Arra gondoltam, hogy kissé rendhagyóvá teszem a szilveszteri bulit, ilyen úgysem volt még az istencsaszar.hu eddigi pályafutása alatt. Nem, nem tervezek rituális öngyilkosságot háromszáz szűzzel a Duna jegén (sosem tudnék összeszedni ennyi érintetlen lányt a tíz év fölöttiek közül), hanem a szilveszteri buliról fogok szabálytalan időközönként jelentkezni. Nem tudom, hogy egyáltalán van-e értelme, meg nem is akarok nagyon elúszni kockailag, de ilyet még nem tettem, eddig izgalmasnak tűnik. Azt sem ígérem, hogy percről percre sörről sörre óráról órára írok majd, de remélem, lesz annyi lélekjelenlétem, hogy egyszer-egyszer tudjak tudósítani a buli alakulásáról. Ha más nem, akkor majd a szomszéd özvegy Kakovácznét fogom gépelésre kérni. (Meg amúgy is: ki az, aki a kompúter előtt ül szilveszterkor?)

Szóval, Godmode kíséretében érkeztem este 6 órára Esztergomba (pedig sötét és nagy fene köd volt útközben) Takika (ő is szilveszteri blogger velem együtt) és Rebecca házibulijára. Kábé tizenöten vagyunk jelen (olyan gyorsan mozog – most még – mindenki, hogy lehetetlen utánaszámolni) egy biliárdasztallal, projektorral és wifi-hálózattal (innen jött a frissített blogolás ötlete) felszerelt helyen. Eddig két sör, egy fél házipálesz és egy fél Jäger van bennem, most még tudom koordinálni a mozdulataimat. Szerencse fel!

Ja, Anyósomnak nagyon szépen köszönöm, de ha valaki küld egy újabb SMS-szpemet (elment az óév, ne bánkódj, hajtsd a fejed egy kentaur ölébe, satöbbi) az újév alkalmából, akkor mindenkit lemészárolok a teremben!

Update (21:27): Előző intésem ellenére is csak kapom az újévi szpemeket, de eleddig mégsem vetemedtem vérengzésre. A helyzet amúgy változatlan, annyiban eltérő, hogy öten leültünk Texas Hold’em Sit’n'Go-t játszani 500 forintos beugróval (Godmode kérésemre magával hozta a zsetonkészletét), és három részletben vagyok kénytelen bevenni a felkínált feles Jägereket. Valahogy nem megy nekem mostanában ez a töményezés.

Update (21:43): Amúgy a jelenlévők eléggé nagy százalékát tudnám egy-egy híres magyar/nemzetközi személyiséghez hasonlítani külsőleg, de már csak azért sem teszem, mert itt vannak mellettem, s félő, hogy olvassák az istencsaszar.hu-t. Éjfél előtt összeverve és az utcára dobva lenni nem jó, tutira.

Update (21:57): Azt hiszem, Takika elfeküdt valahol a bulin túli szobában, Rebecca húga hamburgert készít nekem, én pedig belevizeltem az udvaron álló betonkeverőbe (remélem, ezt sosem tudják meg).

Update (22:44): Takika előkerült. A buli kicsit kezd elfeküdni (pláne, hogy kiestem a Hold’em-ből), valahogy fel kellene dobni. Vajon most van itt az ideje, hogy női ruhát vegyek fel vagy még nem?

Update (23:23): Az előbb sikerült beszélgetésbe elegyednem a társaság egyik női tagjával, aki koromat (30) megtudva vén kecskének titulált. Pár perc után úgy éreztem, a hölgy nagyobb csapást mér az agysejtjeimre, mint az alkolhol, úgyhogy az önpusztításnak inkább a lassabb módját választom, és iszom, mintsem Zuzuval beszélgessek.

Update (23:46): A buli elérte csúcspontját a Beatles Yesterday című nótájának karaoke verziójával. Attól tartok, hogy az éjféli himnusz után lesz itt még nótázás (sokkal erősebben kellene innom).

Update (0:00):

Update (1:37): Éjfél után után is jól telik a muri: mindenféle magyar és külföldi nótákat énekelünk az arra vállalkozókkal a kivetítős gigavászonon. Egyre jobban tetszik a muri, egyre több pezsit iszom.

Update (4:18): Eddig mindenféle nótákat énekeltünk karaokiban (úgy érzem, sikerült betaszajtanom), most pedig megyünk aludni. Jóccakát!

