Egy cimborám tán egy éve küldött nekem meghívót az iwiw-re, hogy az mennyire remek, és gyorsan regisztráljak. Az igazat megvallva, kicsit paranoid android vagyok, s nem szeretném, hogy azok a régi ismerőseim rám találjanak, akikkel annyira nem akarom tartani a kapcsolatot, úgyhogy ezidáig nem regisztráltam. Azonban munkált bennem a kíváncsiság, ezért hosszas utánajárás után kaptam Darthwalktól a héten egy meghívót, és bejelentkeztem. Rögtön meg is találtam az összes régi cimborámat/ellenségemet, akiket naná, hogy nem jelöltem meg, de Godmode (akivel baráti társaságunknak van bizonyos metszéspontja) igen, s pár percen belül kaptam is egy megjelölést. Ekkor határoztam el, hogy nem kívánom tovább igénybevenni az iwiw szolgáltatásait, rögvest megváltoztattam minden adatomat, majd töröltem az accountomat, és eltűntem a ködben. Akiket eddig megjelöltem, bocsesz, de engem ez már nem érdekel. Istencsászár kilép. Over and out.

Úgy gondoltam, hogy csináltatok két képet Istencsászárnéről, hogy ne csak a fejemben, hanem szemem előtt is legyen állandóan. Még szombaton feltöltöttem a Photo hallnak a retusált képet (elhomályosítottam a hátteret), s megrendeltem belőle egy 9×12-es (a melóban, a monitorom mellett lesz) és egy 20×30 centis változatot (otthon figyel majd a falon). A visszaigazolás rendben meg is jött, majd kedden az értesítés, hogy elkészült, mehetek érte.

El is battyogtam az Árkádban lévő kirendeltségükbe, de ott széttárták a karjukat, hogy náluk ugyan nincs, délután jön szállítmány, jöjjek vissza. Másnap már előrelátóbb voltam, próbáltam telefonon érdeklődni, de akárhányszor csörgettem őket, egyszer sem vették fel, ezért ismét személyesen fáradtam el oda. Még mindig semmi. A csütörtöki napot kihagytam (azért továbbra is hívogattam őket eredménytelenül), de ma délután újra elzarándokoltam az Árkádba. Hiába lobogtattam a kinyomtatott emilt, ismét csak a jól bevált, karszéttárós mutatványt adták elő, hogy még mindig nem jött meg. Ekkor próbáltam felhívni az ügyfélszolgálatukat telefonon (kitalálod? hiába), majd írtam egy kedves hangvételű (tényleg, elsőre sosem anyázom) emilt a történtekről, s megkérdeztem, hogy van-e esély rá, hogy hozzájutok a fotókhoz, vagy keressek fel egy másik céget? Félóra múltán már meg is érkezett a válasz, hogy beszéltek az üzlettel (nekik miért megy? van közvetlen piros telefonjuk?), a képeim bizony már kedd óta várnak engem, de a kollegák nem vették észre, mert a tasak nagy mérete miatt (20×30) nem fért be a fakkba. Fakk. Most akkor ki a hülye? Persze, ma munka után ismét visszamentem (ebben az ügyben már negyedszer), ahol – csodák csodája – némi zavart vigyor kíséretében a kezembe is nyomták az anyagot. Kaptam 10% törzsvásárlói (!) kedvezményt. Fájdalomdíj. Vettem mindkettőhöz keretet is. Igaz, hogy a keretek más méretűek (nem tudom, miért nem lehet akkorát forgalmazni, amekkorát előhívnak), de mégsem rakhatom ki cellux-szal a képeket. Ami azt illeti, egész úton azon gondolkodtam, hogy mivel negyedszer megyek és rendesen megszívattak, valami kemény, széles és nehéz tárgyat fogok mélyen bedugni az eladók ánusznyílásába jól el fogom kérni a panaszkönyvet, és jól bele fogok írni. Aztán mégsem tettem. Szeretném azt hinni, hogy inkább vagyok JÓ ember, mint balek.

