Ennek a posztnak eléggé nehéz nekirugaszkodni, de csak meg kell írnom. A helyzet az, hogy június 8-án érkeztem ide, teli reményekkel és tervekkel, aztán szépen lassan minden szertefoszlott. Az első ilyen az Istencsászárnéval való házasságunk végének tudatosulása volt, a második pedig a munkakeresés reménytelensége. Már a harmadik itt töltött héten azt éreztem, hogy haza akarok menni, annyira hiányzik otthonról minden, legfőképpen a barátaim. Tulajdonképpen majdnem egy hónapja vívódom, de most már pontot akarok tenni a végére. Megpróbáltam, nem jött be. Van ilyen. Ott rontottam el, hogy nyáron jöttem ki, hiszen ilyenkor szinte képtelenség bármilyen munkát találni, legalábbis nekem nem ment. Közben a család és a barátok mind azt mondták, hogy menjek, várnak, és ilyen érzéssel nem tudtam teljes erőmből az itt maradásra koncentrálni. Biztos vagyok benne, hogy vissza fogok jönni fél-egy-két éven belül újra, hiszen a munkán kívül minden nagyon tetszik itt – csak nagyon költséges. Holnap este már landolok is Ferihegy 1-en. Ajándékot nem vettem senkinek, ne is számítsatok rá, hiszen jó dzsentri módjára rengeteg pénzt elcsaptam itt, s még kábé 200 ezerrel mínuszban is vagyok. Így sikerült, ez van. Péntek este Bölcső?

Megérkeztek végre a képek a srácoktól a londoni hétvégéről. Nem akarom külön kipakolgatni, a nagyját úgyis megnézhetitek DW képtárában, csak egyet mutatok meg. Mert igazából eddig senki sem tudta, hogy leszbikus vagyok…

Felhívtam a darkshopot, de nem volt bent Aga, más pedig nem tudta megmondani, hogy milyen eredményt értem el a tesztnapon. De ettől a hívástól függetlenül tegnap már summáztam magamban az elmúlt hónapok eseményeit, és elhatározásra jutottam. Ezt bővebben kifejtem este vagy holnap. Most megyek városnézni.

Update: Mégsem. Vagy mégis. Nem tudom. Megint össze vagyok zavarodva, minden összefügg mindennel, és eléggé nem tudom most kibogozni. De semmi sem biztos. Mindenesetre voltam a Natural History Museumban (majd teszek fel képeket, ha lesz kedvem), amitől kissé többet vártam, és betértem a lakhelyemtől nem messze lévő magyar pékségbe, vettem baconos és virslis croissant-t meg valami mákos cuccot. Végre normális kaja.

Reggel frissen kipattantam az ágyból, készítettem két szendvicset ebédre, majd pár perc séta után felszálltam a buszra, amivel 25 perc utazással Camdenben voltam. Onnan ismét pár perc talpalás múlva már bent is voltam a boltban. Én érkeztem elsőnek, de hamarosan befutottak a többiek is. Mint később kiderült, az üzlet tulajdonosai görögök, és egy litván (asszem litván, nem értettem nagyon, mert eléggé selypített) csajon és rajtam kívül mindenki lengyel. Az objektum alsó részét, kábé 200 négyzetmétert védtünk be öten, mint a Commandosban a nácik, szinte látni lehetett a sugarat, merre nézünk. Tulajdonképpen több dolgom nem volt, mint ezen a területen mászkálni, figyelni és segíteni a vásárlókat, és rájuk szólni, ha enni, inni vagy fényképezni akartak. Kicsit unalmas is volt, és az első óra után leszakadt az álldogálástól a lábam és a derekam (leülni tilos), de hamar megszoktam a fájdalmat.