Update (11:30): A karaoke mindenképpen nagyon állat volt, én maradtam volna énekelni, de mindenki más aludni akart. Egy ideig Takiék lakásának padlóján húztam a lóbőrt, de arra ébredtem, hogy fázom, úgyhogy visszatértem a biliárdszalonba, ahol Rebecca húga és Godmode társaságában folytattam a szunyát. Aztán ez a terem is kihűlt, de ekkor már eléggé délelőtt volt, hát felkeltem. Arra jutottam, hogy mégis inkább a thermo hálózsákot kellett volna megvennem, mert így olyannyira volt meleg, mintha egy bicillivel takartam volna be magam. Most még készítek magamnak pár 2007-es hamburgert, aztán lassan hivatalosan is vége a bulinak. Jó volt, veletek jövőre ugyanitt!

Update (13:07): Nagyban megy a rendrakás (ami alól eddig sikeresen kibújtam), nekem pedig évek óta először fáj a fejem. A pezsgő alattomos jószág, gyerekek, otthon ne próbáljátok! Hamarosan indulunk haza, úgyhogy tényleg csók mindenkinek, köszi a részvételt, ez a posztot le is zárom, és örülök, hogy ilyen olcsón megúsztam a szilveszteri beszámolót. BUÉK, tutúúút!

Tegnap írtam egy eléggé hosszú posztot arról, hogy szerdán hajnalban elindultunk, csütörtökön este visszaérkeztünk Pitvarosról Bull társaságában. Jó volt, jól éreztük magunkat, ettünk rengeteget (ezzel kissé megdöntve az eddigi fogyókúrát, de azt úgy is kell ilyentájban), voltunk kocsmában, ahol ezúttal sem sikerült rájönnünk a helyi “nulla luk, három golyó, öt pálcika” szisztémáján és állandóan változó szabályain alapuló biliárdklón értelmére, ahol Bull órákon át csuklott, és beállt néhány fotó kedvéért a mangalica törékeny testű pultoslányok közé sört csapolni. Igazából tényleg nem történt semmi eget rengető, s erre ma, éppen a fényképek összeválogatása közben jöttem erre rá, úgyhogy gyorsan ki is töröltem az egészet, mert semmi szükség még egy érdektelen posztra, amiben talán csak annyi vicces volt, hogy mivel Bull kocsijával mentünk, hazafelé az autópályán végig aludtam, amit máskor nem tudnék megtenni, maximum fél percre, mert utána hamar felébrednék Szent Péter szandálja előtt, s a földre visszapillantva annyit látnék csak, hogy a kocsi roncsaiból flexelik ki torzóm maradványait. Nos, megmenekültetek egy újabb unalmas olvasmánytól, de egy képet hoztam nektek, mert malacos képnek mindig lennie kell. Most aztán jöhet, hogy “Istencsászár Pitvaroson járt, de csak ezt a malacos képet hozta nekem”…

Általában annak vagyok a híve, hogy a külföldi filmcímeket – amennyiben megoldható – egy az egyben fordítsák le, ne pedig valamilyen hülye fantázianevet adjanak, aminek általában semmi köze nincsen az eredetihez (példát nem írok, mindenki tud kapásból százat is), most még is egy kicsit úgy érzem, hogy a “Flushed away” magyarosításán egy kicsit még dolgozhattak volna, mert ez az Elvitte a víz teljesen semmitmondó, ha nem láttam volna az előzetesét fél évvel ezelőtt, tutira nem néztem volna meg.

A történet nem túl bonyolult: a londoni előkelő negyedben élő házikedvenc egeret egy nap meglepi egy koszos csatornalakó egér, majd hősünk az alvilági városban köt ki, ami tökéletes kicsinyített mása Londonnak, a Big Bennel, a Tower Híddal és minden mással nevezetességgel, amit (ha máshol nem, amit azért kétlek) az istencsaszar.hu-n megtalálható angliai útibeszámolókhoz tartozó képeken már láthattál. Innen pedig vissza akar jutni kényelmes otthonába, de közben egy helyes egérlánnyal karöltve meg kell küzdenie a világuralomra törő békával és csatlósaival. Amúgy remek kis animációs filmről van szó, a Wallace és Gromit-filmek készítői most digitalizálták a gyurmát, melynek eredményeképpen ugyanazok a figurák már bármit meg tudnak csinálni a vásznon. Roppant szórakoztató is, tele van frenetikus poénokkal. A kedvenceim a meztelen csigák, akik sokan vannak, állandóan sikoltoznak vagy énekelnek (ahogy a helyzet hozza), majd a végén, mikor (azért várható, úgyhogy nem lövök le nagy poént) mindenki megmenekül, ketten állnak egymással szemben, az egyik felkiált, hogy “csapj bele!” majd rájön, hogy nincs karjuk, és elszomorodik. Az igazat megvallva, a Túl a sövényen sokkal jobb volt, a szereplők is aranyosabbak és szebbek voltak, de ez a film is megéri a maga másfél óráját, csak ajánlani tudom.

