Ugyan egyre kisebb elánnal írom a blogot, de még mindig nem zártam be a kapukat, így be kell számolnom a múlt hétvégén megejtett velnessztúránkról. Ezúttal keletre indultunk, két kitétele volt az úticél megválasztásának: rendelkezzen állatkerttel és gyógyfürdővel. Nyíregyháza-Sóstóra esett a választás, s miután péntek reggel Bercit letétbe helyeztük Anyáméknál, útra keltünk. Sajnos, csemeténk az ilyen kalandokat egyelőre nem élvezné, így a mi pihenésünket is megnehezítené, ha állandóan ki kellene halászni egy-egy medencéből vagy vadállat ketrecéből.

A lefelé út az M3-ason eseménytelenül telt, Jolán remekül teljesített, 140-150 közötti tempót tartottam vele. Akartam feljebb is menni (csak a kíváncsiság végett, mit bír), de 170-nél Kata automatikája leszabályozott, engedtem az erőszaknak, és lassítottam. Amúgy azzal szórakoztunk, hogy a 4 gigás memóriakártyával megáldott transzmittert randomra véletlenre állítottuk, és megpróbáltuk a másiknál előbb kitalálni, melyik következik a 800+ nótából.

Először az állatkert felé vettük az irányt (sorra látogatjuk mindegyiket, voltunk már együtt Abonyban, Pécsen félig, Budapesten, Jászberényben, Veszprémben, a Budakeszi Vadasparkban és a veresegyházi Medveotthonban), s úgy néz ki, eddig a nyíregyházi nyerte meg leginkább a tetszésünket. Rengeteg dolgot építenek folyamatosan, úgyhogy vissza kell mennünk majd 1-2 év múlva, de addig is volt mit nézni. Legjobban a fóka-show jött be, ezt kétszer (1-kor és fél 4-kor) is végigcsodál(koz)tuk. Innen a gyógyszálló felé vettük az irányt, ahol berendezkedtünk, majd a környéken tett rövid séta után kiadósan megvacsoráltunk a 440-es vonatról elnevezett ír(ish) étteremben. Volt egy erőtlen kezdeményezésem arra vonatkozólag, hogy aljasodjunk le alkoholilag, de olyan fáradtak voltunk, hogy ez egyáltalán nem sikerült.

Szombaton a szálló testvérépületében reggeliztünk, ahol svédasztalos terülj asztalkámra számítottunk, ehelyett a dezorientált felszolgálónőből harapófogóval kellett kihúznunk, mit tudna felajánlani a fejenként 1500 forintos összegért (nagyjából igen vagy nem, vagyis rántotta vagy felvágott volt a repertoár), ráadásul saját kezűleg kellett margarint lopkodnom a szomszédos asztalokról, mert kettőnknek összesen egy jutott csak. A délelőtt további és a délután kis részét azzal töltöttük, hogy Nyíregyháza belvárosát jártuk be, útba ejtve a Korzó névre keresztelt bevásárlóközpontot (pedig a NyíregyPláza mennyivel frappánsabb lett volna!), ahol Katának kellett egy pulóvert és egy nyári ruhát venni, előbbit azért, mert nem hozott magával meleg cuccot, utóbbit azért, mert csak. A Kossuth téren felfedeztük egy bababolt hirdetését, amit fel is kutattunk, és ismét egy életunt helyivel találkoztunk (az első a reggeliztető pincércsaj volt), aki úgy érezte, szívességet tesz nekünk azzal, hogy a 6-7000 forintunkat elfogadja a babaholmikért cserébe. Mikor egy kávé/sör elfogyasztása után (kinek mi) befejezettnek tekintettük a város megismerését, visszatértünk a szállóba, ahol órákat töltöttünk a szerencsére rajtunk kívül csak elenyésző számú vendéget érdeklő meleg vizes medencében, pezsgőfürdőben és szaunában. Eztán következett a masszíroz(tat)ás, engem egy saccra negyven kilós nő ápolt le úgy, hogy se közben, se utána másfél napig nem tudtam mozogni. Alaposan megmaszva kerestük fel ismét az előző nap már kulináris gyönyöreivel rabul ejtő éttermet, ahol ezúttal még jobban teljesítettek, mint elsőre. Az alkoholizálás ezúttal sem sikerült, de már nem is nagyon erőltettük.

