A hét elején Anyám bejelentette, hogy felbérelt egy bérgyilkost ismerős festőt, aki vállalta, hogy két nap alatt átpingálja a konyhát, fürdőszobát és vécét húszezerért. Pár nappal később kissé elszontyolodva közölte, hogy a festő visszamondta a bulit betegségre hivatkozva (Kata szerint tipikus mázoló-trükk ez, ha valahol megcsúszik egy melóval, akkor a következőn beteget jelent). Kata ekkor azonban ellentmondást nem tűrő hangon elvállalta kettőnk nevében a munkát. Én egy kicsit fáztam ettől, mert semmi ilyen tapasztalatom sincsen, bénejem viszont már festett a szülői házban régen, úgyhogy vakmerően belevágtunk.

Pénteken elvonultunk a Baumaxba (az Obiba akartunk, de nem találtuk meg a budaörsit), ahol kiválasztottam egy “indian ivy” fantázianevű ötliteres Dulux festéket, amihez vettünk egy nagy és egy kisebb teddy-hengert, lehúzót, takarófóliát és két jégkrémet (ez ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz) mindösszesen tizenegyezerért, majd tegnap reggel kissé remegő lábakkal átvonultunk a tett leendő színhelyére.

Ami a festőnek két nap lett volna, azt mi tíz óra alatt abszolváltuk. Ebben egészen pontosan a szegélyek leragasztása, fali eszközök fel- és lecsavarozása, portalanítás, két rétegben festés, takarítás és másfél óra – száradást elősegítő – szundikálás foglaltatott benne. A fürdő és a konyha némely részein le kellett kaparni a régi réteget és volt, ahol fel is jött magától, de végeredmény magárt beszél: egyenletes szín mindenhol, no pukli, friss és fiatalos külső a három helyiségnek.

Most egyesek biztosan valamilyen béna francia vígjátékba illő esést-kelést vártak felborult, arcba öntött festékkel, eldőlt létrával, magamra rántott falikarnisokkal, de az igazat megvallva és magamat is meglepve minden flottul ment, úgy látszik, pályát tévesztettem, a csempevágás mellett a festéshez is értek, tökéletes lett minden. Mostantól néhány sör és kupica tömény ellenében vállalunk festés-mázolást, lehet minket hívni, a jó hangulat és a minőségi munka garantált. Plusz juttatásért még szerencsétlenkedünk is, ha van rá igény…

Csütörtökön délután indultunk le családilag Debrecenbe, hogy ifjabbik bátyámnak szerezzünk (ha nem is kellemes) meglepetést születésnapjára, s ha már ott vagyunk, megtekintsük a híres-neves virágkarnevált is. Az út legunalmasabb és legnehezebb része a városból való kijutás volt, az autópályát elérve már semmi gond nem adódott. Mivel rengeteg rokont vártak, kicsit átrendezésre kerültek a szobák, mi például a Kata bátyjáéktól kölcsönkért kétszemélyes matracon aludtunk. Nos, ez volt életem egyik legrosszabb éjszakája, legalábbis pihenés szempontjából, borzalmasan kényelmetlen egy ilyen matrac – amíg meg nem szokja az ember vagy nem fogyaszt kellő mennyiségű alkoholt ahhoz, hogy ne érdekelje a fekhely.

