(Ennek most Kata nem nagyon fog örülni, pedig, ha nem is úgy tűnik, vigyázok magamra.)  Azért reggel munkába menet a Budafoki úton az araszoló kocsisort (nem mellesleg: szabályosan) balról előzni, miközben a szembejövők odébb húzódnak, mindezt a Prodigy lenti számának aláfestésével, hát, az bizony  priceless megfizethetetlen…

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: The Prodigy – Breathe

Péntek lévén tegnap már négy óra után letettem a lantot a melóban, s elgurultam a Láncba, ahol JaMaN, Killer és Svin (majd Attila) társaságában beszéltük át a világ dolgait. Miután Malasszal agyondicsértük egymás bringáját, összetörte az egyetemes rocktörténelembe vetett hitemet, ugyanis elárulta, hogy a Judas Priest Rob Halfordja immáron tíz éve közismerten b*zi. Ez akkora sokként ért, hogy az ott töltött uszkve két és fél óra alatt meg kellett innom nyolc darab viceházmestert (2 deci bor + 3 deci szóda). Búcsúzáskor a többiek a Szimplába indultak, nekem viszont más terveim voltak, amihez előbb haza kellett vinnem a bicillit, mert már így is eléggé mosolygósan tekertem. Hazafelé egy paraszt ledudált, egy középkorú bringás pedig mellém tekert, és széles vigyorral átkiáltott, hogy “lehagylak”, válaszul visszakiabáltam, hogy “büszke vagyok rád”, majd ő pirosnál megállt (forgalom nulla), én nem. Kretén.

Miután sikeresen letettem a Trekket, egy útifröccsel a kezemben érkeztem meg a Ferenc körútra, ahol egy hangulatos, de mérsékelten drága “kávéházban” Kéxakáll brigádja kortyolgatott. Mivel nem volt fehér bor (bah), pirosból kértem fröccsöt, majd később ez boroskólává szelidült. A szomszédos peepshowban én tolmácsoltam egy maréknyi indiainak a tarifákat (pandzsabiul, naná), akik szerintem drágállották, mert nem vettek igénybe semmilyen szolgáltatást. Amúgy is eléggé lúzer kinézetük volt, tutira programozók voltak (mert mint az közismert, minden indiai vagy programozó vagy boltos vagy Mohinder Suresh). Éjfél után már csak hárman voltunk (később aztán Kata is befutott), és szóba elegyedtünk a szomszéd asztalnál ücsörgő két korosodó svéd fickóval. Kiderült, hogy csajozni jöttek ide (eddig nem sok sikerrel, és ahogy elnéztem őket, ezután sem fognak kaszálni). Nem sikerült megfejteni, hogy mi az egyik foglalkozása, de mintha egy nagy géppel lyukakat csinálna vastag fémlemezekre. Érdekes lehet. Olyanokat tudtunk meg, hogyaszondja a svédek nem igazán vannak oda az Ikeáért, tilos vodkát főzni, de sokan teszik, mert a boltban drága és állításuk szerint egykoron egész Csehország és Németország viking fennhatóság alá tartozott. Ha ők mondják… A nap kérdése Adélé (csak ő és én kommunikáltunk angolul) volt, aki kicsit sem szomjazott már, mikor rákérdezett, hogyan mondják angolul a számítógépet… Amúgy roppant jól éreztük magunkat, hangulatos volt a Körúton üldögélni egy füstös kocsma helyett, idióta svédekkel beszélgetni, nézni a járókelőket, és azt, hogyan lesz az éjszakából reggel. Valóban, annyira elmulattuk az időt, hogy reggel 5-kor indultunk haza (a villamosok már jártak). Nem is tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, de az elmúlt tíz évben nem emlékszem egyre sem (a szilvesztereket kivéve). Délután kettőkor keltünk fel, ez a nap a kutyáké, a regenerálódásé, a “Mindenképpen talán”-é és a “Kung Fu Pandá”-é.

Egy hónapja járok bicillivel munkába, mióta megvan a Trek. Eleddig sikerült elkerülnöm az esőt, mert a filozófiám az, hogy odafelé nem akarok elázni, ezért ha már reggel zuhog, akkor papírkutyaként villamosra szállok (eddig kábé háromszor volt ilyen), hazafelé pedig mindegy, itthon van időm tisztába tenni magam. Ma átestünk az esőpróbán. Kicsit borús volt az ég, mikor indultam, pár perccel később néhány vízcseppet érzékeltem a karomon, de gondoltam, biztosan a galambok köpködnek. Éppen felfelé tekertem az Alkotáson (vicces egy emelkedő), mikor az eső rákezdett, de nagyon. Csak arra volt időm, hogy kikapjam a fülemből a fejhallgatót, és a hozzá csatlakoztatott telefonnal együtt a hátizsákom vízhatlan részébe rejtsem. Rendíthetetlen ólomkatonaként pedáloztam tovább, az eső csak nem hagyta abba. Általában, ha kicsit odalépek, 18 perc alatt otthon vagyok – a zivatar nem tartott eddig. Mire hazaértem, vége is lett az egésznek, de addig nem csak felülről, a kerekekről is jött rám az áldás, a napszemüvegemen alig láttam át. Itthon pedig csavarni lehetett még a zoknimból is a lét. A bringa helyt állt, csak a fék csikorog. Én is helyt álltam, s még csak nem is csikorgok. Remek volt. Azért kihagytam volna.