Vasárnap a reggeli után még pancsoltunk másfél órát, majd lassan összecihelődtünk, utolsó üdülési csekkjeinkkel rendeztük a cehhet, majd hazaindultunk. Ördög bújt belém, ezúttal 190-ig tekertem fel Jolán kilométeróráját. A kocsi bírta volna még tovább, Kata már nem, így engedtem az erőszaknak, és annyiban hagytam. A hétvége nagyon jól sikerült, a két alulexponált nőt leszámítva mindennel meg voltunk elégedve, a recepciósok kedvességével pláne, úgyhogy nem kizárt, hogy hamarosan (minket ismerve: tíz éven belül) visszatérünk oda.

Múlt héten Katával a bőrgyógyászaton jártunk, ahova már egyedül is végtelenül kellemetlen (lehet) bekúszni, mert ugyebár Bőr- és Nemibeteg Gondozó, de hát nincsen semmi komoly bajunk, ő ellenőriztette az anyajegyeit, én pedig időszakosan tértem vissza valami kencéért a hajamra. Egyszerre mentünk be, a doktornő pedig – látva egyező vezetéknevünket – rögtön megkérdezte, hogy “maguk testvérek?”. Kata replikázott: “az nagyon durva vérfertőzés lenne”.

A váróban fotóztam a lenti képet (kattintásra olvashatóbb lesz), s igazából roppant szomorú, hogy ilyet ki kell írni. Kíváncsi lennék rá, hogy mi válthatta ki ezt a regulát. Amíg várakoztunk, egyetlen vizsgálóból sem hallottunk olyan ordítást, hogy “mit ugaaatsz? nekeeem? szifiliszeeem???”.

Végülis voltam a kollegákkal kajálni, ezért ma egyben írom meg a negyedik és ötödik napot. Tegnap a munkában semmi érdekes nem történt a munkán kívül, bent voltam reggel kilenctől majdnem délután ötig. Most végre volt alkalmam megkóstolni az üzemi ebédet. Valóban sok mindenből lehetett válogatni, engem a sonkás szendvics és a salátabár kínálata érdekelt, de ehettem volna még halat és valamilyen húst hajában sült krumplival. Munka után hazamentem ledobni a laptopot (csak lehelyeztem finoman, nem dobtam ám le), majd hamarosan jöttek értem a kollegák ketten (akikkel napközben is dolgoztam).

Nem volt konkrét tervünk, hova menjünk, ezért elindultunk a főutcán, majd némi tanakodás után beültünk egy T.G.I. Friday’s étterembe (“hála Istennek, péntek van”). Ahogy észrevettem, itt azért még dívik az a szokás, ami odahaza csak a nívósabb éttermekben, mi szerint nem csak berohan mindenki, hanem megállnak a bejáratnál, és megvárják, míg asztalt kerít nekik a pincér. Amíg nem volt üres asztal, leültünk a bárpulthoz, és ittunk a norvég Ringnes sörből. Érdekes, hogy itt nem három deci és fél liter a standard pohár és korsó, hanem 0.4 és 0.6 liter. Kaptunk egy lufit H jelzéssel, ez alapján keresett meg minket a pincérnő (szóval, a H egy sorszám volt). Hamarosan lett asztalunk, le is telepedtünk, ahol folytattuk a sörözést (immáron amerikai Bud-ot ittunk, a kollegák nincsenek oda a norvég sörért), és rendeltünk. Előételnek tortilla chipset guacamole + salsa szósszal és fokhagymás pirított kenyeret, majd hamarosan megjött a főétel is. Én hagymás-gombás svájci hamburgert ettem, amiben két centi vastag húspogácsa lapult, de nagyon szaftos volt, régen ettem ennyire jó hambit. Az este folyamán valamiért több részletben fizettek, nem csak a végén az egészet, a kajás számlát kilestem: két elő-, három főétel és tíz sör került 1823 koronába (60 ezer forint). Megkérdeztem, hogy miért beszélnek angolul a pincérrel, erre azt felelték nemes egyszerűséggel, mert ő angol. Megvolt így a totális multikulti: magyarként Norvégiában, amerikai étteremben ettem egy svájci hamburgert, amit egy angol pincér szolgált fel. Én ezúttal sem költöttem egy fillért sem (stílszerűen: egyetlen øre-t sem), nagyon kedvesek voltak, hogy megvendégeltek. Az este folyamán jópár sört megittunk, végig beszélgettünk az égvilágon mindenről, sokat röhögtünk, úgyhogy nagyon jól éreztem magam. Úgy tervezik, hogy legalább évente kétszer látnunk kellene egymást, legközelebb, talán tavasszal ők jönnek. Ott viszont 20-30 ezer forintból hárman egész éjszaka ihatunk egy nem túl drága, de mégsem késdobáló helyen (mondjuk, vicces lenne az is, ha levinném őket fröccsözni valahova az Orczy tér környékén). Este fél 11 körül már otthon is voltam egy kicsit becsiccsentve, ahol beszéltem még Katával kicsit emesen, fürödtem, majd bedőltem az ágyba.