Péntekre reggelre már majdnem mindenki megérkezett, s kisebb csoportokban kivonultunk megnézni a parádét. Most biztosan lesznek, akik ezen véleményen miatt hervadt csokrokkal vernének össze, de én nagyobb élményre számítottam. Mászkáltunk fel s alá a sugárút szélein, rengeteg ember volt mindenfelé, a felvonulás pedig eléggé gyatrán csordogált. Mi arra számítottunk, hogy majd hömpölyög az út közepén a több trillió virág, mazsorettek, katonazenekar, sok feldíszített kocsi, ehelyett tíz percenként jött egy, némi zenével. Szerencsére nem emiatt mentünk Debrecenbe, és valószínűleg többet nem is fogunk. Kábé másfél óra után meguntuk az egészet, Berci úgyis fáradt volt már, úgyhogy hazamentünk. Itt én felszisszentettem néhány sört, majd délután Godmode átvitt minket Bachterékhez, akikkel két hete megbeszéltük, hogy legközelebb huzamosabb ideig maradunk náluk. El kell, hogy mondjam, bár ezzel biztosan rombolom renoméját, hogy ő csak online viselkedik viszonylag gyakran bunkó módon, a való életben egyáltalán nem trollkodik, imádnivaló teljesen normális (b. nejéről nem is beszélve). Nagyon jó délutánt töltöttünk el velük, főztek nekünk bográcsban slambucot, kaptunk sört, és remekül elbeszélgettünk. Szóval, akinek a kommenteken vagy más blog kommentjein keresztül fenntartásai vannak a vasutassal kapcsolatban, hívassa meg magát hozzá (vagy nem is, szóljatok nekem, tudom a címét, eheh), s akkor biztosan megváltozik a véleménye.

Pár óra kvaterkázás után hazatértünk, majd kisvártatva ismét kisebb csoportokra szakadva elindultunk a Nagytemplom felé megnézni a tűzijátékot. Nem jutottunk nagyon közel hozzá, mert a környező utcák le voltak zárva. Nagyon hamar meguntunk a kordontól kordonig mászkálást, és beültünk egy ideiglenesen, parkolóból kialakított szabadtéri italmérésbe, ahol némi pálinkát és sört fogyasztottunk, miközben rengeteg ötvenforintost elcsocsóztunk. Közben érkezett a tűzijáték, ezt már mérsékelt érdeklődéssel fogadtuk. Még éjfél előtt hazasétáltunk (ja, közben egy vidám csoport egy tagja megkérdezte tőlem, hogyan tetszett a műsor, majd mellém érve azt mondta, “te nem is vagy olyan öreg”, amire én mogorva képpel azt feleltem neki, hogy “jobban tennéd, ha mással beszélgetnél”, erre ő egy szó nélkül átment az utca másik oldalára), ahol nagybátyámmal még megvacsoráltunk, miközben Kata és az unokatestvéreim WII-n bowlingoztak. Az éjszaka a kényelmetlen matracon már sokkal jobban telt, ez betudható az elfogyasztott alkoholnak.

Szombaton többen kimentek megnézni az oldtájmereket és az előző nap felvonult virágkocsikat, de minket ez nem mozgatott meg, helyette otthon mókoltunk, és féltevékenyen részt vettünk az esti bulira való felkészülésben. A kertben lettek az asztalok felállítva, rajtunk a hidegtálak, mellettük sör, pezsgő, tömények, mi pedig (cirka huszonöten) – ötletemre, naná – elbújtunk a kert végében a “cselédházban”, mire Bátyám hazaért a munkából. Volt is meglepetés, örült neki, legalábbis úgy látszott. Előzőleg persze a kocsikkal elálltunk a ház elől néhány saroknyira, hazaérve biztos azt gondolta, “na, eltakarodtak végre a hülye rokonok”, így aztán tényleg volt meglepetés. A muri amúgy nem sikerült rosszul, a pereputtyról nem ejtek egy szót sem, így legalább nem kell senkivel összeveszni. Az viszont biztos, hogy a jelenlévők közül Kata és én bírtuk legjobban a piát az elfogyasztott mennyiség és épeszűnek maradás arányában.

Vasárnap könnyed reggeli (előző esti vacsora maradékai) után összepakoltunk, és hazafelé vettük az irányt, az út eseménytelen és viszonylag unalmas volt. Jó volt ez a hétvége a rengeteg zavaró, most kifejtetlenül maradó körülmény ellenére, nem rossz azért pár évente egyszer együtt látni a családot, hogy aztán egy ideig megint ne kelljen elviselni egymást.