A helyzet az, hogy van nekem az a másfél kilós sodronyom, amivel járkálok erre-arra. Jó, csak némiképpen merev, így kissé kényelmetlen. Akarok venni egy másik biztonsági eszközt, amivel ki tudom kötni a bringát. Azt tudni kell hozzá, hogy otthon biztos helyen van, és soha nem hagyom olyan helyen, ahol ne látnék rá, nem megyek vele moziba, állatkertbe, szabadtéri boncolásra. Az egyetlen ilyen kivétel a munkahelyem, ahol egy félig zárt, bekamerázott mélygarázs ajtóval szeparált bringatárolójában álldogál heti negyven órát. A többiek szerint biztonságos, de az ördög ugyebár sosem alszik…

Szóval, a mostani sodronyt bent hagyom a melóban (nem kell hurcolászni), az új zárat meg mindig magammal hordom majd, így ki tudom kötni bárhol, a mélygarázsban pedig kettős kötözés lesz. Leginkább egy vastag láncra asszociálok, ha leendő új szerzeményem jut eszembe, amolyan széles, vastag és nehéz cuccra, amit szépségkirálynői szalagként által tudok vetni magamon, de szóba került az U-lakat is. Ezzel az a bajom, hogy nagyon merev, nehéz helyet találni neki a bicillin, és sok tereptárggyal nem kompatibilis, nem tudom pölö egy vastagabb fához kikötni a Trekket (ahova a sodronnyal igen). Szóval, most a lánc és az U-lakat között hezitálok. Az egészre nem akarok 10 rongynál többet áldozni. Tessék szépen meggyőzni bármelyik előnyéről, hátrányáról, észérveket szeretnék olvasni, lehet ajánlani linkeken termékeket, ilyesmi. Köszi.

Na, mockosz kisz hobbitkák, megvan az új drágaszág. Mint az közismert, a gyönyörűséges Heavy Tools egy évvel ezelőtt elhalálozott balesetben, utána pedig a kölcsönbicót használtam néhanap. Most viszont (Jekylnek hála) megvan az új bicilli, szerelem volt első látásra (kölcsönösen). Ő egy 2008-as Trek 6000-es, robusztus, de mégis kecses. A gyári felszereltségen kívül hamarosan kerül rá kormányszarv, első-hátsó lámpa, kompúter és esetleg traktorgumi. Imádom.

Váz: Trek Alpha Aluminium
Kormány, nyereg, nyeregcső, stücni, felni, gumi: Bontrager
Kerékagy: Shimano
Első villa (teleszkóp): SR Suntour XCR lockout
Váltókar, hátsó váltó: Shimano Deore
Hajtókar, első váltó: Shimano Alivio
Fék: Shimano hidraulikus tárcsafék

Tavaly tavasszal vettem részt első ízben Critical Mass-on. Remek volt, kissé zsúfolt, de élmény. Az őszi már valamivel nyomorgósabbra sikeredett, sikerült is a feléről lemaradnunk, mert a fél évvel előbbi tapasztalatok alapján még javában kígyóznia kellett volna a sornak, mikor kihörpintettük utolsó kortyainkat a korsó aljáról. Ma is kitekertünk a szokásosnál kissé nagyobb brigáddal. A hagyományokhoz híven a Láncból indultunk, a Bazilika előtt találkoztunk a DW-féle indafotós branccsal, majd szépen lassan elvesztettük egymást szem elől. JaMaN, Killer, Svin és Attila arra, DW-ék, Potiék erre, mi Petivel ketten pedig valahol teljesen máshol. Jött volna Mooneye és Tetra is, de ők már a Bazilikához sem találtak oda, eheheh. Most nem volt katartikus a Deáktól Astoriáig tartó negyven perces bringatolás, úgyhogy elpattant a húr, mi pedig az első adandó alkalommal kivágódtunk a tömegből, és a Kiskörúton hazafelé vettük az irányt. Tudom, hogy az eszme meg a kommuna, meg ennek nem az a lényege, hogy tekerj a bringán, hanem mutassuk meg mindenkinek, de most nagyon nem voltam ráhangolva. Majd ősszel.