Ma nem történt már semmi izgalmas. A szokásos rántotta-virsli reggelimet az előző este miatt vajas-sajtos kenyérre redukáltam, majd bebotorkáltam a munkába. A többieken meg sem látszott a tegnap este, bár, nem ittunk sokat, talán 7-8 sört fejenként. A munkaidő hamar eltelt, ettem két szendvicset ebédre, és három óra magasságában búcsút vettem a kollegáktól. Kaptam egy céges logós, díszdobozos tollmeghajtót (mármint pendrájvot) ajándékba, és az iroda falára néhány kifüggeszthető referenciaképet. Lepakoltam a szállodában, majd mentem még egy kört a környéken, amíg világos volt. Találtam végre kavicsot Katának, ráadásul pont a szálloda előtt. Szerintem valaki miattam csempészte oda, mert olvasta ezzel kapcsolatos elkeseredett soraimat. Az utolsó koronáimon vettem még egy halom sajtburgert, aminek egyik felét betoltam már az arcomba, a másikat holnap reggel fogom (mert olyan korán kelek és indulok, amikor még nincs reggeli a hotelben).

Holnap reggel hétkor már a repülőn ülök hazafelé tartva. Nagyon jó volt ez a pár nap, a végső konzekvenciát majd levonom holnap, és írok egy egyáltalán nem objektív összegzést a norvégokról azok alapján, amiket tapasztaltam.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – første dag
Oslo – andre dag
Oslo – tredje dag
Oslo – sjette dag

Azt elfelejtettem írni még az első nap történései közül, hogy este bekapcsoltam a tévét, majd a csatornák között ugrándozva fedeztem fel, hogy éppen kezdődik az X-men Wolverine, úgyhogy jobb híján ott ragadtam. Hamarosan kaptam egy üzenetet a képernyőn, hogyha tovább szeretném nézni, pötyögjem be a szobaszámomat, ők pedig majd hozzáadják a számlához az éjfélig tartó tévézés árát, 185 koronát. Megköszöntem, és lekapcsoltam a tévét.

Ma a kiadós reggeli után hamar beértem az irodába, el sem tévedtem. Két aktív kollegám közül az egyik hazament, mert tegnap kapta meg a H1N1 oltást, és nem volt rá túl jó hatással (csak mi vagyunk ám ilyen kemények), én pedig fél 1 körül csatlakoztam a fényképészhez, aki értem jött. Balszerencsémre az ebédet ma sem volt alkalmam megkóstolni, mert indulásunkkor még mindig a reggeli sült virslit böfögtem vissza, visszatérésünk idején pedig már zárva volt a kantin. Majd holnap. A fotós amúgy szimpi volt, azt az apróságot leszámítva, mikor a fél órán át rágcsált dohányt a kocsi ablakán kihajolva köpködte ki a flaszterre. Mesélte, mekkora buli, mikor sörözés közben csorog le a szája két szélén a barna lé. Érdekes volt élőben is látni azt a munkát, aminek a végeredményét nekünk kell kialakítani odahaza. A vezetési stílusa hagyott némi kívánnivalót maga után, de nem zavart, mert csukott szemmel mormoltam az “om mani padme hum”-ot, mikor egy-egy kanyart hatvannal vett be a jégbordás úton. Biztos nagyon jó téli gumija volt.

Fél 4-re hazaértem, ahol befaltam az útközben vásárolt öt sajtburgert (egyébként ez most tényleg menő, mindenki ezt eszi, sőt, elvitel előtt kicsomagolják, és nyomnak bele még ketchupot a bejáratnál), ez volt a legolcsóbb vacsorám (azt leszámítva, amit a főnök vett): 50 korona. Majszolgatás közben az itteni Viasat3-on néztem eredeti nyelven, norvég felirattal a How I met your mother egyik régi epizódját, majd könnyed városnézésre indultam.

