Még most sem értem, miért lett Vörös szem a címe ennek a koreai remekműnek, de ez a legkisebb baki, amit a készítők elkövettek. A film olyannyira rossz volt, hogy Kata a huszonötödik percben feladta a küzdelmet, a maradék hetvenhármat pedig én is csak három részletben voltam képes végignézni, erre azért évek óta nem volt példa J-horror esetében.

A főhősnő, Oh Mi-sun első munkanapját tölti az éjfélkor induló vonat büfékocsijának felszolgálójaként, ráadásul éppen aznap van a születésnapja. Megvan az oka erre, hiszen sok évvel ezelőtt az apja, aki kalauzként szolgált, egy vonat-szerencsétlenségben ezen a napon vesztette életét. Ráadásul ez a járat utolsó útja, s erre az alkalomra rákapcsoltak néhány olyan vagont is, amik épen maradtak a régi karambolnál. Innentől fogva több mint egy órán keresztül nem történik semmi azt leszámítva, hogy Oh Mi-sun néha a régi vonatot haluzza maga köré, és meghal két utas, egyiküket megfojtja egy fekete paróka, másikuk szimplán elterül a vécében, legalábbis nekem ennyi maradt meg belőle. Telik-múlik az idő, mondanom sem kell, borzasztóan lassan, közben kiderül, hogy az egyik kalauz fickónak annak idején a karambolban meghalt a barátnője, Hee-joo. Az első valamirevaló jelenetben ő szerepel a hetvennegyedik percben, mikor egy földön fekvő vértócsából kimászik, és lassan kezdi beleenni magát Oh Mi-sun testébe. Ezt a már említett kalauz állítja le, hogy majd ő vele lesz örökre, így Oh Mi-sun megmenekül. Közeledünk a végkifejlet felé, egy húsz év körüli testvérpár ollót döf Oh Mi-sun vállába, lemészárolja a mozdonyvezetőket, majd átveszik az irányítást azzal a nem titkolt céllal, hogy egy szembejövő vonattal frontálisan ütközzenek. Ők ugyanis anno ott voltak a karambolnál, amit szuicid hajlamú és tervű szüleik térítettek el, miután valaki összetörte méreggel telt üvegüket, amivel jobb létre akartak szenderülni. Oh Mi-sun rájuk tör, majd rávilágít arra a tényre hogy ezek a testvérek csak szellemek, akik más testét uralják, és ugyan már, térjenek jobb belátásra. Bár visszaváltoznak gyerekekké, nem sikerül az akciója, de ekkor megjelenik apja szelleme, aki a vonatból is szellemvonatot csinál, így az könnyen átsiklik a szembejövő másik szerelvényen. Miután az addig is élők életben maradnak, a vonatról eltűnnek azok, akik szellemként vettek részt az utazásban, és heppiend a vége, kivéve Oh Mi-sunnak, aki eléggé halott, és a záró snittben már szellemként teljesít szolgálatot egy szellemvonaton.

Sok rossz japán horrort láttam már, de ez valahol előkelő helyen szerepel, ha bénaságról van szó. Roppant vontatott film, alig valami cselekménnyel, zene nélkül, nem kimondottan szép főszereplővel és olyan speciális effektekkel, amit bárki utánuk tud csinálni egy ingyenes videószerkesztő programmal. Katának volt kiútja, de én sajnos már nem szabadulok, ha nem tetszik egy japán horror, nekem muszáj megnéznem. Legközelebb biztosan jó film lesz, ennél sokkal lejjebb már nem mehetünk.

Az eddigi leghosszabb japán című horror, mely talán nem volt a legrosszabb, de mindenképpen előkelő helyezést kapott. Múltkor már elszóltam magam, hogy a Megtorlás valami bosszú lehet rajtam, és most egy időre csak jók jöhetnek, mégsem így lett. Ráadásul azt és a Rontást két egymást követő napon láttam, remek hétvége volt.