Tavaly májusban gázoltak el a Lágymányosi híd alatt, aztán kitöltöttünk egy kárbejelentőt, majd öt hónappal később a biztosító ki is fizette a néhai Heavy Tools becsült értékét. Én úgy gondoltam, hogy ezzel le is van zárva az ügy, semmi gondom nem lesz többet vele. A Gázoló azonban túlságosan súlyosnak találta a 70 ezer forintos bírságot és a vezetéstől való 3 havi eltiltást, így fellebbezett. Egy héttel ezelőtt felhívott telefonon, próbált lekenyerezni azzal, hogy kipróbálhatom majd a (cégük) másfél milliárdos repülő-szimulátorát, de ez csak puhítás volt a mai tárgyalás előtt, hátha visszavonok mindent (ami amúgy sem volt semmi, hiszen azon kívül, hogy a mentősök felvették a sérülésem tényét, nem tettem semmit).

Majdnem elkéstem, mert nem találtam meg a Pesti Központi Bíróságot. Vicces, hogy ez is Budán található, mint a Budai Központi Bíróság, csak itt semmilyen kontroll nincsen a bejáratnál: sem röntgen, sem testüregmotozás, semmi. Nos, egyetlen perccel fél tíz előtt értem fel a negyedik emeletre, és a következő pillanatban már szólítottak is minket. Átadtam a személyimet, majd kitessékeltek fél órára a folyosóra. Biztosan nem azért, mert rossz voltam, csak egyedül akarták a Gázolót kihallgatni. Amíg odakünn ücsörögtem, átfutottam a bíró aznapi tárgyalásait. A mienk volt a “közúti közl. szab. megs.”, előttünk foglalkozott egy “terménylopással”, utánunk jött még egy “veszélyes fenyegetés” és két “tiltott kéjelgés”. Őszintén megvallva, a terménylopásra inkább kíváncsi lettem volna. Node, eljött az én időm is, mikor ismételten bebocsátást nyertem a terembe. Pár mondatban elmeséltem a történteket, majd a bíró kérdéseire felelgettem, és még élveztem is, hogy nem a puska másik végén állok. Utána közösen zavartak ki minket a folyosóra, majd tíz perc múlva visszaengedtek ítélethirdetésre. A tényállás ugyebár az volt, hogy a Gázoló sokallja a bírságot, és nagyon szüksége van a jogosítványára is, mert ugyebár ő beteg ember, gerincsérve miatt gyógytornára jár (tudod, mint amikor a Casino-ban a főgengszterek a tárgyalás napjára lettek oxigénmaszkos, tolókocsis, halálos betegek), és a buszmegálló is nagyon messze van a házuktól (ami a II. kerületben van, biztos valami lepukkant szuterén).

Mi lett a vége? A bíró értékelve azt, hogy a Gázoló beismerte tettét, és néha még fel is hívott engem, hogy vagyok (meg hogy ne jelentsem fel, ugyebár), mérsékelte a büntetést, a bírság 50 ezer forint, jogosítvány nem lesz bevonva. Ha vajon meghalok ott, helyben, akkor mennyi lett volna a bírság? 80 ezer? 120? Az épületből kilépve civilizált emberként balesetmentes közlekedést kívántam a Gázolónak, és elváltak útjaink. Ezúttal nem ajánlotta fel a szimulátort.

Vélemények és regisztráció nélküli hozzászólási lehetőség a Critical Mass oldalán.

Szinte napra pontosan öt hónappal a bringásgázolás után megkaptam a kártérítést. Már-már mesébe illő, hogy tényleg fizettek, az meg pláne, ahogy ez az ügymenet lefolyt. Sajnos, nem tündérmeséről van szó. Annyiban szerencsém volt, hogy mivel akkoriban hagytam el az országot, a teljes ügyintézést Jekylre hagytam, aki derekasan kiállt, és nem engedett a 48-ból. Az egész sztori zavaros, ha valamit rosszul tudok, akkor majd ő hozzászólásban helyesbít, de nagyjából az alábbiakban leírtak szerint festett a műveletsor.

