Csütörtökön délután indultunk le családilag Debrecenbe, hogy ifjabbik bátyámnak szerezzünk (ha nem is kellemes) meglepetést születésnapjára, s ha már ott vagyunk, megtekintsük a híres-neves virágkarnevált is. Az út legunalmasabb és legnehezebb része a városból való kijutás volt, az autópályát elérve már semmi gond nem adódott. Mivel rengeteg rokont vártak, kicsit átrendezésre kerültek a szobák, mi például a Kata bátyjáéktól kölcsönkért kétszemélyes matracon aludtunk. Nos, ez volt életem egyik legrosszabb éjszakája, legalábbis pihenés szempontjából, borzalmasan kényelmetlen egy ilyen matrac – amíg meg nem szokja az ember vagy nem fogyaszt kellő mennyiségű alkoholt ahhoz, hogy ne érdekelje a fekhely.

Péntekre reggelre már majdnem mindenki megérkezett, s kisebb csoportokban kivonultunk megnézni a parádét. Most biztosan lesznek, akik ezen véleményen miatt hervadt csokrokkal vernének össze, de én nagyobb élményre számítottam. Mászkáltunk fel s alá a sugárút szélein, rengeteg ember volt mindenfelé, a felvonulás pedig eléggé gyatrán csordogált. Mi arra számítottunk, hogy majd hömpölyög az út közepén a több trillió virág, mazsorettek, katonazenekar, sok feldíszített kocsi, ehelyett tíz percenként jött egy, némi zenével. Szerencsére nem emiatt mentünk Debrecenbe, és valószínűleg többet nem is fogunk. Kábé másfél óra után meguntuk az egészet, Berci úgyis fáradt volt már, úgyhogy hazamentünk. Itt én felszisszentettem néhány sört, majd délután Godmode átvitt minket Bachterékhez, akikkel két hete megbeszéltük, hogy legközelebb huzamosabb ideig maradunk náluk. El kell, hogy mondjam, bár ezzel biztosan rombolom renoméját, hogy ő csak online viselkedik viszonylag gyakran bunkó módon, a való életben egyáltalán nem trollkodik, imádnivaló teljesen normális (b. nejéről nem is beszélve). Nagyon jó délutánt töltöttünk el velük, főztek nekünk bográcsban slambucot, kaptunk sört, és remekül elbeszélgettünk. Szóval, akinek a kommenteken vagy más blog kommentjein keresztül fenntartásai vannak a vasutassal kapcsolatban, hívassa meg magát hozzá (vagy nem is, szóljatok nekem, tudom a címét, eheh), s akkor biztosan megváltozik a véleménye.

Pár óra kvaterkázás után hazatértünk, majd kisvártatva ismét kisebb csoportokra szakadva elindultunk a Nagytemplom felé megnézni a tűzijátékot. Nem jutottunk nagyon közel hozzá, mert a környező utcák le voltak zárva. Nagyon hamar meguntunk a kordontól kordonig mászkálást, és beültünk egy ideiglenesen, parkolóból kialakított szabadtéri italmérésbe, ahol némi pálinkát és sört fogyasztottunk, miközben rengeteg ötvenforintost elcsocsóztunk. Közben érkezett a tűzijáték, ezt már mérsékelt érdeklődéssel fogadtuk. Még éjfél előtt hazasétáltunk (ja, közben egy vidám csoport egy tagja megkérdezte tőlem, hogyan tetszett a műsor, majd mellém érve azt mondta, “te nem is vagy olyan öreg”, amire én mogorva képpel azt feleltem neki, hogy “jobban tennéd, ha mással beszélgetnél”, erre ő egy szó nélkül átment az utca másik oldalára), ahol nagybátyámmal még megvacsoráltunk, miközben Kata és az unokatestvéreim WII-n bowlingoztak. Az éjszaka a kényelmetlen matracon már sokkal jobban telt, ez betudható az elfogyasztott alkoholnak.

