Úgy gondoltam, ideje Katát elvinni művelődni szórakozni valahova, ezért ismét részt vettünk egy Showder felvételén, ahogy azt tavasszal már megtettük. Ezúttal azonban már ismerős volt a helyszín, a munkamenet és az egész hangulat, ezért jóval könnyedebben üldögéltünk, ráadásul egy sorral lejjebb is. Így, ha csak negyed másodpercre, de bizonyosan láthatóak leszünk a nyitó képben, illetve nem tudom, bevágnak-e abból az egy percből, amikor a kameraman tíz centire tartotta az arcomtól a masináját, ezzel eltakarva Fábryt, úgyhogy ez idő alatt kénytelen voltam a díszletfalon futó csövet nézni, s annak látványán nagyon örvendezni.

A felszopó bemelegítő ember ezúttal Aranyosi volt, őt annyira nem komálom harsánysága miatt, de klasszisokkal jobb volt, mint az előző alkalommal ugrándozó majom, sztorizgatott, tulajdonképpen egy Showder Klubnyi monológot elregélt, a végén már verbális szívlapáttal kellett agyoncsapni, hogy kezdődhessen a műsor. A szokásos bevezető vicc- és történetmesélés után magyar rekordereket és műveiket mutatták be a dizájn centerben, volt ott óriási szegedi papucstól miniatűr papírhajón át két méteres átmérőjű palacsintasütőig jó néhány nagy, de kimondottan nem izgalmas dolog, majd következtek a vendégek. Elsőnek a Farkasházynak maszkírozott Nacsa Olivér jött, aki Overdose-hoz fűződő kapcsolatáról mesélt, ez nekem nagyon erőltetettnek és laposnak tűnt. Produkciója végén kirohant a stúdióból, majd egy ló hátán tért vissza. Nem tudom, ezért a sz*r poénért miért kellett egy szerencsétlen lovat odarángatni, de az nagyon be volt csinálva, a patája pedig csúszott a linóleumon, úgyhogy kis híja volt, hogy nem ült seggre. Fábry nagyokat b*sszamázott emiatt félhangosan a következő vendég érkezése előtt, aki a sportriporter Szántó “Füli” Dávid volt. Benne kellemesen csalódtam, az egész műsor alatt ő volt a legjobb, és az est további részében is segített fenntartani a hangulatot, ami nem volt egyszerű, mert harmadik beszélgetőtárs(ak)ként az úszó EB magyar dobogósai jöttek. Na, náluk sótlanabb és unalmasabb bandát már régen láttam, Gyurta Dani és a négy lány szinte egy poénra sem reagáltak, minden választ harapófogóval kellett kihúzni belőlük, és közlékenységük az origó felé konvergált. Egy órán keresztül nyúzta őket Fábry, de már mindenki ájuldozott a végén. A zenei blokkra (Nyári Károly és a MÁV szimpatikusok) a közönség kilencven százaléka lelépett, de Kata maradni akart, még üldögéltünk húsz percet, így a 17.30-as érkezéstől pontosan hat órát voltunk a felvételen. A tévében majd leadott uszkve másfél óra biztosan izgalmasabb lesz, mint az egész vágatlanul.

A roppant fárasztó és kissé vontatott esti műszak nem volt olyan rossz végülis, ezt ugyan eléggé rontotta a mögöttünk ülő két degenerált, akiknek az alagsor mélységében volt a humorküszöbük, és MINDEN EGYES SZÓRA harsány hahahával reagáltak, amely tónusa és hanglejtése egy súlyos autista és Butt-head stílusa volt rafináltan keverve. Ettől függetlenül köszönjük Nagybátyámnak az újbóli meghívást, számíthat még ránk a közeljövőben!

Szívesebben adtam volna a “hogy jöttem izgalomba a mozgalomba’” címet a posztnak, de sajnos semmi alapja nem lett volna. Közjátéknak ennyi elég. Eléggé sűrűre sikeredett a hétvége, én pedig egyben elmesélem az egészet, mintsem három kisebb posztot írjak. Ehhez sincsen sok kedvem, de már csak magamnak is jó ez a blog, ha bármi olyan emléket keresek, mely fontos, és elmémben mégis hiába kutatok utána, itt biztosan meglelem.

