A kereskedelmi televíziók (főként a két nagy) folyton egymásra licitálnak, melyikük tud igénytelenebb, s ezzel nagyobb népszerűségnek örvendő műsort életre hívni (nem véletlenül töretlen a Maunika-só, erre van igény), de a TV2 most valami határvonalhoz érkezett az Igazság árával. Kíváncsi leszek, mikor jönnek majd a Running Man-ben megjövendölt játékok, vagy az éppen tegnap látott Idiocracy-ban a “Jaj, a golyóim!”. Jakupcsek “munkásságát” (tényleg bocsánat a szóhasználatért) nem tartom valami túl sokra, egy alacsonyabb szinten programozott zsebszámológép is képes lenne ellátni a feladatát, de a műsor tényleg mindent unterel. Annyiról van mindössze szó, hogy a szerencsétlen játékos húszmillió forint reményében válaszolgat igen/nem-mel a feltett kérdésekre (ezekről már előzőleg kifaggatták hazugságvizsgálóval), és ha őszinte, kap pénzt, ha nem, bukta az összeset. Eddig két adást láttunk, de jó fogyasztó módjára hetente oda fogunk telepedni, hogy kinek mennyit ér a becsülete és méltósága. Már amennyiben ez az egész nem megrendezett ügy. Mert ugyebár egy hete láthattuk, ahogy a férje előtt teregette ki az amúgy nem ronda és viszonylag intelligensnek látszó nő, hogy ő bizony már szexelt pénzért, még élvezte is. Pechjére egy kérdésen elcsúszott, így üres kézzel ment haza, ergo: ország-világ tudja már róla, hogy ő mekkora ordenáré repedtsarkú, de nem profitált belőle.

Aztán itt volt legutóbb az oldalraesett fickó, akiből lépésenként kihúzták, hogy hiába él tizeniksz éve házasságban és van két gyermeke, ő bizony fartúró homoszexuális beállítottságú, csalta meg már a nejét férfival, és most bevállalja (brother). A furcsa az volt mindössze az egészben, hogy 10 milliónál kiszállt. Nemtom, talán még tíz kérdés lehetett hátra, de ha valaki szinte mindent bevall, akkor miért áll meg félúton? Annyira durvát már nem kérdezhetnek tőle, hogy megbukjon. Mivel a szexuális orientációt már megállapítottuk, csak a részleteket kell tisztázni. Gondolt-e már szex közben nőre? Esett-e már meg olyan, hogy egyszerre három feka pumpálta Önt? Hah, nem értem.

Amiből ízelítőt láthattunk, az pedig jövő héten lesz adásban. Ezen kissé megrökönyödtünk, ugyanis a játékosok székében az újonnan kedvencnek felvett Yellow Spots zenekar egyik tagja ücsörög. Tudom, reklám meg minden, de ennyire? Pénzért mindent? Szopunk, nyalunk, gombot varrunk?

Annyiban mindenesetre megállapodhatunk, hogy a kereskedelmi televíziók már tényleg a morális mocsár szélén egyensúlyoznak, s hamarosan bele is pottyannak (vagy csak én nem figyeltem, s már nagyon régóta kalimpálnak odalent). Az egyetlen baj ezzel, hogyha nem figyelünk, mi is elsüllyedünk velük.

Teljesen ötletszerűen ültünk be a minap moziba, mert éppen volt egy ott, ahol jártunk, éppen nem siettünk sehova, és éppen volt nálunk elegendő mennyiségű pénz is. A film kiválasztását is a “mi kezdődik éppen most?” szisztémával ejtettük meg, és a történetről vagy bármilyen, a filmmel kapcsolatos momentumról egy fikarcnyit sem tudva kezdtünk neki a Hortonnak.