Egy útszéli kis közértbe érkezik Ryoko a Kosmos Mart-ból, az ő feladata a franchise-nak megfelelő kinézetűre pofozni az üzletet főnöke helyett, aki nemrég egy balesetben elvesztette mindkét lábát. A tulajdonos Kitaura házaspár eléggé fura, vagy néhány szót vetnek csak oda neki, vagy teli torokból üvöltöznek vele, egyéb helyzetekben csak meredten bámulják a biztonsági monitort, hogy a részmunkaidős Nao hogyan viselkedik. Mivel ezen kettővel kommunikálni képtelenség, Ryoko Naoval beszélget, s abban megegyeznek, hogy a bolt ontja magából a negatív energiát. Amúgy is alig tér be valaki, de ha mégis, s netán 666 vagy 999 jent fizet, rövidesen elhalálozik valamilyen szokatlan módon. Egyiküket egy kalapácsos gyilkos találja meg saját lépcsőházában, másikuk hűtőszekrényéből egy halott nő bújik elő, szintén egy másik csak szimplán eltűnik egy sötét sikátorban, miután visszavitt egy elgurult labdát egy nem létező kisfiúnak. Közben az üzletben feltűnik egy fókavadász külsejű, arcát kucsmával fedő alak, aki egész nap az újságot bújja, majd távozáskor az éjszakai műszakos Komori arcába bámul, aki onnantól ugyanolyan zombi lesz, mint Kitauráék. Ryoko főnöke közben kissé beleőrül lábai hiányába, és a “csak a szellemeknek nincs lábuk” mondatot mantrázza egész nap. Nao és Ryoko kideríti az állandóan bolt előtt bóklászó félbolond öregasszonytól, hogy az épület alapjaiba apróra zúzott sírköveket tettek, ettől lett tele szellemmel a közért. Az ijesztőnek szánt szempárról nem is mondok inkább semmit, ez előbb a hűtőpultban, majd a vécétartály peremén jelenik meg. Ryoko főnökét megy meglátogatni, amikor kigurul az útra elé annak tolókocsija, a főnök pedig fent áll a domb tetején két lábon, ezt nem tudom mire vélni. A sztori végére sincsen csattanó, Nao megtalálja a patakban fetrengő Komorit, aki ott hagyja munkaruháját, ezáltal újra önmaga lesz, de az üzlet ugyanúgy üzemel tovább, mint annak előtte.

Már az elején látszott, hogy ez egy igen alacsony költségvetésű film, összesen talán egy tucat szereplővel és olyan speciális effektekkel, amit egy segédoperatőr csinált üres konzervdobozokkal. Ennek ellenére volt néhány feszültségkeltő jelenet benne, még akár jó is lehetett volna, ha nem húzzák el japán-módra, és nincs tízszer annyi unalmas és röhejes rész benne, mint izgalmas.

Úgy tűnik, túlságosan kezdtem belebolondulni a japán horrorokba, legalábbis az utolsó néhány nagyon tetszett. A soron következő Megtorlás valóban egy megtorlás volt rajtam, ne érezzem már magam annyira jól, gondoljak csak vissza a régi, szép és rettentően unalmas időkre. Kiyoshi Kurosawa író-rendező rendesen elbánt velem.

A film rögtön egy kedves életképpel indul: ballonkabátos fickó fojt bele egy piros ruhás nőt a folyópart egyetlen pocsolyájába, majd elhajt. Másnap érkezik ki Noboru Yoshioka nyomozó a körbezárt területre, s mikor a többi rendőr visszavonul, meglát egy kabátgombot. Otthon veszi észre, hogy az ő kabátjáról hiányzik az a gomb, s ami még meglepőbb: a nő hulláján talált egyetlen idegen ujjlenyomat a rendőrségi adatbázisban pont az övé. Ettől függetlenül egy következő jelenetben egy orvos injekcióval megbénítja a kihalt építkezési területen saját fiát, majd belefojtja a pocsolyába. Noboru másnap véletlenül megtalálja az azóta már szökésben lévő orvost, sikerül is elfognia, s úgy érzi, lezárta az ügyet, megvan a sorozatgyilkos. Ezek után egy teljesen ismeretlen harmadik főszereplővel találkozunk, aki titkárnő-féle, s előre eltervezett módon leüti, majd egy sós vízzel teli kád vízbe fojtja szeretőjét. Közben Noboru előtt sokszor megjelenik egy piros ruhás nő, akiről azt hiszi, ő maga fojtotta meg egy másik tudatállapotban. Aztán felrémlenek neki régi emlékek, mikor még komppal járt a rendőrőrsre, s útközben gyakran látott egy elhagyott elmegyógyintézetet a parton, mely ablakában ugyanezen piros ruhás nő álldogált. No, itt teljesen elvesztettem a fonalat, innen már csak találgatni tudok, de a lényeg valami olyasmi, hogy akik látták anno rendszeresen a kompról az ablak mögött ácsorgó nőt, azok később vízbe fojtották valamely szerettüket, mert nem segítettek a nőn. Végül Noboru felkeresi az elmegyógy romjait, a piros ruhás nő szelleme ott álldogál még az ablakban, és feloldozza Noborut, mert az eljött bocsánatot kérni.