Szombaton többen kimentek megnézni az oldtájmereket és az előző nap felvonult virágkocsikat, de minket ez nem mozgatott meg, helyette otthon mókoltunk, és féltevékenyen részt vettünk az esti bulira való felkészülésben. A kertben lettek az asztalok felállítva, rajtunk a hidegtálak, mellettük sör, pezsgő, tömények, mi pedig (cirka huszonöten) – ötletemre, naná – elbújtunk a kert végében a “cselédházban”, mire Bátyám hazaért a munkából. Volt is meglepetés, örült neki, legalábbis úgy látszott. Előzőleg persze a kocsikkal elálltunk a ház elől néhány saroknyira, hazaérve biztos azt gondolta, “na, eltakarodtak végre a hülye rokonok”, így aztán tényleg volt meglepetés. A muri amúgy nem sikerült rosszul, a pereputtyról nem ejtek egy szót sem, így legalább nem kell senkivel összeveszni. Az viszont biztos, hogy a jelenlévők közül Kata és én bírtuk legjobban a piát az elfogyasztott mennyiség és épeszűnek maradás arányában.

Vasárnap könnyed reggeli (előző esti vacsora maradékai) után összepakoltunk, és hazafelé vettük az irányt, az út eseménytelen és viszonylag unalmas volt. Jó volt ez a hétvége a rengeteg zavaró, most kifejtetlenül maradó körülmény ellenére, nem rossz azért pár évente egyszer együtt látni a családot, hogy aztán egy ideig megint ne kelljen elviselni egymást.

Ahogy azt már említettem két éve, a Kispál és a Borz bandát a ’80-as évek végén hallottam először, mikor még Nagyferó játszotta a zenéjüket a Garázsban, majd néhány album után elvesztettem a fonalat. Mivel azonban Kata nagy rajongó (ő pont azokat a lemezeiket ismeri, amiket én nem, és vice versa, úgyhogy kiegészítjük egymást), kimentünk hétfőn a legeslegutolsó búcsúkoncertre a Szigetre. Utoljára a Szigeten két éve voltunk, s már akkor sem voltam megelégedve az egésszel, de most a mínusz egyedik napra fejenként hatezerért csak kinéztünk, úgysem lesz elvileg többé Kispál.

Úgy terveztük, hogy kikerüljük a nagy sorban állást, ezért a Batthyány-n a Libriben megvettük a jegyeket, amire darabonként 200 ruppót rászámoltak, majd lebattyogtunk a Duna-partra hajótiketért. Ott is vehettünk volna belépőket (olcsóbban), de legalább a hajó előttünk ment el a libris eladó tökölése miatt. Mivel volt még háromnegyed óránk, egy sört akartunk inni, de a csarnok bejáratánál 850-ért mérték a 0,33-ast, így a közértben vettünk úri módon, majd leültünk a Dunát bámulni. A hajóút jó volt, hamar kiértünk a Szigetre. Vettünk sört és fröccsöt (kinek mit), majd kisvártatva felhívtuk JaMaNt, aki Svinnel múlatta az időt a bor- és fröccsfaluban. Csatlakoztunk hozzájuk, és órákon át ittunk a decinként 350 forintos borból a fröccsöket, pedig nekem a messzebb árult 120 forintos is jó lett volna. Sebaj, egyszer élünk.

Este nyolckor kezdődött a koncert, addigra már mindenki vidám állapotba került. Mivel iszonytatóan nagy tömeg választott el a színpadtól, én kicsit előrébb nyomakodtam, a többiek nem akartak. Igazából se nem láttam sokat, se nem emlékszem sokra a három órából, majd megnézzük a DVD-t, ha kiadják. Történt viszont egy érdekes eset. Éppen egy vécé felé törtem magamnak utat, mikor valaki leszólított, hogy ugyan, én vagyok-é az Istencsászár. Mikor tisztáztam kilétemet, nagyon boldog lett, próbált propagálni a körötte állóknak, akik rezignáltan fogadták, szerencsére ez nem törte le lelkesedését, ölelgettük egymást, tényleg jól esett.

A koncert után találkoztam a többiekkel, JaMaNék bringával távoztak, Kata s én hajóval, ami azonban ezúttal a Jászai Mari téren tett le. Ott villamosra pattantunk, majd az Oktogonnál leszálltunk, valamin megint összevesztünk Katával, s ahogy az lenni szokott, külön utakon indultunk haza (már rutinból mindketten viszünk magunkkal lakáskulcsot, ha buliba indulunk együtt). Kata simábban hazaért, én rengeteget gyalogoltam először a Kálvin térre, onnan egy éjszakai járat az Orczy-kerthez vitt, onnan caplattam vissza a Körútra, és eléggé sokára értem haza.

