Ugyan az elmúlt pár hétben elhanyagoltuk a jégpályát a munka miatt, de tegnap (amikor volt rajta egy pár milliméteres vízréteg – igen, a lenti képen azt láthatod) és ma is kimentünk siklani. Egészen pontosan nyolcadik alkalommal látogattunk ki ma, és bátran mondhatom: fenomén vagyok. Persze, egy napon sem lehet említeni a hokisokkal meg azokkal a veteránokkal, akik élemedett koruk ellenére (vagy tán éppen azért) piruetteket meg fenetudja miket művelnek, de az első pár, hányattatott próbálkozás emléke már a múlt jótékony ködébe veszett, még a legöregebb hollók sem tudják felidézni szárnypróbálgatásaimat. Szóval, ma már tanulgattam fékezni (a mindösszesen kábé 22 órányi korizás után már ideje volt), fél lábon csúszni, kis ívben visszafordulni, kanyarogni. A hátrafelé menetelés és a hokifék még kissé erősnek tűnne, de egyszer mindennek eljön az ideje. Viszont nagyon gyorsan tudok haladni. Tényleg nagyon gyorsan. Ami szintén nem elhanyagolható: magabiztosan. Sajnálatos módon vasárnap vége a szezonnak, bezár a Műjég, de addig még kimegyünk egyszer, és évközben is felkeresünk majd egy-egy fedett pályát. Tavasszal pedig a leendő bicilli helyett mellé vásárolok egy görkorit, én leszek a Görkoris Szindi, és csudajó lesz. Betonon esni mégis más…

Ma reggel Budapest napsütésben fürdött, a madarak csicseregtek, én pedig elindultam válni. Írtam ugyan a múlt héten egy levelet a bírónőnek (ahogy azt ő ajánlotta), hogy nem érek rá egyéb elfoglaltságaim miatt, de a biztonság kedvéért fel is hívtam, elfogadta-e. Természetesen nem, és kilátásba helyezte a válóper újabb negyedévvel való elhúzását, amennyiben nem jelenek meg (vagy törvényes képviselőm), így útra keltem. Istencsászárné jelenleg szintén az országban tartózkodik, így együtt mentünk, sőt, a trauma enyhítése céljából magával hozta egy barátnőjét is. A tárgyalás most sem tartott tovább tíz percnél, a bírónő ismertette a tényállást, mi mindketten elfogadtuk, majd egy percre kivonultunk a teremből ítélethozatal előtt. Mikor kihirdette, mindkettőnk torka összeszorult, a szemünk könnybe lábadt, de hősiesen tartottuk magunkat. Tizenöt napon belül megkapjuk postai úton is a határozatot, de most már jogerős és visszavonhatatlan: egy hónap híján öt év házasság után elváltunk. Remélem, külön jobban fogunk boldogulni, mint együtt, és mindketten megtaláljuk a helyünket. Úgy legyen.

Eljött végre az idő, hogy mi is kipróbáljuk a hűdenagyonborzasztóannagyélmény ájmekszes mozit, ahol a cápa kiharapja a szemgolyódat, de cserébe megsimogathatod a receptorszaurusz farkát. Beültünk hát a Magyarországon eleddig egyetlen helyen (Arena plz) üzemelő IMAX moziba, és vártuk a csodát. A műsoron jelenleg kettő film szerepel, az egyik cápás-tengeriélőlényes, a másik pedig egy roppant izgalmas kalandfilm a beszauruszokról T-Rexről. Végignéztük a szokásos rengeteg (2D-s, pfff) reklámot, majd a vászon alja mellett álldogáló lánykára terelődött a gyanú fénycsóva, aki egy percben elmesélte, hogy milyen jó most nekünk, és ha mégis hányni kellene, nézzünk lefelé (mert akkor ugyebár a sugár is arra fröcsköl, eheh). Nem tudom, ezt miért nem lehetett már a vásznon bemutatni, de biztosan olcsóbb az amúgy is túlfizetett alkalmazottal felolvastatni a protokollt naponta százszor, mint valami csilli-villi demonstrációt készíteni.