Pénteken dél körül találkoztunk Kata bátyjáékkal a Városligetben, és családi állatkertezést rendeztünk. Amennyire nem volt jó élmény ez két éve, most annyira tetszett, kezdik rendbekapni a helyet, egyre szebb lesz. A lepkeház például kimondottan lenyűgöző, bár, egy pillangón majdnem keresztültoltam a babakocsit. Berkó egy ideig nézelődött érdeklődve, aztán megkapta az ebédjét, kicsit nyűgösködött, majd hanyatt dőlt a verdájában, és aludt, mint aki jól végezte dolgát. Később a csónakázótó mellett még etettük és ijesztgettük a galambokat, ez nagyon tetszett neki.

Szombatra rekkenő hőséget ígértek a varázslók, ezért Bercit hátrahagyva kettesben leruccantunk a Velencei tóhoz. Először fel akartuk mérni a terepet, de legközelebb már visszük magunkkal őt is, addigra beszerzünk neki egy Caruso-t karúszót és/vagy olyan kis csónakot, amiből kilóg a lába alul plusz egy félsátrat a napkitörések ellen. Csak vaktában indultunk el, végülis Gárdonynál kanyarodtunk le az útról, és tértünk be egy fizetős strandra. Szerencsére ez sokkal kulturáltabb volt, mint az ingyenes, és nem is volt nagy tömeg. Ettünk hamburgert, hekket, lángost, fagyit, és négyszer visszatértünk a 24 fokos vízbe úszni/játszani/pancsolni. A nap végére a sűrű naptejelés ellenére Katán kevésbé, rajtam jobban meglátszott a felülről lefelé húzott vörös-fehér gradient. Ennek ellenére jó és nyugis nap volt, sokszor lemegyünk még nyáron.

Vasárnap Kata anyja meglepetésszerűen támadott a jó hírrel: kapcsolatainak köszönhetően tudott nekünk jegyet szerezni fejenként 5900 helyett mindössze 500 forintért a Margitszigeti szabadtéri színpad Budapest Bár előadására. Aki nem ismerné, annak annyit róla, hogy az előző évszázad első felének slágereit adják elő innen-onnan ismert zenészek, többek között Ferenczi “Herfli Davidson” György, Lovasi “Kispál és a Borz” András, Kollár-Klemencz “Kistehén” László, Kiss “Quimby” Tibor és még jó néhányan mások. Kata nagyon odavan ezért, én mérsékeltebben, ezért kevesebb kedvvel vágtam neki. A kocsit a Margit híd lábánál hagytuk, onnan és vissza sétáltunk. A koncert valóban jó volt, a dalokat feldobta a szereplők állandó hülyéskedése, hamar elrepült a három és fél óra. Egy kicsit ugyan rontotta az élvezeti értéket néhány szúnyog és a mögöttünk üldögélő középkorú prolik cigarettázása, de előbbieket elhessegettük és lecsapkodtuk, utóbbiak megunták másfél óra után az egészet, és eltakarodtak haza vagy egy talponállóba.

A koncertnek éjfélkor lett vége, éjjel 2 körül feküdtem le, és 4-kor már keltem fel a mai munka miatt, de ennyi áldozatot igazán megérdemelt ez a hétvége, maximum délután zombizom egy kicsit a konditeremben, és nem merészkedem nehéz súlyok közelébe. Nagyon jó három nap volt, a svéd bikinicsapattal sem tölthettem volna tartalmasabban, mindig ilyet, soha rosszabbat.

Fábry Sándor kvázi munkásságát némi Hócipős Dizájncentert leszámítva körülbelül 2000 óta követem figyelemmel, eleinte a Vietnámi balzsam, A lejtő ördöge és az Oh Tannenbaum hanghordozókon keresztül, majd az Esti Showderben. Ez utóbbi valóságos kánaánnak tűnt anno, de az utóbbi években eléggé unalmassá vált, ugyanazokat a poénokat ismétli, kezd a kígyó a saját farkába harapni, úgyhogy mostanság már nem is nagyon nézem a tévében. Mindazonáltal múlt héten végre eleget tettünk egyetlen Nagybátyám szűnni nem akaró invitálásának (igazából, annyira nem ostromolt vele, csak sokszor felajánlotta, tehát, ezzel nem mi tettünk neki szívességet), és részt vettünk a Showder felvételén. Említett Nagybátyám ugyanis bennfentes, a műsor bizonyos technikai részéért felel, így sorban állás és belépti díj nélkül bejutottunk.