Pénteken eléggé kellemes volt az idő ahhoz, hogy kiránduljunk a húsz kilométerre fekvő Egerbe. Odaérve sikerült a belvárosban parkolóhelyet találnom óránként 240 forintért (kijjebb már 60-ért is volt), ezen és egyéb apróságokon úgy felhúztam magam, hogy jól összevesztem Katával. Később már oldódtam, neki azonban ehhez egy kád sósav is kevés lett volna, így halotti menetként vonultunk végig a sétálóutcákon, a várba fel sem mentünk, úgyis voltunk már ott. A bazilika előtt egy időre elszakadtam a családtól, a közeli Tesco Expressben kerestem némi innivalót, onnan kijőve szólított meg egy helybéli, (születésétől fogva) erősen színes bőrű egyén, aki teljesen elképedt a jobb karom láttán, majd mutogatta magán a haverja által készülő sárkány motívumot, és sajnálkozott, hogy nincs zöld festéke…

Mezőkövesde visszatérve sem lett köztünk jobb a kapcsolat Katával, ezért én a laptoppal levonultam a bárba néhány sör mellé a munkahelyi ügyeket intézni, majd két óra múltán átültem a Pizza-kertbe PDA-n Rejtő Jenőt olvasni. Innen még tovább mentem egy sör erejéig egy másik helyre, de idővel meguntam az egészet, be sem rúgtam, így sétáltam, és vettem magamnak kesudiót, pisztáciát, Story magazint, így találtak rám Katáék, szellemileg kissé leépülve az olvasástól.

Szombaton reggeli után összepakoltunk, ami nem volt kis feladat, majd lementem a recepcióra rendezni a számlát. Volt egy kis malőr, mert a keddi viharban elszállt a kompúterük az összes felírt fogyasztással (biztonságos IT-rendszerük van), és tőlem kérdezték, mit is ittunk. Én pedig hellyel-közzel becsületesen elmeséltem mindent, lehet, hogy a mennyiségeknél tévedtem egy kicsit (kacsintás). Viszont valamiért a környéken nagyon bele vannak b*zulva a Lyoness-be. Én nem vittem magammal a kártyámat, mert semmi jégkaparásra nem számítottam a nyári melegben, de számát azért ki tudtam deríteni, így 16,5 százalékot ráírtak. Hogy ezt viszontlátom-e valamikor pénz, utalvány vagy bármi formájában, az természetesen kétséges, de legalább adtam neki egy esélyt.

Mivel Debrecen “csak” száz kilométerre van, így felkerekedtünk, hogy meglátogassuk ott állomásozó bátyámékat, így a “BAZ-i nyaralás” Hajdú-Bihariba csapott át, de ez részletkérdés. Ott a blog szempontjából annyi érdekes történt, hogy este Bátyámmal és Sógornőmmel négyen felkerestük a Borkarnevált, ahol tulajdonképpen csak két állandó program volt jelen az általam nem szeretett dolgok közül: bor és dzsessz. Szerencsére sikerült félédes fehérből fröccsöt szereznem (itt nem voltak annyira sznobok, mint a Belvárosi F*sztiválon), és a zene is elhallgatott, úgyhogy annyira nem volt rossz. Mivel Báytámék már az éhhalál küszöbén álltak, és a parádé teljes területén elfogyott minden ehető, beültünk a Vígadóba, majd kisvártatva visszatértünk, akkor már emelkedettebb hangulatban. Éppen kezdődött a Hot Jazz Band műsora, ami végülis tetszett, mert nem azt az “improvizálós, nagyon művész, elvont dzsesszt” játszották, inkább ragtime-ot a múlt század első feléből, úgyhogy Katával még táncoltunk is. Volt egy számomra vicces momentum, fél füllel hallottam az egyik borsátornál egy saccra felsőoktatási intézmény padjait koptató lánytól, hogy “akkor most egri borvidék, utána menjünk a badacsonyihoz, utána meg a villányihoz”. Hja, nekem meg elég volt egy szürkebarát fröccs a boldogsághoz…

Vasárnap a szintén családi programon kívül annyi érdekes történt, hogy tiszteletünket tettük Bachtermanéknál, úgyhogy végre visszakapták a tavalyi látogatásukat. Hazafelé a 240 kilométert két óra alatt tettük meg, a 120-as átlag nem is rossz ahhoz képest, hogy nem hajtottam gyorsan, és sokat tötymörögtek előttem a sztrádán.

