Ez a poszt eléggé érdektelen, csak azért emlékezem meg a benne történtekről, mert már írtam Gizi téli gumijairól, s legalább magamnak feljegyzem a dolgokat, legyen hol keresgélni, ha emlékezni akarok pontos adatokra (egyébiránt a blog remek erre, sokszor keresek innen vissza mindenfélét).

A történet azzal kezdődik, hogy Anyáméknál tett látogatásunk alkalmával hétfőn nagyon közel akartam megállni a ház hátsó kapujához, így sikerült elkapnom a földön elhelyezett fém sárlekaparó bigyót, ami ősidők óta oda van betonozva, eddig sosem volt konfliktusom vele, pedig számtalanszor parkoltam már mellé. Most sikeresen ráhajtottam a jobb első kerékkel, ami hangosan felszisszent, majd a földig engedte a felnit. Életemben eddig egyszer cseréltem kereket kocsin, az is még a Trabantomon volt 1996-ban, de ez is olyan mint a szex biciklizés, nem lehet elfelejteni, de nem is annyira bonyolult és nehéz feladat. Sűrű b*sszamázások között hamar le is cseréltem a pótkerékre a lukasat. Mivel azonban a kilyukadt gumi teljesen használhatatlannak tűnt, úgy gondoltam, lecserélem az összeset, ugyanis mikor megvettük Jolánt, kiharcoltunk hozzá négy majdnem új (nyári) gumit, mert a rajta lévők az eredeti, gyári Goodyear-ek voltak, amik 2003 óta majd’ százezer kilométert futottak. Ezeket próbáltam addig nyúzni, amíg lehetett. Eddig lehetett.

Tegnap felkerestem Nagybátyámékat, akik a Barumokat is tárolják szívjóságból, és az otthon tartózkodó Nightmare unokatesómmal kibogarásztuk a garázs és pince helyiségeiben fellelhető két tucat közül, melyik lehet az enyém. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a gyári Goodyear gumik 195/60-as méretűek voltak, a kapott Kormoránok pedig 185/65-ösök. Némi kétséggel szívemben kerestem fel a nem messze üzemelő gumiszervizt, ahol a szaki megnyugtatott, hogy semmi gond, maximum a fordulatszámláló, fogyasztás és fékhatás lesz egy kicsit szokatlan, hiszen ezek a régi mérethez vannak kalibrálva, de a rendőr nem fog helyben kivégezni egy közúti ellenőrzés alkalmával. Én elhittem neki, hiszen a gumiszereléshez is annyit értek, mint a lápos vidéken történő kosárfonáshoz. Megnyugtatott, hogy ezek a Kormorán gumik szinte új állapotban vannak, ezekkel sokáig nem lesz gond, ráadásul a Michelin márkája, ami azért eléggé megbízható. Azzal viszont egy kicsit elkeserített, hogy a tavaly vásárolt, alig pár ezer kilométert (vagy annyit se) futott Barum téli gumik egyáltalán nem lesznek jók Jolira, mert az nem elég, hogy 15-ös helyett 14-es felniket kellene venni hozzájuk, de a 165/70 nagyon karcsú rá. Remek, vehetek évente új gumiszettet. Felajánlotta, hogy szívesen átveszi bizományba őket, és majd jelentkezik, ha eladta. Azt hiszem, megjátszom ezt az opciót, nem valószínű, hogy nekiállok házalni a gumikkal, és a gumiszerviz csak gyorsabban túlad rajta. Mellesleg a szerelő teljesen odavolt Berciért (akinek tegnap volt az első szülinapja, és remek programot szerveztem neki ezzel a kanosszával, de le kellett kötnöm, míg Kata feldíszítette a lakást), aki érdeklődve figyelte a légkulcsot munka közben, és ígéretet kapott inasi pozícióra (illetve: “ha ezt megunja, van fent az emeleten egy másfél éves kislány, akivel játszhat”). A gumicseréért végülis öt rongyot fizettem, ami nagyon nem volt drága, és legalább megnyugodtam, hogy a kopott gumik miatt biztosan nem fogunk fejreállni.