Már a Campona Media Center halljában kígyózott az ötszáz fős sor, mi azonban sunyi módon kikerültünk mindenkit, és oldalt osontunk be, sőt, a tribün alól is megnéztük a helyet. Hamarosan elfoglaltuk pozíciónkat, szerencsére annyira  nem túl közel a pódiumhoz, hogy kekeckedhessen velünk, s azt már rögtön leszűrtük, hogy sokkal kisebb a hely, mint amekkorának a tévében látszik. A légkondinak hála nem negyven fok volt, inkább kellemesen, később kellemetlenül hűvös. Mindenek előtt érkezett a “bemelegítő” ember, aki megtanított minket az ovációra és tapsolásra, ezt Katával mérsékelt lelkesedéssel tettük, kicsit óvodás szintű volt, de ha ez kell a sóhoz, ez kell. Fél órás mókázás után megjelent Fábry, elkezdődött a műsor. Mondhatnám, hogy a felvezető szöveg hosszúra nyúlt, de minden borzasztóan hosszú volt. Az elején a monológ, a dizájn center, majd a riportok; este fél 6-tól 10-ig ott ültünk. Közben húsz percnyi szünetet kaptunk. Vendég volt Pokorny Lia, Hajós András és Kormos Anett, aki hamarosan debütál mint első és eleddig egyetlen magyar női sztendapos. Az egész felvétel alatt volt sok b*sszamázás, lóf*zás, néhány újbóli nekirugaszkodás. A majd’ négy óra alatt sokszor kigyulladt a tombolásra buzdító felirat, de enélkül is remek volt a hangulat. Sokat nem is nagyon akarok elárulni, úgysem mond semmit látatlanban, de érdekes volt ezúttal a tévékészülék mögé látni (ha virtuális értelemben is). Az egész közönséget aprólékosan végigpásztázó kézi kamerás operatőr kissé idegesítő volt, szerencsére mi egy sor végén ültünk, így nem jutott fél méternél közelebb hozzánk, de volt, akinek konkrétan az arcát súrolta a lencse. Kíváncsi vagyok, mennyi minden marad meg a felvett anyagból. Az például biztos nem, amikor Fábry a végén odaszólt Vásáry Andrénak, aki túlságosan hosszan húzta a kezdést a zenével, hogy “mi van André, nincs meg a CD?”".

Szóval, jó volt az egész, biztosan megyünk majd újra, remélhetőleg akkor, amikor látványosabb és pezsgőbb lesz a műsor. Most viszont majd árgus szemmel figyeljük holnap este a képernyőt, hogy benne leszünk-e a tévében.

Már januárban is el akartunk menni a Kétfejű fenevad előadásra a Katonába, de akkor főszereplői sérülés miatt lemondták a premiert. Pénteken bepótoltuk az élményt, s bátran állíthatom, tényleg élmény volt, annak ellenére, hogy a hajnali ébredésem miatt az érdemeltnél kisebb elánnal reagáltam a poénokra.

A darabot Weöres Sándor írta, Máté Gábor rendezte, s a feltörekvő ifjú színészek mellett játszott benne Ujlaki Dénes (bajusz nélkül!), Szacsvay László és mindenekelőtt Ónodi Eszter (bár, nem szívesen raknám őt ki az ifjú színészek köréből, de azért mégiscsak jó néhány szerep van a háta mögött), és olyan színészek, akik neve elsőre nem ugrik be színházi alul-műveltségem okán, de már tetszett játékuk a Vadkacsában vagy a Portugálban. A történet a törökök által megszállt Magyarországon, pontosabban 1686-ban, Buda ostroma és visszafoglalása idején játszódik, többnyire Pécsett. Bornemissza Ambrus hajadontól hajadonig menekül, míg oltalmat nem talál a magát muzulmán kádinak kiadó, valójában zsidó Ibrahim házában, ahol annak rendje és módja szerint szemet vet annak lányára, majd Báthory Susánna hercegnőre is. Rajtuk és a velük kapcsolatban lévőkön keresztül látjuk az akkori kül- és belviszályokat, a törökök és osztrákok marakodását az országon. A színdarab végére kiderül, hogy a teljes török vezérkar magyarokból áll, akik irhájukat menteni vállalták álcájukat. A modern díszlet és kellékek ellenére régi nyelvhasználat az elején kicsit zavaró volt, de végülis sokkal jobban illett a körülményekhez, és sokkal szebben és változatosabban ki tudták fejezni magukat még az egyszerű dolgokban is (“Ambrus, baccon vélem!”). A rengeteg poén és a néhol valóban, de általában nem alpári humor ellenére megszívlelendő volt a mélyen hazafias tartalom.