Jó nyaralás volt, kicsit talán rövid és nem mindig pihenős Berci miatt, de Anyámék sok gondot levettek a vállunkról, úgyhogy jól éreztük magunkat. Fényképeket nem teszek ki, már elszállt a varázs, s inkább magunknak fotóztunk, mint a publikumnak. Mindenhol rossz, de legjobb itthon.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Hello BAZ megye!
Bazi nyaralás – hétfő és kedd
Bazi nyaralás – szerda és csütörtök

Kedden valamivel éjfél után (azaz, már szerdán) borzasztó villámlásra és mennydörgésre ébredtünk, ilyet a “nagyvárosban” még sosem tapasztaltam, tényleg félelmetes volt, ahogy a puszta szabad utat engedett a légnyomásnak. Meglepő módon Berci meg sem mukkant, aludta tovább az igazak álmát.

Mivel az éjszakai égszakadás a reggelre is rányomta bélyegét, semmi kedvünk nem volt nekiindulni a strandnak, hideg is volt, szemerkélt is az eső. Egy kicsivel később azért kiderült az ég, ekkor tettem egy nagy kört Berkóval, akit fél órára elnyomott az álom, amíg én a nyaralóházak sokaságán csodálkoztam. Sok mindent nem csináltunk ezen a napon, fiunkat letétbe helyeztük nagyszüleinél pár órára, és szundikáltunk egy órácskát, amiből a masszőr telefonja ébresztett fel: ugyan, hol vagyunk már? Fél órányi kínzás tartozott még az előző napi terápiákon kívül az üdülési csomagba, én mentem először. Mikor betértem sólámpás, kissé hűvös barlangjába, éppen valamilyen ír kocsmazene ment, amit nyugalmasabbra cserélt a masszázs idejére (“Kárpátiát azért mégsem rakok be… legyen Apocalyptica!”). Férfi még sosem maszott meg (nanana, ne gondold tovább!), de szimpatikus volt, erősen csinálta, és még a nyakamat sem törte el, hiába féltem tőle közben. Utánam Kata következett, majd levezetésül lementünk a bárba/étterembe, ahol ő a babás blogra írt egy posztot Bercivel kapcsolatos altatási sikereiről, én pedig a PDA-mon mókoltam, eközben vodka-narancsot és sört fogyasztottunk (ki mit). A harmadik felhörpintése után jutott eszembe, remek lenne egy bringó-hintót bérelni a szomszédos Pizza-kertben, amivel bejárhatnánk az amúgy sem túl nagy telepet. Ez meg is történt, Berci az elejére szíjazva (nem úgy, mint a Rolls-Royce-okon a Spirit of Ecstasy, hanem ülésben), Anyám hátul, mi ketten középen. Kata kormányozott, én néha állva tekertem, mint anno a bringás időkben, tényleg szuper egy óra volt, ami alatt többször is bejártuk keresztül-kasul Zsóry-fürdőt, nem volt túl nagy kihívás. Vacsora után Berci, majd Kata is hamar eldőlt, úgyhogy vége lett a napnak.