Pár héttel ezelőtt voltunk Istencsászárné egyik szülejének (tanítványa szüleinek) kisebb kertipartiján, ott sikerült lencsevégre kapnom ezt a dizájnos órát. A vicc, hogy ők ezt évek óta használják, s nem tűnt fel nekik (no, hát nem nézték meg tüzetesebben, van ez így), amit nejem rögtön kiszúrt. Mi a fura a képen?

A nagy parlagfű-burjánzás alkalmával történt, hogy csak a munkahelyi íróasztalom mögött fulladtam meg majdnem, otthon vagy útközben nem, viszketett a szemem, prüszköltem, mint (ahogy Apám mondja) a vemhes kandúr. Nem tudtam másra következtetni, minthogy a szomszéd cég kertjében nő az áldás, s valóban: igen fejlett, méteres növények kandikáltak ki a földből. Nagyon nem szeretem a vamzeres-felnyomós stílust, de mikor egy perc alatt 120-at tüsszentek, kezdek elgondolkodni azon, hogy kellene valamit tenni az ügyben.

Mivel a szomszéd eléggé nem foglalkozott az amúgy kötelező gyomirtással, fogtam magam, és némi tétovázás után felhívtam a területileg illetékes közig. hivatal ingyenes számát, hogy kérjek egy csini kényszerkaszálást. Ott kaptam egy másik ingyenes számot, ahol a bejelentkező enervált nőnek elsírtam panaszomat, aki felvette az adatokat, s csak annyit felelt, hogy “megnézzük, mit tehetünk”. Én pedig ültem nyugton, és vártam, mikor rohanják le a környéket a láthatósági mellényt és símaszkot viselő kommandósok kaszákkal, szegélynyírókkal és macsetékkel kezükben.

Ez pontosan három héttel ezelőtt történt. Mondanom sem kell, azóta sem tűntek fel a harcosok, de közben a parlagfű szépen elvirágzott a szomszédban, így az én gondom is megoldódott. Jó ez a parlagfű-kommandó. Legalább a hívásért nem kellett fizetnem.

Istencsászárné elutazása óta már beszéltünk kétszer telefonon, váltottunk esemeseket és emileket, de az imént már a saját telefonszámáról hívott. Beszéltünk is 20 percet. Jól érzi magát, de minden nagyon furcsa és idegen, s általában véve nem annyira szimpatikus neki Anglia, bármennyire is kedvesek, előzékenyek és segítőkészek vele szemben a vendéglátói (alkalmazói?). A lényeg, hogy egészséges, megvan minden végtagja, és nem sírja át az éjszakákat. Majd megszokja a többit. Bátor ő, én tudom. Minden rendben lesz. Nekem pedig kezd meglazulni a két napja erősen szorító, gyomrom körüli vaspánt.

Szombaton este 10 felé mégis átballagtam Bullhoz (szerencse, hogy a szomszéd lépcsőházban lakik – hah, pontosabban nem a lépcsőházban, hanem a szomszéd lépcsőházból nyílik lakásának ajtaja), s elindultunk a Wigwamba. Utoljára 2000. nyarán voltam ott. Nem változott sokat a hely, csak a beugró (1500) és a pia lett drágább (egy sör + két vodka-narancs 1600-ért), viszont ezt ellenpontozandó ingyenes lett a vécé. Abban sem változott semmi, hogy az átlagéletkor 20 év alatt volt. Nem sokára elkezdődött a Lord koncert, ami az én véremet csak azért nem forralta fel, mert sosem szerettem, csak egyetlen számukat ismerem, az Egyedül-t, de szerencsére ezt le is nyomták. Kicsit elnevetgéltem a sarokban felhúzott Lord-butikban, volt ott póló, hímzett törölköző, pénztárca, csuklószorító meg egy halom Lord-logóval ellátott mercsandájsz, amire biztosan rávetettem volna magam, ha fanatikus, 14 éves lány rajongó lettem volna. De azért jó volt a buli, a végefelé Gidófalvy borzolta a kedélyeket – őt mindig is csíptem nagyon, csak azt sajnáltam, hogy nem énekelte el az “elég volt a kékre festett hajakból, elég volt a fiúkból lett lányokból” kezdetű nótáját. A színpad előtt állva, az énekes Misi belecsapott a mancsomba, pedig én csak álltam ott, nem rajongtam. De azért katarzis volt. Összefutottam, és beszélgettem a Lánchíd söröző jófej pultosával, és összecimbiztem egy nagydarab fickóval is, aki amolyan egyszemélyes szórakoztatóközpont volt a “küzdőtéren”, távozáskor jól megölelgetett.