Na, ez is azok közé a filmek közé tartozik, amiket soha, semmilyen körülmények között nem szabad megnézni. Sokkal szebb dolgokat is lehet 100 percben csinálni, mint egy ilyen, egyáltalán nem ijesztős szemetet bámulni. Színészi játék nulla, rendezés, zene nulla. Nagyon nem ajánlom, remélhetőleg a következő öt jó japán horrorért ez elegendő vezeklés volt.

Már négy hónap is eltelt az utolsó J-horror beszámolóm óta, így muszáj volt a talonban lévő hat film közül valamit megnézni. Ez pedig nem volt más, mint A szem 2, amely – ha sokban nem is, de – valamelyest folytatása A szem című angol-hongkongi-thai mixtúrának, amiből ugyebár már láttunk egy amerikai remake-et is. Eddig nem figyeltem erre, de már tudom, hogy ez a mozi is a Pang fivérek keze munkáját dicséri, akiktől már rengeteg remek filmet láttam (nem linkelgetek, de jó néhányat).

Az első részben a gyerekkora óta vak lány új retinákat kap, eztán kezd el szellemeket látni, itt ez a látás-vonal kimaradt, nem is értem, miért lett Szem 2 a címe, amikor semmi köze elődjéhez. A fiatal Joey Cheng (aki nő) egy nős fickó szeretője, és éppen fasírtban vannak, legalábbis a férfi le akarja rázni. Joey bosszúból az arany hitelkártyával kifosztja a plázát, majd szállodai szobájába visszavonulva bekapkod néhány marék gyógyszert, de előtte még a személyzet lelkére köti, hogy időben ébresszék fel, el tudjon jutni a kórházba. Itt és ezek után derül ki, hogy Joey gyereket vár, és naná, hogy mostantól kezd el halottakat vizionálni. A legváratlanabb helyzetekben ül mellé egy melankolikus hulla vagy zuhan elé a betonra egy kisgyerek anyjával a sokadik emeletről. Ahogy telik-múlik az idő, egyre sűrűbben lát egy bizonyos női kísértetet, és egyre többször kezd vérezni méhtájban, ami azért nincsen jó hatással a gyerekre, ugyebár. Az egyik ilyen eset alkalmával beragad a kórházi liftbe egy vajúdó nővel, akibe beleúszik alulról egy lebegő hajú szellem. Ráadásul az ultrahangon a sűrűn látott kísértetnő arca jelenik meg a babán. Itt az agya ledobja a láncot, és felkeresi volt szeretőjét, akitől megtudja, hogy miatta lett öngyilkos annak felesége, Yuen Chi-Kei, s bizony, őt látta már sokszor szellem alakban. A terhesség utolsó fázisában már szenvedve fekszik az ágyon, amikor gondol egyet, fellépcsőzik a kórház tetejére, és leugrik a mélybe. Túléli, ezért kúszva visszaindul a tetőre (lift nincs), közben a halott exfeleség, Yuen minden lépcsőfordulóban várja, és mondogatja neki, hogy nem fogja hagyni meghalni. Joey másodszor is leveti magát a flaszterra, ekkor Yuen könyörgőre fogja a dolgot, engedje Joey a gyereket megszületni, hadd szabaduljon meg ő (Yuen) a szenvedéstől. A végén persze megszületik a gyerek gond nélkül, Yuen tiszta lappal és emlékek nélkül újjászületik egykori férje és annak szeretője gyerekeként. A legvégső snitt a legmegdöbbentőbb azonban: egy terhestornát mutatnak, ahol minden pár mellett áll egy-egy szellem, arra várva, hogy újjászülethessen…

Meglepően jó volt ez a film. Kellőképpen kiegyensúlyozott volt a félelmetes, a lírai és az unalmas oldal, nem csúszott el semerre. Terhes nőknek ugyan nem ajánlom, nem is a látvány, inkább a mondanivaló miatt (anno Katával nagyon durva thai filmeket láttunk, mikor várandós volt, de ő kemény csaj), tényleg jót alkottak a Pang bratyók.

