Elröppent hamar ez a négy hónap (fenét!), s Istencsászárné – ha csak alig két hétre is – hazatér. Pár óra múlva landol (a repülőgépe) Ferihegyen. Éppen ezen okból kifolyólag szabadságot vettem ki a melóban, s azt sem hiszem, hogy a szokásos rendszerességgel fogok jelentkezni az istencsaszar.hu-n. Azonban, ahogy Angliában jártunkkor hosszú beszámolósorozatot tártam elétek, nem tartom esélyesnek, hogy most ilyennel fogok szolgálni, hiszen Istencsászárné elutazása óta nem épült sok nevezetesség és műemlék Budapesten, ezért a városnézést kihagyjuk.

Meg kell viszont említenem ezzel kapcsolatban valamit. Ma felhívott telefonon egy régen látott, kedves barátom, aki az istencsaszar.hu-n többször is nevesítve volt, de most számotokra lényegtelen okból nem akarom felfedni kilétét, s beszélgetésünk csónakjának egyéb vizeken történő siklása mellett mintegy mellékesen szinte megrovott az angliai kalandok leírásának módja miatt. Elmesélése alapján pár barátnőjével, akik szintén olvassák ezt az oldalt, válságstábot alakítottak, és statáriális bíróság elé akartak ráncigálni. Mert az ugyan rendben van, hogy szép és érdekes az ország, de egy szóval sem említettem azt, hogy milyen volt a találkozás Istencsászárnéval, szöktek-e könnyek a szemünkbe, milyen hevesen és hangosan dobogott a szívünk, felbukkantak-e a fejünk körül rózsaszín pillangókkal kergetőző aranyhangú pacsirták. Hiányolták a romantikát. Meg kell, hogy nyugtassak mindenkit, minden a legnagyobb rendben volt és van, csak ezen része kettőnk történetének nem tartozik a nagyobb nyilvánosságra. Idézhetnék Szécsi Pált (igen, tudom, hogy ő nem írta, csak énekelte), hogy “a távollét olyan mint a szél, a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja”, de miért is tenném? Legyen elég annyi, hogy terveink szerint életünk maradék 600-800 évét együtt fogjuk leélni (hamarosan földrajzilag is közelebb). Igen, rózsaszín pillangókkal kergetőző aranyhangú pacsirtákkal körülvéve.

Felhasználó levele:

Jó napot!
Ha floppyra akarom másolni a filmet, megnyomom a “paste” gombot, és akkor megjelenik nekem egy szöveg, hogy a floppyn nincs elég hely. Ezután megnyomom hogy “paste shortcut”, és akkor a film már ráfér. Probléma csak akkor van, ha más PC-n akarom elindítani, ugyanis akkor megjelenik, hogy nem találja a filmet, ugyanakkor az én számítógépemen a floppyról normálisan el tudom indítani. Mi lehet a gond?
Köszönöm, Böbe

Hotline válasz:

Kedves Asszonyom!
A válltáskájába nem tudja belegyömöszölni a bundáját. Egy cetli, melyre fel van írva, hogy a bunda a szekrényében van, viszont belefér. Tehát, ha otthon van, és elolvassa a válltáskában lévő cédulát a felirattal, hogy “a bunda a szekrényben van”, akkor azt ott meg is találja. Rosszabb a helyzet, ha a barátnőjénél van, előveszi a cédulát, és ott olvassa el, hogy a bunda a szekrényben van. A barátnője szekrényében viszont a végtelenségig keresheti, a bundája biztosan nem lesz ott…

Magyarázat:

Válltáska – floppy
Bunda – film
Cédula – “shortcut”
Szekrény – számítógép
Moly a szekrényben – vírus
Szomszéd a szekrényben – hacker
Szolgálati útról hazatérő, szekrényt átvizsgáló férj – BSA (Business Software Alliance)

Először is hadd gratuláljak a tehetséges kiadványszerkesztőnek, másodsorban pedig képzeljük magunk elé a szóban forgó hirdetésnek helyet adó újságot még nem látott, örömmámorban úszó anyukát, aki lelkendezve meséli a szomszédasszonynak: “Irénkém, a legközelebbi Ósanos újságot szerezzétek meg mindenképpen, Adrika végre benne lesz, egy királykisasszony-jelmezt visel, és a ruha pompásan illik az arcocskájához!”