Ma már úgy terveztük, mindenképpen kimegyünk a strandra, akár fákat is csavarhat ki tövestül a szél, nem fog érdekelni (szerencsére viszonylag meleg volt), ezért reggeli után összecihelődtünk, és pár perc alatt átsétáltunk a strandfürdőbe. Megmondom őszintén, én a négyünknek összesen ötezer forintos belépőért nagyobb katarzisra számítottam, nehéz elképzelni, hogy erre a létesítményre épül az egész üdülőtelep. Van benne egy gyógyvizes ikermedence inkább langyos, mint forró vízzel, egy másik gyógy kissé hátrébb, és egy nagy élménymedence minden vízi jóval. Úgy döntöttünk, hogy Bercinek ez utóbbi nagyon hideg lenne (nekem is majd’ minden alkalommal megállt a szívem indokoltan), gyógyvízbe meg amúgy sem szabad vinni, így ezen a napon a szárazföldi patkányok életét élte. Vittük volna gyerekmedencébe, de oda bejutnia három éves kor alatt esélye sem volt, vele sem mehettünk volna, így felejtős volt az egész. Míg Apámék a (hőfokilag) melegebb medencékben élték ki magukat, Kata és én élmény-fürdőztünk. Óránként volt hullámverés, ezen kívül két kicsi csúszda, erős vízsugár és egy olyan kerengő, amiben csak fel kellett feküdni a vízre, és az áramlatok dobáltak menetirányban. Kata kapott egy pár bizsu fülbevalót (mert muszáj neki mindig valami csillogót begyűjtenie), és felfújtak rá airbrush-sal egy nonfiguratív pillangót. Ez a strand-érzés, esetleges pre-tetkó a jövőre. Délután négy körül meguntuk az egészet, hazajöttünk, hajat és testet mostunk, majd Kata beült egy órás arckezelésre, én pedig elfoglaltam már a szinte nevemre íratott asztalt a bárban, ahol néhány korsó sör mellett reagáltam a nyilvánvalóan jelenlétem hiánya miatt kialakult munkahelyi káoszra, és megírtam az elmúlt két nap történéseit neked, drága olvasó.

Számomra is meglepő módon nem készítünk rengeteg (publikus) fényképet, úgyhogy csak akkor lesz roppant vicces képes beszámoló a hét történéseiről, ha igény lesz rá.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Hello BAZ megye!
Bazi nyaralás – hétfő és kedd
Bazi nyaralás – péntek, szombat, vasárnap

Tegnap reggel indultunk Mezőkövesdre, inkább kora délelőtt, mint hajnalban. A kocsiba meglepő módon minden befért, pedig Anyáméknak volt két bőröndjük, nekünk kettő, Bercinek pedig három plusz a babakocsi, ami még legalább kettő helyét elfoglalta. Egy kicsit hülye voltam, mert a GPS-ben nem volt engedélyezve a fizetős autópálya, holott már előző nap megvettem a heti virtuális matricát, úgyhogy Gödöllőnél már nagyon anyáztam, hogy mikor kerülünk már ki az M3-asra. Ott felülbíráltam az engedélyezett úttípusokat, és hamar megtaláltuk az M3-ast is. Onnan egy óra alatt lent voltunk.

Zsóry-fürdő Mezőkövesdtől három kilométerre fekszik, túl sok minden nincs rajta egy nagyon nagy strandon és néhány szállodán, panzión, éttermen kívül. A mi szállodánk három csillagos, a szobánkban a szokásos tévén, minibáron, wifin, ésatöbbin kívül légkondi is van, úgyhogy, ha kint négyszáz fok lesz, mi akkor sem halunk meg (jó, ez költő túlzás ugyebár, de a lényeg, hogy hűvös van a szobában). Anyámék másik szobában tanyáznak, ők egy kicsit rosszabbul jártak, ugyanis míg a mienk ablaka az udvarra néz, az övék az utcára, és éjszaka sokáig randalíroztak odalent az NDK turisták a nyaralók. A hotelről sok negatívumot nem tudok mondani apróságokon kívül (csomós a párnában a műlibatoll, a kerti medencék nem üzemelnek a meghirdetés ellenére sem, három csatorna fogható a tévén – ebből egy csak félig, a wifi jele gyenge), de ezek tényleg nem számottevőek, eddig meg vagyunk elégedve.