Nem kergetek hiú ábrándokat, tudom, hogy ezek a színházi beszámolók még akkora réteget sem sarkallnak egy-egy előadás megtekintésére, mint a horrorajánlók (nem, ha úgy is hangzott, nem bunkóztalak le titeket), de azért remélem, hogy egyszer valaki közületek megnéz az ajánlott művek közül akár egyet is (ha nem is az én indíttatásomra), és akkor tudunk szánk sarkából kilógó pipával elmélyülten diskurálni. A Kétfejű fenevadról érdemes lenne.

Legutóbb tavaly májusban mentünk volna színházba, Kata akkor már nagy hassal parádézott a Nemzeti előtt, a Bajor Gizi parkban lévő játszótéren, és már csak odabent derült ki, hogy elmarad az előadás, mert beteg lett valaki a társulatból. Tegnap ismét megpróbáltunk eljutni kulturálódni, ezúttal a Katonában (hol máshol?) akartunk megtekinteni egy prömiert, de mégsem sikerült, ugyanis a főszereplő előző nap, a nyilvános főpróbán kificamította a bokáját, ezért a mi előadásunk is elmaradt. Valami összeesküvést szimatolok ellenünk színházi körökben, de nem adjuk fel, egyszer csak eljutunk művelődni.

Úgy gondoltuk, ideje elmennünk ismét színházba, most valamelyest még tud Kata mozogni, július után meg azért mégis körülményesebb lesz kiruccanni akárhova, ezért kinéztük a Nemzeti Színházban az Amalfi hercegnőt, mert Kata még nem volt a Nemzetiben, mert szeretjük a címszerepet játszó Péterfy Borit, és mert lehet náluk üdülési csekkel fizetni. Telefonon félre is tetettük a jegyeket még a hét elején, és a színmű képeit látva vegyes érzelmekkel vártuk az előadást.

Tegnap idejében elindultunk, hogy kikerüljük a Lágymányosi hídon mindennapos dugót, de semmi ilyen nem volt most, úgyhogy nagyon korán odaértünk. A Művészetek Palotája mellett akartunk behajtani, a bejárathoz állított teljesen haszontalan és csekély értelmi képességgel rendelkező biztonsági őrt kérdeztem meg, hol tudunk parkolni. Hááát, itt nem szabad. És a Nemzetinek van parkolója? Van, de az mindig tele van! Megálltunk a híd alatt, majd sétálva közelítettük meg a színházat. Ott derült ki, hogy a saccra 300 férőhelyes parkoló fele üres, ezért visszatértem a kocsihoz, és behajtottam. Az őrt szerencséjére már leváltotta egy társa, aki mosolyogva fogadta integetésemet. A pénztárnál át akartuk venni a hét elején rendelt jegyet, de mint kiderült, a rendszer előző éjfélig tartotta fenn, és már el is adták. Hiába beszéltük meg a pénztárosnővel telefonon, hogy előadás előtt egy órával átvesszük, a rendszerrel nem lehet vitatkozni, ezt már sokan megtapasztalták a saját bőrükön. Nagy szerencsénkre két páhollyal előrébb még volt hely, így oda kértünk jegyet. Mivel rengeteg időnk volt, a parkban ütöttük el az időt, fényképezkedtünk Gobbi Hildával (illetve, Gobbi Hilda szobrával), és kacarásztunk a Morgen Stanley irodaház aljában keményen helybenbiciklizőkön. Fél órával az előadás előtt már gyűlt a nép, így mi is bementünk, fellifteztünk a harmadikra, ahol a kötött kardigános néniket helyettesítő jegyszedő lányok sajnálkozva jelentették be, hogy betegség miatt az előadás elmarad, a jegyek árát visszakapjuk a pénztárban.