Tulajdonképpen jó kis muri volt, jól lezártuk vele a nyaralást. Jobb lett volna, ha nem veszünk össze a végén, én pedig nem rohanok a színpad felé, hanem együtt maradunk, és nem iszunk annyit, hogy néhány dallamfoszlányon kívül ne emlékezzünk másra, de majd a legközelebbi Kispálon… izé… majd legközelebb valamin…

Tegnap hazarepültek a norvégok, de előző este csaptunk még egy búcsúvacsorát az Oktogonon lévő TGI Friday’s-ben. Ebben csak az a vicces, hogy véletlenül esett arra a választás, s ők Oslóban pont egy ilyen étterembe vittek decemberben. A kaja itt is rendkívül jó volt, bár a kinti hamburger szaftosabb volt. Hatan voltunk összesen, vacsora előtt, közben és után fogyasztottunk feleseket és söröket szép számmal, ők elénekelték a norvég himnuszt, zárásig maradtunk, a számla végösszege pedig 87 ezer lett, amiből 54 volt csak az ital. Nem egy olcsó hely, de azért próbáltuk rendesen meghúzni a készletet. Hazafelé én hülye fejjel tömegközlekedni próbáltam taxi helyett, rengeteget vártam különböző éjszakai járatokra, rosszra is felszálltam, nagyon sokat gyalogoltam, így csak két órám maradt alvásra. Ez azonban nem tompítja az est fényét, nagyon jó volt, legközelebb remélhetőleg újra Oslóban ismételjük meg.

Szívesebben adtam volna a “hogy jöttem izgalomba a mozgalomba’” címet a posztnak, de sajnos semmi alapja nem lett volna. Közjátéknak ennyi elég. Eléggé sűrűre sikeredett a hétvége, én pedig egyben elmesélem az egészet, mintsem három kisebb posztot írjak. Ehhez sincsen sok kedvem, de már csak magamnak is jó ez a blog, ha bármi olyan emléket keresek, mely fontos, és elmémben mégis hiába kutatok utána, itt biztosan meglelem.

Pénteken dél körül találkoztunk Kata bátyjáékkal a Városligetben, és családi állatkertezést rendeztünk. Amennyire nem volt jó élmény ez két éve, most annyira tetszett, kezdik rendbekapni a helyet, egyre szebb lesz. A lepkeház például kimondottan lenyűgöző, bár, egy pillangón majdnem keresztültoltam a babakocsit. Berkó egy ideig nézelődött érdeklődve, aztán megkapta az ebédjét, kicsit nyűgösködött, majd hanyatt dőlt a verdájában, és aludt, mint aki jól végezte dolgát. Később a csónakázótó mellett még etettük és ijesztgettük a galambokat, ez nagyon tetszett neki.

Szombatra rekkenő hőséget ígértek a varázslók, ezért Bercit hátrahagyva kettesben leruccantunk a Velencei tóhoz. Először fel akartuk mérni a terepet, de legközelebb már visszük magunkkal őt is, addigra beszerzünk neki egy Caruso-t karúszót és/vagy olyan kis csónakot, amiből kilóg a lába alul plusz egy félsátrat a napkitörések ellen. Csak vaktában indultunk el, végülis Gárdonynál kanyarodtunk le az útról, és tértünk be egy fizetős strandra. Szerencsére ez sokkal kulturáltabb volt, mint az ingyenes, és nem is volt nagy tömeg. Ettünk hamburgert, hekket, lángost, fagyit, és négyszer visszatértünk a 24 fokos vízbe úszni/játszani/pancsolni. A nap végére a sűrű naptejelés ellenére Katán kevésbé, rajtam jobban meglátszott a felülről lefelé húzott vörös-fehér gradient. Ennek ellenére jó és nyugis nap volt, sokszor lemegyünk még nyáron.