Tegnap túl sok mindent nem csináltunk, lepakoltunk, körülnéztünk, vásároltunk, majd következett Berci délutáni alvása. Ettől egy kicsit féltünk, mert ő nem olyan közöttünk elalvós típus, és a babaágyat a szobánkban állították fel (kevés volt a hely a fürdőszobában vagy a szekrényben). Meglepő módon Kata el tudta ringatni, majd a helyére rakta, ahol még egy órát szundikált (Berci, nem Kata), úgyhogy remekül szerepeltek mindketten. Mivel félpanzióra fizettünk be, várt minket már 6-tól a vacsora, előtte Katával ittunk egy sört az étteremben, majd csatlakoztak a többiek. Tarhonyás marhapörkölt és rántott csirkecomb közül lehetett választani, utána puding, palacsinta. Ez az egész meglepően jó volt, még a bársonyos hangú bárzongorista sem tudta beárnyékolni, aki Anyám leánykorának összes olasz slágerét elnyomta magyarul (lasatemikantare). Este Berci ismételten gyorsan elaludt, nekünk pedig még egy laptopon megtekintett True Blood-ra volt erőnk.

Ma Berci fél hétkor kelt, ami nagyon jónak számít, majd kicsit átvittük bandázni a Nagyiékhoz, amíg mi khm… összekészülődtünk, utána várt a svédasztalos reggeli, ami – ezekben már igen nagy tapasztalatom van – előkelő helyen szerepelt az eleddig általam fogyasztottak között. Hármasban kicsit elsétáltunk a strandfürdő felé, benéztünk a helyi közértekbe, majd jöttek a kezelések. Okos módon a recepción úgy állították ezeket össze, hogy négyünk közül mindig tudott valaki vigyázni Berkóra. Először sonoterápia, ami kimutatta, hogy teljesen rendben vannak az ereink, aztán mágneságy, ami a néha összetapadó vérlemezkéket szétszedi (én éreztem is, ahogy lepattannak egymásról a makacs lemezek), a legvégén jade masszázs. Ez eléggé disszonáns érzéseket keltett bennem, egyrészt jó volt, mert kinyújtotta és kiropogtatta a csontjaimat, másrészt olyan volt, mintha egy tűzforró úthenger masírozott volna fel s alá a hátamon – ami azért nem kellemes. Két kezelés között látogatást tettünk a szomszédos Pizza-kertbe, ahol a pizza minősége nem olyan volt, mint a Don Pepében, de legalább az ára sem. Kis kitérő után, mely alatt felkerestük a helyi Tescoban üzemelő gyógyszertárat Kata fülfájásának enyhítése céljából, lebattyogtunk a konditerembe. Ott sajnálatos módon lényegesen lehangolóbb kép fogadott, mint amire számítottunk: régi, nyikorgó, szakadozott gépek, és az egyetlen olyan kombinált szerkezethez, ami engem érdekelt volna (lehetett rajta fekvenyomni, tárogatni, bicepszezni, nyakhoz húzni, satöbbi), rozsdás és irreguláris súlykorongok tartoztak, nem is tudom, ki operál 12,5 és 3,5 kilós súlyokkal, de még kiszámolni is nehéz a megfelelő összeget. Ezt kiheverendő inkább beheveredtünk a pezsgőfürdőbe.

A vacsora mennyisége és minősége az előző nap megszokott pompás volt, viszont ezúttal új bácsi klimpírozott a szintetizátoron. Ő kevesebbet énekelt, cserébe minden, az étterembe érkezőt köszöntött, jó étvágyat kívánt, majd fél óra elteltével ennyit mondott: “Jó estét kívánok, Orosz Endre vagyok Mezőkövesdről. Autókereskedő. Minden kedden itt vagyok, remélem, Önök is itt lesznek”.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Hello BAZ megye!
Bazi nyaralás – szerda és csütörtök
Bazi nyaralás – péntek, szombat, vasárnap