Végülis ez is egy módszer az üdülési csekkek készpénzre váltásának, de ha már rákészültünk a kulturálódásra, nem esett jól a visszautasítás. A színdarab tetszett, csak kicsit rövid ideig tartott, és nekünk túlságosan is minimalista volt. A következő évadban lehetőleg a bővített verziót nézzük majd meg, amiben színészek játszanak.

Nem tudom, mennyire ildomos a “művelődő” kategóriába tenni egy rocksztár életrajzi könyvét, de jobbat nem találtam neki, s azért ez is felért olyan kulturális élménnyel, mint némely színházi előadás. A Fehércsíklázat (pontosabban: a Fehércsíkláz című könyvet) szülinapomra kaptam JaMaNéktól, és a Motörhead frontemberének, lelkének, Ian Fraser Kilmisternek, ahogy jobban ismerik: Lemmynek az életéről szól. Tudom, hogy ez a poszt még szűkebb réteg számára lehet érdekfeszítő és hasznos tartalommal bíró, mint egy J-horror szinopszisa, de én mégis vetek pár sort ide, még pedig Lemmy bölcsessége miatt, mely zenei érdeklődéstől és életérzéstől függetlenül megfontolandó lehet bárkinek. De erről majd a végén.

Három részre tudnám osztani a könyvet, az elsőben a kis Lemmola családi körülményeiről és serdülőkoráról ír, ezt szerettem. Az utána következő fejezeteken eléggé nehezen jutottam át, ugyanis a Motörhead előtti időkről mesélt, olyan zenekarokról, amikről én csak hírből hallottam, és valószínűleg sosem fogom megismerni a zenéjüket, ugyanis vagy nehezen megszerezhető bármely anyaguk, vagy egyszerűen nem érdekel. A harmadik részben már a Motörheadről van szó, melyet én homályos emlékeim szerint 1989 óta kisebb megszakításokkal, de azért viszonylag folyamatosan és újra meg újra visszatérő kedvvel és erővel hallgatok. Ismerősek az albumok, jó volt megtudni ezek elkészítésének hátterét, a zenekar tagjainak történetét, a szaftos backstage pletykákat, mindent, amire egy rajongó kíváncsi lehet. Két dolog azonban megdöbbentett. Az egyik, amiről sosem tudtam, hogy Lemmy tinédzserkorától kezdve egyfolytában drogozott, több gyógyszer és speed járta végig, mint étel. Talán ennek köszönhető elementális rock’n'roll-ja, ami bármely depresszív hangulatból ki tud rántani. A másik viszont életbölcsessége és az én mentalitásomhoz eléggé közeli “szarok mindenkire” hozzáállása. Őszintén és morális korlátok nélkül beszél mindenről és mindenkiről, ez mégsem botránykönyv, hanem egy tiszta életrajzi iromány. Engedtessék meg nekem, hogy egy gondolatot idézzek belőle, aztán hallgassátok meg az 1987-es Rock’n'Roll album címadó dalát, amit talán először hallottam tőlük, sokadszor másolt kazettán, borzalmas minőségben. Mégis tetszett, és még húsz év után is libabőrös leszek tőle. Kösz, Lemmy!

A francba ezzel a “halottról vagy jót, vagy semmit” szarsággal. Az emberek attól nem lesznek jobbak, hogy meghalnak; csak úgy beszélnek róluk, mintha azok lennének. De ez nem igaz! Ugyanúgy seggfejek maradnak, csak annyi különbséggel, hogy halott seggfejek!

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Motörhead – Rock’n'Roll

Pénteken kiváltságos helyzetben voltunk Kata anyjának köszönhetően, aki bejuttatott a Katonába az új színdarab, a Vakond nyilvános főpróbájára. Ez volt az ötödik előadás, amit együtt láttunk ott, s már szinte családtagnak érzem a színészgárdát. Ezúttal sem csalódtam bennük, bár a Vakond eléggé modern és szürreális volt.