Vasárnap Kata anyja meglepetésszerűen támadott a jó hírrel: kapcsolatainak köszönhetően tudott nekünk jegyet szerezni fejenként 5900 helyett mindössze 500 forintért a Margitszigeti szabadtéri színpad Budapest Bár előadására. Aki nem ismerné, annak annyit róla, hogy az előző évszázad első felének slágereit adják elő innen-onnan ismert zenészek, többek között Ferenczi “Herfli Davidson” György, Lovasi “Kispál és a Borz” András, Kollár-Klemencz “Kistehén” László, Kiss “Quimby” Tibor és még jó néhányan mások. Kata nagyon odavan ezért, én mérsékeltebben, ezért kevesebb kedvvel vágtam neki. A kocsit a Margit híd lábánál hagytuk, onnan és vissza sétáltunk. A koncert valóban jó volt, a dalokat feldobta a szereplők állandó hülyéskedése, hamar elrepült a három és fél óra. Egy kicsit ugyan rontotta az élvezeti értéket néhány szúnyog és a mögöttünk üldögélő középkorú prolik cigarettázása, de előbbieket elhessegettük és lecsapkodtuk, utóbbiak megunták másfél óra után az egészet, és eltakarodtak haza vagy egy talponállóba.

A koncertnek éjfélkor lett vége, éjjel 2 körül feküdtem le, és 4-kor már keltem fel a mai munka miatt, de ennyi áldozatot igazán megérdemelt ez a hétvége, maximum délután zombizom egy kicsit a konditeremben, és nem merészkedem nehéz súlyok közelébe. Nagyon jó három nap volt, a svéd bikinicsapattal sem tölthettem volna tartalmasabban, mindig ilyet, soha rosszabbat.

Eddig nem nagyon vettem tudomást a Quimby létezéséről, néhány hete azonban hallottam egy-két nótájukat, azóta teljesen rákattantam, nagyon tetszik. Ezért is gondoltam, hogy szombaton kinézhetnénk a Belvárosi Fesztiválra, olyanon úgysem voltunk még, baj nem lehet belőle. Nevezett eseménysorozat az ötödik kerület négy pontján zajlik párhuzamosan évente egyszer, mi célirányosan a Szabadság térre vonultunk. Nem tudom, vajon csak nekünk természetes, hogy kisgyereket nem szabad vinni ekkora tömegbe, ilyen hangzavarba hangosítás mellé, de nagyon sok, Berkónál is kisebb (<10 hónap) gyerek volt kint, biztosan hálásak voltak a szüleiknek.

Elhatároztam, ahogy két éve, ezen a nyáron is próbálom az alkoholfogyasztást a fröccsre korlátozni. Nem lesz semmi sörstop, ha néha becsúszik egy-egy doboz, hát, nem dől össze a világ, de a cél a bor szódával felöntött verziójának fogyasztása (mértékkel, ugyebár) a sör helyett. A rendezvényen azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy nem vagyok elég sznob a borhoz. Ha bor, akkor nekem csakis félédes fehér. A vöröset nagyon ritkán tudom meginni, ifjabb koromban kólával, ha muszáj volt (ezért már összevernének egy borfeszten), a száraz boroktól meg kiráz a hideg. Nos, félédes bort nem lehetett kapni az egész terepen, édesről álmodni sem mertem, a félédes vörös létét is kétségbe vonták az elárusítók, úgyhogy a legkevésbé rossz félszáraz rozé mellett döntöttem. Egyik helyen 500, másikon 650 forintba fájt a viceházmester (2 deci bor + 3 deci szóda), ennél nagyobb bortartalmat így is pityergő pénztárcánkra való tekintettel nem mertem megkockáztatni.