Szóval, a dinós filmet tekintettük meg. Először tényleg kissé megszédültem, és marha jó volt, hogy a szememtől kettő centire történt minden, tényleg meg tudtam volna simogatni a főszereplők buksiját. Ehhez az új élményhez aztán hozzászoktam a mozi 40 perce alatt, és már alig vártam, hogy vége legyen. A szóban forgó filmet tíz évvel ezelőtt készítették, de ez minden bizonnyal nem kellene, hogy elegendő ok legyen arra, hogy miért is olyan nagyon unalmas. Egy paleontológus lányáról szól, akinek minden vágya, hogy apja nyomdokaiba lépjen, s belőle is paleontomókus legyen. Aztán egyszer egy dinotojásból magába szippant valami krétakori füstöt, s egy órán keresztül hallucinálja a különböző, mára kihalt lényeket. Ha legalább szőke, nagymellű, hosszú combú lett volna miniszoknyában és tűsarkúban, biztosan jobban élveztem volna az oktató célzatú párbeszédeket és vontatott betéteket, de így kénytelen voltam egy olyan témáról készült filmet nézni, ami eddig sem érdekelt. Jól van, összegezzük ezt az egész IMAX-jelenséget. Tényleg elképesztő, ahogy érinthető közelségbe kerülnek a szereplők, és teljesen más élmény, mint egy szokványos mozi, de többet vártam tőle. Biztos a film silánysága rontotta el. Ööö… ájmekszes pornó nincs?

A “ne csak jó filmeket nézzünk” sorozat mai darabja egy thaiföldi-hongkongi film, ami már csak nyomaiban hasonlít a japán horrorokra (tudom, nem japán, de mint azt múltkor kifejtettem, nekem ez a kategória már egykutya). A műfajjal egyébként gondban vagyok, nem merném bátran állítani, hogy horror (holott mindenhol ez van feltüntetve), amolyan félős külsőbe csomagolt lelki tusa. Szokás szerint a filmelemzés helyett most is inkább elmesélem, miről szólt a Gwai wik (angolosan Re-Cycle).

Főszereplőnk, Tsui Ting-Yin egy igen helyre írónő, évekkel ezelőtt kidobta az őt sokáig bolondító pernahajder nős férfit, és most újabb regényére készül, mely a lélekvándorlással foglalkozik. Lakásában egymagában pötyögve hangokat hall, a papírlapok életre kelnek, a háttérben pedig egy hosszú, fekete hajú nő kummant (meglepő, mi?). Őt persze csak mi vesszük észre, nehogy már a főszereplő is rosszul érezze magát, f*ssunk csak be egyedül… Tsui Ting-Yin a hamvukba holt ötleteket a papírkosárba dobja, majd hirtelen ötlettől vezérelve sétálni indul a liftakna felé. A felvonó szerencsére közlekedik, és beszáll mellé egy kislány élőhalott nagyijával, akik Tsui Ting-Yin távozása után belesüppednek a padlóba. Hősnőnk kiér a parkba, ami eléggé lepukkant, ráadásul tömve van zombikkal. Itt pillantja meg először a hosszú hajú spinét, aki két másik szellemtársával üldözőbe veszi. Sikeresen átpottyan egy másik világba, ahol találkozik a “Bácsi”-val, aki elmeséli neki, hogy ez a hely az ő kidobott tárgyainak gyűjtője, minden ide kerül, amire neki már nem volt szüksége: az összegyűrt papírlapoktól a félkarú játékmackókon át a lemerült análvibrátorokig. Aztán a környezet Silent Hill-módra oszlani kezd, és Tsui Ting-Yinnek újra menekülnie kell. Egy monokróm erdőbe kerül, ahol akasztott emberek lógnak a fákról, majd szépen leereszkednek, és ötven centire tátott szájjal ordítanak rá. Ekkor lép a színre a “Kislány” faparipán, és együtt menekülnek tovább. Ő egy pihenő alkalmával elmeséli, hogy van valahol egy átjáró, ahol visszajuthat saját világába. Ennek indulnak a keresésére, taliznak újra a Bácsi kódnevű bácsival egy könyvtárban, zombik között osonnak egy hídon, majd egy anyaméhben kötnek ki, ahol százszámra lebegnek a különböző fejlettségi szinten lévő embriók, akik egy alkalmas pillanatban visítani kezdenek. Innen az elfelejtett halottak temetőjébe kerülnek, ahol a sírok mellett búsulnak azok a néhai emberek, akikre már senki sem emlékszik. Itt éri őket a hosszú hajú nő és hatalmasra duzzadt… serege. Már majdnem elkapják őket, mikor a Kislány haldokolni kezd, s ezzel minden gonoszt megállít. A végére kiderül, hogy ő Tsui Ting-Yin meg nem született lánya volt (aki az embriók között nevelkedett, s a végére elnevezi Ting-yu-nak), s feltűnik a Bácsi is, aki a nagypapa. Tsui Ting-Yin végülis hazajut, ahol rádöbben, hogy ő már egyszer otthon van, és gépeli a könyvet. Jó, hát ez nekem sem volt teljesen tiszta, valamilyen duplikálás lehetett, mert a lélekvándorlás ugyebár csak a halál után lehetséges.