A mostani egy kivételes darab, amolyan horrorba oltott fantasztikus film némi akcióval, teljesen meglepődtem, hogy Tajvanban ilyet is tudnak csinálni. A sok rémisztő és sci-fi elem mellett még szomorkodós-elgondolkodós főcsapás is van, úgyhogy csak ajánlani tudom a Silk (Selyem) című filmet.

Egy lepusztult házban kezdődik a történet, ahol a titkos társaság által megbízott fotós a bútorokat fényképezi. Az egyik képen megpillant egy sarokban guggoló kisfiút, majd pár másodperccel később már halott is. Ebben a házban és lakásban üti fel tanyáját a kutatókból álló csapat, akik a csapdába ejtett szellemfiút figyelik speciális eszközökkel. Ő ugyanis színtiszta energiából van, s ha rájönnek, miért nem távozott még ebből a világból, közelebb jutnak minden idők legnagyobb felfedezéséhez, a még kísérleti stádiumban lévő Menger Szivacshoz, mely energiaelnyelő tulajdonsága révén antigravitációs teret tud létrehozni. A kísértetsrác ittlétének kiderítésére a hiperlátással rendelkező Tung  rendőrt bérelik fel (akinek az anyja kómában van, ez fontos lesz majd a későbbiek során), aki a szabadon engedett szellem nyomába ered. Némi buszozás után visszatérnek a gyerek iskolájába, ahol egyre világosabbá válnak a halál körülményei: a gyerek ritka és súlyos betegségben szenvedett, ezért leugrott az emeletről. Nem halt ám meg, ezért az anyja (Fan Wan) meglépett vele, s a közeli részecskegyorsító (mert olyan minden valamire való tajvani falu mellett van) fölött megfojtotta. A lentről áramló energia és a “jaj, de szeretlek, nem akarom látni a szenvedésed, inkább megöllek” hatására lett a gyerekből szellem. A csoport vezetője, a féllábú japán Hashimoto időközben teljesen a Menger Szivacs és a halál utáni könnyed, problémamentes lét gondolatának rabjává válik, de a végén nem minden úgy alakul, ahogy tervezte. Persze, hogy horror is legyen a filmben, a csoport tagjai sorban halnak meg. A szellemfiú ugyan nem lát és hall semmit a mi világunkból – amíg valaki a szemébe nem néz. Akkor viszont nincs mese, benyúl az ember bordáin keresztül, és megmarkolja a szívét. A következő áldozathoz egy láthatatlan (vagyis majdnem láthatatlan, csak Tung és mi látjuk), energiából álló selyemszál vezet el. Az is kiderül, hogy Fan Wan kómában van (mint Tung anyja), de a szellemfiú tud vele kommunikálni, így amikor elhagyja ezt a földi poklot, hamar egymásra találnak.

Nem is akarom ennél jobban kivesézni és lehúzni a filmet (pedig azt szeretem), tényleg nagyon tetszett, nem öldöklős, de kellőképpen félelmetes, remek alapgondolattal, látvánnyal és a végén csavarral. Komolyan érdemes megnézni.

Mivel a thaiföldi horrorfilmekkel viszonylag barátságban vagyok (hiszen a Halál művészete második és harmadik része a maga brutálisan kemény látványvilágával magával ragadott), vidám mosolyra húztam a számat, amikor megláttam a film elején a vicces thai betűket. Aztán ráébredtem, hogy láttam már unalmas mozit a thaioktól (Halál művészete 1), s íme, itt a következő (legalább eredeti nyelven, magyar felirattal).