Ami a zenét illeti, én sikeresen az előző évi programot böngésztem nagy lelkesen délután, így Katát hiába hitegettem a Kiscsillaggal, helyette a Carbonfools zenélt. Ekkor még úgy-ahogy el lehetett férni a Szabadság téren, tisztes távolságban a színpadtól. Ahogy azonban nekikezdett a Quimby (ahogy egy jóképességű tudosítónk mondta), a Szent Péter téren elszabadult a pokol. Nem tudom, ti hogy vagytok a tömegnyomorral, de én szeretem, ha van egy 20-30 centiméteres szabad kör köröttem, nem szívesen játszom el a dobozba zárt hering szerepét. Ifjonti koromban ezt az elvet többé-kevésbé követték a hozzám hasonlóan humanoid anyától származó egyedek, itt azonban mindenki fittyet hányt erre. Seperc alatt akkora lett a sűrűség odabent, és a körülöttem állók jelentős százaléka a sajátja helyett az én vagy Kata lábán álldogált, hogy hamar meguntam, és kicsörtettük a tömegből. A harmadik számra kiértünk a Szabadság tér szélére, ahova még mindig ömlöttek a környező utcákból az emberek, és puffogva elindultunk haza. Francot ingyenes koncert, soha többet ilyenre. Ez a fesztivál nem ennyi emberre és/vagy nem ekkora helyre van kitalálva.

Hazafelé még belehallgattunk valamilyen népzenei előadásba az Erzsébet téren, a Deák Ferenc utcai roppant elit és nívós étterem kinti menüjét megcsodáltuk, konstatáltuk annak kétnyelvűségét, mely két nyelv az angol és francia volt, árai pedig egyheti fizetésünkkel voltak ekvivalensek, majd kicsit álldogáltunk a kirakat előtt, és néztük az odabent vacsorázó sznobokat. Komolyan ez volt a legjobb az egész estében. Hazafelé még ettünk Mekdonácot, mert nekünk arra futja, és a Móriczon felvásároltam a virágot áruló öreg néne utolsó csokrát, aki így haza tudott már menni. Szeretjük az ilyen utcai árusokat, akik a saját terményeiket árulják, Kata mindig megsajnálja őket. Pár éve ugyanitt egy kocsmázás előtt vettünk egy bácsitól egy kiló zöldbabot. Mi aztán tudunk élni. De Belfesztre többet nem megyünk, az biztos.

A tavalyelőtti és tavalyi szilveszterezéssel ellentétben most úgy döntöttünk, hogy nem öregesen töltjük az ünnepet, így tegnap délután Bercit letétbe helyeztük a nagyiéknál (mármint az ő nagyijáéknál, akik nekem – nem meglepő módon – a szüleim), itthon kicsit előmelegítettünk az esti murira, majd a Kéxakáll-féle motorosbanda törzshelye felé vettük az irányt. Kata fején narancssárga paróka, kezében pezsgő volt, én pedig ördögszarvval díszítettem kobakomat, zsebeimben sör és laposüvegben Becherovka lapult. A buli amúgy a szokásos volt, nem volt nagy hangzavar, de zene szólt, körasztaloknál álldogálva múlattuk az időt.

Egészen addig ment ez így, amíg Kata valamilyen házi pálinka hatására rosszul nem lett, és odakint próbált magához térni. Ez annyira nem sikerült neki, hogy haza is akart menni, és pedig lelkiismeretes társként, szolid b*sszamázások közepette taxit hívtam. Így esett meg hát, hogy az éjfél egy Jobb taxiban ért minket (ilyennel sem utaztunk eddig, de jópofa volt, és a magnóból Kárpátia szólt), én a hátsó ülésen duzzogtam, Kata pedig az első ablakból lógott ki félig. Feljöttünk a lakásba, ahol ő még megbeszélte a vécécsészével a nap történéseit, én pedig vissza akartam menni, de ezúttal is győzött a test az elme felett, és hajnali háromkor ébredtem fel a padlón, félig levetkőzve.

Legközelebb majd megpróbálunk nem átesni a ló másik oldalára. Legyen szebb és boldogabb új évünk, mint az előző volt. De ha csak olyan lesz, már azzal is elégedett leszek. Boldog új évet!

Már a tavaly novemberi Kárpátia koncertről sem számoltam be, az ideit is csak két dolog miatt említem meg, az egyik vicces, a másik pedig arra világít rá, mekkora balekok vagyunk.