Mivel tényleg semmit nem tudtunk azon kívül, hogy a Jégkorszak készítői dobták össze ezt is, nem volt elvárásunk. Tetszett. Egy Horton nevű bolondos (szerintem inkább Micimackó-módra enyhén szellemi fogyatékos) elefántról szól, aki hatalmas füleinek köszönhetően egy nap meghallja az előtte elszálló virágra ragadt szöszmöszből kiszűrődő hangokat. Mint ahogy az kiderül, ebben a szöszben egy komplett világ lakozik belül, méghozzá Kifalva (na, Grincs, valaki?), itt élik egyszerű, de boldog életüket a kik. Ezeknek a kiknek semmi bajuk nem lett volna, ha nem találkoznak Hortonnal, de ez senkinek nem tűnik fel. Mivel Horton amúgy marhára ráér, elhatározza, hogy ezt a szöszt biztonságba helyezi a dzsungel másik végén. Ez persze nem tetszik a magát karhatalomnak képzelő kengurunak, aki minden eszközzel megpróbálja megakadályozni Horton önkéntelen demoralizáló viselkedését. A végére persze minden rendbejön, mindenki életben marad, és énekel. A film roppant bugyuta volt az eredeti mondanivalót (gondolom, világ a világban, univerzumok, káosz-elmélet, ilyesmi) háttérbe szorító humorral és magatartású állatokkal, de kellemesen szórakoztam. Aranyos karakterek, jópofa és nem erőltetett poénok, könnyen emészthető történet. Vicces volt. Ez kell a népnek. Kacaj és vidámság.

Kissé zavarban vagyok, mert nem igazán szoktam könyvekről ajánlót írni. Párszor már megtörtént ugyan (keress utána, én nem fogok), de ritka, mint a fehér holló. Nem is tudom, hogy ebbe a kategóriába beleférnek-e az ilyen jellegű vagy könnyedségű irományok, de hát nem olvashatja mindenki Mikszáth vagy Jókai műveit. Már írtam arról, hogy ez a House-sorozat leginkább Hugh Laurie személye miatt jön be (igen, aki a Fekete Viperában György herceget, majd George főhadnagyot játszotta), így naná, hogy megörültem neki, mikor az első hirdetését megláttam a Balek (The Gun Seller – remek tükörfordítás) című első, és eddig egyetlen saját könyvének. A kiadó remek üzleti érzékkel terveztette meg a borítót, melyen Laurie arcán kívül szinte semmi más nem látszik, így legalább az összes paraszt tudja azonosítani a tévében futó sorozat doktorával (állítólag fogy is nagyon).

Szóval, megvettem a könyvet, de lustaságom és egyéb okok miatt vajmi kevés alkalmam volt olvasni, így nagyon sokára végeztem vele. Nem hazudnak, akik azzal ajánlják, hogy a Monty Python-csoport egyes jelenetei simán elbújhatnak mellette, tényleg oldalanként le lehet fordulni a röhögéstől a székről a hasonlatok, metafórák és szófordulatok miatt. Ezért is tűnt az elején roppant erőltetettnek, de száz oldallal később már megbarátkoztam vele. A történet amúgy érdekes, de nem túl pörgős, inkább Laurie stílusa viszi a könyvet, mintsem a sztori. Ami a kimondottan tetszett, az a fejezetek előtti idézetek sokatmondósága, ezzel tán fricskázva mások művészkedését, például: “Ezzel itt nagyon vigyázzatok, mert nagyon ragadós” (Valerie Singleton), meg “Jó estét, ez itt a kilencórás hírek a BBC-től” (Peter Sissons) vagy “Azt hiszem, lepattant egy gomb a nadrágomról” (Mick Jagger). Komolyan, tényleg nagyon ajánlom a könyvet. Hadd vágjak be egy apró részt ide kedvcsinálónak.

A legtöbb pincér azt gondolta, német vagyok, ami elnézhető tévedés, különösen annak fényében, hogy a városban csak úgy hemzsegnek a németek. Tizenkettes csoportokban utaznak, hátizsákokkal és hatalmasra nőtt combokkal, és séta közben sorba rendeződnek az utcán. Na persze, a legtöbb németnek Prága csupán néhány órányira van egy gyors tankkal, úgyhogy aligha meglepő, hogy úgy tekintenek a helyre, mint a kertjük végére.