Mint ahogy arra számítani lehetett, idén sem a Maldív-szigetekre utazunk. Holnap indulunk Mezőkövesdre, ahol vár minket a wellness szálló, ezúttal azonban nem kettesben Katával, ahogy szoktunk, hanem Berci és Anyámék is elkísérnek, úgyhogy nagy családi hét lesz. Ez ugyan a blog szövetében semmilyen szakadást nem eredményez, azt azonban nem döntöttem el, hogy majd a végén írjak egy komplett beszámolót, vagy naponta az aktuális eseményeket, esetleg épp’, amikor valami eszembe jut, de ez most sem kardinális kérdés.

Apropó, ma három éve, hogy Katával együtt vagyunk, és a sok veszekedés ellenére (nevezzük szelíden latinos temperamentumnak) még mind a ketten életben vagyunk, szeretjük is egymást, ráadásul Berkó is jól érzi magát kicsiny életközösségünkben. Egészen jól működik a család.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Bazi nyaralás – hétfő és kedd
Bazi nyaralás – szerda és csütörtök
Bazi nyaralás – péntek, szombat, vasárnap

Ebben a részben Istencsászár nem csonkítja meg önmagát körfűrésszel.

Nem is említettem még egyéb irányú elfoglaltságaim miatt, hogy múlt hét első két napjára szabadnapot vettem ki, és Maglódra kirándultunk Kata felmenőihez. Míg Berkóra a nagyija vigyázott, mi segédkeztünk Sógoromék már végső stádiumához közeledő házának építésében (a ház nem élettartamának, építésének végső stádiumában áll). Kicsit Petrocelli-érzésem volt, aki mindig rakott egy-egy sor téglát két ügy között, de csak azért lehetett, mert nem sűrűn járok építés alatt álló házakban, ők sokkal jobban állnak, némi burkolás és szépítés van hátra, idén költözhető lesz a kecó, ráadásul a Sógorom jóval kevesebbet foglalkozik jogi védelemmel, mint a digó ügyvéd.

Persze, ők nem számítottak szakmunkára tőlünk, de azért biztosan jól esett, hogy a magunk módján próbáltunk valamit segíteni. Kata bátyjának feleségével a hálószobát festette, én pedig Sógoromnak segédkeztem a fürdőszoba padlólapjait lerakni. (Játsszuk most olyat, hogy a szakmaiságot kissé félredobva a csempe, a járó- és padlólap egymás szinonimái.) Ahhoz nem mertem hozzászagolni sem, hogy egymáshoz illesszem a járólapokat, ezért a szakmailag kissé megalázó “szedd ki a műanyag kereszteket a fugák leendő helyéről” feladatot kaptam, de miután remekül elboldogultam ezzel, új munkába kezdhettem. Ezt most sokkal jobban el tudnám mondani, ha kőműves/burkoló lennék, így csak körülírom a dolgokat. Nos, a padlólapot ugyebár belülről kifelé rakják, ezért a fürdőszoba széleire nagy bizonyossággal nem egész csempe kerül, hanem fél, harmad, X százaléknyi. Ezeket a darabokat kellett nekem egész és rontott csempékből előállítanom. A méricskéléssel még nem volt gond, azonban az állványon álló körfűrészes vizes csempevágótól kissé féltem, hiszen időközben – hogy jobban haladjon a munka – elég sok sört fogyasztottunk. Mindenesetre az első vágás előtt azért utoljára megmutattam hiánytalan számú ujjal rendelkező kezeimet Katának, és a lelkére kötöttem, hogy tartsa a telefonját és az orvosi ügyelet számát készenlétben, de várakozásaimmal ellentétben semmilyen atrocitás nem ért a csempevágó részéről. Leszeltem jó néhány járólapot, kettőt el is törtem (tűrt selejt), és meglepő módon tíz ujjal távoztam a helyszínről. A délután és este további részében a helyi italmérőket próbáltuk gazdagítani, de úgy látszik, nagyon utálják arrafelé a pénzt, így a kertben söröztünk és feleseztünk az éj leszálltáig. A Sógorom másnap tiszta fejjel még mindig azt állította, hogy jó munkát végeztem (Kata meg pláne), ezen felbátorodva még felkeressük őket legalább egyszer építkezni. Ha nem ellenkeznek nagyon.