Tudom, hogy nem igazán jött le ebből a mesélésből, de tetszett a film. Közel sem volt horror, inkább amolyan misztikus zagyvaság, de a szokásos “unalmas betétek” (amik kábé a film felét tették ki) ellenére mind a mondanivalója, mind a képi világa elképesztőre sikeredett. Ha felülemelkedünk a film korántsem kiforrott voltán (egy kicsit még dolgozhattak volna rajta), egy komolyan meghökkentő mozit kapunk, már-már David Lynch-es stílusút. Nekem tetszett. Éljen az újrahasznosítás, éljen a gwai wik!

A munkahelyemen van pár készséges kollega, akikkel jóban vagyok, s ahogy az ilyenkor szokott lenni, felajánlották a “küldd át az önéletrajzodat, hátha tudok valamit neked”-segítséget. Ezekből általában persze semmi nem lesz, csak végigolvassák, hol dolgoztam ezelőtt, felírják maguknak az emilcímem és a telefonszámom, hogy majd egyszer el tudjanak érni, ha szükség lenne egy otthoni defregmentálásra vagy vírusirtásra. Egy munkatársnőm azonban lelkendezve mesélte, hogy talált nekem valamit. Ahogy ő mondta: “nem a legjobb, de az első ajánlat megvan legalább”. A munkakör ismerős: rendszergazdálkodás, a pénz jelentős: havi 3000 dollár. A pénznemet meghallva félénken rákérdeztem, hogy ez vajon Amerikában van-e? Nem. Akkor tán Ausztráliában? Nem. Hát, akkor hol?

Kazahsztánban! A sivatag közepén, így a pénzt még csak elkölteni sem tudnám, maximum tevékre vagy egzotikus beduin ivós játékokra. Azt hiszem, még alszom rá egyet.  A kint dolgozás gondolatát azonban még tovább is fűzhetném. Minden reggel felölteném a szárimat és a burnuszomat, hátamra csapnám a Kalasnyikovot, és bebicikliznék a támaszpontra. Lehet, hogy fő feladatként valamilyen amerikai kompúterhálózatba kellene behatolni, ezért megbecsülnének a kintiek, de világméretű körözés alatt állnék, így nem jöhetnék haza, sem más, civilizáltabb országba. A sivatag közepén viszont nem tudnám mire elcsapni a pénzem, így az csak halmozódna. Hatvan éves koromra lenne egymillió dollárom, amivel nem tudnék mit kezdeni azon kívül, hogy megveszem a nyolcszázadik tevémet. Ennyire azonban nem lenne szükségem, így tartalékolnék, és egy adandó alkalommal valahogy visszacsempésztetném magam a kazah vízilabda-válogatottal, akik között csak akkor buknék le, mikor a vízbe merülés közben lejönne a több centi vastag púderréteg a karomról, és láthatóvá válnának a tetkóim. Azt hiszem, ezt még jól át kell gondolnom… Pedig milyen izgalmas is lenne Borat földijeivel mulatozni!