Most van négy majdnem új Kormorán nyári gumim alufelnin, egy szintén majdnem új Goodyear a csomagtartóban (ahogy néztem, egyszer sem volt feltéve az elmúlt hét évben), és négy használhatatlan téli raktáron. Nincsen csattanó, hacsak a szerelő jófejsége és az én gyors intézkedésem, de mint említettem fentebb, ez is egy magamnak írott poszt, hogy legyen honnan visszanéznem életem a publikum számára nem kimondottan szenzációhajhász mozzanatait.

Ma hajnalban kis híján ismét összeütközésbe keveredtem a karhatalommal, ezúttal azonban szó szerint. Történt ugyanis, hogy megszokott utamon haladtam munkahelyem felé, a János kórháznál a Városmajor utcáról rákanyarodtam a Szilágyi Erzsébet fasorra, ami ugyan elég nagy kereszteződés, de a jelzőlámpák mindig jól működnek. Az előttem haladó átment a zöldön, követtem őt, majd arra lettem figyelmes, hogy a kereszteződés közepén vészesen közeledik balról egy rendőrségi Mondeo. A lámpái világítottak, de semmilyen megkülönböztetett jelzést nem használt. Egyértelműen piroson jött át. Dudálni is elfelejtettem, éppen félre tudtam rántani a kormányt, majd fékeztem. A rendőrautó megállt a következő piros lámpánál (kábé húsz méterrel lejjebb), majd annak zöldre váltásakor indult tovább. Nem mentem utána, nem ugrottam ki a kocsiból, hogy feltépjem az ajtaját, és leordítsam a fejét, igazából sehogy sem tudtam volna bizonyítani az igazamat. A mellettem ülő kollega tanúskodhatott volna egy esetleges csattanás után, de nem vagyok benne biztos, hogy nekünk lett volna igazunk, és valljuk be: a Zsanett-ügy óta senki nem szívesen húz ujjat a közeggel. Így maradtam egy sor k*rvaanyázásnál, és megpróbáltam napirendre térni felette, pedig nem volt jó érzés. Lehet, hogy csak Kiss Ernőt vitte haza valamelyik régi beosztottja, sosem lehet tudni. A tanulság annyi, hogy hiába van kék csík mázolva a Ford oldalára, ezek attól még ugyanolyan emberek, maximum ők hiszik, hogy bármit megtehetnek. Mindenesetre a mai sem az a nap, amikor megszeretem a rendőrséget.

Update: Kata kérésére/felszólítására nem hagyom annyiban a dolgot, hátha vannak még csodák, úgyhogy az alábbi üzenetet küldtem a police.hu bejelentőlapján:

Tisztelt Panasziroda!

Ma reggel, 4:45 és 4:50 között személygépkocsimmal szabályosan, zöld jelzésnél kanyarodtam a János kórház előtt a Városmajor utcáról a Szilágyi Erzsébet fasorra. A kereszteződés közepén figyeltem fel a balról megkülönböztetett jelzés nélkül érkező Ford Mondeo rendőrautóra, amely egyértelműen piros jelzésen jött át. Lélekjelenlétemen múlt, hogy félre tudtam rántani a kormányt, és elkerültem a balesetet. Én lefékeztem, de a rendőrautó a következő piros jelzés után (körülbelül 20 méterrel lejjebb) pár másodperces várakozás után tovább indult. Sajnos, nem volt alkalmam megnézni sem rendszámát, sem egyéb azonosítóját. Bízom benne, hogy Önök az útnyilvántartás alapján ki tudják deríteni, ki vezette a gépjárművet, és magyarázatot kapok ennek a veszélyes közlekedési helyzetnek az okára.