Sikerült összehozni az eddig szinte lehetetlent a Húsdaráló című thai horrorban: a fent említett kettő előd véres kegyetlenségét a japán unalmasságával, sőt, még az ötletet is tőlük lophatták, hiszen a Kegyetlen étteremben már láttunk olyat, hogy a szakácsnő embereket dolgoz fel eleségnek. No, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük a sztorit! A főszereplő Boot lányával, Bua-val éldegél, mobil büfét üzemeltet a kisvárosban. Egy nap utcai forrongásba keveredik, és a menekülő Attapol segít neki elszökni a rohamrendőrök elől. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy holott jó néhány helyen Attapol-t olvastam, én tökre úgy emlékszem, hogy Ard-nak hívják a srácot (biztos így becézik), és még örültem is neki, hogy a japán nevekkel ellentétben itt elég egyetlen szótag, könnyebb kiejteni, megjegyezni. Később Boot visszamegy a büfékordéjáért, aminek a belsejében otthon egy halott fickót talál. Mit van mit tenni, feldolgozza a húsát, úgyis éppen kifogyott az alapanyagból, így lesz a lázadó ifjúságból egzotikus ebéd. Ebbe az emberdarálásba annyira belejön, hogy később a követelőző háziurat és embereit is elteszi láb alól (na, itt elég komoly öldöklés volt fejbe vert szöggel és nyaki vénába vágott bárddal, ezt csak ajánlani tudom), de semmi nem elég. Időközben fény derül a közelmúltra is, ugyanis Bootnak volt egy férje, aki kufircolta a Bua dajkáját, Oyt. Csak a film vége felé döbbenhetünk arra rá, hogy mivel szegény Bua megleste aput és a kikapós bébiszittert, azok a legkézenfekvőbb módját választották a kislány elhallgattatásának: a kertben lévő, vízzel teli óriási korsóba fojtották. Ezt meglátta Boot (sajnos, későn), s már repült is a bárd, mindketten a pincében végezték darabokban. Közben szerelem szövődik Ard és Boot között, ami kis híján le is zárul azzal, hogy Ard rájön Boot titkára. Ekkor Booton erőt vesz az őrület, véres késsel a kezében rohan végig a kisváros utcáin, majd egy hídon áll meg. Itt talál rá Ard és néhány rendőr, de hiába próbálnak hatni rá, Boot csak a néhai Bua hangját hallja, aki szerint senki nem szereti őt, így végül beleugrik a vízbe. Estig hiába keresik, így Ardot beviszik a rendőrőrsre, ahol megvádolják, hogy minden emberfeldolgozásban Boot cinkosa volt, így nagy kalamajkába keveredik. A vége főcím előtt Boot még kimászik a vízből szülőfalujában, betér a szülői házba, ahol édesanyja műveli a család ősi hagyományát: embereket nyúz és darál le.

A film alapgondolata csapnivaló volt, és borzasztóan elnyújtott “hentelős love sztorit” készítettek belőle. Igaz, a zene legalább jó volt (komolyan, tényleg tetszett), de durvaságból sokkal több kellett volna, azt szívesebben néztem volna, mint Boot és Ard szerelmes összekacsintásait egy-egy emberi sonka vagy adag darált hús felett.

Már olyan régen volt itt J-horror (három hónap igenis nagy idő), hogy biztosan sokan szenvedtek a nélkülözéstől, ezért most egy kicsit én szenvedtem, hogy ők örülhessenek. Megjegyezném még a fanatikus rajongók örömére, hogy mostanság ismét belelendültem a műfaj élvezésébe, úgyhogy nagy dömping lesz a közeljövőben. Juhéj, ugye?

Az Előérzet valódi japán japán horror, és ennek megfelelően kellőképpen unalmas. Már olyan művészi szintre fejlesztették az elvontságot, hogy rémisztő elem igazán kevés van benne, unalom viszont zsákszámra. A műfaj tradícióinak megfeleléseként ezúttal sem szerződtettek zeneszerzőt és zenekart, de az így fennmaradó pénzt is unalomra fordíthatták. A történet szerint a kis család, Hideki (apa), Ayaka (anya) és Nana (lányuk) vidáman autóznak a japán sztyeppéken, amikor Hidekinek internetkapcsolatra van szüksége, ezért megállnak egy telefonfülkénél, ahol feldugja laptopját a hálóra, és küldi emiljeit. Eközben pillant meg egy szakadt újságfecnit, amiről a tüzetesebb megvizsgálás után derül ki, hogy az a holnapi újság, s a saját lányuk halálhírét hozzá. Kikiabál a fülkéből, a kocsiban éppen Ayaka berhálja Nana beragadt biztonsági övcsatját, a kiabálásra átszalad a fülkéhez, majd egy pár pillanattal később egy, a kamionjában elébb szívrohamot kapott sofőr rohan kocsijukba teljes menetfelszerelésben, minek következményeképp Nana ropogósra sül odabent. Egy kicsit még mókolnak a terepen, jönnek a tűzoltók, rendőrök, riporterek – ekkor világosodhatunk meg, hogy a Hidekit alakító Hiroshi Mikaminak annyi tehetsége van a színészmesterséghez, mint kerecsensólyomnak az ívhegesztéshez, majd snitt.