Mint a tavalyi, az idei lemezbemutató is a káposztásmegyeri Jégcsarnokban került megrendezésre. Most viszonylag korán odaértünk (ennek okát lentebb részletezem), ezért volt szerencsénk a vendég zenekart is látni. A terem hátsó végében volt ugyebár a színpad, ezzel átellenben, a két bejárat között pedig egy kisebb pódium. Itt lépett fel a vendég, ami nem volt más, mint a Kárpátia. Kata azon derült, mikor megemlítettem neki, milyen ismerős az énekes, erre ő rávilágított, hogy az bizony a Kárpátia énekese. Szóval, saját maguk előzenekara voltak, ugyanis a nyolc albumból annyi nótát szerettek volna játszani, amennyi nem fér bele a hivatalos programba. 30-40 percet zenéltek itt, majd kisvártatva átmentek a nagyszínpadra, és kezdődött az “igazi” koncert. Ehhez több hozzáfűznivalóm nincsen, mint mindig, most is nagyon jó volt.

Most pedig következzék balekságunk története. Már délután lementünk a Bölcső utcai vendéglátóipari egységbe, amit jó másfél évig hanyagoltunk, előbb annak igen nagy füsttartalma, majd Kata terhessége miatt. Odalent sok minden nem változott, csak tettek be egy projektort, így másfél négyzetméteren ment a Comedy Central műsora. Találkoztunk a régen látott Gyufával, akire nem mondanám, hogy helyi alkoholista, ugyanis absztinens, így inkább csak helyi erő. No, vele ültünk le beszélgetni, miközben az akciós mézes málna pálinkákat iszogattuk. Kis idő elteltével remek ötlettel álltam elő, miszerint befizetjük Gyufát a koncertre (háromezer a jegy), cserébe ő fuvarozzon minket oda s vissza, így rengeteg időt és hazafelé taxipénzt spórolunk. Ő boldogan beleegyezett, ezért értünk oda olyan hamar. Persze, közben vettünk neki néhány jeges teát, érezze magát jól, jó fejek vagyunk. A koncerten találkoztunk Bullékkal, így hazafelé öten indultunk a Skoda Feliciával. Rendben és időben haza is értünk, majd én búcsúzáskor félkomolyan (inkább viccből) megkérdeztem Gyufát, mivel tartozunk a fuvarért. Ő pedig: “hát, ahogy gondolod, 1500-2000″. Sajnos, nem volt annyi lélekjelenlétem (józanságom), hogy az arcába vágjam a koncertjegy és az elfogyasztott 6-7 tea árának tényét, ezért adtam neki két rongyot, és távoztunk. Természetesen Gyufa járt a legjobban, nekünk pedig olyan érzésünk van, mintha egy taxist vittünk volna be magunkkal a koncertre. Bizony, az ember még ilyen idős korban is tanul, s ilyenkor is fizet tanulópénzt.

Nem múlhat el kárpátiás beszámoló zene nélkül, így a Nyakas a paraszt gazda mintájára most is egy vidám nótát teszek ide. Kicsit bugyuta ez is, de nekem tetszik. Van nekem most már csatacirkálóm, első tisztem, kormányosom, két matrózom, hajószakácsom, kazánfűtőm!

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Kárpátia – Piszkos Fred

A hosszú évek óta kategorikusan tartott “nem megyünk a Szigetre” elvét tavalyelőtt szegtem meg Katával (az egyik és a másik nap is elég jól sikerült), aztán tavaly is megpróbáltuk, de az már eléggé siralmasra sikeredett. Most azonban már tervben sem volt semmi ilyesmi, legfőképpen Berci érkezése miatt. Ha viszont feltételeznénk azt az állapotot, hogy Katával még mindig kettesben vagyunk, akkor mennyibe is kerülne egy mulatság? A kintalvós jegyet meg sem kockáztatjuk, rég nem vagyunk olyanok. Egy napijegy viszont 10 500 forint fejenként. Ha ketten megyünk (közös kassza, ugyebár), eszünk, iszunk, mulatunk, s ha nem is taxival, hanem valahogy máshogy próbálunk hazajutni, akkor simán ott hagyunk 40 ezret (legalább). Egyetlen napra. Az persze kizárt, hogy egy teljes hétre kiköltözzünk, de ha érdekel 2-3 zenekar (amiket persze, hogy nem tesznek ugyanarra a napra), akkor kétszer vagy háromszor kell venni ezt a 40 ezret. Tényleg van erre valakinek pénze? Komolyan? A fiataloknak (értsd: még nem dolgozóknak) honnan? Kérnek aputól 150 – 200 ezret a heti mulatságra? Egész évben ezért hordanak újságot hajnalban? Mert ugyebár ez még csak a Sziget, mellette van még ezernyi nyári fesztivál.