Segítségüket előre is köszönöm,
Istencsászár

Viszonylag ritkán állítanak meg közúti ellenőrzés címszóval, mégis két hónap alatt ez már a második volt, úgy látszik, mindenki gyanús, aki reggel fél ötkor közlekedik a városban. Ma a Budaörsi úti felüljárón intett le a közeg, nagyjából a Petőfi laktanya magasságában. Elkérte a papírjaimat, és rögtön azzal kezdte, hogy miért jöttem át a záróvonalon? Jogosan néztem ártatlanul, hiszen Őrmezőről kijövet egyszer váltottam sávot, az sem záróvonal volt, ráadásul egy kilométerrel feljebb, ameddig biztosan nem lát el egy rendőr sem. Mondta, hogy gyorsítottam, megelőztem a buszt, akkor léptem át a záróvonalat. Kötöttem az ebet a karóhoz, hogy még csak sávot sem váltottam, így ez annyiban is maradt. A következő kérdése az volt, látva angol jogosítványomat, hogy mikor jöttem haza onnan. Mondtam, hogy 2006-ban, akkor voltam kint pár hónapig, s egy munkához kellett, azért csináltattam meg (ez persze nem teljesen igaz, de nem kell tudnia). Hát, az a baj, hogy egy külföldi jogosítvány csak fél évig érvényes itthon. Mert egyesek így akarják kijátszani a négyévente kötelező 4500 forintos orvosi alkalmasságit, hogy kimennek jogsit csináltatni, mert ott tíz évre adják. Ismét csak értetlenül néztem, hiszen nem értettem a logikát abban, miért éri meg kiutazni sok pénzért, hogy az ember megspóroljon uszkve havi 93 forintot, de nem vitatkoztam. Nézett rám felsőbbrendűen, tetetett gondterheltséggel, hogy akár fel is jelenthetne, végül nagy kegyesen elengedett, biztosan nem látott bennem nagy bizniszt.

Nem tudom, a négyévente 4500-ért orvosi vizsgálatot honnan vette, hiszen, ahogy a jogosítvány (mind az angol, mind a magyar), az alkalmassági is tíz évig érvényes. Viszont utánanéztem, valóban, csak egy évig (nem félig) szabad használni külföldi jogosítványt idehaza az itthon tartózkodás megkezdésétől (eddig ezt senki nem mondta, pedig már három éve azzal vezetek), viszont, miután már az útlevelet sem pecsételik, ki tudja azt ellenőrizni, hogy mióta vagyok itthon? Ha csak fél éve jöttem? Vagy hazaugrottam hétvégére? Ami a legszebb az egészben (idézem): “A cserére vonatkozó kötelezettség nem terjed ki a más EGT-államban kiállított érvényes vezetői engedélyre, amely az érvényességi idején belül jogosít járművezetésre.” Mivel Anglia tagja az Uniónak, egyáltalán nem kell jogosítványt cserélnem. Biztos vagyok benne, hogy a közeg is tisztában volt ezzel, ezért nem büntetett meg. Először a záróvonal, utána ez, kettőből semmi. Cövek, Cövek, legközelebb készülj fel jobban!

Update: A biztonság kedvéért felhívtam a Polgár Jenő Hivatalban az ügyintézőt, aki ugyanazt mondta, mint a rendőr, azzal a kitétellel, hogy a fentebb linkelt leírás unijós állampolgárokra vonatkozik, de a magyarokra nem. Úgyhogy két választásom van: 1) azt mondom a rendőrnek, hogy csak nemrég jöttem haza, ő pedig vagy elhiszi vagy nem – ellenőrizni nem tudja; 2) szerzek orvosi papírt, és megcsináltatom a magyar jogosítványt. Mivel ez utóbbira most nincs kábé 11 ezrem, marad az első egy darabig.

Update 2: Hogy ne legyen ennyiben vége az egésznek, felhívtam a Magyarorszag.hu-n talált ügyfélszolgálati telefonszámot is, ahol szintén az előző kettőnek adtak igazat, hozzátéve azt, hogy bizony, meg tudják nézni, mióta vagyok itthon, hiszen amikor kimentem, be kellett volna jelentenem a magyar hatóságoknak a kinti lakcímemet ideiglenes tartózkodási helyként. Nooormális?