Odakint tényleg hideg volt, ezért áldottam az eszemet, hogy elutazásom előtt pár nappal vásároltam a kínaiban egy jégeralsót 990 forintért. Akkor már annyira nem áldottam ezt az eszet, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem elhozni. Szerencsére kibírtam a kint töltött másfél órát, csak a sapkát kellett állandóan visszahúznom a fejembe, mert majd’ lefagytak a füleim. Katának van egy nem kimondottan költséges hobbija, mely szerint a világ minden tájáról kavicsokat kér az odalátogató barátoktól. Én már harmadik napja keresgélek neki, de úgy tűnik, itt még a kavics sem terem meg, Norvégia nem a kavicsok hazája. Csak az öklömnél nagyobb darabot láttam, s amikor mégis felcsillant a remény, hogy megvan a megfelelő, közelebb lépve derült ki, hogy az műanyag kupak vagy cigarettacsikk. Keresgélek tovább, majd csak lesz valami. Miután megtaláltam egymással szemben a város két leggagyibb boltját (egyik kínai, másik indiai), ahol a zenélő, forgó, falikép vízeséstől a plasztik Jézusig minden volt, kicsit kijjebb kóboroltam. Mikor már úgy gondoltam, megvan az egészséges eltévedés, magabiztosan elővettem a zsebemből a GPS-t, amire még otthon előrelátóan feltöltöttem az ország teljes térképét, majd vártam a műholdvevésre, hogy együtt hazataláljunk a szállodába. Az a kis rohadék még fél óra után is azt hajtogatta nekem, hogy bizony a Gyömrői út 187 előtt állok, így kezdtem kicsit pánikba esni, majd megpróbáltam visszaindulni az úton. Nem volt amúgy olyan nehéz visszatalálnom, csak nem volt ismerős egyetlen ház sem, mintha Dark City-ben jártam volna, ahol éjszakánként átrendeznek mindent.

Mára elég volt a kalandokból, felteszek még néhány képet a rend kedvéért. Sok érdekes ezeken sincsen, csak menet közben kattintgattam, maradjon néhány vizuális emlékem is. Holnap lehet, hogy később jövök vagy írok (vagy egyáltalán nem), mert a kollegák el akarnak vinni vacsorázni meg sörözni, de majd meglátjuk.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – første dag
Oslo – andre dag
Oslo – fjerde og femte dag
Oslo – sjette dag

A tegnapi naphoz még annyit, hogy hipergyors internet van a szállodában (2 mega már hipergyors nekik, nem akartam elkeseríteni őket az otthoni 30 megával), de az ingyenességet csak jelszóval lehet elérni egy kis kártyán kapott adatok betáplálása után. Négy órán belül elfogyott az internet, s mivel csak norvégul volt rajta az időkorlát, nehezen fejtettem meg, miért. Aztán lementem a recepcióra, ahol sajnálkoztak, és adtak még négy kártyát (16 óra). Mivel összesen öt napot töltök itt, be fogok gyűjteni még egy nagy paklival ezekből a kártyákból, de ha így jó nekik, hát, legyen. A szobában amúgy eléggé hideg volt, míg meg nem találtam a radiátor kapcsolóját. Akkor meg nagyon meleg lett, úgyhogy inkább lekapcsoltam, és betakaróztam jól.

Az éjszaka eseménytelenül telt, csak reggel riadtam meg, amikor 8-kor még ugyanolyan sötét volt odakint, mint éjfél előtt. Reggelinél találkoztam a főnökkel. Hát, reggeliztem már svédasztalost, de itt ledobtam a parókám. Ha nem volt 150 féle kaja a lakásunknál kétszer nagyobb önkiszolgáló területen, akkor egy sem. Csak tojásból vagy nyolcféle (kemény, lágy, tükör, rántotta, békönös, satöbbi), 15 féle kenyér, felvágottak minden ízben, alakban és színben, halak és egyéb tengeri állatok, gyümölcsök (dinnye, ananász, narancs), szóval, kis családunk egy hónapig elélt volna rajta napi ötszöri étkezéssel. Reggeli után tíz perc alatt besétáltunk (még mindig sötétben és szállingózó hóban) az irodába, ami egy épület négy szintjét foglalja el, és több mint háromszáz alkalmazott mászkál benne. Dolgoztam már irodaházban és közepesen nagy cégnél, de azért ez más volumenű, mint otthon. A munkáról nem akarok írni, úgysem érdekel senkit, de a munkakörülmények itt tényleg lélegzetelállítóak. Az ebédet kihagytam, mert még eléggé sok helyet elfoglalt bennem a reggeli, de a főnök elbeszélése szerint több választható fogásból áll minden nap, természetesen ingyen. Majd holnap kipróbálom.