Kaptam Istencsászárnétól egy pici pakkot. Volt benne egy képeslap és egy falinaptár. Mivel ő pontosan tudja, mely háziállatokért rajongok, könnyű dolga volt az ajándék kiválasztásában (a beszerzésben már nem olyan valószínű). A képeslapon a szokásos karácsonyfa és bután bambuló rénszarvas helyett két fiatal kacsa látható, amint éppen egy gilisztán veszekednek, a naptár minden hónapjában pedig egy-egy ifjú malac pózol. Imádom.

A nagyszüleim már több mint hatvan éve élnek ugyanabban a szoba-konyhás kőbányai lakásban, nem kimondottan nagy fényűzésben. Mostanra már egy kicsit kezdenek zombulni, de hát Nagyapám 90, Nagyanyám 83 éves – ebben a korban már ez érthető is valamelyest. Tegnap történt velük valami, ami mindennapos mostanság, de eddig még nem fordult elő ilyesmi a családban, sem az ismerősi körben, ezért durva számomra.

Felhívta őket valaki, hogy a postás hamis pénzt vitt nekik, ezért most azonnal kimennek, és megvizsgálják a lóvéjukat. Ott is termett nemsokára egy fickó, akinek Nagyanyám kivitt öt darab húszezrest bemutatni. A faszi pedig egyszerűen lelécelt vele. Még az a szerencse, hogy nem verte össze őket, vagy nem gyújtotta rájuk a lakást. Igen, szerencsétlen nagyszüleim voltak a hibásak, de nem lehet rájuk haragudni már csak a korukból adódó tompulás miatt sem. De hogy valaki karácsony előtt (vagy tulajdonképpen bármely szakában az évnek) úgy szerezzen pénzt, hogy öregeket ver át, az már a legalja a bűnözésnek. Remélem, ha elkapják a fickót, akkor egy cellába kerül majd egy Viagra-függő, negyven centis átmérőjű farokkal rendelkező négerrel. Nem kezdek el k*rvaanyázni, csak ennyit üzennék a csalónak: örülj a pénznek, remélem, hogy rákgyógyszerre és sugárkezelésre fogod költeni, te féreg!

Már a teszkós posztban céloztam rá, de most el is mondom: nincs karácsony. Istencsászárné ugyanis még próbaidejét tölti a swindoni szállodában, és esély sincsen rá, hogy hazaengedik ezen idő alatt. Ezt én már kábé egy-másfél hónapja tudom, ezért annyira nem taglóz most le ennek a bejelentése. A karácsony a nagy és drága ajándékok szeretet ünnepe, akkor viszont mi értelme, ha nincs mellettem, akit szeretek? Persze, kimehettem volna, de az ünnepekre kissé megugrottak az árak, én pedig most nem engedhetek meg magamnak egy 100 ezres kiruccanást. És megbocsássatok, de nem, nem szeretnék senkivel mennybőlazangyalozni, nekem Istencsászárné a családom, ne nagyon számítsatok rám.

Van ennek azért jó oldala is: egyszerűen megszabadultam/tunk a karácsonyi felhajtástól, a boltokban mászkálástól. Az előző savazáson és a fejlécben látható medveb*szó mikin kívül nem kívánok többet foglalkozni a témával, nem kérek és nem küldök üdvözlőlapokat, nem veszek senkinek, és nem fogadok el senkitől ajándékot, nem érdekel az egész, ez a három nap is ugyanolyan, mint a többi (eltekintve a tévéből ömlő szokásos nyáltól, de azt majd kompenzálom mondjuk a Tapló télapóval). Most szerzek magamnak pár muszlim barátot.