Viszont olyan arcok járkáltak köröttem, hogy az minden pénzt megért. Nem-, kor- és rasszbeli hovatartozástól függetlenül szinte majdnem mindenki extrém ruhákat és extrém helyekre lőtt pirszingeket viselt, de a legdurvább egy 50 körüli fickó volt. Kopasz feje minden négyzetcentije tetoválva volt (az arca is), fekete neccpólót és fekete lakkszoknyát (!) viselt a térdig érő, 20 centis talpú csótányroppantó bakancsához. Ehhez kiegészítőként még egy tüskés lakkhátizsákot hordott a hátán. Az ebédszünet fél óráját a lengyel Michallal (minden lengyel fickó Michal?) és a litván (litván volt?) Küllivel töltöttem a parkban. Amúgy a hajam egész nap kibontva lengett (egyszer be is akadt egy bugyiba, és lerántotta az állványról), a ruházatom pedig a zoknit leszámítva a tegnapi volt (se nem büdös, se nem koszos – és más fekete ruhám nem volt). Rögtön meg tudtam állapítani, ki a magyar – aki nevetett a pólómon (“normális ember nem közösül állatokkal”). Szóval, a hajamat rengeteg nő megdicsérte, többen mondták is, nehogy le merjem vágatni, de azon még én is meglepődtem, amikor azon két spanyol(ul beszélő) lány egyike, akiknek segítettem harisnyát válogatni, az üzletből kifelé menet megragadta a karomat, és odahúzott magához, az orcáját puszira nyújtva (mindent a vevőért, mi?).

A fizetésről. Próbaidő alatt, ami tőlem és tőlük függően 1-2 hét, napi 30 font, utána 5,50 óránként. Ha akarom, adózom utána, de akkor kevesebb, ha akarom, nem. Dolgozhatok heti 6 napot is, napi 9 órát. Amúgy már napközben megkaptam a jövő heti beosztásomat, csak a nap vége felé közeledvén Aga (a boltvezető-helyettes főboszorkány) odajött hozzám, hogy van más jelentkező, holnap inkább ne menjek, pár napon belül hívnak, ha kellek. Pedig láttam basszus, amikor a csajszi (a jelentkező) tölti ki azt a papírt, amit én is szerdán, még bíztatóan mosolyogtam is rá, pedig akkor kellett volna berúgnom a bakancsok közé.

Na, ennyi a lényeg. Marha fárasztó volt, de eléggé hamar lepergett a 9 óra, és kaptam 30 fontot. Nem tudom, kellek-e nekik, mindenesetre felhívom őket hétfőn (hátha ezúttal a telefonszámomat is elvesztik). Tetszik a hely, a kollegák jó fejnek tűnnek, érdekes emberekkel találkozom, és imádom Camdent. Ja, kakasvér sajnos nem volt. Lehet, hogy próbaidő alatt nem adnak.

Tegnap hajat mostam, s ilyenkor még az alapbeállításnál is jobban nézek ki (hehe), kibontott, s*ggig érő loboncomat többen is megdicsérték ma az utcán (általában középkori középkorú feka nők). Mivel sok teendőm mára sem volt, úgy gondoltam, beugrom a darkshopba, mintha éppen arra kóricáltam volna, s tudakozódom a felvételről. Kivételesen tetőtől talpig fekete ruhát öltöttem magamra (megint tomketes pólót – a normális embereset), minden gyűrűmet az ujjaimra húztam, kibontottam a hajamat, majd irány Camden! A boltban már előre üdvözöltek, és sajnálattal ecsetelték, hogy akartak hívni, de elvesztették a CV-met. Sebaj, adtam nekik másikat. Megkérdezték a véleményemet egy próbanapról, és már bent is akartak tartani, de kiegyeztünk döntetlenben: holnap reggel 10-kor ugyanott. Este 6-ig húzom majd az igát. Szerintem innen már csak egyetlen lépés, hogy felvegyenek. Ha meg lesznek elégedve velem, és nem követek el valami szarvashibát (például Modern Talkingot rakok a CD-be full hangerőn vagy elkezdek a szomszéd üzletben piros, tűsarkú topánkákat próbálgatni), már nyert ügyem is van. Kakasvér, jövök!