Munka után, négy óra magasságában a főnök búcsút vett tőlem, és hazautazott, így magamra maradtam. Nem akartam ma sem nagy városnézést, mert mászkálni hideg volt, s minden egyéb, amit megnéztem volna (pölö viking hajók múzeuma) már bezárt. Ettem a helyi Mekdonáldszban egy bigmekket sajtburgerrel és közepes kólával 75 koronáért, majd a bevásárlóközpont keresésére indultam. Mint később kiderült, rossz irányban kutattam, de hamar fel is adtam, és betértem a tegnapi ICA közértbe, ahol vettem ezt-azt az otthoniaknak (pontosabban: amit megrendeltek tőlem). Egy furcsa dolog volt itt: fizettem papírpénzzel és apróval, a papírt elvette a fickó, az csörgősöket pedig egy automatába kellett bedobálnom. Hazatértem, s némi erőgyűjtés után nekiindultam megint, ne csak a szobám falait lássam, ha már itt vagyok. A plázát megtaláltam hamar, de nem volt katarzis, ilyet otthon is tudunk, ráadásul minden kimondhatatlanul drága (ezért leírom: télikabát 120 ezer forintért?!). A nézelődést hamar meguntam, így hazatértem, hogy kicsit kényeztessem magam a hotel wellness részlegében. Itt ért a legnagyobb csalódás, ugyanis egyetlen hidegvizes medence volt körbepakolva sok-sok kondigéppel, sehol egy szauna, sehol egy pezsgőfürdő. Hát milyen skandinávok vagytok ti?!

Megjegyezném, hogy a norvégok jelentős része nem normális, hiszen mínusz 2-3-4 fokban a kocsmák teraszán üldögélnek sört kortyolgatva. A mai képek nem sikerültek túl jól, mert reggel még, délután már sötét volt, én pedig még annyira sem tudok fotózni sötétben, mint fényes nappal, de tán jó lesz ez is. Holnap elvileg a szabadban leszek napközben, majd megemberelem magam fényképezés szempontjából.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – første dag
Oslo – tredje tag
Oslo – fjerde og femte dag
Oslo – sjette dag

Reggel fél nyolcra jött értem az egy órával korábban megrendelt taxi, ami fix árért vitt ki a reptérre, erről sokkal többet nem érdemes mondani. Túl korán kiértem, idejében becsekkoltam, ahol megtudtam, hogy a főnököm nem az ablak, hanem a folyosó mellé váltott nekem jegyet. Végülis nem baj, hiszem ültem már az ablak mellett, annyira nem élmény, legalább nem látom a szárnyon ülő szörnyeket. A helyjegy pedig kimondottan jó, mert nem kell könyökölni beszállásnál. Amúgy a repcsin sem volt semmi gond, egy norvég fickó ült mellettem (milyen meglepő ez a norwegian.no járatán), és nem is jöttek oda többen, így aztán megosztoztunk ketten a három helyen. A repülőút problémamentes volt (azt leszámítva, hogy a sztyuard és a sztyuardessz állandóan rálépett a lábamra vagy meglökött elhaladtában), szeretek repülni, egy dolog említésre méltó talán: eddig sosem használtam a vécét, de most kétszer is kimerészkedtem pisálni, nagy élmény volt ám.

Rendben földet értünk. Odalent már senki nem kérte már a papírjaimat, bejutottam Norvégiába csont nélkül. Ami meglepett, az az volt, hogy utastársaim megrohamozták a dutyifree shopot. Később megtudtam ennek az okát is: itt kábé feleannyiba kerül minden, mint odakint. Itt már kicsit furcsa volt a nyelv, de kezdtem a hárítást az “I don”t really speak norwegian” mondattal (amiből csak a “really” nem igaz), így nem volt több gondom. Hamarosan találkoztam a főnökkel is, aki Norvégia északibb régiójából utazott ide, majd – mint anya a hülye fiának – elmagyarázta lépésről lépésre, hogyan kell ide visszajönnöm egyedül pénteken. A havas táj ellenére nem volt olyan hideg, mint amire számítottam (majd hétközben lesz). Bevonatkoztunk uszkve 25 perc alatt Oslóba, ahonnan már csak pár perc volt szálláshelyünk, a Clarion Hotel Royal Christiania. Ledobtuk a cuccainkat a szobáinkban, majd városnézésre indultunk.