Utoljára február végén voltunk kint a Műjégen, s biztos azt gondoltátok, most egy időre megszabadultatok a jégkoris posztoktól, de nem. Illetve mégis, mert nem nagyon fogok írni ezentúl erről, csak a tegnapi eseményszámba ment, naaa, léccilécci! Szóval, az történt, hogy felkerestük a Weöres Sándor iskola kis pályáját, amit anno még a Duna Plázából szállítottak át ide (gondolom, jégkockánként), nem kimondottan nagy, saccra valahol 150 és 200 négyzetméter között lehet. A legjobb az volt benne, hogy maximális telítettségnél is csak 12-en kavirnyáztunk rajta, de volt olyan fertályóra, hogy csak hárman. Próbáltunk autodidakta módon elsajátítani különböző trükköket, sikerült tökélyre fejlesztenem a Műjégen tanulni kezdett kanyarodási technikámat (ehhez kell ám egyensúly), mely szerint rettenetesen nagy sebességnél egyik láb kanyarodik, másik sarkával a jeget karcolja. Remek volt. Nos, korizni jó és kell. A kérdésem a következő lenne: hol van a városban fedett jégpálya (Gugliból nekem is megy, tapasztalat alapján kérek ajánlást), ami jó nagy, nincsenek rajta több ezren, és nyitva van az amatőr közönség előtt is?

Hah, nemrég tudtam meg, hogy lesz május 9 és 11 között Várpalotán (ami innen egy kőhajításnyira van) egy fesztivál. Az érdekes az benne, hogy a három nap összesen 975 forintba kerül (csak időben regisztrálni kell), s mindegyik napon fellép pár olyan zenekar, ami igencsak felkelti kíváncsiságunkat. Ezek a teljesség igénye nélkül (néhány banda persze, hogy Kata miatt került a sorba): Aurora, Mystery Gang, Beatrice, Yellow Spots, Quimby, Belga, Hobo, PUF, Heaven Street Seven, 30Y. Na, megyünk 975 forintért?

Két hete hagytam ott a nyomdát, azóta négy állásinterjún voltam, és olyan könnyeden és magabiztosan vettem ezeket, hogy magam is megrémültem néha. Az elsőnél rögtön felvettek volna 200 plusz áfáért, ha tudok számlát adni. Mikor ezt keveselltem, bejelentett félmunkaidő + fenti összeget ajánlottak, de még mindig nem tetszett, meg nem is akarok sem céget alapítani, sem számlákkal trükközni. A második és harmadik nem rossz, versenyben vagyok még két hétig, ezeknél a pénz is tisztességes, a munka is érdekes (ha valamelyik bejön, úgyis elmesélem). Megyek jövő héten is internyúlra, de ma is voltam egyen. A telefonos megkeresés alkalmával már elmondta a nő, hogy nem nagyon tudnak sokat fizetni, így nem is számítottam semmire, csak elmentem, mert nem volt jobb dolgom. Hát, ez sem volt sokkal közelebb a nyomdánál (másfél óra), a megbeszélés tíz percig tartott. A feladatok egyszerűek (weboldal karbantartás, gépek hegesztése), a pénz kevés. Konkrétan 130-150 ezer között, de a három hónapos próbaidő alatt csak 100. Hah. Itt is lesz második forduló, mondta a szimpatikus hölgy, még a mai napon döntenek, és értesítenek. Pár órával később fel is hívtak, hogy neeeem, mégsem lesz második menet, az önéletrajzom alapján a tulajdonos engem választott, akár kedden kezdhetnék is. A bérezés is feljebb kúszott, rögvest 130-ért ülnék be a munkapadba. Ahogy Kata mondta, lehettem volna kissé diplomatikusabb a válasszal, biztosan nem jött ki túlságosan szerényen az “ennyi pénzért nem megyek ki olyan messzire”…

Na, a Hipervándor volt az a film, amitől semmit nem vártam, és ez maradéktalanul be is jött. A filmnek semmi mondanivalója nincsen, a szereplők nem kimondottan szimpatikusak, a főhős szerelme valamilyen amerikai Barátokközttildára hajaz, semmi pláne nincsen benne, a főgonosz Sámuel pedig viccesen néz ki a fehér hajával. Egyetlen látványos volt benne: a Tokio utcáin kabrió Mercédesszel száguldozás közbeni hiperugrálás, de ennyi. Több karaktert nem is érdemes elpazarolni erre a mozira. Roppant rövid beszámolónkat olvashatták.