Nem, még nincsen munkám, s ezen a mai történet sem változtat, de elmesélem, mert jópofa. Ma egy kicsit lófráltam Camdenben, és mikor megláttam a Dark and Punk Shop kirakatában a “work wanted” táblát, rögtön lecsaptam rá. Ha láttál otthon darkshopot, szorozd meg ötvennel, olyan. Van ott a 20 centis talpú, térdig érő bakancstól boszorkánysipkáig mindenféle extrém felszerelés. Nem vagyok az ilyen jelmezeknek feltétlen híve, de szórakoztatnak. Kitöltöttem a jelentkezési lapot, amin néhány fura kérdés is volt, amikre őszintén és/vagy némi nyalással feleltem. Például: mik a kedvenc filmjeim (beírtam – ami végülis félig igaz – hogy minden, ami vámpíros), kedvenc zenekarom (Toy Dolls, Motörhead – az Aurorát biztosan nem ismerik), mit szólok Tim Burtonhöz (láttam pár filmjét, és csípem nagyon), szeretem-e Marilyn Manson muzsikáját (megvan az összes albuma, a kedvencem a Holy Wood és a Golden Age). Mikor leadtam a papírt, az eladólány megjegyezte, hogy a Motörhead tényleg remek (van ízlése), és hogy Magyarországról rengeteg vámpírhistória származik. Majd szólnak telefonon, sok a jelentkező. Nem hiszem, hogy felvesznek, lévén most kivételesen nem a combközépig érő lakkbakancsom és a neccpólóm volt rajtam (hanem a g*cinyuszis), és reggel elfelejtettem hófehérre sminkelni arcomat némi vércsík díszítéssel, de heccnek jó volt, a hely hangulatos. Ha mégis felvesznek, szivornyának öltözöm, és munkaidő után kakasvért kortyolgatok majd a kollegákkal a közeli temetőben…

Éjjeli 2-re lettem kész a pakolással, de a bőröndöt csak reggel csuktam be, s ekkor szembesültem vele, hogy megközelítőleg 40 kilogramm a súlya, amit remek lesz majd cűgölni a metrón. Az is volt. Istencsászárné elkísért engem, együtt kerestük meg új lakóhelyemet, majd összevásároltunk az ő kontójára egy halom romolhatatlan élelmiszert, majd visszakísértem a Holborn megállóig. Közben evett gofrit egy belga kajáldában, ahol magyar lány az eladó. Hazafelé a metrón a nagy tömegben elájult egy feka kislány, az utcán tőlem tíz méterre csaptak egy el robogóst, zajlott az élet.

Pár szóban az új helyről. A Turnpike Lane – Seven Sisters – Manor House állomások metszéspontjában lakom. Kívülről semmi különös nem mutatkozik a házon, belülről már egy kicsit lehangolóbb, ezért ezúttal nem is fogok fotósorozatot készíteni. Mostani szobatársam egy héten belül lelép, helyette egy lány jön, de a mellettem lévő szoba egy fickója (aki lenyúlt egy szál cigire, majd gandzsát tekert belőle – jó, hogy az ilyenekhez én öreg vagyok, maradok masszív alkoholista) szerint akkor én majd felköltözöm az emeletre egy másik fickó mellé a mostani, utcára nyíló ablakú szobából. Amúgy ugyanannyiba kerül, mint a chiseldoni félszobám, csak itt van 5 megás internet is, és mégis 25 percnyi metrózásra van London központjától. A környék a többiek szerint eléggé nyugalmas. Fehér embert alig látni, túlnyomó többségben indiaiak, fekák, arabok és törökök kószálnak az utcákon (és nagyon sok török bolt van).

Megérkeztem. Egy kicsit félelmetes egyedül egy ilyen kismalacnak a nagyvárosban, de nem besz*rni, biztosan jól fogom érezni magam. A melóról (melókeresésről) addig nem fogok írni, amíg nincsen valami kézzel fogható. Egy hónapom van rá. Szerencse fel!

London csodálatos. Néhány apró (annyira nem is apró) bosszantó dologtól eltekintve nagyon tetszett, imádom. Az eddigi, ottani nőkről alkotott véleményemet most egy huszáros vágással végleg áthúzom. Köszönhetően a borzalmasan nagy turista-áradásnak, minden ötödik nő nagyon jól néz ki, de minden harmadik szódával elmegy. Mintha egyfolytában öntenék le őket a világ minden tájáról érkező dömperek, csak özönlenek a bombanők, s újdonsült ismerősöm szerint mindenre kaphatók is. Mellesleg az angolok közül is igen szép számmal kerülnek ki jó bőrök, valamit manipulálhattak az elmúlt félévben a génállománnyal, vagy feljavító vegyianyagot adnak az élelmiszerekhez, nem tudom. De jó.