Öt évvel később járunk, Hideki és Ayaka elváltak, mindketten élik lelkileg szegényes életüket. Hideki azóta sem tudta kiverni a fejéből azt az újságpapírt (ami természetesen elveszett), megszállottjává lett. Ennyi idővel később újra feltűnni vél különböző fecniket másnapi hírekkel, és újra felkeresi Ayakát. Nagy nehezen sikerül meggyőzni, közben sorra következnek be a megjósolt tragédiák, majd két emberre bukkannak, akik szintén kaptak újságokat. Mindkettő meghalt már, de a történetük érdekes. Egyikük egy elmegyógyintézetben véste a falra a jóslatokat, pár hónap alatt nagyon megöregedett, és meghalt. Másikuk figyelmeztette a célszemélyeket, ezzel megváltoztatva a jövőt, rajta viszont elterjedt a fekete nyomdafesték, s mikor már az egész bőre szürke volt, egyszerűen szétfolyt. Hidekire nem várt szép jövő, bármelyik utat választja. Egy hír miatt azonban megmentette exneje, Ayaka életét, így el volt rendelve már a sorsa. Mielőtt azonban teljesen beleőrült volna a hírekbe, újra a film fontosabb pontjain találta magát, ezúttal belső szemlélőként, majd visszatért öt évvel előbbre, a baleset színhelyére. Ez a tíz perce a filmnek igazán jó volt, Hideki újra átélte a tragédiát, csak minden alkalommal más vége lett, egyszer a felesége halt meg, másszor többen. Végülis annál a verziónál kötött ki, hogy kiszabadította Nanát a biztonsági öv fogságából, kimenekítette a kocsiból, majd szépen ledőlt, és várta a kényelmes bennégést, ugyanis így menthette csak meg lánya életét. Majdnem heppiend.

Nem lett volna ez rossz film, ha nem másfél órában, hanem húsz percben kapunk ennyi információt, igazi színészeket alkalmaznak, és pár jent kidobnak a zenére is (legalább valami szomorúbb ABBA-feldolgozás lehetett volna), de így unalmas mozit csináltak egy igen jó ötletből. Ahogy az a japán horrorokban lenni szokott.

Mióta megvettük a nagy tévét, jeges borzalommal vártuk, hogy megnézhessük az Átok harmadik részét, ami ezúttal nem a japán verzió volt, hanem az amerikai változat, s előre rettegtünk, mennyire borzalmasan fogunk majd félni, mikor a fekete hajzuhatag kiömlik az LG alján. Arra nem gondoltam, hogyha visszaolvastam volna, mit írtam két és fél évvel ezelőtt az Átok 2-ről, akkor korántsem lett volna olyan izgatott a várakozás, hiszen már azzal sem voltam megelégedve. Ezt legalább aranyhal módjára törölt memóriával vártuk, de megint csak minimálisan rémültünk meg.