Teljesen átrendezték a nézőteret, állványokat húztak fel a kábé öt négyzetméteres kör alakú színpad köré, így körbeültük a színpadot, mint a cirkuszban. Ez az állványzat (ha nem is instabilan, de) érzékenyen reagált a legkisebb megmozdulásra is, így roppant mód idegesített a mellettem üldögélő, sporttáskával (biztos edzésről) érkezett nő, aki pár percenként vagy hangosan köhögött vagy a lábával ritmust vert. Az orális tevékenységét csak ignorálni tudtam, a másikra reakcióként pedig néha dobbantottam egy-egy isteneset, amitől észrevette magát, és kicsit nyugiban volt. Mindig el szoktam szörnyülködni a nézőtársak ruházatán, ezúttal már egy szót sem szólok. Szavakat sem találok rá. Ha valaki bunkó, és ötven évesen az ünnepi Fila pulóverét veszi fel, vagy komplett sífelszerelésben érkezik, hát arra már nem tudok mit mondani. Mi legalább megadtuk a módját. Három méterre ültünk amúgy a történésektől, bónuszként pedig kettőre tőlünk Ujlaki Dénes, akinek néha figyeltem a reakcióit. Tetszett neki is.

Pár szót azért ejtenék a darabról is, mely szerint új szemész érkezik a kisvárosi kórházba. Rögtön örök barátságot akar vele kötni a seriff, s amúgy is mindenki roppant negédesen fogadja. Hamarosan kiderül, hogy az ápoltak és ápolóik között semmi különbség nincsen, sem emocionálisan, sem mentálisan. Ahogy fokozatosan megismeri az új ismerősök életét, úgy bonyolódik bele egyre jobban a sajátjába. Az elgondolkodtató és húsba vágó mondanivaló mellett (a poszt címe is idézet, mely az amúgy katatón állapotban lévő beteg száját hagyta el, mikor Isten szerepében tetszelgett) roppant humoros és naturális lett a darab, egy alkalommal például a könnyűvérű nővérke megjegyzi, hogy “olyan kemények a mellbimbóim, hogy gond nélkül fel tudom vágni a puhább sajtokat”, majd egy apró kamera és pár négyzetméteres vászon segítségével mezítelen felsőtestét láthatjuk premier plánban, a figyelmet nagy műgonddal felhívva mellbimbóira, mely után elhagyja száját az a mondat, melyet Katának szó szerint meg kellett tanulnia: “akarja megb*szni számat, p*námat, seggemet egy igényes petting után?”

Nem hiszem, hogy ezek a színházi beszámolók bárkit is arra sarkallnának, hogy rohamozza meg a jegypénztárat (ezzel most nem bunkóztalak le), de megint egy olyan darabot láttunk, amit érdemes megnézni. Csak ajánlani tudom.

Elhatároztuk Katával, hogyha csak tehetjük, időt és pénzt nem kímélve felkeressük a világ legeldugottabb egzotikus zugait, így voltunk már Pápán, Poroszlón és most Pécsett. Szerencsére tetemes mennyiségű üdülési csekket kapott, nekem is maradt még valamicske tavaly karácsonyról, így lényegesen kevesebbe került, mintha mindent zsebből fizettünk volna.

Kellemes havasesőben indultunk szombat reggel, de ahogy távolodtunk a fővárostól, úgy lett egyre jobb az idő. Gizi tökéletesen működött, harapta a kilométereket (nem hiába spendíroztunk legutóbb annyit rá), és Andi is egészen normálisan navigált egy-két olyan esettől eltekintve, mint amikor szerinte füvön mentünk vagy 120-szal keresztül hajtottunk egy körforgalmon (ekkor halk sikítást hallottam felőle). Pécsett legelőször a Természettudományi Múzeumot céloztuk be, de eléggé lehangoló volt a budapestihez képest a nagyjából 80 négyzetméteres terem kitömött állatsereglete. A közeli Iparos Vendéglőben akartunk ebédelni, de a Dustin Hoffman kinézetű tulaj őszinte sajnálatára nem volt szabad hely. Mindenesetre nagyon szimpatikus volt, így megegyeztünk Katával, hogy Terminátor-módra még visszatérünk. Bejelentkeztünk a lefoglalt Makártanya wellness hotelbe. A szoba tiszta és jószagú volt, és biztosan még ennél is jobban éreztük volna magunkat, ha szeretünk teniszezni vagy fallabdázni, de azért így sem volt rossz.