De igazából nem is vágyom erre az egészre, az izzadtan egymáshoz dörgölőzésre, a porfelhőre, a drága sörre, félig nyers gyrosra. Csak a Prodigy (nekem tetszik az új album is, akárhányan is szólják le) és a Ska-P koncertjét bánom. Azt például nemrég tudtam meg, hogy nem elég, hogy a nevüket [eszkape]-nek ejtik, ami ugye menekülést jelent, de tavaly újra összeálltak, készítettek még egy albumot (ha kicsit nem figyel oda az ember, rögtön szervezkednek a háta mögött), és most jönnek ide is. Mindenesetre, ha valaki megy a koncertre, mulasson helyettünk is, és az Intifada című nóta után kiabálja az énekessel, hogy “viva Palestina libre”!

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Ska-P – Crimen Sollicitationis

Itt az ideje, hogy véglegesen átértékeljem az Ismerős Arcokról alkotott véleményem. Az első koncert ugyebár nagyon nem tetszett, a másodikon is voltak fenntartásaim, a harmadikon már viszonylag jól éreztem magam, de a tegnapin véglegesen belopták magukat a szívembe. Persze, ebben biztos nagy szerepe van Adélnak és Kéxakállnak, akik fanatikusok, velük pedig jól lehet bulizni. A tegnapi, Wigwamban megesett önfeledt és mámoros duhajkodás volt az utóbbi idők legjobban sikerült ilyen jellegű eseménye. Még Godmode unokatesóm is velünk tartott, aki nem ebben a stílusban mozog, és ő sem talált semmi kivetnivalót. A koncert után még maradtunk a rockdiszkóban, ott aztán a Csitári hegyektől a Testemen a jelig leadtak mindent. Egyszerűen tökéletes este volt. Álljon alant egy kicsit érzelgősebb szám, ami pontosan leírja az érzéseinket.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Ismerős Arcok – Nélküled

Na, akkor most lesz ez a poszt, és utána egy időre felfüggesztem a “muri” címkével ellátott irományok publikálást, egyrészt már kezdik a kritikus tömeget elérni, másrészt különböző okokból kicsit szüneteltetni fogjuk a kocsmázást szórakozás ezen formáját. Van egy remek poén a Louis de Funes főszereplésével készült Heves jeges-ben, mikor megkérdi tőle valaki, hogy “szólíthatom Hubert-nek (Übernek)?”, erre az ő válasza: “persze, nyugodtan übereljen”. Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a múltkori üddögélést sikerült überelnünk tegnap. Ezt az egészet csak az előzmények és utóbb történtek folytonossága miatt mesélem el.

Kedd este fél kilenc magasságában érkeztünk le abba a bizonyos “kávéházba”, ami egy söröző, játékterem és peepshow pikáns elegye. Eleinte uszkve 12-14 főből állt a társaság, aztán szépen lassan kikopott mindenki mellőlünk, s maradtunk Kéxakállékkal négyen, ahogy múltkor. Ezúttal nem voltak svédek a környéken, egymást szórakoztattuk. Nem mondanám, hogy nagyon sokat ittunk, de azért rohant az idő. Több ízben hazaindultunk már, de sajnálatos módon sosem azzal, akivel haza is akartunk érni (konkrétan Adél és jómagam, de mindig vissza kellett térnünk Katáékért). Kétfős csapatokra szakadtunk, s az egész éjszakát átbeszélgettük, ittuk és dohányoztuk. A legviccesebb ismét az volt az egészben, hogy a középosztály polgárai már jöttek be a reggeli kávéjuk elfogyasztására, mi még mindig a sörünket ittuk. Végülis délelőtt fél tíz környékén sikerült elindulni, egy óra alatt hazaértünk, ágybazuhantunk, este pedig felébredtünk. Egy cseppet fárasztó volt a műszak, és (ismét) megfogadtuk, hogyha valaha még egyszer Kéxakállékkal megyünk sörözni, akkor csak a tőlünk öt perc sétára lévő Kaktusz büfébe – az ugyanis 22 órakor zár…