Szóval, sikeresen megérkeztem időben, a cunami elvonult, s a srácokkal is hamar összefutottunk. Első utunk Camdenbe vezetett, ami amolyan bohém-negyed benyomását keltette bennem, olyan arcok fordulnak meg ott tucatszámra, hogy én a befont, hosszú hajammal, kivarrt karjaimmal és STFU-pólómban szürke egérnek éreztem magam közöttük. A Martens-shop iránymutató tábláját például azok az igazi, lepukkant, biztosítótűs punkok tartják a metró kijáratánál, akik a földön fetrengve váltják meg a világot. Míg DW sapkát, Szabi szupermenes övcsatot vásárolt, erősen eljátszottam a gondolattal, hogy veszek egy western-kalapot, de a 65 fontos ár ténye legyőzte kalandvágyamat. Betértünk egy terasszal ellátott étterembe, ahol a fiúk összeismerkedtek (azért ők, mert nekem akkor még nem volt készpénzem, ezért a helyet foglaltam odakint) a pultosként dolgozó magyar Jankával. Megettük a hamburgereinket, fejenként három sörrel béleltük ki a helyüket, majd felkerestük Szabi egykori évfolyamtársát, Bandit, aki három hónapja él itt, és egy Cafe Nero csapatát erősíti. Innen a már lefoglalt hostelbe metróztunk, becsekkoltam, és elfoglaltam ágyamat a hatodik emeleten, egy kilencágyas lik egyik felső priccsén, két emelettel Szabiék fölött.

Kis pihenés után indultunk vissza a Neroba, ahol megvártuk, míg Bandi bezár, közben röpke 25 perc alatt 19 limuzint számláltunk meg. A Soho felé vettük az irányt, ahol be is ültünk egy szimpatikus pubba, majd néhány Staropramen mellett (mit igyon a magyar Angliában, ha nem cseh sört) megvitattuk az élet nagy dolgait, és megtudtam Banditól, milyen trükkel kaphatok 100%-osan állást egy Neroban, ha minden kötél szakad. Mivel minden csárda éjfélkor bezár, így minket is kitettek, mi pedig szélmalomharcba kezdtünk, hogy találjuk egy kis alkoholt. Night clubba nem akartunk menni azok drágasága miatt, a boltokban pedig szintén nem árultak ilyen időben sört. A Soho egyébként nagyon nagy hatással volt rám. Csak úgy áramlik a tömeg, mindenki felszabadult, elképesztően jó a hangulat, egyszer mindenkinek ki kell ide jönnie mulatni (ha van fölös százezer forintja). Sajnálatos módon nem találtunk semmilyen beülős helyet, de közben összeismerkedtünk két honfitársunkkal, Norbival és Ágival, akik szintén italozni akartak, immáron hozzánk csapódva. Volt egy utcai piszoár, amit először igen taszítónak és mulatságosnak tartottunk, de aztán mi is kipróbáltuk. Az utca közepén négy piszoár van egymásnak támasztva. Úgy néz ki, mint egy nagy süvegcukor (csak a tartalmát nem nyalnám meg), és olyan érzés, mintha a legnagyobb tömegben egy fát vizelnél le. Érdekes. Ezen az éjszakán történt még két dolog, amit visszagondolva eléggé ciki és kellemetlen elmondani, de megosztom veletek a történelmi hűség jegyében. Az egyik az, amikor a videóból jól ismert félbolond szavait ordibáltunk ismételtünk hangosan órákon át (hatalmas Erdei, Papp Laci kettő, leütötte, mint a büdös sz*rt), a másik pedig az Oxford Streeten történt. Ez ugyebár az egyik legnépszerűbb és legelitebb utca Londonban. Nekünk már megint nagyon kellett vizelnünk, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve hárman körbeálltunk egy utcai szemetest, és adtunk neki, miközben a tömeg hullámzott köröttünk. Ühüm. Hajnali 2 környékén meguntuk a kocsmakeresést, és hazaindultunk busszal. A megállóból nem vittük haza azt a két csini, erősen betintázott német csajt, akiket gond nélkül elszállásolhattunk volna éjszakára, hanem nyugovóra tértünk.