Nem volt ez azért mindenre kiterjedő körbenézés, leginkább a főutca vonalát követve néztük végig a látványosságokat, majd a helyi hírösségnek számító Peppes Pizzában (olyan lehet, mint otthon a Don Pepe) ettünk egy családi pizzát, amihez ittunk két Fatøl sört – darabját 86 koronáért (2800 forint). Itt eléggé lassan ment a rendelés-evés-fizetés tortúra, de csak a végére értünk, s utána a főutcán feljebb haladva beültünk egy bárba, ahol előbb sífutást néztünk az óriási kivetítőn, majd ennek végeztével 180 fokkal elfordulva a Liverpool-Arsenal meccset a másik ponyván. Engem ez a program annyira nem dobott fel, de kárpótolt érte az eléggé finom Fatøl. A főnök két sörért és egy kis pohárnyi mogyiért hagyott ott 200 koronát (6600 forintot). Közben (és persze napközben) sok mindenről beszélgettünk: munkáról, Norvégiáról, családról, nemzeteink történelméről (nem felejtettem el megemlíteni a Trianon-komplexust). Az én végső konklúzióm főnököm tényeivel alátámasztva annyi, hogy Norvégia marha drága, az itteni átlagkeresettel (adók levonása után cirka havi 540 ezer forint) éppen a felszín fölött tud maradni az ember.

Két-két sör után lassan hazasétáltunk a szállodába, ahol bennem volt a kisördög, ezért egy kis túrát tettem a környéken, némi sör beszerzése céljából. Találtam is a pályaudvar mellett egy ICA nevű boltot, ahol 22 koronáért (660 forint) adták a Carlsberg dobozost, a pénztárhoz érve azonban nagy meglepetés ért: nem adták el. Megkérdeztem, hogy “is there any way for me to get some beer tonight?”, amire az indiainak kinéző kasszáslány válasza annyi volt, hogy “go into a bar”. Be is mentem tehát a pár méterre lévő pubba, ami a pályaudvari volta ellenére nem volt olyan lepukkant, mint az abádszalóki utasellátó (nem tudom, milyen is az, bocsánat az abádszalókiaktól), itt kaptam 54 koronáért a megszokott Fatøl-ből. A csapos kérdésemre elmesélte azt is, hogy a kormánynak köszönhetően vasárnap nem adhatnak el alkoholt a boltok. Idióták.

Hamarosan hazatértem a hotelbe, hogy megírjam kalandjaimat. A minibárból szolgálom ki éppen magam, ahol van sör és üveges pepszi, csak a nyitóról feledkeztek meg. Sebaj, találékony magyar vagyok, az ajtó zárján nyitom a kupakokat. Holnap reggel nyolckor találkozom a főnökkel a reggelizőben, aztán megyünk az irodába. Ő már csak egy napig lesz velem, utána kénytelen leszek beérni az itteni iroda többi alkalmazottjával, de ígérem, tudósítok az érdemesebb történésekről minden nap. Alant néhány fotó. Nem tudtam mindent lencsevégre kapni, amit akartam, ezért még megyek néhány kört, de mostanra legyen elég ennyi. Amúgy Oslo remek hely, bár szívesebben lennék itt Katával meg esetleg a Kicsi Énnel, mint egymagam, de így is jó dolgom van, pofám befogom. Holnap munka.

Szorosan kapcsolódó posztok:
Oslo – andre dag
Oslo – tredje tag
Oslo – fjerde og femte dag
Oslo – sjette dag

Úgy gondoltuk, hogy a P betűs települések után (Pápa, Poroszló, Pécs) ideje tovább lépnünk az ABC-ben, így szombaton Szolnok felé vettük az irányt. Bercit lepasszoltuk a nagyszüleihez, rajta még nem fut olyan szoftver, ami egy velnesszes hétvégét élvezetesnek ítél, és legalább némi önállóságot tanul.