A második részben ugyebár (én sem emlékeztem, olvasd vissza a memoáromat) az elsőben megismert Buffy(t is játszó) Sarah Michelle Gellar húga (pontosabban: filmbéli húga) hadakozik Kerregő Anyuval és Nyávogó Toshioval, majd annak rendje és módja szerint a végére elhalálozik. A folytatásban már nem is Japánban járunk, hanem Amerikában történnek a halálesetek, abban a bérházban, ahol az előző rész főhősnője bérelt egy lakást, s ahová minden bizonnyal behurcolta bőröndjében az átkot. Tulajdonképpen semmi sem változott vagy fejlődött az előző részhez képest, Kerregő Anyu és Nyávogó Toshio ugyanúgy öldökölik az embereket, kicsit ugyan változatosabb formában (most festményből is folyik kifelé a fekete festék, mely hajjá áll össze), de Toshio lépcsőkorlát-fetisizmusa és anyjának amúgy igen rémisztő mozgása és vicces kattogása standard. Aki még nem tudná: Kerregő Anyu azért kerreg és mozog furán, mert a férje eltörte a nyakát, Toshio pedig azért nyávog, mert az apja vele együtt a macskájukat is a kádba fojtotta. Mellesleg jegyezném meg, hogy csalódtam a szereplőválogatásban, hiszen Toshio szerepét megint új gyerek öltötte magára. Eredetileg ugyebár Yuya Ozeki játszotta, aztán a második részben Ohga Tanaka, most pedig Shimba Tsuchiya. Értem én, hogy nem marad az a szerencsétlen kölök örökre hatéves, de nem lehet olyasvalakit választani, aki jobban hasonlít rá? Akkora tömegből? Még az én európai (bár, keleti horroron edződött) szemem is tud különbséget tenni. Amúgy Kerregő Anyut is más játszotta, ennek a színésznőnek kerekebb volt a képe, mintha két rémisztgetés közben a sarki szusisnál tömte volna az arcát. De hogy még a cselekményre visszatérjek kissé: ebben a részben Kayako (Kerregő Anyu) testvére, Naoko jön Amerikába, hogy megállítsa az átkot, de nem jár sok sikerrel. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a mostani férfi főhős elborul szellemileg, és Kayako egykori férjének képzeli magát (aki megölte a családot, ezzel indítva útjára az átkot), majd egy rosszabb pillanatában tőrt döf Naoko torkába, aki pár perccel később már élőhalottként tér vissza. Egy kicsit ugyan összezavarodtam, mikor Naoko még ki sem hűlt teste mellett feltűnt Naoko kísértet önmaga, aki ugyanúgy hús-vér volt, csak erősen befedve rizsporral. Az átok nem törik meg, Kayako és Toshio továbbra is kísért, ezúttal Naokoval kiegészülve. Várható a negyedik rész.

Mint azt a második fejezet végén is elmondtam már, most sem sikerült nagyon borzalmasat alkotniuk, féltem már jobban, pár hangeffektus, hirtelen feltűnés, nyávogás, kerregés és kitekert mozgás kevés ahhoz, hogy engem kizökkentsen. Könnyed esti szórakozásnak sem mondanám vontatottsága miatt, de legalább ezen is túl vagyunk.

Többen ajánlgatták már nekem – ismerve feltétlen rajongásomat a japán horrorok iránt – a Két nővér című dél-koreai csodát, s kellő tapasztalat birtokában bátran állíthatom nektek, hogy csak akkor nézzétek meg a filmet, ha nincsen hasznosabb elfoglaltságotok. A hasznosabb alatt itt olyasmikre gondolok, mint fémforgács orral felszippantása vagy az otthon található sertésbordák szín és méret szerinti sorba rendezése.

A testvérpár, Soo-mi és Soo-yeon elmegyógyintézetből tér haza a családi fészekbe. Apjuk eléggé közömbös a világgal, de leginkább mostohaanyjukkal, Eun-jooval szemben, nem is alusznak együtt, de a vacsorát azért megeszi. A két lány utálja Eun-joot, az ő számlájára írják édesanyjuk halálát. Soo-mi a hangadó kettejük közül, Soo-yeon visszahúzódóbb, nővére árnyékában él, eléggé függ tőle. Valami okból kifolyólag a családban tilos a Soo-yeon szobájában található matyó vagy valamilyen hasonló mintás szekrény említése, pedig annak állandóan kinyílik az ajtaja. A házban amúgy fura dolgok történnek, a vendégségbe jött nagybácsi szórakoztatását csak Eun-joo érzi kötelességének, és csak ő nevet saját viccein, míg a nagybácsi felesége epilepsziás rohamot nem kap, ezzel végre tönkrevágva az amúgy sem pörgős bulit. Hazafelé csak úgy mellékesen megemlíti férjének, hogy látott a mosogató alatt egy halott lányt. Soo-minek is van egy érdekes élménye, melyben egy fekete ruhás nő mászik az ágya végében, majd felugrik rá, terpesztett lábakkal fölé hajol, a szoknyája alól vér csurog ki, és kinyúl egy kéz. A film végére kiderül, hogy Soo-mi csak képzelte maga mellé Soo-yeont, hiszen ő már régebben meghalt, még pedig úgy, hogy megtalálta a szekrényben öngyilkossá lett anyjukat, majd az egész hóbelevancot magára rántotta. Eun-joo beszaladt a sikoltozásra, de nem segített neki. Volt még egy véres zsák is, amit húztak a földön, ennek nem láttam különösebb értelmét.