Vasárnap hajnali 3-kor aludtam el a 40 fokos hőmérsékletű szobában, de 7-kor már ébredtem is, mert a szomszéd ágyon már molyolt a kínai-európai mixelésű attraktív lány, és a többiek (két francia lány, két muki Los Angelesből és egy kínai pár) is kezdtek ébredezni. Ez a hostel amúgy jópofa hely. Nekem kimaradt az életemből a kollegista életmód, de meg tudnám szokni. Megvártam, míg DW-ék is öntudatra ébrednek, mint a Skynet, majd nekivágtunk a városnak. Voltunk rengeteg helyen a Trafalgar Square-től a Buckingham palotán át (ahol valami díszszemle volt) a Towerig, és a lábainkba ólom került. Mivel felújítások miatt jónéhány tube station le volt zárva, éppenhogy elértem a buszt Swindonba. Onnan ugyebár már nem jött busz Chiseldonba, ezért egy taxis hiéna hozott haza a szokásos díj duplájáért (15 font – hah, Londonba oda-vissza volt 13).

Nagyon jó volt a hétvége. Fényképezőgépet nem vittem magammal, majd a srácok fotóiból csemegézem. Financiálisan kissé megviselt, le sem merem írni, hogy a szállodával, utazással, sörökkel és napközben vásárolt üdítőkkel, kajákkal 130 fontomba került, ami rengeteg pénz. De egyszer élünk. A sárga földet most sem sikerült még csak megközelítenem sem, de jól éreztem magam nagyon. Éljen London, éljenek a magyarok és éljen Erdei, Papp Laci kettő, aki leütötte, mint a büdös sz*rt!

Holnap reggel fél 9-kor már a London felé tartó buszon fogok ücsörögni és rántott húsos szendvicset majszolni bágyadtan nézelődni, majd két órával később befutok a Victoria Coach Station-re, hogy utána egy másfél napig tartó túrázáson vegyek részt Darthwalkkal és Szabival. Felvetődött bennem is a gondolat, mint közületek egyesekben, hogy akkor miért nem holnap költözöm fel véglegesen (mert a királynő csak nem jött), hiszen sokkal egyszerűbb lenne, mint két utat megtenni a pár napos időintervallumon belül. Nos, ennek igen prózai az oka, így nem öntöm versbe. Igaz, hogy keddtől van csak lefoglalva a szállásom, de meg tudtam volna húzni magam (na, nem úúúgy) már szombattól, csakhogy ugyebár lefoglaltam (csak még nem fizettem ki) már egy hónapja a szállást abban a hostelben, ahol cimboráim is megszállnak. Ha viszont én teljesen máshol laknék, konkrétan London külsőbb kerületében, akkor attól tartok, hogy a (remélhetőleg) fergeteges mulatozás után egyedül nem találnék haza erősen felfokozott alkoholos befolyásoltság alatt, és nem lenne vicces mérföldeket gyalogolni az ellenkező irányba, sem taxival furikázni. Így viszont van esélyem rá, hogy ők igaz barát módjára magukkal vonszolnak, ha vége a bulinak (úgyis oda fogom gyorsbilincselni magamat hozzájuk). Ami egyébként a piázást illeti, karrierem végét járom, ugyanis az elmúlt félévben bármennyire is törekedtem rá, nem tudtam a sárga föld közelébe kerülni, pedig most még okom is lenne rá. Remélhetőleg Bacchus a kegyeibe fogad, és jó lesz a muri. Pár nap múlva beszámolok róla. Kalandra fel!

Update: Most hívott telefonon Csaba, akinek délután indult volna haza a gépe a Heathrow-ról, hogy képtelenek voltak kimenni a reptérre, az autópályán mérföldes sorok állnak, de szerencséjére törölték a járatát, így anyagi ráfordítás nélkül holnap újra megpróbálja. Mesélt arról is, hogy Londonban katasztrofális a helyzet, mindent elöntött a víz. Remélem, az én buszom azért elindul oda reggel, és minden rendben megy majd, mert búvárruhát nem pakoltam a hátizsákomba…

Egy valamiért azért tutira lehet most engem utálni, de én nagyon élvezem a helyzetet. Éljen Anglia!