helyezkedjem az amúgy roppant kényelmetlen széken, ami megfigyelésem szerint sokaknak okozott hasonló jellegű gondot. Végülis csak túléltük az első részt, a szünetben elvonult előttünk Jakupcsek “Igazságára” Gabó, aki élőben még öregebbnek és tehetségtelenebbnek látszott, majd miután a proliruhát viselő úri közönség kipezsgőzte magát, kezdődött a második felvonás. Itt már történt is valami, egy kicsit értelmesebbnek tűntek az elsőben történtek, ez már tetszett is. Szerencsénkre a Kata oldalán ülő, másfél órán keresztül látványosan szenvedő középkorú házaspár ezen a felvonáson már nem vett részt, lényegesen több helyünk lett, és élvezetesebb volt az egész.

Összegezve a látottakat: tudom, hogy biztosan én nem értem ezt a modern, kortárs művészetet, én vagyok hozzá éretlen, de akkor is túlságosan vontatott volt a darab. Értelmet a végére sem találtam, de legalább jobban átláttam. Szerencsére pénteki napon néztük meg, így előadás után vártak a hűséges társak a Bölcsiben, és lemostuk magunkról a “kultúra” iszapfoltjait.

Nem akartam megint tömjénezni magam, és csinnadrattával körbejárni a várost egy újabb (csak nekem – vagy nekem sem - fontos) évforduló miatt, s annak rendje és módja szerint le is maradtam róla. Azt gondoltam ugyanis, hogy május 16-a az a bizonyos időpont, amikor az istencsaszar.hu dinamikus lett, de mégsem, egy hetet tévedtem. Majd úgyis októberben mulatunk, ha 5 éves lesz a blog, illetve az Álomblog jövő hónapban 3 éves – az nem olyan fontos, de hát arról nem hittem, hogy lesz belőle valami. Szóval, erről az egészről csak annyit, hogy fene gondolta volna, hogy ennyire be fog jönni a sok lehetőség, amit html-alapon nem tudtam kihasználni, most már elképzelnem is nehéz a régi blogot, ahol csak emilen keresztül érintkeztünk. Azóta született 464 poszt, ezekhez 3265 hozzászólás. Tökjók vagyunk.