Tegnap ellátogattunk a Mangalica fesztiválra, de nem maradtunk sokáig, mert nem tetszett. Lehet, hogy voltak érdekes műsorok megjelenésünk előtt és után, de míg ott tartózkodtunk, csak sodródtunk a marha nagy tömegben, néha kiúsztunk egy-egy vásári bódéhoz a hömpölygésből. Vettünk mézet, vajkaramellát és székely tulipános fülbevalót, de kolbászért, sonkáért vagy bármi más malacságért már nem volt türelmünk sort állni. Élő cocákat is csak párat láttunk: egy pótkocsis teherautóban tárolták őket a vásár szélén. Szóval, többet vártam, nem tetszett.

Előtte azonban kirándultunk a Budakeszi Vadasparkba. Onnan már van képsorozatom, úgyhogy a tegnapi képeket nem publikálom. Az állatok még mindig jópofák, a park viszont rendezettebb lett, mint volt (vagy csak azért láttam most így, mert nem fájt a fogam). Van azonban ezeken a helyeken (ahol állatokat mutogatnak) egy visszatérő motívum, ami halálra idegesít. A gonosz hülyegyerekek. Akik azt hiszik, az állatok azért vannak ott, hogy hergelhessék és bosszanthassák őket. Tegnap is volt két kimondottan undorító kis féreg kint, láthatóan szülők nélkül. A farkasok ketrecénél álltak, kiabáltak, morogtak. Efelett még elsiklottam, de amikor az egyik teli talppal belerúgott a ketrecbe, ahelyett, hogy (jól megérdemelten) bevágtam volna az ordasok közé, erélyesen rászóltam, hogy “ezt k*rva gyorsan hagyd abba”. Akkor le is csillapodtak, de nem áltattam magam: biztos újrakezdték máshol, amikor nem voltam a közelben. Gratulálok a szülői teljesítményhez, igazán sok alázatot sikerült az állatokkal szemben beleverni a két kis fattyúba. Sajnos, senki nem szól rájuk, én pedig nem nagyon tudok mit tenni azon kívül, hogy nekinyomom a rácshoz, hogy a farkas pont elérje valamely puha testrészét, de akkor meg én vagyok a rossz. Kitaláltam hát a tökéletes megoldást, és a tervet elétek tárom. Nem védjegyes, bárki ellophatja, csak támogatni tudom!

Veszek egy kis tanyát a világ zajától messze, ahol sok állatot fogok tartani. Házi és vadon élőket, mindenfélét, melyek békésen megférnek egymással (jó, nem feltétlenül eresztem össze majd a rókát és a nyulat vagy a hollót és a sajtot). Ezen a kis tanyán saját és családjukból kidobott gyerekeket fogok nevelni, olyanokat, akikről már születésük után lemondtak. Megtanítom nekik az állatok iránti tiszteletet, és nagyon apró koruktól mindenféle harcművészetre fogom oktatni őket (ha nem én, hát, felfogadok öreg karatemestereket). Ezek a gyerekek már 8-10 éves korukban bevethetők lesznek, akkor indul útjára az első Állatokkal Szemétkedőket Regulázó Egység. Ez a vadasparkokat, állatkerteket és egyéb hasonló létesítményeket járja majd sorra, és felkutatja azokat a kölyköket, akik mocsok módon viselkednek a bentlakókkal. Ezeknek mindenki nagy megelégedésére lekevernek néhány taslit, arcukat sárba nyomják, fél pár kesztyűjüket átdobják a kerítésen. Kemény csapat lesz.

Tegnap a hecc kedvéért kértem online ajánlatot Gizire, mégis mennyit kellene perkálnom havonta, hogy ne féljek éjszakánként álomra hajtani a buksimat, miközben a drágaszágot valaki odakint feszegeti. Van ugyan benne kormány- és váltózár, riasztó, de sosem lehet tudni, ugyebár… Első blikkre havi 3500 nem tűnik soknak, de majd úgyis a helyszíni szemle dönti el, érdeklem-e a biztosítót. Szóval, kaptam egy visszaigazoló emilt, aminek a megfogalmazására fordíthattak volna egy nagyon picivel több időt is (illetve: durva, hogy ezt a neten is meg lehet már rendelni).