Így hát ketten érkeztünk meg viszonylag korán Jász-Nagykun-Szolnok megyei jogú városába, a Balázs Péter igazgatta Szigligeti Színház tőszomszédságában álló Hotel Tiszába. A recepciós élemedett kora ellenére kissé zavarban lévőnek tűnt, a második emeleti szoba pedig… khm… patinásnak – de jobban illenék rá a “kopott” jelző. Én elhiszem, hogy büszkék rá, kik szálltak meg itt az elmúlt X évtizedben Spéter Erzsébettől Kunczéig (még tablók is vannak az előtérben), de egy háromcsillagos szállótól némileg több pompát várnék, nem pedig a legolcsóbb, egyrétegű, szürkésbarna újrapapír vécétekercset és olyan ágyneműhuzatot, amilyennel utoljára óvodás koromban takaróztam (ki van vágva egy nagy luk középen, amin keresztül remekül látszik a nem direkt sárgás paplan). Túltettük magunkat a fényűzés hiányán, majd nekivágtunk a városnak, holott a recepciós sajnálkozva mesélte, hogy Szolnokon nincs sok látnivaló, akármilyen katonai csapat szállta meg a várost, mindig mindent lerombolt.

Besétáltunk a központba, a Coopban vettünk egy üveg mézes meggy pálinkát és néhány doboz sört, majd lényegesen derűsebben néztünk az elkövetkezendő délután elé. Kata guberált a használt angol ruha boltban, lepakoltunk a szobánkban, majd – miután letudtuk a belvárost – a történelmi múlt felé vettük az irányt. Ekkor már eléggé vidámak, és annak megfelelően fáradtak voltunk, így messze nem jutottunk, de azért szemügyre vettük a művésztelep bejáratát és a legrégebbi vártemplomot, ami 1824-ből származik. A recepciós nem hazudott, itt aztán tényleg nincsen sok látnivaló. Elnézést kérek azoktól, akik valamilyen hibás kódolás folyományaképpen Szolnokról olvassák ezt a blogot, de marha unalmas a város, komolyan. Visszaindultunk a szállóba, útközben a hídlábba mart Fregatt büfében ittunk egy-egy borzasztóan kommersz pálinkát (Katáéba döglött legyet is szervíroztak), majd uzsonnázni tértünk be a hotel oldalában található Kis Tisza étterembe (fene nagy a kreativitás arra felé).  Kata gomolyás töltött bordája és az én sokmagvas rántott jércemellem meglepően finom, de kissé borsos árú volt, és nem is tudtuk mindet benyomni. Visszatértünk a szobába, ahol emelkedett hangulatú lepedőakrobatika szabadfoglalkozás után másfél órára átadtuk magunkat az álomnak.

Este hat környékén ébredtünk öntudatra, ekkor felkerestük a szálloda gyógyfürdő részlegét. A beharangozással ellentétben masszőr nem volt szolgálatban, és a gőzkabin sem üzemelt, így kénytelenek voltunk a 34 és 37 fokos gyógyvizű medencékkel beérni. Utóbbiban sokáig nem tudtunk megmaradni, előbbiben viszont túlságosan sokan voltak. A legelgondolkoztatóbb az a négy fiatal srác volt, akik közül kettő ezüst bringaláncot viselt (hja, akinek nincsen tetkója, próbálja máshogy magára vonzani a tekinteteket), és a fürdő koedukáltsága ellenére lányok nélkül jöttek. Azért én elgondolkoznék a helyükben, hogy szombat este miért nem egy diszkó pultját támasztom a Bögyös Teca kannáit stírölve, hanem Paliékkal fogdossuk egymást a meleg vízben… Hamar meguntuk ezt is, úgyhogy visszavonultunk a szobánkba. Teltek-múltak az órák, Kata elaludt, és én is beleuntam a Comedy Central figyelésébe, így próbáltam nyugovóra térni. Akkor derült ki, hogy a háromcsillagos szálloda nem engedhet meg magának felnőtt ágyakat, én ugyanis kinyúlt testhelyzetben lelógtam a priccsről, még legalább harminc centi hiányzott a boldogságomhoz (tudom, hogy páran már hallottátok ezt a poént egy lánytól, de most tényleg az ágyról van szó). Arról nem is beszélve, hogy amikor éppen sikerült volna beszunnyadnom, a szomszéd szobában lakó három éves forma gyerek visított, hogy még nem akar aludni, illetve szabálytalan időközönként felkeltett egy fiatalokból álló banda, akikről nem tudtam eldönteni, hogy a parkban vagy a szálloda folyosóján dzsemboriznak-e (Kata később megerősített, hogy a parkban). Amint ezeket a zajongó tényezőket sikerült kiszűrnöm (hajnalban), már csak a kényelmetlen ágy maradt hátra, ami felett sajnos nem tudtam napirendre térni. Évek óta nem aludtam ilyen rosszul.