Ne aggódj, nem lesz az istencsaszar.hu videóblog, csak megmutatok egy újabb kivágott jelenetet a Borat-filmből. Nem mondom, hogy az eladó helyében belöktem volna a kazahot a sajtok közé, de egy huszárvágással lezárhatta volna: “ez mind sajt”. Hja, amerikaiak…

Mivel az Átok első része nagyon tetszett, úgy gondoltam, hogy a folytatást is moziban kell megnézni, nem pedig valami kamerás verzióban vagy megvárni, amíg kijön DVD-n. S mivel eléggé otthon vagyok a japán horrorfilmekben, joggal sejthettem, hogy egy remake sokkal élvezetesebb lesz, mint az eredeti, mert az amcsik aztán tudnak. Tévedtem.

Az Átok – The grudge 2 ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Buffy kórházba kerül, miután sikeresen felgyújtotta az elátkozott házat. Őt látogatja meg Amerikából odarepült húga. A cselekmény (már ha van ilyen) három szálon fut, melyek látszólag egyáltalán nem fognak soha összefonódni, viszont sikeresen átvették a japánoktól a módszert, mely szerint össze-vissza ugrálnak az időben. Ezt a Mementón kívül még egyetlen filmnél sem tudtam tolerálni, és nem most fogom elkezdeni, mert roppant béna módon oldották meg. A lényeg, hogy ezen három szál összes mellékszereplőjét sorban leöldösi a mindig újabb és újabb helyekről (zuhany, paplan, filmelőhívó tálka) felbukkanó, bánatos bociszemekkel bambuló Kerregő Anyu (akinek most a nevére is fény derült: Kayako), s ebben hű társa nyávogó fiacskája, Toshio (akit – minő borzalom – ezúttal már nem a bevált, kategóriájában (Halott Nyávogó Kisfiú) világhíressé lett Yuya Ozeki, hanem egy új srác, Ohga Tanaka alakított). Kiderül továbbá, amin évek óta filózott mindenki ismeretségi körömben: Kayako azért ad ki kerregő hangot gyilkolásai közben, mert anno a férje elörte a nyakát. Szuper egy fejlemény, mi? Persze, Buffy testvére viszi a fő vonalat, ugyanis meglátogatja Kayako anyját, aki amolyan ördögűző-féle (persze, nem a belvárosban lakik, hanem egy Isten háta mögötti, ködös erdő közepén), s elmeséli, hogy annak idején a kis Kayakoba zárta a pácienseiből kiszedett démonokat. Ennek tükrében kicsit szégyellem is magam, amiért arról panaszkodtam nektek: az én Anyám nincsen tisztában születésem és gyermekkorom körülményeivel. Végülis a napi adag krumplipüré és finomfőzelék helyett gonosz szellemekkel is tömhetett volna, így most szerencsésnek érzem magam. A 800 perces film (csak 95? akkor nekem tűnt iszonyatosan vontatottnak) megcsúfolja az előző rész összes szívmegállító jelenetét, semmi újat nem tudtak mutatni. Ha egymás után adták volna le őket, nem tudtam volna megmondani, hogy végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Ráadásul itt is mindenki (Kerregő Anyun és Nyávogó Toshion kívül) meghal a végére, úgyhogy nem kizárt a harmadik Átok. Az amerikai filmeseknek pedig sikerült végre ezzel a remake-kel sutba vágniuk eddigi módszereiket, és átvenni a japán hagyományt, mely szerint a horrorfilm csak unalmas és kis híján nevetséges lehet. Csak gratulálni tudok.

A poszt végére összeszedtem az istencsaszar.hu-n eddig bemutatott összes japán (kategóriájú) horror elemzését. Csak úgy, hogy egy helyen legyenek. Kronológiai sorrendben visszafelé.
Fertőzés
Sötét víz
Ju-on: A harag 2
Ringu 0 – A születés
Ju-on: A harag
Ringu 2 – A félelem
Kör 2 (remake)
Átok – The grudge (remake)

Ahogy Godmode az imént megjegyezte: “most olyan jól elbeszélgetős, világmegváltós az istencsaszar.hu”, ezért kis könnyedségnek felteszek egy videót, amit az utóbbi napokban ronggyá néztem. Ez is a Borat-filmben volt eredetileg, csak kivágták a végső verzióból. Vallási és ideológiai meggyőződéstől függetlenül daloljunk együtt (a mellesleg zsidó) Sacha Baron Cohennel!