Az utóbbi időben sajnos egy kicsit elhanyagoltuk Pannát, nem voltunk túlságosan jó gazdái. Ebben persze ő is szerepet játszott antiszociális viselkedésével. Úgy gondoltuk, veszünk egy másik patkányt, Pannát odaadjuk Pálcikának akkor hátha jobban kezelhető lesz ő is, ha pedig mégsem, legalább nem lesz magányos. Pár napja van nálunk Bizsu, aki nevét tolvaj természetéről kapta, ugyanis első este mindenképpen le akarta ráncigálni Kata karkötőjét és fülbevalóit. Lányt vettünk, naná, nem akarunk másfél év múlva egymillió patkánnyal foglalkozni.

Eleinte voltak kommunikációs problémák, Bizsu mindenképpen Pannán akart lovagolni, aki ezt szépen kivitelezett fejrúgásokkal díjazta, de hamar megbékültek, és azóta jóban vannak. Elfogadták egymást. Naponta kivesszük őket egy-másfél órára, és meglepődve tapasztaljuk, hogy a kicsi milyen jó hatással van “nővérére”, Panna azóta nem (csak) idegbeteg módon rohangál, hanem végigszalad rajtam, vagy szép nyugodtan elüldögél a vállamon. Persze, ha beindulnak, nem könnyű elkapni őket, ketten négyfelé rohannak (gyorsan és furfangosan – hidd el, lehet furfangosan rohanni), ennél már csak egy zsák bolhát lehetne szórakoztatóbb elfogni.

Persze, nem lehet napokon át simogatni, meg tévézni vele közösen, hallgatni, ahogy Anyu telefontöltőjének a zsinórját rágja szét éjszaka, de nem is kell áprilisban szabadon ereszteni a parkban, vagy nyúlzsíros lábosokat mosogatni utána. Ne vegyetek nyulat!

Húsvéti Nyuszi örökbefogadás az Állatkertben

Eljött annak is az ideje, hogy Kata kedvére tegyek mozizás szempontjából, úgyhogy tegnap felkerekedtünk, hogy megnézzük Gabriel García Márquez könyvének film változatát, a Szerelem a kolera idején-t. Nem sok jóra számítottam, mert nem az én műfajom az ilyesmi, de végülis hamar elrepült az a két és negyed óra. A Csepel Pláza mozijába mentünk, mert az éppen megfelelő időpontban ott játszották csak. Nem volt tolongás a pénztárnál, a kukoricásnál, és a százötven fős teremben is csak négyen ültünk. Felkészülve a maratoni filmre, ezúttal nem csak pattogatott kukoricát és kólát vettem, hanem egy adag nachost is sajtszósszal. Ebben a moziban azonban nincsen pohártartó, nekem pedig több élelmiszert kellett egyensúlyoznom, mint ahány kezem van, így a film kezdete előtt fél perccel sikerült a nachos-os tálcát a földre borítanom anélkül, hogy egyetlen szemet is ettem volna belőle. Bónuszként a sajtszósz is szétfolyt a földön, én pedig az egész film alatt csúszkáltam a bal lábammal.

A film lényege pár szóban: van a postai alkalmazott Lóarcú Fiú, aki beleszeret a Karikásszemű Lányba, rengeteg levelet írnak egymásnak, eltervezik az esküvőt, de nagyon sok idővel később a Karikásszemű Lány mégis meggondolja magát apai nyomásra, és hozzámegy a Jólfésült Doktorhoz. Meglepő, hogy ez a Jólfésült Doktor nagyon emlékeztetett engem John Leguizamora, de mint az később kiderült, ő az apát játszotta a filmben. Nos, Lóarcú Fiú csak búsul, csak búsul, egyre öregszik, és a kor igen jól áll neki, egyre sármosabb lesz. Közben, bár elfeledni nem tudja, de hogy valamennyire enyhítse a Karikásszemű Lány iránt érzett olthatatlan szerelmét, 623 (legalábbis eddig számolta) nővel bújik ágyba, asztalra, mindenhova, ahova csak tud. A film végére meghal a Jólfésült Doki, a Lóarcú Vénember pedig újra felkeresi a Karikásszemű Vénasszonyt, és 51 év után újra szerelmet vall neki. Nemsokára egymáséi lesznek, a Lóarcú pedig sokkal boldogabb, mint életében bármikor. Szívmelengető.

Szóval, igazán nem vagyok oda a romantikus drámákért (vagy mi volt ez), és tényleg arra számítottam, hogy 138 percen keresztül szundikálni fogok, de egyáltalán nem volt sem unalmas, sem vontatott. Tetszett. Nézzétek meg!