Ezt a posztot már túlságosan beharangoztam ahhoz, hogy hagyjam veszendőbe menni. Igazából annyira nem is kapitális, nem is fontos, csak nekem/nekünk, és eléggé bánt a dolog ahhoz, hogy ne tegyem mégis szóvá. Próbáltam már nagyon durván és túlságosan elnagyolva, simulékonyan megfogalmazni, a lenti egy többször átírt verzió, és már nem is tudom,  mi maradt meg belőle az eredetiből. Nem is nagyon érdekel, csak publikálni akarom végre, s akkor már nem nyomja bensőmet. Sajnos, túlságosan sokat forgattam ezen gondolatok pergamenjét ahhoz, hogy ne sínylették volna meg elmém ujjbegyei.

A helyzet az, hogy mióta megszületett Berci, valahogy elkoptak az ismerőseink mellőlünk. Mondhatnék barátokat is, de ebben a kontextusban lényegtelen, miként aposztrofálom őket. Néhányan ugyanúgy tartják velünk a kapcsolatot, mint egy éve, mások szinte sehogy. Vannak olyanok, akiket az elmúlt tizenegy hónap alatt egyszer sem érdekeltünk, másoknak háromnegyed éve nem volt egy órájuk, hogy ránk nézzenek, hiába konstans invitálásunk, holott előtte viszonylag rendszeresen összejártunk. Valakit nagyon érdekel Berkó az interneten keresztül, de személyesen már nem hajlandó találkozni vele, illetve mindig akad kifogása. Úgy tűnik, elvált a búza az ocsútól. Sokuktól nem is vártam mást, némelyektől azonban igen. Mi nem lettünk rosszabb arcok, nem csak a gyerekről ömlengünk, nem csak körötte forog a világ. Ugyanolyanok vagyunk, mint eddig, ugyanúgy tudunk alkoholt inni, vicceskedni, semmi nem változott – csak van egy gyerekünk. Még azt sem mondanám, hogy a velük való esetleges érintkezés a játszótérre korlátozódik, el tudunk menni akárhova, akár még Bercit is letétbe tudjuk helyezni a nagyszüleinél. Nem lettünk antiszociálisak, legalábbis nem jobban, mint előtte voltunk. Berciért sem kell rajongania másnak rajtunk kívül (nekünk sem muszáj, de mégsem megy máshogy), de hogy még rá(nk) se nyissák az ajtót? Nem vagyok megsértődve, egy kicsit ugyan rosszul esik, és legfőképpen: nem értem.

Nem csak én gondolom ezt így, más apukákkal váltottam már néhány szót erről. Megegyezik a véleményünk abban, hogy amint megszületik a gyerek, mi láthatatlanok leszünk, legalábbis egy réteg számára, lehúznak arról a listáról, amin mindig volt helyünk. Úgy tűnik, más baráti kört kell keresnünk, majd haverkodunk a játszótéren, az óvodában, az iskolában, összejárunk hétvégenként Kovácsékkal grillezni, Szabóékkal swinger partyzni Tóthékkal tekézni. Nem ragaszkodunk senki olyanhoz, akit nem érdeklünk.

Néha kicsit úgy érzem, ha egy tanyán vagy egy családi házban laknék, amely kertjébe ki lehetne csapni Bercit, és nem kellene sétálni vele, lemaradnék az élet nagy történéseiről. Már említettem tavaly nyáron, hogy kikkel futok össze Őrmezőn, ma megint nagy találkozás volt. Kata délután a konditeremben futkorászott és lépcsőzött, elé mentünk Berkóval. Kicsit hintáztattuk a kisebb játszótéren (Bercit, nem Katát), majd egy kis parkban ültünk le, Kata tejeskávét, én sört szorongattam a kezemben (kinek a pap…).

Itt egy testes fickó fotózott két agyonsminkelt és szanaszéjjel zselézett hajú ratyimanót, biztosan valamilyen világfájdalmas emozenekar tagjai lehettek, saccra a nevük F*sz és Sz*pó. Közben gyűltek a lakótelep tizennégy év alatti lányai tisztes távra tőlük, Kata meg is akarta kérdezni, hogy vajon ki lehet ez a két ánuszhuszár, de végülis ez elmaradt. A normális (értsd: húsz év feletti heteroszexuális) járókelők fejcsóválva nézték ratyiékat, s mikor a fotós felparancsolta őket az egyik fa alacsony ágára, egy idősebb fickó, aki éppen mellettünk sétált el, meg is jegyezte, hogy “ezek a majmok csak nem tudnak lejönni a fáról, a kecskecsöcsű meg fotózza őket”. Sajnálom, hogy nem volt nálam fotóapparátus, biztos minőségi backstage képeket készíthettem volna valamelyik meleg magazin számára.

