Amikor tavaly decemberben utoljára vittem hivatalos Fiat szervizbe az Albeát olajcserére, ott hagytam náluk 30 rongyot. Akkor felajánlották, hogy ugyan még nem időszerű, de 23 ezer forint ellenében szívesen kicserélnék az első fékbetéteket. Köszönettel nemet mondtam erre, de most már tényleg időszerű lett (38 ezer kilométert raktam bele, de ez azért nem azt jelenti, hogy X kilométernél egyszerűen útközben leesnek, csak egyre vékonyodnak, és illendő már cserélni), úgyhogy munkahelyemen keresztül (ha eddig nem jött volna le, amolyan autós-szervizes cégnél vagyok informatípus) rendeltem szuper minőségű fékbetéteket mindössze 7000 forintért, amit Biciklis kollegám (aki tulajdonképpen autószerelő) egy könnyed beszélgetés és az én “inkább árt, mint használ” segítségem mellett 30 perc alatt fel is applikált a járgányra. Szerintem amúgy erős a két összeg közötti differencia. December elején jön a zöldkártya (most másodszor, mióta megvan a kocsi, hiszen 4 évre adták), januárra pedig egy könnyed olaj- és fékolajcserét tervezek nevetségesen olcsón. Féket már tudok cserélni, úgyhogy szóljatok, ha segítség kell!

Üröm az örömben, illetve rév kontra vám: egyik nap hazafelé éreztem, hogy valami megpattant a hátamban. Mivel a gerincoszlopomat szerencsére épnek találtam, kikövetkeztettem, hogy az üléssel lehet a gond. S valóban. Eddig lehetett állítani a vezetőülés homorúságát (domborúságát), ami kimondottan kellemes volt fájós hátamnak, most viszont az ezért a funkcióért felelős bowden megadta magát, és kegyelmet nem ismerve homorúra állította az ülést. Ehhez speciel pont nem mernek hozzányúlni a srácok a melóban, mert szét kell bontani az ülést, vissza pedig már csak kárpitos tudja tenni. Erre nem szeretnék most 15-20-25 ezret spendírozni, úgyhogy marad a homorúság. Koszorú, koszorú, miért vagy olyan homorú?

De a fékbetétekkel akkor is jól jártam. Punktum.

Tudom, azt ígértem, hogy majd ide jönnek a körmondatok, meg mekkora nagy ünneplés lesz tűzijátékkal, bérelt bulihajóval és sörbirkózó (ez olyan, mint a sárbirkózó, csak sörben nyomják) szupermodellekkel, de nem vagyok biztos benne, hogy kíváncsiak vagytok az önajnározásomra. Én pedig nem akarom megírni. Az elmúlt három évet összefoglalni képtelenség, még belegondolni is, mennyi minden történt velem ezalatt, s mennyi minden történt az istencsaszar.hu-val. Mindenesetre köszi annak a 216 445 embernek, aki valaha ide elnézett, annak a cirka 250-nek, aki rendszeresen olvas, azoknak meg pláne, akik építő jellegű hozzászólásaikkal rendszeresen életben tartják a kommuna látszatát. Tényleg köszönöm. Szerintem jók vagyunk így, együtt.

Úgy döntöttem, hogy feladom a két hetén át megtartott alkoholmentességet, nem hazudok magamnak tovább, s bevallom, hogy menthetetlenül alkoholista vagyok hiszen mire jó ez? Azért nem szokom vissza az esti 2-3 sör elszopogatására, de hetente (jó, inkább kéthetente) belefér egy szolid, nemhányós buli. Ha már a szexről lemondtam Istencsászárné távozása óta, legalább legyen valami szórakozásom a napi esti pókerezésen, a Rolls Royce-om csinosítgatásán és a Koh-I-Noor gyémántom tisztogatásán kívül. Ezért tegnap este bicillire pattantam, és legurultam a Bölcső utcába, ahol már várt a Topblogger, a Kecses Dzsermán és még mások is.

Nem mondanám, hogy nagyon betaszajtottunk, de azért eléggé jól éreztük magunkat. Fene tudja már, miről beszélgettünk, de eléggé széles volt a paletta, és nyitva volt a spaletta (oké, bocs, még nem ment ki belőlem minden alkoholmolekula, ilyet többet nem írok). Befutott munka után Bull is egy bleifrei sörre, de hamar feladta a küzdelmet, és nem mulatozott tovább velünk, hiába kértem, hogy igyon rendes sört, aztán max. éjjel hazatoljuk a kocsiját. Később csatlakozott hozzánk Boszi, majd négyesben elindultunk a Szimpla nevű szubkulturális paradízóba. DW és én bringával, át a totálisan kiürült városon. Még annak ellenére is igen jól tekertem, hogy kevés mennyiségű vér volt az alkoholomban, és szerencsésen meg is érkeztünk. A Szimpla valóban eléggé szimpla, amennyire ezt félsörnyi tartózkodásunkból meg tudtam ítélni, de egyértelműen le voltam nyűgözve az előtértől, ami biciklitárolóként üzemelt, s a falon vagy ötven bringa lógott a mienkkel együtt. Hazafelé bedobtunk még egy hamburgert a Móriczon, de hiába kerestük, nem találtunk az érdekes orgánumú lányt. Már nem dolgozik ott, hüpp. Így viszont megmenekült a dobhártyánk. Surmó sumérom: jó buli volt, köszi. Most egy kicsit pihenek, aztán legközelebb újra mehetünk.