Nem lehet véletlen, hogy a Nemzetközi Törölközőnapot Kata születésnapján tartják. Ma mindenki vigye magával a törcsijét, akárhová is megy, illetve, gondoljon Katára, ha a szokásos délelőtti felesét issza kibont, és felhörpint egy málnaszörpöt!

Ha esetleg valakinek nem tiszta, hogy az állami dotáción kívül honnan szerzi a BKV a végkielégítésekhez és csúszópénzekhez szükséges összegeket, hát, itt egy remek példa. Kissé szerintem arcpirító az eljárás, de ezt mindenki döntse el maga.

Nagyapám címére érkezett nemrég egy levél egy ügyvédi irodától, amit a BKV bízott meg, hogy hajtsanak be rajta 24 500 forintot, ugyanis 2009. április 16-án jegy nélkül utazott egy járatukon. Azt írják, adnak még egy utolsó lehetőséget, mielőtt polgári peres eljárását kezdeményeznek. Az egésznek annyi a szépséghibája, hogy Nagyapám akkor már 93 (!) éves volt, ergo 28 éve ingyenesen használhatta a közlekedési vállalat járműveit, amúgy sem volt már akkor az a rohangálós fajta, ráadásul azóta már meghalt. Feltételezem, életének utolsó 28 évében nem maszkírozta magát sokkal fiatalabbnak, hogy heccből kiszúrjon az ellenőrökkel. Annyit tudtunk tenni az ügyben, hogy beszkenneltem a halotti anyakönyvi kivonatot, amit elküldtem a fenti ügyvédi irodának,  kezdjenek vele, amit akarnak. Ezt is csak azért, ne küldözgessék a felszólításokat a Nagymamámnak, pláne ne jelenjen meg két egyenruhás rendőr előállítani Nagypapát. Azért arra kíváncsi lennék, mihez kezdenének, ha semmit nem reagálnánk. Beperelik Nagyapámat? Örököljük a büntetést? Exhumálást kezdeményeznek?

Az a szomorú ebben, hogy akárki akármilyen nevet/címet bediktálhat az ellenőrnek, akik naná, hogy nem járnak utána. S amint a példa mutatja, nem küldenek sem első, sem sokadik, csak egy utolsó felszólítást, ügyvéddel fenyegetőznek. Te pedig bizonyítsd be, hogy akkor éppen nem utaztál velük. Amikor rendszeresen vettem havi bérletet, akkor sem tettem félre, így meg, hogy nem is használom a BuszMetróVillamos szentháromságot, esélyem sincsen egy ilyen levelet cáfolni.

Van nekem egy unokatestvérem a már több ízben említetteken kívül (sőt, összesen négyen vannak, de ez most nem releváns), aki orvoslást tanul. Sokat nem hallottam a napokban orvos resident evil rezidensek által szervezett megmozdulásról, amíg ő nem írt nekem egy levelet, hogy ugyan érzelmileg nem akar zsarolni, de meglátogatta Katát, mikor szülés után lábadozott biztos jó lenne a programjuknak, ha írnék itt pár szót és/vagy beilleszteném a küldött videót (édes a gyermeki naivitás a blog látogatottságának becslésében, köszi). Nos, van ennek egy hosszabb és egy rövidebb verziója (utóbbi alant, előbbi emitt). Mint kis hazánkban számtalan más tüntetésnek, ennek sincsen semmi értelme, nem lesz foganatja, de legalább vannak még optimisták közöttünk, az istencsaszar.hu pedig valamiféle értéket is próbál közvetíteni a sok horrorajánló és egyéb köpködés mellett. A mór megtette kötelességét.