A show-ra az tette fel a koronát, hogy elvonult mellettünk VV Nóci, akinek meglepően nagy már a fia. Ezek szerint őt láttuk múltkor a Sparban. Amiről nem számoltam be a publikum előtt, de attól még tény marad: már többször összefutottam a konditeremben a Karthago-s Szigeti Ferenccel, de még nagyobb meglepetés a Piramisos Závodi, aki kikopott rocksztárként üldögélt az orvosi rendelőben, majd egy következő alkalommal a Sparban vásárolt ásványvizet és parizert egy kerekes szatyorba pakolva húzta be a turnébuszba.

Már a kocsi megvételének napján kötöttem casco biztosítást a biztositas.hu-n, mert a tervek szerint az utcán fog álldogálni, míg nem építünk garázst köré (nagyjából akkor lesz garázsunk, amikor kertes házunk, tehát a következő négyszáz évben nem), és ahhoz kellőképpen drága volt, hogy másvalaki furikázzon vele, míg mi a részleteket fizetjük. Az online kalkulátor szerint 4300 a havi díj, ez persze nem vonatkozik töréskárra, ez csak lopás és részlopás ellen véd (mikor az autónak csak a felét viszik el, a másik felét ott hagyják, vagy csak kicsit lopják el, nem nagyon), de ez éppen elég is. A netes megkötés után elhaladtam szemlére a Mai Casco irodájába, ahol alaposan átnézték, és megígérték, hogy majd ők lerendezik a biztositas.hu-val a többit, nekem pedig küldik 14 napon belül a kötvényt.

Természetesen két héttel később nem érkezett kötvény, de a biztositas.hu-tól három naponta kaptam figyelmeztető levelet, hogy jó lenne, ha elküldeném már a szemlejegyzőkönyv másolatát. Felhívtam a Mai Cascot, ők ígérték, hogy mindjárt foglalkoznak az ügyemmel, már majdnem sikerült, de még nem, mert sokadik vagyok a sorban. A biztonság kedvéért azért küldtek egy levelet, hogy átszámolták, és 4300 helyett csak 3900 lesz a havi díjam. Ennyiben maradtunk. Én 3-4 naponta felhívtam őket, aztán feladtam, majd jelentkeznek, ha érdeklem őket. A szemle után pontosan másfél hónappal megérkezett a kötvény, ahol extraként egy 9999 forintos rádió-magnó szerepelt. Mivel feltüntettek egy Eurotax kódot is, utánanéztem, aztán megnyugodva láttam, hogy nagyjából minden extra benne foglaltatik a 15-ös alufelniktől a légkondiig, a négy elektromos ablaktól a fedélzeti kompúterig. Az elektromosan állítható visszapillantó, a metálfény és a jobb oldali tükör maradt csak le, ezért írtam nekik egy levelet, hogy részletezzék, mik azok az extrák, meg különben is honnan jön a 9999 forintos magnó, de már akkor sem hittem benne, hogy erre egyáltalán reagálni fognak, így nem is érdekelt annyira. Persze, kaptam még egy levelet pár nappal később tőlük, amiben ugyan említést sem tesznek az extrákról, de kissé megdorgálnak, hogy a rendszerükben két havi tartozást látnak, és jó lenne, ha 8 napon belül csengetnék. A kéthavi díjról szóló számlájuk fizetési határidejéig pedig még volt egy hét.

Mindenesetre befizettem a csekket, és remélni sem merem, hogy reagálnak az extrákról írott levelemre. Attól tartok azonban, hogyha ennyire balf*sz összeszedetlen a társaság, sokat nem fogok érni a segítségükkel, ha arra a szerencsétlen eseményre kerülne sor, hogy valaki trombitának nézi (és megfújja) Jolánt. Éppen ezért kérdezem tőletek, van-e valakinek tapasztalata a Mai Cascoval, illetve forszírozzam-e az extrás kérdést. Olyasmiket felesleges írni, hogy az összes biztosítótársaság a Sátán bugyogójából bújt elő, azzal tisztában vagyok.

