1994 nyarán csapódtam ahhoz a rocker csapathoz, melyet sokan csak “vári banda” néven emlegettek, lévén a Budai Várban gyülekeztünk majd’ minden délután. Később átszoktattam őket (magunkat) a Rege presszóba. A banda fénykorában kábé ötven főt számlált, és tényleg nagyon jó volt velük lenni, rengeteget lógtunk együtt. Aztán 2000-ben kiszakadtam onnan bizonyos okok miatt (exbarátnő, mi más), s szinte minden kapcsolatot megszakítottam velük (aztán lassan mindenki elszállingózott) egészen pár hónappal ezelőttig.

Faró jó arc volt, hülyeség és közhely ilyet mondani, de tényleg mindenki szerette. Hétfőn kaptam a hírt, hogy meghalt. Az egykori nagy bandából csak tizenhárman jöttünk el a temetésre, és teljesen olyan érzésem volt, hogy marhára megöregedtünk, és ez már tényleg a banda vége, hogy csak temetéseken találkozunk. Faró halálának körülményei egy kicsit gyanúsak nekünk (baleset, persze), de nem kezdünk nyomozásba. Fura, de harminc évesen voltam először temetésen (eddig nem halt meg senkim, vagy túl kicsi voltam, hogy elvigyenek, no), és sűrűn nem is akarok járni, úgyhogy mindenki szíveskedjen utánam meghalni (azért egy 40-50 évet még kérek). A ceremónia református módon zajlott, s ha nem a ravatal mellett álltunk volna, szanaszét röhögtük volna magunkat a papok ének(nem)tudásán. Kérem, hogyha majd engem sirattok, ne klasszikus vagy egyházi zene szóljon a hangszórókból, hanem valami vidám (Toy Dolls, Manu Chao, Aurora), különben visszajövök, és seggbe rúgok mindenkit. Mikor azonban a koporsót lecsavarozták, majd a gyászmenet után a földbe süllyesztették (mindegyikünk egy szál virágot dobott a sírba), aztán hallottuk a föld kopogását, az borzalmas volt. Csak álltunk könnyekkel küszködve, összeszorított ajkakkal, és ha akartunk volna, sem tudtunk volna mit mondani.

A temetés után elhatároztuk, hogy lemegyünk régi törzshelyünkre, a Regébe. Egy fecske nálunk nyarat csinált: vettem egy üveg Kőbányait (nem is tudom, utoljára mikor, de anno mindig ezt ittuk), utána már (szinte) mindenki dobta a puccos kapuccsínót, Tuborgot, baracklevet, és igencsak fellendítettük a “Köbci”-fogyasztást aznapra. Sztorizgattunk Faróról és a bandáról, a régi, viselt dolgainkról, a bulikról, kirándulásokról, botrányokról, balhékról, s minden ugyanolyan volt, mintha el sem telt volna tíz év, megint a mi röhögésünktől visszhangzott a krimó Megbeszéltük, hogy ezután sűrűbben össze fogunk jönni, mert bárkivel bármi történt, mi azért egy csapat vagyunk még mindig. Csak pár órát voltunk lent, de mindenki jól érezte magát, mindenki boldog volt. Szerintünk Faró is.

Délelőtt 11-re voltam hivatalos a Budakeszi útra, a Budai Központi Bíróságra. A 409-es tárgyaló melletti kifüggesztett papíroson láttam, hogy másfél órát szánnak az ügyre. Istencsászárné helyett egy barátnője jelent volna meg – ha megjelent volna (mint később megtudtam, hiába is jött volna el, mert csak rokona képviselheti), így egymagamban lettem beszólíttatva a terembe. Az egész tárgyalás nem tartott tovább 9 percnél. Az amúgy igencsak csinos, kedves és empatikus bírónő magnóra mondta a tényeket: megjegyezte, hogy nem kérem a nyilvánosság kizárását (körbenéztem, de kettőnkön kívül egy fél paparazzi sem tartózkodott a tizenkét négyzetméteres szobában, úgyhogy kicsit komikus volt), egyeztettük az adatokat, elmeséltem két mondatban, mi vezetett ide. Mivel Istencsászárné oldaláról senki nem jelent meg, és még csak egy olyan nyilatkozatot sem tett, hogy egyetért velem, és tényleg válni akar (erről eddig bölcsen hallgatott a T. Bíróság, pedig párszor beszélt velük telefonon ő is, én is), a bírónő az egészet áttette február 27-re. Addigra vagy kell nejemtől egy papír vagy nekem kell egy tanút hoznom, aki igazolja, hogy ez a tényállás. Valószínűleg inkább a nyilatkozat lesz, sőt, én is fogok írni majd, hogy borzasztóan nem akarok megint két órát utazni 9 percért, így folytassa le a bírónő egymagában.