Mint az remélhetőleg köztudomású, igencsak szeretem a horrorfilmeket, egy ideig vezettem is, miket láttam, de 300 körül feladtam – ez 15 évvel ezelőtt volt. Mégsem emlékszem rá, hogy a régi, gregoripekkes Oment vagy folytatásait láttam volna, úgyhogy minden bizonnyal nem. Viszonyítási alap nélkül ültem le az Omen 666 elé, ami elvileg egy remake-je a régi verziónak (valamelyiknek).

Már furán indult, hogy a női főszereplőt (Julia Stiles) eddig csak romantikus vígjátékokban láttam, a könnyen megjegyezhető és leírható nevű Liev Schreiber pedig előttem először a Segítség, karácsony!-ban alakított transzfercicát, így kettejük játéka személyes skatulyázásom miatt már nem volt olyan hiteles, ráadásul ez alkalommal Liev, mikor ideges és izgatott lett, mindig hangosan szuszogni kezdett, mint egy asztmás guminyuszi. A gyereksátán Damien ugyan kissé ijesztően festett fekete hajával és sápkóros kinézetével, de ezt a külsőt és gonosz tekintetet bármelyik ügyesebb majom tudta volna hozni pár fürt banánért és egy csillogó műgyöngy nyakláncért cserébe. A történet is mindennapi: a nagykövet feleségének szülés közben meghal a gyereke, de a kórházban tartózkodó paptól kapnak egy cseregyereket, akit sajátjukként nevelnek. A galiba a fiú ötödik szülinapján kezdődik, mikor a nevelőnő a kastély tetejéről egy kötéllel a nyakában bungee-t ugrik. Tulajdonképpen az 55. percig nem történik ezen kívül semmi érdekes, de utána sem pörögnek fel kimondottan az események. Azt nem értem ugyan, hogy a főszereplőt nagykövet léte ellenére nem védik egyfolytában őrök, a család magában van a hatalmas kastélyban. Mondhatnám, hogy innentől nem mesélek semmit, nehogy lelőjjem a rettentően félelmetes cselekményeket, de igazából se nem félelmetes, se nem érdekes az egész film, nagyon lapos, vontatott, sablonos, és mikor valami izgalmas kezdődne, akkor rögtön snitt, és kiderül, hogy csak álmodta valaki. Ismét sikerült egy legendát szétrombolni. Vacak film, még a DVD-kölcsönzés árát sem éri meg.

Már több mint egy hónapja él Angliában Istencsászárné (repül az idő, mi?), s azóta csak emilben, SMS-ben és 2-3-4 naponta telefonon érintkezünk. (Jut eszembe, ismerte valaki a rég megszűnt fufme.com-ot? Az volt ám a jó móka!) A telefonálás azért eléggé expenzív módja a kapcsolattartásnak, ezt úgy oldottuk meg, hogy ő vett odakint egy X font értékű kártyát, amivel Y percet tudott beszélni (ezt nevezik precíz tájékoztatásnak).

Most azonban kaptam egy tippet Pajától, amit kipróbáltam, s tényleg működik. Alapjában véve nem vagyok híve ennek az internetes telefonálósdinak, egyszer tettem fel a Skype-ot, rögtön tele lett spyware és adware programmal a gépem, de azért adtam egy sanszot a FreeCallnak. Meg kell mondjam, tökéletesen meg vagyok elégedve. Letöltés után 10 másodperc alatt regisztráltam, s azóta is ingyen hívhatok sok VEZETÉKES számot. Nem, nem számítógépet, vezetékes számot szerteszanaszéjjel a világban teljesen ingyen. Nem kellett semmit befizetni, nem dobál fel reklámokat, és még sem a ZoneAlarm, sem a NOD32 nem szólt, hogy lenne valami huncutság vele. Szóval, bátran ajánlom, mert hasonszőrű társaival szemben egyelőre VALÓBAN INGYENES, egyszerű, gyors és a hangminőség veri a telefonét. Halleluja!

Update: Bull is használt egy ilyen internetes-telefonálós dolgot, ami egy ideig ingyenes volt, aztán pénzt kértek érte. Ha megnézed az általa ismert VoipDiscount oldalát – hát, szóról szóra ugyanaz, mint a Freecall, csak a dizájnernek adtak némi zsebpénzt. Sebaj, addig kell használni, amíg ingyenes. Hajrá!