Szóval, nem volt rossz a buli, csak egy kicsit drága a hely (bár, nincsen viszonyítási alapom, úgyhogy lehet, hogy olcsó), meg fiatalok az emberek (hozzám képest). Erősen gondolkozom, hogy ezen a szombaton lenézzek-e Junkies-ra, mert a dobost ugyan régről ismerem, de a zenéjüket csak szegről-végről, s ott aztán tutira nem lesz 15 évesnél idősebb senki a technikai személyzeten kívül…

Csináltam képeket is, igaz, hogy csak a telefonommal, de azért visszaadja a hangulatot. Vagy nem. Legalább képaláírások vannak.

Eljött hát a nap, hogy Istencsászárné elindult Angliába. Az utolsó pár nap volt a legrosszabb, mert addig az elválásig való időt számoltunk, mostantól viszont az újbóli találkozásig hátralevőt. Ma délelőtt kivittem Ferihegy 1-re, ahol hosszas sorbanállás után becsekkolt a Wizzair fapados járatára. Az egyik poggyásza 10 kiló volt, de a másik 29. Úgy tudtuk, hogy 20 kiló felett 7 euró a pótdíj kilónként (!), de a “csekkoltató” nő vagy figyelmetlen vagy aranyos volt, mert nem fizettünk semmit rá (mégiscsak 17000 forint). A repülőgép 50 perces késéssel indult, én kivártam ezt az időt a fenti váróban. Valamiért nem engedtek ki (nemcsak engem, senkit sem) a teraszra, úgyhogy a nem túl tiszta üveg mögül fényképeztem, ahogy feleségem felbaktat a lépcsőn, a gép kigördül, tesz egy kanyart, majd felszáll. Negyed 4-kor épségben meg is érkezett, felhívott telefonon, hogy minden oké.

Bármennyire erősnek is kell lennem, szomorú és magányos vagyok. Nincsen ez így jól sehogy. Milyen dolog az, hogy az egyetlen ember (s ez nem csak frázis), akiért gondolkodás nélkül az életemet adnám (s tudom, hogy ez kölcsönös) nem élhet velem, mert tisztességes munkával sosem keresünk annyi pénzt, hogy financiálisan majdnem teljes életet tudjunk élni? Sebaj, már most elkezdek kint munkát keresni, s ha decemberig nem jön össze semmi, akkor is fogunk találkozni, hiszen Londonban fogom a 30. születésnapomat ünnepelni vele. Addig meg csak 2 hónap van hátra. (Jut eszembe: plusz pontokért meg tudja valaki mondani, hogy a címben szereplő mondatot ki és melyik filmben mondta?)

Köszönöm a barátoknak, akik már mára is hívtak bulizni (Rebecca, JaMaN, Bull), de nem tudom, hogy megyek-e valahova. Ha igen, akkor Bullal a Wigwamba (basszus, hat éve nem voltam ott), de egyelőre semmi kedvem hozzá.

Az elkövetkezendő pár nap (hét) nem lesz túl jó, de próbálom magam a napi monoton rutin és az esti sörözgetések keretein belül tartani, s akkor talán el tudom feledni pár percre magányomat. Majd megszokom. Istencsászárné, te pedig jó legyél, ne hozz szégyent rám! Nagyon szeretlek!