Azért vannak az életben tényleg könnyfakasztóan vidám dolgok, ilyen a XIII. kerületi rendőrkapitány, Kiss János altábornagy Ernő (még véletlenül sem volt ott Aradon, amikor kellett volna) esete. Nem mondom, hogy ingyencirkusz, mert azért keményen fizetünk érte, de ébredés után (nekem, hiszen ez volt az első hír a tévében, amit reggel hallottam) ezzel nyitni a napot tényleg nem semmi.

Arról van szó, hogy ellopták tőle a kocsiját, és összetörtek vele még három másik, parkoló autót. (Utána a tolvajok akkurátusan lezárták az kocsit, nehogy még valaki ellopja.) Biztosan nem az történt, hogy seggrészegen (belőve) elment kocsikázni, és nem tudta megfelelően kontrollálni húsos végtagjait. Node egy ilyen mesét kitalálni? Nem jelentette be, mert ilyen helyzetben még nem volt, összezavarodott (egy magasrangú rendőrtiszt? vajon mennyire alkalmas az ilyen, ha még a kocsilopás utáni teendőkkel sincsen tisztában?), és szerinte egy HASONMÁSA vezette a verdát, hogy lejárassa. Nakérem, ez már annyira szánalmas, hogy a nevetés helyetti bosszankodás helyett is csak nevetni tudunk rajta. Hogy ennyire hülyének vagyunk nézve. Komolyan ezt biztosan nem veszi senki. De poénnak kitűnő, nevetünk naphosszat. Köszönjük, Ernő!

Azt nyalánkságot már bele sem számolva, hogy a mai napon a fizetésem végére értem, s még van… uhh… nagyon sok nap december 9-éig, amikor jön a következő, igen muris hétnek nézek elébe. Még nincsen minden napra kacajra fakasztó programom, de szerdán lesz a válóperem, csütörtökön délután egy régi cimborám temetésére megyek, vasárnap pedig utolér a szülinapom, amibe az elmúlt pár évben már nem volt olyan kellemes belegondolni. Esetleg a hét többi napjára szervezhetnétek nekem nyilvános megszégyenítést vagy buszbalesetet…

Már két hete, hogy Panna velünk lakik, s kezdünk összebarátkozni. Minden nap kivesszük a ketrecéből, és foglalkozunk vele. Cserébe nem zörög egész éjszaka, és hagy aludni. A többi időt amúgy otthon tölti, és érdekes szokásai vannak. Úgy rendeztük be a kétszintes lakot, hogy alul van a nappalival összekötött hálószoba, felül a konyha az étkező. Amikor éppen nem sót nyal, felrohan a tálkájához, kikap valamit, és leszalad vele a bújójába. Saját magától lop a kis mocsok. Mostanság felköltözött az emeletre. Van egy nagyobb tálja, amibe a zöldséget, gyümölcsöt kapja. Beköltözött oda. Pár napja még csak kajálás közben üldögélt ott, tegnapelőtt viszont már felhurcolt magának egy halom forgácsot meg némi újságpapírt (olvasnivalót?), és naphosszat heverészik.

Ez itt az istencsaszar.hu cizelláltan erotikus férfiszakasza. Az alábbi kép már hónapok óta hever a gépemen, most itt az alkalom, hogy közkinccsé tegyem. Nincsen benne semmi durva, csak amolyan kellemesen gömbölyödő, szépen ívelt, finom vonalak. Ha van rá igény, szívesen tennék ki szabálytalan időközönként ilyen képeket. A legelsőt persze Szabinak ajánlva, aki nagyon guszta fotókat képes találni borzasztóan sok szabadidejében. Ha rákattintasz, nagyobb lesz (a kép biztos).