Ezúton visszaigazoljuk, hogy Ön, 2008-02-07 19:34:28-án(-én) portálunkon GUZ751 rendszámú gépjárművére, CASCO szerződés megkötését kezdeményezte.
Választott biztosító: Mai Casco Biztosítási Szolgáltató Kft.
Választott termék: Lopás

2005 novemberében, használtan vettem a D500-as Samsung telefont, és azóta szinte semmi bajom nem volt vele, bátran kijelenthetem, eddig ez volt a legjobb mobilom. Viszont már tavaly tavasszal megtetszett Istencsászárné fehér Sony Ericsson W850i-je, és amikor elküldte nekem, mert a régebben vásárolt Sagem-emet használta, örültem neki. Mivel a W850i kinti Vodafone-os volt, 15 fontért kikódoltatta, én pedig új szoftvert tetettem rá egy itthoni kisiparossal, akitől az is kiderült, hogy a teló rosszul van “kinyitva”, így nekem is spendíroznom kellett erre. Mikor már a gyári szoftver volt rajta, felfigyeltem rá, hogy a metróban sosincs térerő. Ez azért volt, mert 3G-n remekül üzemelt a készülék, de GSM hálózaton semmire nem volt hajlandó. Elvittem hát a Westendben található SE mintaboltba, hátha tudnak vele valamit kezdeni. Ez borzasztóan nagy hiba volt, s bár nem tudom, a nevezett cég mennyire van otthon a világ kevésbé fejlett országaiban, de könnyen lehet, hogy Bogotában vagy Ruandában hozzáértőbb szakembereket foglalkoztatnak, mint nálunk.

Elküldték a központi szervizbe. Én türelmesen vártam a megadott két hetes időintervallumban, aztán elkezdtem hívogatni őket (a szerviz egyszer sem vette fel, így mindig a mintaboltot zsibbasztottam). Sokadszori hívás után derült ki, hogy még hozzá sem nyúltak, de majd most! Újabb egy hét telt el, mire kitalálták: 30 ezer forint lenne a hálózati probléma kiküszöbölése, és akkor most rögtön neki is látnának, ha rábólintanék. Legyen. Megint két hétig nem történt semmi, közben egy-két naponta hívtam a mintaboltot, de ők alig hallhatóan csak a karjukat tárogatták szét. A szervizzel történt beszélgetésem óta eltelt három hét, mikor újra kapcsolatba léptek velem. Rosszul mérték fel a problémát, mégis nagyobb a gond (a “konkrétan?” kérdésemre nem tudott a nő választ adni), a javítási díj 85 ezer forint lesz. Nem, nem lesz. Kérem vissza. Négy nappal később már a kezemben is volt a telefon. Sajnos, átvételkor csak felületesen néztem át, ezért, mikor visszavittem bemutatóra a kisiparoshoz, kiderült, hogy már 3G-re sem képes a készülék, és a Sony Ericsson központi szervize egy vékony fóliát elszakított benne, mert valószínűleg csákánnyal akartak finommechanikai javításokat eszközölni. Egész egyszerűen barbár módon szétbarmolták, így a telefon már csak mp3 lejátszóként üzemelhet tovább. Mesélt pár rémtörténetet, ami szintén a Sony Ericsson szervizében történt, s a konklúziója az volt: direkt nem szerelik meg, hogy neked újat kelljen venned. Innen szórok átkot rájuk, eget nyitó, poklot nyitó átkot, ami… na, mindegy… legyen rossz nekik.

De mint a szájzárat kapott véreb, már nem engedtem az új telefon gondolatát, így a kisiparos szerzett nekem egy majdnem vadonatúj ugyanilyet feketében, garanciával, mindennel. S mivel az elmúlt igen hosszú időszakban semmi időm nem volt kitapasztalni a W850i semmilyen részét, csak nagy vonalakban pár szó: igen fejlett zenelejátszó résszel rendelkezik (amit valószínűleg sosem fogok használni), videóhívásra képes (ezt sem sűrűn), a bejövő hívásokhoz nemcsak képet, de videót is lehet rendelni, Bluetooth-on keresztül lehet vele a Media Playert és még néhány alkalmazást távirányítani. Nagyon bejön. A Sony Ericsson szerviz dolgozói pedig égjenek a pokol tüzén, ha kérhetem. Köszi.