No, birtokba vettük a szobát, majd kézbe az előző nap 3200-ért vásárolt Pécs útikönyvet (mert venni kellett, az interneten csak pornó és blogok vannak), és egy benne szereplő pizzériát próbáltunk megtalálni. Andit kézben vittük a parkolótól, de teljesen behülyült, így inkább csak nehezítette a keresést, de amikor kikapcsoltuk, hamar meglett az étkező. A kaja finom, de drága, a pincérnő pedig apatikus volt, így 4800-ra 200 forint borravalót kapott. A kajával viszont elteltünk, így muszáj volt hazamenni és egy kicsit szundikálni, majd később felkerestük a wellness-részleget. Javarészt a jakuzziban üldögéltünk, a szaunában három percig sem bírtam, így hamar eluntunk. Szerencsére estére bejelentkeztünk aromaterápiás masszázsra egyenként. (Ez is érdekes volt, mert délben megkérdeztem a recepciós lánytól, hogyan tudunk masszázst kérni, erre adott egy listát meg egy telefonszámot. Mikor felhívtam a számot, ki vette fel? Ő!!!). Kata ment elsőre massztatásra, én addig a mesebeli internettel játszottam (hol volt, hol nem volt), ami 90 százalékban egyáltalán nem működött (ezt aztán meg is írtam nekik a végén). Kata után rám került a sor. A masszőrlány szimpi volt, végig beszélgettünk mindenféléről, majd megdicsérte a lábamat, hogy milyen szép izmos (hja, igen, ha ő mondja, akkor biztos).

Több érdekességet is megállapítottunk Pécsről, például valamely forgalmi lámpákon visszaszámláló van, amely mutatja, hogy meddig lesz még piros. A másik, hogy itt aztán őrület lenne bringával közlekedni, a város olyan dimbes-dombos, mintha egész nap a Gellért-hegyen tekernék fel-alá. Meg kell jegyezzem továbbá, hogy Baranyában is ugyanolyan állatok járnak az utakon, mint máshol. Kilencvennel megyek, a paraszt rámáll, az első adandó alkalommal kivág, előz, közben csúnyán átnéz. Ilyenkor legszívesebben átdobnék a kocsijába egy dühös borzot.

Vasárnap korán keltünk, nagyon jót reggeliztük a hotel jóvoltából, majd Siklós felé vettük az irányt. A várban elkolbászoltunk sokáig, rengeteg fotót csináltunk, majd vissza Pécsre. Andi az úton úgy gondolta, hogy hiába fut az autóút Siklós-Máriagyűd mellett nyílegyenesen, muszáj bemennünk megnézni két utcát odabent. Biztos rokonai éltek arra (vagy a programozó rokonai).

Pécsen visszatértünk a központba (minden egy kupacban van), ahol a Szabó Marcipán múzeumba tértünk be. A kiállított kompozíciók szépek voltak, de amit meg lehetett vásárolni, az katasztrofális. Különösen a Spongyabob, erről van fotó is odalent. Ebédre visszatértünk a tegnapi Iparosba, Dustin Hoffmann nagyon kedves volt, jól laktunk, bár enyhén drágán. Kicsit bóklásztunk még, de túlságosan fáradtak voltunk bármi nagyobb kalandhoz, így visszatértünk a hotelbe pezsgőfürdőzni meg gőzkamrázni, este pedig újra masszázs. Ezúttal egy antipatikusabb nő csinálta, hozzám sem szólt szinte egész végig, nem volt olyan jó (meg sem dicsért a ribanc). Este fütyülős barack pálinka, sör, laptopról Supernatural meg miegymás laptop nélkül.