Lehet, hogy ez a poszt egy kicsit megint ömlengős lesz – hát bocs, mostanában ilyen hangulatban vagyok. Az történt, hogy nem sokkal elébb jöttem haza JaMaNéktól egy kis esti sörözgetés és horrornézés után, s miközben a tőlünk egyetlen megállónyira lévő távot megtettem, elhaladtam egykori általános iskolám előtt, feltekintettem akkori osztálytermem ablakaira, s előtörtek a régmúlt emlékei. A sarkon befordulva feltűnt házunk sziluettje, s eközben eszembe jutott a nagyon régen megénekelt, de azóta többször feldolgozott Zárai-Vámosi dal, a Járom az utam, szinte belém hasított a szentimentalizmus, s majdnem könnyek szöktek szemembe. Mert én itt születtem, ez a hazám. S szerintem ezt tényleg csak az értheti meg, aki születése óta ugyanott él. Harminc éve itt lakom, ide jártam óvodába, általános iskolába, gimnáziumba, ide jöttem haza a bulik után, innen indultam dolgozni, az esküvőmre, itt volt Marci bácsi és felesége boltja, aki gyerekkoromban 50 fillérért adott egy darab cukorkát. Itt sosem bántott senki, itt mindig biztonságban voltam. Mert ez az én környékem. Mert itt itthon vagyok. Azt hiszem, ha kell egy okot találni, hogy bármennyire is vágyom rá, miért nem fogom sosem egyetlen más országban sem otthon érezni magam, hát ez az. Mert itt minden utcát, minden sarkot ismerek. Mert én itt születttem, ez a hazám.

Járom az utam, macskaköves úton,
A léptem kopog esős éjszakán,
Az ütött-kopott utcák nevét tudom,
Mert én itt születtem, ez a hazám.

Itt kísért anyám iskolába, szegény,
Ott volt a szeme mindig kisfián,
Itt minden emlék múltam hozza felém,
Mert én itt születtem, ez a hazám.

Írtam az előbb egy posztot arról, hogy vajon a Teremtő direkt balanszírozta-e el ennyire emberi sors és sors között magát, hogy miért vannak ekkora különbségek, s tényleg van-e annak értelme, hogy valaki 50 évet végigdolgozik, aztán hónapról hónapra és száraz kenyéren “él” tovább, de a gondolatmenet végére annyira elszomorodtam, hogy inkább letöröltem az egészet. Azt hiszem, nem tesz jót a lelkemnek, ha meg akarom váltani a világot, s rendre elbukom annak igazságtalan voltán. Ennyire mélyen mégsem akarok szántani, ezért vegyünk inkább egy könnyedebb példát, engem. Pár éve azt vettem észre magamon, hogy rendre megunom a munkahelyeimet. Egy ideig jó is, tetszik is, aztán lassan előjönnek a hibák, hogy miért hülye ez meg az, hogy miért unalmas és monoton az egész. Ugye, veletek is így van? Ha nem is undorral, de mérhetetlen apátiával ülök be a kocsiba reggelente (pedig heringként zötykölődhetnék is másokkal – szerencsés vagyok, hogy választhatok), hogy cirka 10 órával később ugyanott szálljak ki belőle, sokkal fáradtabban, s azzal a tudattal, hogy ma sem tettem semmit a világért, csak még egy nappal közelebb kerültem az aktuális fizetésemhez, amiből hónap közepére nem marad semmi. Itt van a kutya elásva. Magyar viszonylatban nem keresek rosszul (egy pedagógusi zsebpénz dupláját), de mégsem elég semmire. Pedig nincsenek nagy kiadásaim. De valahogy mégis elmegy a pénz. Nem akarok úgy élni, hogyha kedvem támad venni egy kabátot, akkor már koplalni fogok a hónap maradék részében. S mégegyszer hangsúlyozom: tulajdonképpen nincsenek nagy kiadásaim. Nem kell lakáshitelt törlesztenem, nem kell gyerekeket ruháznom, nem kell óriási villany- és fűtésszámlákat befizetnem. Csodálom azokat a családokat, ahol az én fizetésemből öten elélnek. Komolyan. Visszakanyarodva az én problémámra viszont csak van megoldás. Többet kell keresni. Ennyi. Mert ugyan bármilyen munkahelyem lesz a jövőben, egy idő után mindenképpen bele fogok fásulni, viszont ezt sikeresen tudná ellenpontozni egy olyan kereset, amiből a fent említett dolgokat finanszírozni tudnám (lakás, család). Abban viszont biztos vagyok, hogy Magyarországon már a tűréshatáron vagyok, vagyis: ilyen felkészültséggel többet nem fogok keresni. Marad hát a szerencsejátékon nyert hatalmas vagyon, vagy külföld. Akárhol. Ahol több a fizetés, vagy ahol olcsóbb az élet. Mert lássuk be: nálunk ez a kettő nagyon nincs összhangban. Nem akarok híres és borzasztó gazdag lenni. Egy kis házat akarok kerttel, amiben rohangálhatnak leendő gyermekeim, és egy olyan hűtőszekrényt, amiben mindig van ennivaló. Szerencsét kell próbálni, s ha nem jön össze, még mindig állhatok öregkoromban sorba csirkelábért. Azt hiszem, nagyon régen írtam össze ennyi mindent, csak úgy, különösebb átgondolás nélkül, érzelmi túlfűtöttségemben. Zavaros is lett. Néha ilyennek is kell lennie. Most egy ideig nem fogok nyavalyogni, ígérem.