Már a könyv megjelenése előtt olvastam az ex-teszkós blogot, s éppen ezért nagy érdeklődéssel kezdtem bele az irományba (hagyjam a közhelyeket inkább?). Mint ahogy azt sejteni lehetett, nem Mikszáth fogalmazta a sorokat, de ezt nem is vártam el tőle (elég baj neki, hogy meghalt rég). Helyette viszont azt kaptam, amire számítottam: botrányos és izgalmas (tanulságos) sztorikat egészen jópofa stílusban leírva. Legfőképpen arról, hogy ki és hogyan lop a Teszkótól. Egy kicsit csalódott vagyok ugyan, mert vártam vérfagyasztóbb történeteket, például olyat, hogy egy komplett japán turistacsoportot beledaráltak a pizzafeltétbe, de sajnos eléggé kevés volt az ilyen jellegű anekdóta. Sokkal nagyobb átb*szásokra számítottam, ezeknek a nagyját már azért tudja az ember (nem vásárolunk helyben vágott vagy sütött dolgokat, csak előrecsomagoltat, eredeti dátumcímkével). Aki pedig azért vesz öt kiló kolbászt, mert a tizedére van leszállítva, az meg is érdemli. Okosan kell vásárolni, céltudatosan, nem pedig hagyni magunkat meggyőzni az akcióktól. Mindenesetre jó volt, jó volt, tetszett, csak ajánlani tudom.

Igazából nem is ezért írtam ezt a posztot, csak legutóbbi vásárlásom közben jutott eszembe a könyv. Nem, nem figyelek most sem jobban semmire, nem nyitotta fel a szememet, eddig is nyitott szemmel vásároltam. Szóval, legutóbb éppen a Fogarasi úti, “hírhedt” Teszkóban voltam, és megint dühöngeni kezdtem, de nem a bolt, hanem a vevők miatt. Tudni kell, hogy én roppant expeditíven vásárolok: kis cetlimet kezemben tartva végigrohanok az áruházon, s igyekszem minél hamarabb szabadulni. Ennek elősegítésére a bevásárlókocsit nem tolom mindig magam előtt, hanem egy-egy gondola végénél leparkolom, lehetőleg félreeső helyen, hogy más is elférjen tőle. Éppen ezért megy fel bennem a pumpa (most nem a háztartási osztályon vagyunk), mikor a sok birka az út közepén korzózik, nézelődnek, meg-megállnak, keresztben megállítják a kocsit, ketten mennek egymás mellett. Most már eljutottam arra a szintre, hogy minden “bocsikázás” nélkül egyszerűen félrelököm a bevásárlókocsit az útból. Ha nem tetszik neki, jöjjön utánam (ha utolér), s egyikünk majd a hűtőpultban végzi (remélhetőleg egy 80 év fölötti, 30 kiló alatti nénike lesz az). Szerencsére idén megúszom a karácsonyi bevásárlást, de sajnos ennem és innom ezen idő alatt is kell, úgyhogy kénytelen leszek majd néha-néha lemerészkedni valamelyik nagyáruházba. Ehhez viszont különlegesen képzett gerillacsapatot szervezek, három hetes baguette-ekkel és “négyet fizet, hatot vihet”-akciós ceruzaelemekből eszkábált nagyteljesítményű sokkolókkal indulunk majd bevetésre. Lehet jelentkezni!

Az nem olyan nagy titok, hogy záros határidőn belül szeretnék külföldön dolgozni, s pár lépést már tettem is ennek érdekében (egy kis lépés nekem, egy hosszúlépés a fiúknak!). Azt hiszem, most azonnal abba is hagyom a keresést, mert Bull megtalálta nekem a tökéletes pozíciót. A Sports World engem akar! Tudod, ez a kedvenc bótunk, ahol bagóért vesztegetik a sok márkás és nagyon trendi cuccot. Kimegyek, lesz egy rakás ruhám, jó fej indiai és kínai munkatársaim, és megkapom (remélem) a minimálbért is! Komolyabban: szerintem azért jobb lehet, mint tányért mosogatni, mert ahogy láttam, senki sem nyomorodott bele ott a munkába. A legjobban persze ez fogott meg: “Plus we will provide you with a smart, sportswear uniform and a generous staff discount scheme.” Hazatérve nyitok egy Lonsdale-nagykert. Nu pagagyi, Sports World, hamarosan jövök!