Mivel Istencsászárné egyik barátnője vidéken tartotta az esküvőjét és a hozzá kapcsolódó lakodalmat (ráadásul pont azon a napon, amelyiken a másik barátnője), szombaton kisebb találkozót szervezett a budapesti barátoknak, amolyan esküvő after partyt, amire mi is hivatalosak voltunk. Úgy gondoltam, hogy ezúttal nem akarok nagyon lerészegedni, pár sörért meg nem érdemes buszozni/taxizni, a jogsit kockáztatni meg pláne nem, úgyhogy a józanságot választottam, és este 7 körül leparkoltunk a Szépvölgyi út melletti Pálvölgyi cseppkőbarlang előtt, ugyanis annak bejáratánál egy roppant hangulatos szabadtéri vendéglőt létesítettek a tulajdonosok.

Nem volt rossz a buli, talán azt leszámítva, hogy a négy alkoholmentes Dreherrel elég nagy hátrányban voltam a többiek (általában kötött pulóveres informatikusok) egyre sör- és borgőzösebb hangulatával szemben. Igen, tudom, hogy az alkoholmentes sör az első lépés a guminő felé (ami viszont annak tükrében, hogy hónapokig nem fogom látni Istencsászárnét, nem is tűnik olyan tréfásnak), de legalább az átlátszó pohárban gyöngyöző nedű fals látványa próbálta velem feledtetni annak alkoholbeli hendikeppjét. A vacsora a hat kiló aprósüteményen kívül remek marhapörkölt és saslik volt salátával.

Aztán nagy meglepetést találtak ki vendéglátóink: elmentünk barlangtúrára. Istencsászárné és barátnője nem ért vissza orrpúderezésről a kaland kezdetéig, így ők lemaradtak. A barlangba se kaját, se piát nem szabadott bevinni, és kaptunk egy idegesítően magas hangú (biztos a denevérek miatt) túravezető csajt is. A bejárattól egy szinttel lejjebb volt az első mesemondás, amibe az akkor már jócskán ittas kötött pulóveres informatikusok jópofán bele-belekiabáltak pár, számukra igen vicces dolgot (“van itt lent sörcsap?”), ekkor döntöttünk úgy Szanival (aki Istencsászárné vécén ragadt barátnőjének férje, s tulajdonképpen az ő lagzijukon voltunk egy hónapja), hogy inkább visszafordulunk, mintsem még egy órát ezzel a csürhével töltsünk. Mire felértünk, a barlang ajtaja persze zárva volt, de egy pincérlány a segítségünkre sietett, és mi újra a szabadban voltunk.

Kábé egy órát tartott a nyugalmunk, mert visszatértek a többiek (ilyenkor hol vannak a barlangi szörnyek???). A mellettünk álló asztalnál remek utóesküvői témát választottak a beszélgetésre: ki zsidó és ki nem zsidó a tévében, s talán még egy “én ismerek rendes cigányt” is felröppent. Szanival mindenesetre jól elnevetgéltünk a jelenlevőkön, csak akkor telt be a pohár, amikor egy Linux-pólót viselő fickó (komolyan, nem ciki már telihátas Tux-szal menni buliba?) és bandája megkérdezte, hogy játszom-e valamilyen hangszeren. Ez a tetoválás mellett a másik téma, amit nagyon szeretek. Azért, mert hosszú hajam van, már rögtön én vagyok a rock’n'roll srác, és mindenki a basszusgitárra asszociál rólam. Ekkor még könnyeden vettem, s bár valóban nem kellett volna beszédbe elegyednem velük, de tréfásan megjegyeztem nekik, hogy “nem, és nem játszottam soha a Machine Mouse-ban sem” (ugyanis múltkor ezt kérdezte valaki), de ők az elfogyasztott alkohol hatására félreértettek. Két táborra szakadt az asztaltársaság, az egyik fele azt állította, hogy nem játszottam a Machine Mouse-ban, a másik fele azt, hogy igen. Ezen ponton érkezett meg Istencsászárné, aki nem látta át a helyzet komolyságát, s humorosan megkérdezte, hogy mi mászik a karomon. Mint a gyöngytyúk a meleg takonyra, csaptak rá a témára a Linux-buzik, én pedig úgy gondoltam, hogy ideje indulnunk haza.