Nagyon korán ébredtünk, s ha azt azért mégsem mondanám, hogy a svédasztalos reggeli kárpótolt mindenért, azért rendesen belaktunk. Csak az én fogyasztásom rántottából, főtt virsliből, vajas zsömléből, sajtból, uborkából, hagymából, ananászléből és kakaóból állt, Kata ezt még felvágottal is megfejelte. Távozóban üdülési csekkel szándékoztunk borravalót adni, de a recepciós ezt feleslegesnek tartotta (nem tudják beváltani), annyira viszont nem éreztük jól magunkat (vagy ha igen, nekik semmi közük nem volt hozzá), hogy készpénzzel fejezzük ki hálánkat.

Tulajdonképpen azért választottuk Szolnokot úticélul, mert onnan nem messze helyezkedik el az abonyi magán állatkert, és mi eléggé állatkert-fixáltak vagyunk, így vasárnap nyitás után nem sokkal már ott is voltunk. Azt kell mondjam, hogy a Magán Zoo Abony nem sokban marad el az államilag támogatott állatkertektől, sőt. Nagyon szép, kulturált, igényes. Az állatoknak sok helyük van, és szemmel láthatólag jól érzik magukat. Nagyon ajánljuk mindenkinek, kocsival saccra egy óra a fővárosból. Sajnálatos módon, a kisoroszlánokat már deportálták, így lemaradtunk a simogatásról, de a többi állat igen jópofa.

A hétvége summájaként annyit hadd mondjak el, hogy Berci ugyan hiányzott, de remekül elvolt Anyáméknál, mi pedig jól éreztük magunkat annak ellenére, hogy a Tisza Hotel közel sem olyan színvonalas, mint amilyennek hiszi magát, Szolnok pedig eléggé unalmas. Az élményekért köszönet a Zwack Unicum Nyrt Fütyülős mézes meggy pálinkájának. Most pedig következzen néhány roppant unalmas fénykép semmitmondó képaláírással.

Büszkeségtől duzzadó mellkassal és határtalan örömmel jelentjük be a nagyvilágnak, hogy
2009. július 27-én 12 óra 26 perckor
60 centiméteres testhosszal és
4300 grammos töltősúllyal
megszületett
Bere Lőrinc.

Fiam, hát elkezdődött. Örülünk, hogy itt vagy végre. Ne feledd, mi mindig itt leszünk neked.
Ez az élet nevű izé néha nem túlságosan szórakoztató, de szeretni fogod.

Ma reggel kimentünk a Normafához. Van ott két szép szál fánk, kicsit bentebb a mindenki által látogatott és nyüzsgő réttől, befelé, az erdőben. Még kapcsolatunk elején választottuk magunknak, s azóta vissza-visszajárunk hozzájuk. Itt kértem meg hóban térdepelve februárban Kata kezét. Most ide vittük ki Pannit, ástam egy kis gödröt neki, Kata kerített köveket, és végső nyugalomra helyeztük. Jó dolga lesz ott, az erdő izgalmas, de békés hely.

Eztán kicsit kanyarogtunk még, majd kimentünk Mooneye-hoz, akitől átvettük a hetekkel ezelőtt elkunyerált csigákat. Két, alig másfél centis afrikai óriáscsiga, akik elvileg záros határidőn belül ekkorára nőnek. Most még szinte elvesznek a 30*20*20 centis kis terráriumban, pláne, hogy behelyezésük után percekkel el is tűntek a föld alatt. Csak előkerülnek, örökké nem bujkálhatnak. Majd közlök róluk fotókat időnként, ha ők is úgy akarják, és félelmetesen nagyok lesznek. Mivel a csigák kétneműek, eredetileg híres transzfercica előadóművészekről akartuk elnevezni őket, de végülis a Szomszédok iránti feltétlen rajongásunk miatt Jutka és Feri lett a nevük. S bár ez kissé furcsán hangzik, de mindenképpen igaz: csigák a házban!