Update 2: Bár vezetékest hívni még mindig ingyenes, kipróbáltam a fizetős részét is. Kinti mobilszámán hívtam Istencsászárnét, így volt 10 eurocent/perc, tehát olyan 26 forint körül, ami a Vodafone 160-as tarifájához képest elég kellemes…

Délben átkarikáztam azzal a nem titkolt (sőt, előre megbeszélt) szándékkal JaMaNhoz, hogy bringázzunk el az október 23-i megemlékezésekre még a tömegoszlatás előtt. Az Astoriánál már lezárták a Rákóczi utat, de át tudtunk haladni a Deákra, ahol korabeli harckocsikat és autókat állítottak ki. Innen elnéztünk a Kossuth térre, de a környező utcák körbe voltak kordonozva, esélyünk sem volt a Parlament közelébe férkőzni, ezért az Andrássy út felé vettük az irányt. Az Oktogontól a Kodály köröndig tartott a korhű performansz (vagy minek nevezzem). Az avarral teleszórt úton állóképszerűen megmerevedett emberek, egy platón pedig Bornai Tibor adta elő ’56-os dalát. Jó hangulata volt az egész dzsemborinak, csak nagyon sokan voltak, így a készített fényképek túlnyomó része használhatatlan, mert állandóan betébláboltak elénk. Kinéztünk még a Hősök terére, de ott csak készülődtek átadni az emlékművet, így az Andrássyn vissza, ki a Körútra. Bedobtunk egy ’56-os gyrost, majd a Lánchíd felé vettük az irányt a Kossuth tér felé. Akkor értünk oda, mikor a rohamrendőrök (akik úgy be voltak öltözve a lábszár-, mell- és hátpáncéljukkal, mint a Tini Nindzsa Teknőcök) az egyik utca végében mintegy hatvanan rohantak ordítva. Ekkor úgy gondoltunk, inkább alternatív útvonalat választunk ezzel téve zárójelbe a céltáblává válást, s kis kanyarral, a Margit-hídon át jutottunk el a Lánchíd sörözőbe, ahol már várt jutalmunk két-két sör képében (mondanom sem kell, hogy alkoholmenteset ittam). Itt még kicsit eldumálgattunk, közben jött a hír a belvárosban tekerő Bechertől, hogy ismét forradalom van, mi pedig örültünk vala, hogy sikerült kitérnünk a rendőri brutalitás elől.

Alant hát a képek, melyek még békeidőben készültek.

Húsz évvel (és másfél hónappal) születtem az ’56-os forradalom kitörése után, így nincs olyan nagy rálátásom, legalábbis személyes tapasztalatom (effektíve nulla) az akkor történtekről, de amiket hallottam/olvastam a korabeli történésekről, éppen elég hozzá, hogy hazafias büszkeséget és megvetést érezzek a két oldal iránt (hova mit). Nagyjából mindenki ismeri, mi is történt 50 évvel ezelőtt, s ez mit jelentett az országnak és Európának. Ezért szóvirágok és okoskodás helyett idén is csak egy dallal szeretnék megemlékezni a hősökről, s mivel eddig nem leltem találóbb nótát, idén is ugyanazzal, mint tavaly. Azt hiszem, a szövege egyre időszerűbb lesz. Boldog forradalmat, kegyeletteljes emlékezést!

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.

Az őszi szél hideget áraszt,
Virágom, virágom.
Az ’56-os kopjafákra,
Virágom, virágom.
Jeltelen sírba temették őket,
Virágom, virágom.
Megtiltották, s nem nyílhattál,
Virágom, virágom.

Hideg őszi szél fújt, még a fák is sírtak,
Néma csend honolt a Corvin-köz fölött.
A Szabadság Hazája s a Gonosz Birodalma
Döntöttek a sorsunk fölött!

És a gyilkosok és árulók
Még mindig itt élnek köztünk.
Corvin-köz, te adj nekünk új erőt!
A Kárpátok bércei közt besütött a nap,
Aki magyar, az most velünk tart!

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Nagyferó: Corvin-köz

Nem akarok nagy feneket keríteni ennek az egésznek, csak finoman jelezném, hogy a régi istencsaszar.hu 870 és az új 130 posztja összeszámlálásával eljutottam egy újabb, talán csak számomra jelentős és érdekes mérföldkőhöz: ez itten az ezredik poszt. Nem kell lufitenger, tűzijáték és ICS-alakú tortából előugró pucér nő, csak szépen csendben vigyorgok, mert nem hittem volna, hogy egyszer idáig is elérek. Mondanék én többet és sokkal patetikusabbat is, csak azt a blog 3. évfordulójára tartogatom, ami ezen hónap végén esedékes. Na jó, egy picit azért belefújok apró trombitámba (nem olyan trombita, amit szívni kell, és vidám lesz tőle az ember, ez szigorúan sípolós-fújós hangadó eszköz, amitől vidám lesz az ember), s csak annyit mondok: túúúút!