Hétfőn reggeli a hotelben, majd a központban sikerült megtalálnunk a lakatos kerítéseket. Kicsit illúzióromboló volt a tövében a hányás meg a délelőtt már félrészegen ordibáló cigányok, de elhelyeztük az előzőleg gravíroztatott lakatunkat egy szimpatikus helyre. Az állatkert felé vettük az irányt, de nagyot kellett csalódnunk, mert az a téli időszakban csak szombaton és vasárnap van nyitva. Miért? Nincsen látogató, nem éri meg. Olyan nagy dolog lenne egyetlen kasszást fizetni? Az állatok hétközben dolgoznak valahol? Tiszta baromság. Helyette megnéztük a tévétornyot. Jó magas, szeles az 560 méter magasságban emelt betontömb. Szerencsére (már amennyire ez szerencse) a Pécsi Állatkert terrarisztikai és akvarisztikai részlege a nagy állatkerttől elkülönítve, a belvárosban található, az pedig nyitva volt. Lehet, hogy nem kellett volna, mert az sem tetszett. Lementünk a föld alá a 140 százalékos páratartalmú járatokba, és seperc alatt leizzadtunk. Ezeknek nem mondta senki, hogy a páratartalmat a terkókon belül kellene emelni, nem mindenhol? Még fényképezni sem tudtam. Mindenesetre az állatok aranyosak, de kicsit enerváltak voltak, kivéve az udvaron a két vidrát, akikbe Kata rögtön beleszeretett, amíg én az éjjeli terembe mentem be, ahol a denevérek szabadon repkedtek.

Még meg akartuk nézni a híres négytornyút, de már semmi aprópénzünk nem maradt, amit bedobálhattunk volna a parkoló-automatába, így hagytuk az egészet, és hazaindultunk. Ez volt hát erősen zanzásítva a pécsi kirándulás.

A két héttel ezelőtti zenés darab után ismét a kultúra egyik erődítménye felé vettük az irányt, hogy ezúttal a Portugál című tragikomédiát nézzük meg. Kivételesen meg voltam elégedve a közönség ruházatával, csak egyetlen fickó miatt nyíltak tágra a szemeim, aki az öltönyéhez övtáskát viselt (a zöldségest kiveheted a piacról, de a piacot…). Ezúttal nem akartunk a büfében dzsemborizni (kápé nem is volt nálunk), naná, hogy most árultak kisüveges pezsgőt meg sört is, ‘rvaanyjukat.

A darab nagyon tetszett, tényleg. A hátsó felemet ezúttal is elültem (persze, a szünet sokat segített kínjaim enyhítésében), de nem nagyon volt olyan pillanat, amikor képzeletbeli órámra tekintettem volna. Főszerepben Csuja Imre, Pelsőczy Réka, Szirtes Ági és még mások, akik neve nekem sokat nem mond (egyelőre, de ha így folytatom, nagyon művelt leszek ám, nyehehe). Egy párszáz főt számláló falu kocsmájában játszódott, ahol mindenkinek megvolt a csip-csup, de saját szemszögéből világrengető problémája. Ide tévedt be a fővárosból érkező, Portugália felé átutazóban lévő művészlélek, aki elcsavarta a kocsmáros lányának fejét, ebből jött a feszültség, a bonyodalmak, a végén pedig a visszatérés a normális kerékvágásba. Amúgy nagyon szórakoztató, néhol viszont alpári volt, de ez remekül illett a környezetbe (Szirtes Ági minden alkalommal úgy szállt le a bringáról, hogy eldőlt vele, majd bekiabálta, hogy a “f*szomat!”). Könnyed kétórás kikapcsolódás. Nem mintha nyafogni akarnék, de úgy tűnik, mindig valami idióta székszomszédot kapok. Ezúttal egy mamzli ült mellettem, aki az előadás teljes hossza alatt kommentálta lányának(?) a történéseket (“nézd már, elesik azzal a rekesszel” meg “hú, itt mindenki részeges”), aki vagy vak vagy hülye volt, vagy csak szimplán őt is halálra idegesítette a konzekvens pofázás.

Tudom, egy-egy kivétellel általában el vagyok ragadtatva a színházi élményektől (a múltkori Mi ez a hang? kapható dévédén, nekem meg is van), ezért most nem is mondom, hogy menjetek el megnézni, pedig de. Tényleg vicces volt.