Ahhoz képest, hogy milyen jókat hallottam erről a filmről, illetve többen is ajánlották, igazán csalódtam. Pontosabban: nem csalódtam a J-horrorokban. Roppant unalmas és vontatott majd’ két óra volt, összesen három olyan jelenettel, hogy ijedtünkben összerondítottuk a bokánkat, erre nem volt érdemes az időt pazarolni. De ne aggódjatok, néhány “normális” horrorfilm mellett még négy japán várja, hogy végigszenvedjük, ezzel mentve meg a ti lelketeket.

Úgy tűnik, vagy a nagy számok törvénye alapján, vagy egyszerűen csak beérett sokéves várakozásom, de már nem az első olyan J-horrort láttam, ami igen durva. Tudjátok jól, hogy sokat szenvedtem, sírtam és ostoroztam magam, mert egy olyan műfajt találtam magamnak passzió gyanánt, aminek a képviselői is csak pénzért csinálják, és minden bizonnyal az egyetlen rajongó én vagyok, de most bejött az élet. Megtekintettük ugyanis a Halál művészete 3 című filmet, mely a trilógia utolsó darabja. Az első résznek ugyan semmi köze nem volt a másik kettőhöz, ez viszont a második előzménye (hogy ne legyen egyszerű).

A történet szerint Pan hazatér falujába anyja halálának tizedik évfordulóján, ahol kiderül, hogy a nagypapi még mindig őrzi lányát sóban tartósítva, mert annak lelkét a fekete mágia segítségével át akarja telepíteni egy másik testbe. Tíz évvel ezelőtt ugyanis a fiatal tanárnő, Aajaan Panor (akit most is Napakapa Nakprasit alakít) elcsábította a nő férjét, majd a nőt megölte. Eztán diliházba került, ahonnan a nagypapi csatlósai (lánya, veje) elhozták, hogy testébe ültessék a régen halott nő lelkét. Ezt egy igen kellemes szertartás közben meg is teszik, melynek első lépése egy igen kíméletesen végrehajtott abortusz. Kata kicsit ugyan öklendezni kezdett, én pedig elájultam, mikor turkáltak Aajaanban forró vízzel és fém eszközökkel, majd a hasára ugrottak. Fújbazmeg. Azt nem értem, hogy a tízéves elmegyógyintézeti kezelése alatt hogyan szedett össze egy pár hónapos magzatot, de erre nem tért ki a film, így én sem feszegettem. A halott lány lelkét sikerült átrakni, az eredeti lelket pedig egy tükörbe zárták, amit el akartak ásni az embrióval együtt a közeli temetőben. Csakhogy a vő megijedt odakint, és eltörte a tükröt. Ekkor visszatért a lélek az eredeti testbe, a másikat kitaszajtotta onnan, és rögtön le is számolt a feketemágiás, amúgy igen flegma fiatal varázslóval, aki pedig a Háromszemű Istent látta benne (ezért lehet ám, hogy Aajaan visszatér, és mindenkit lemészárol). A varázsló leigázása után a tanárnő elkapta a nagypapit, a szemeit szemhéjait biztosítótűvel az arcához rögzítette, majd egy nagy marék sót kent a szemeibe. Nem is fokozom tovább, persze, hogy mindenkit válogatott eszközökkel kínzott és ölt  meg ezután, de nem akarok minden “poént” lelőni.

Szóval, nagyon beteg és durva volt ez a horror (éppen, mint az előző rész), higgyétek el, ez nem olyan unalmas és semmitmondó, mint megannyi társa. Hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek, alant megnézhetitek az előzetest, aztán mindenki döntse el, fel van-e készülve ilyen mértékű beteg szennyre. Na, tetszett, és kész.