Tegnap, pont egy héttel a bicilli hátsó gumijának defektje után az első is megadta magát. Igaz, hogy már hetek óta rendetlenkedett, általában 6-7 nap alatt 2 bar nyomás illant el belőle, úgyhogy tervben volt a cseréje. Tegnap munkába menet felfújtam a szokásos 3,5 barra a benzinkútnál, de már a Lurdy-nál észrevettem, hogy nem olyan kemény, mint volt (még mindig a kerékről beszélek ám). A Népligetnél már eléggé cinkes volt, de a Kőbányai útnál tovább nem húzhattam, így két villamosmegállónyit tolnom kellett. Úgy látszik, múlt héten elkiabáltam, hogy jó helyen likadnak ki a belsőim. Bár, szerintem ennek a szelepével lehetett valami gond, de ezt már sosem tudjuk meg.

Persze, jól bedühödtem, s napközben vettem egy pár Maxxis High Roller gumiköpenyt igen jelentős készpénzösszegért. Azt mondták az eladók, hogy ezzel aztán sosem lesz defektem, akár neki is mehetek egy autónak a kereszteződésben, még a repülőgép sem fog lezuhanni, ha esetleg azzal szállítom. Munka után aztán Biciklis kollegámmal nagy kínszenvedések árán ráoperáltuk a felnikre az új köpenyeket. Nagyon, de nagyon kemények, ha olyan tartósak lesznek, amilyen nehéz volt őket feltenni, hát tényleg sosem lesz bajom velük. Hazafelé, eső után egy kicsit azért rázós volt az út, mert ezek a traktorgumik eléggé csúsznak, de hát ha valaki downhill gumikkal jár a városban, az megérdemli. De azért tetszik, boldog vagyok. Ismét nyertem egy csatát a likak ellen.

Nem véletlenül nem volt a mai napig politika kategória az istencsaszar.hu-n. Bár, még a régi verzióban írtam párszor ebben a témában, az elmúlt pár hónapban úgy gondoltam, van nekem elég bajom és örömöm anélkül is, hogy olyan dolgokról írjak, mint amit úgyis mindenki tisztán lát (legalábbis az értelmesebbje).

Ami viszont most történt, az feltette a pontot a szocialista kormány eddigi ténykedésére. Kikerült egy hangfelvétel egy frakciógyűlésről, amin Fletó “szenvedélyesen” ecsetelte karámtársainak, hogy végig hazudták az elmúlt két (meg még amennyi) évet. Biztosan nem véletlenül került nyilvánosságra, ez is valamilyen perverz kampányfogás lesz. Még büszkék is rá. A szadeszes kólacició próbál elhatárolódni tőlük. Nem is akarok több szót erre fecsérelni, csak annyit jegyeznék meg, hogy ha most sem lesz lázadás, ha ezek után is ez a kormány marad uralmon, akkor tényleg menthetetlen ez a birka nép.

Sebaj, mi már legalább egyet léptünk előre, Istencsászárné szombaton utazik a ködös Albionba, én pedig kezdek munkát keresni. Ti maradjatok, és készüljetek az éhhalálra. De nem kell félni. Nem fog fájni.

Update: Kitört egy kisebb forradalom. Nem értek egyet ezzel az öncélú és fölösleges vandalizmussal, de valami legalább elindult. Csak nem így kellett volna. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy Fletót ez sem érdekli. Esetleg az ő palotája elé kellene menni, nem?