A kárbecslő felkárbecsülte a bicilli maradékát, majd jó idővel később kértek hivatalos szakvéleményt is a bolttól, mégis mennyit érhet a bringa új állapotában. Ezen hónapokig gondolkodtak, közben olyan nehezítéseket iktattak be, hogy kérték a számlát, aztán (ennek hiányában) a nyilatkozatot, hogy alkatrészenként vettem, utána szerelési árat, majd arra jutottak, hogy roncsról kérjünk két üzletből is árajánlatot, mennyiért vennék be. Mikor ezek megvoltak, ismét alaposan átgondolták a helyzetet, és minden bizonnyal patetikus mozdulatokkal szanaszét tépték, vagy egy céges bulin feláldozták valamilyen ősi kelta, biztosítással foglalkozó istenségnek – ugyanis ezek többet nem érdekelték őket. Sok-sok héttel (hónappal) később Jekyl végre megkapta a zöld jelzést, beszállította a Heavy Tools földi maradványait a kirendeltségre, ahol centiről centire haladva átnézték (a roncsot, nem Jekylt), hogy nem szereltünk-e le róla semmit (még mindig a roncsról beszélek) a kárbecslés óta, majd egy héttel később már a számlámon figyelt 160 ezer magyar forint, ami azért egészen tisztességes ár érte. Jó, ez eléggé könnyű útnak hangzik így (nekem az is volt, hiszen a kisujjamat sem mozdítottam, nehogy összezavarjuk őket, hogy eddig miért nem én intéztem, most pedig hogyhogy mégis), de a gyakorlatban ez öt hónap verejtékes munkája, sok-sok telefonálással töltött óra. A sok nyári szabadságolás sem lehet elég ok arra, hogy akármikor felhívta őket Jekyl, miért mindig mással beszélt, miközben úgy tűnt, soha senki nem hallott még az ügyről. A biztosítónál minden bizonnyal vogonokat alkalmaznak, akik régi szokásuk szerint a kisujjukat sem mozdítják, amíg nem kapnak írásos utasítást három példányban, aláírva, beküldve, visszaküldve, várakoztatva, elveszítve, megtalálva, nyilvános vizsgálatnak alávetve, ismét elveszítve, végülis három hónapra tőzeg alá temetve és gyújtósként hasznosítva.

A végeredményen szerencsére ez mit sem változtat: megvan a pénz, melynek nagyobbik részéből tavasszal új bringa épül (télen nem bicillizem, gumibringás vagyok én ahhoz, hogy napi három órát tekerjek sötétben, hóban, metsző szélben), kisebbik része pedig ünneplésre megy el, hiszen a sörgyáraknak is meg kell élniük valamiből. Halleluja.

A tavaszi után részt vettünk az őszi Critical Mass-on is. Igaz, csak részben. Négyen (JaMaN, Killer, Bull s jómagam) együtt tekertünk el a Pázmány Péter sétányig, ahol már jócskán gyülekeztek a bringások. Első blikkre sokkal kisebbnek tűnt a massza, mint fél évvel ezelőtt (ami később be is igazolódott: 50 helyett csak 35 ezer résztvevő volt), de most valahogy sokkal lassabban tudtunk haladni. Az Infoparktól a budai alsó rakparton a Döbrentei térig araszoltunk, igaz, hogy az utolsó párszáz méteren kissé felszakadozott a tömeg, mi pedig heves cikázásba kezdtünk a gyorsabb haladás érdekében. Az Attila úton egy vén, dzsoggingos BMW-s mindenáron része akart lenni a felvonulásnak, a vita végét nem vártuk meg, de a rendezők minden bizonnyal disznót győztek. Az Alagúton áthajtva kis kitérőt tettünk a Lánchíd sörözőbe, ahol megpihentünk egy-egy melegszendvics és sör erejéig. Tavasszal egy órát is üldögéltünk ott, s még mindig nem a menet végére kapaszkodtunk rá utána, de most? Még a felét sem fogyasztottuk el az uzsonnának, máris újra megindult az autós forgalom a hídon, mi pedig kis filózás után úgy döntöttünk, idén nem emelünk. Kirendeltünk még egy sört, dumáltunk még egy sort, majd hazafelé megraktuk a rakpartot és a Bartók Béla út aszfaltját. Minimal Mass.

Úgy tűnik, pár héten belül partot ér a biztosítóval folytatott egyezkedés, és a bringásgázolás során taccsra vágott Heavy Tools helyett új gépet építünk Jekyllel (ő majd építi, én meg tartom a szerszámokat – mármint valóban a szerszámokat, semmilyen homo dologról nincsen szó most sem), de addig is odaadta nekem kölcsönbe a barátnője által igen keveset használt Magellan Polaris (állítólag ebből a vázból mindössze 100 darab készült anno) köré épített masinát. Kicsit ugyan nőies, és a kormány nagyon lent van, de nagyon élvezem, hogy nem vagyok már gyalogkakukk (mármint nem olyan gyorsan, hanem lábon járó). Anyám szokás szerint kishíján szívrohamot kapott, mikor meghallotta a hírt, hogy lesz új bicillim (hát a két baleset nem volt elég?), de annak, aki világéletében a tömegközlekedés biztonságából figyelte a forgalmat, eléggé nehéz elmagyarázni a bringázás lényegét. Istencsászár újra kétkeréken, váááááá!