Az aprópénz nem ér sokat, de néha bosszantóan sok gyűlik össze. Egy időben az 1-2 forintosokat szimplán kidobáltam, de később már nem vitt rá a lélek, így betettem őket egy malacos perselybe. Mikor az itthoni gyűjtő megtelt, a munkahelyemen kezdtem tovább halmozni az aprót. Gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább, felhívtam a Magyar Királyi Postát, mihez kezdjek vele. Rolnizzam be ötvenesével, ők pedig beváltják. Persze, egyszerre csak egy rolnit fizetnek ki, a többinél érménként (!) 1,80-at kérnek. Ez egyforintosoknál erős deficit, úgyhogy maradok a másik megszabadulási módszernél: csekkbefizetéseknél felhasználok majd párat, akkor ugyanis nem kerül plusz lóvéba (magyarán: fizethetek vele). Esetleg bezacskózva használom fel kézifegyverként egy csirkemell-akció alkalmával a Teszkó-csemegepult előtt, a kerekesszatyrokkal megerősített támadóerejű vérszomjas kisnyugdíjas-hordák rohamát visszaverendő.

Mivel rengeteg meló volt vele (és öt alapos kézmosás sem hozta le rólam a fém bukéját – még hogy a pénznek nincs szaga), játsszuk azt, hogy ti megsaccoljátok, mennyi pénz látható a képen. A győztes nem kap semmit, de nevezési díjat sem kérek a becsléshez. Szerintem így igazságos. Segítségül annyit, hogy mindezen 1, 2 és 5 forintos érmék összsúlya 1404 gramm. Hétfőn ugyanezen posztban megmondom, mennyi az értékük. Saccra fel!

Update (hétfő): Pokoli mázlim volt a rolnizással, hiszen a 2 és 5 forintosok darabszáma osztható volt 50-nel, 1-esből pedig csak 15 darab maradt ki (jó lesz magnak a jövőben). Összesen 465 érme látható a képen. Sokkal nagyobb összegre számítottam én is (nem ebből fogok Hummert venni), de az élet megcáfolt. Igaz, hogy Darthwalk minden bizonnyal alkoholmámorában elsütött viccnek szánta péntek éjszakai “amennyit ma szendvicsre adtál apu” kijelentését, mégis ő tippelt legpontosabban. Neki ugyanis egy ezrest adtam hamburgerre (bár négyszázat visszaadott, nem tudom, így érvényes-e), a végösszeg pedig 1065 forint (100×5 + 200×2 + 165×1). Közben kiderült, hogy az 1120 közelebb van hozzá, így hát Nightmare nyert. Köszönöm az aktivitást! Legközelebb tippelhetnénk egy mákostészta mákszemeinek összegére. Bár, inkább nem, mert azt is nekem kellene megszámolnom…