Kaptam egy üzenetet iwiwen. Teljesen megdöbbentem, de nagyon jól esett, tényleg és komolyan feldobta a napomat/hetemet. Még mindig nem tértem magamhoz. A jelek szerint már ovis koromban is csajoztam, ráadásul két nővel… Mi lenne, ha találkoznánk? Érdekes lenne a beszélgetés. “Mi történt veled, mióta nem láttalak? Mióta is? 25 éve?” Húbazmegdeöregvagyok…

Hát, nem tudom mennyire emlékszel az ovis éveidre, egy csoportba jártunk anno, a lilába, ha jól emlékszem! Ha akad otthon fényképed, akkor biztosan beugrik, hogy ki vagyok. De ugye rémlik neked a nevem vagy valami? Vagy lehet, hogy ez egyoldalú volt? Én nem úgy emlékszem, bár volt valami párhuzamos szál is a **** Katival. Mármint neked… Szépek az állatkáid! Meg a karod! Azért arra büszke vagyok, hogy már 5 évesen is jó ízlésem volt! Te voltál az első pasi az életemben!! Elő a fekete-fehér óvodás fotókkal! Mindig te voltál a párom!

Az áprilisi után szinte végig tűkön ültem/álltam/feküdtem/utaztam/ésatöbbi, hogy újra részese lehessek egy Kárpátia koncertnek. Ezúttal a Lángnál lényegesen nagyobb Körcsarnokban rendezték meg. Meglepő módon azonban itt a szervezettség korántsem volt olyan magasszintű, mint a tavaszi rendezvényen. A belépőjegyre 19 óra volt nyomva, a weboldalon 20:30-at jelöltek meg kezdési időnek, s mikor 20 óra körül befutottunk, már javában zenéltek mi pedig 20:36-ra értünk oda, pont időben. De ez még nem is lett volna nagy probléma, inkább a ruhatár telítettsége lombozott le. A kabátbeadásokat Kata intézte, aki most (másnap) mondta csak el, hogy mivel tele volt minden fogas, megkente 1500 ruppóval (atyaég, ennyi pénzt!) a nénit, hogy kerítsen a mi öt kabátunknak helyet. A büfének csúfolt, összetolt asztaloknál szintén nagy volt a fejetlenség. Biztosan árultak valaha dobozos sört is, mert valaki olyat szürcsölt, de jópárezer fős tömegre két sörcsapot számoltak két nem túl gyors kiszolgálóval, ami borzalmasan hosszú és lassú sorbanállást eredményezett, ráadásul a koncert vége előtt ki is fogytak a készletből. De sebaj, mert úgysem az alkohol miatt mentünk be (egy picit azért ittunk előtte), így jobban tudtunk koncentrálni a zenére. Az viszont fantasztikus volt. Sokkal jobb, mint az áprilisi. Volt persze néhány s*ggarc, de hát hülyék mindenhol vannak, még ők sem tudtak minket megzavarni a közös éneklésben és katarzisban. A végefelé láttuk, ahogy unokája egy roppant idős mamzlit gárdírozott, az nagyon megható volt. Összegezve: kár lett volna kihagyni a koncertet.

Fényképeket és videókat most is készítettem a telefonommal, és most is csak itthon tudatosult bennem, hogy teljesen használhatatlan lett az “anyag”. Legközelebb már tényleg viszek magammal normális fotómasinát. Akkor aztán megjátszhatjuk, amit most dokumentálás hiányában nem tettünk: Jekyl felugrik a színpadra, beleüvölti a mikrofonba, hogy “shalom”, majd a stagediving szabályai szerint a tömegbe veti magát. Előtte lehet majd fogadni, hány bakancslenyomat lesz az arcán, hány csontja marad egyben, eheh…

Munkába menet a buszon zsúfolódva és némiképp még ébredezve eszembe jutott egy eléggé zsibbasztó ötlet. Szerintem az egykori Nyugat íróihoz lehetne egy-egy kártyalapot (színt) rendelni, ezen szabály szerint néhány példa:

Babits Mihály treffet ér.
Füst Milán kárót ér.
Illyés Gyula pikket ér.
Móricz Zsigmond körtér.

Silence! I kill you! Thx to Godmode.