Gyerekkoromban sokszor játszottam el a gondolattal, hogy ha majd lesz autóm és jogosítványom, üres óráimban azzal fogok szórakozni, hogy találomra követek egy-egy autót a nagyvárosi forgalomban. Nem feltűnően, csak úgy, ahogy a filmekben láttam, kellő távolságból. Vajon merre megy, mi dolga aznap? Már idestova tizenöt éve van jogsim és kocsim, de eddig egyetlen egyszer sem jutott ez eszembe, ha autóba ültem. Pedig biztosan mókás lenne, ha nem egy politikust gengsztert fognék ki, aki a harmadik piros lámpánál hátrasétál hozzám, és a szemem közé lő szolgálati fegyverével. Vannak még ilyen gyerekes álmaim, lehet, hogy egyszer ezt is valóra váltom. Te mit hagytál ki, amit akármelyik nap megcsinálhatnál?

Lám, mellettem sem megy el büntetlenül az idők szele, mint ahogy tumblerezni is volt kedvem pár hónapig, készítettem egy oldalt az Arckönyvön, be lehet lépni. Semmi haszna sincsen, de hát nem is ez a koncepció. A posztok majd ott is megjelennek azoknak, akik nem használnak RSS-t (igazából azoknak is, akik igen). Lehet ismerkedni, közönségtalálkozókat szervezni, lesz csoki, vattacukor, kakasnyalóka, ringlispíl, tulajdonképpen bármit meg tudok ígérni. Hollárihó.

Lent vagyok a konditeremben, még mindig csak hobbiszinten, de másfél hónapja kitartóan heti kétszer lejárok. Nem gyúrom magam izomtibire, de kellemesen megmozgatom azokat az izmokat, amiket úgy érzem, meg kell, közben azért kicsit acélosodom is, nem árt a nyári trikószezonra nem görögdinnye-hassal érkezni, finoman edzem a karom, vállam, satöbbim is.

Egyszer csak elém libben egy igazán tipikus fickó, tényleg olyan, akikről általában a fáma szól. Kigyúrt test, tar kopasz fej, karon és vádlin nonfiguratív tetoválás, fehér piképóló feltűrt gallérral, fehér rövidnadrág, fehér teniszcipő, homlokra tolt napszemüveg, arany karkötő, arany nyaklánc, drága karóra. Elköszön az ismerőseitől, kiballag az ajtón, odakint pedig a német autóipar egy akkora termékébe ül be, amekkorának a csomagtartójába beférne a gyerekszobánk.

Délelőtt van, én éppen szabadnapom töltöm, ezért vagyok itt. De ő? Mit csinálhat? Korombéli lehet, talán még fiatalabb is. Biztosan nem raktáros a Teszkóban, sőt, arra is mérget vennék, hogy nem egy norvég cég magyarországi leányvállalatánál retusál fényképeket. Honnan van ekkora autója? Honnan van ennyi pénze? Örökölt? Élete első húsz évében nagyon keményen dolgozott? Nyert a lottón? A többire gondolni sem merek, megkérdezni meg pláne nem.

Kata rendszerint az ellenkező nembéli példányokkal találkozik a szaunában és öltözőben, ők rendszerint szilikon mellekkel rendelkeznek, és kondizáshoz is magassarkú cipőben érkeznek. Kik ezek? Mit csinálnak, ha nem itt vannak? Miből élnek?

Régebben nagyon odavoltam, ha sikerült végre valami régen s hőn áhított dolgot megszereznem, le nem tettem, boldog voltam. Az utóbbi időben azt vettem észre, a tárgyak iránti rajongásom elkopott. Csak két konkrét példa a közelmúltból: a telefon és a kocsi. A telefont már egy évvel megvásárlása előtt akartam, ha néha el is feledtem, újult erővel mindig vissza-visszatért a kedvem hozzá. Aztán megszereztem, egy hétig berháltam, telepítettem rá mindenféle jópofa programot és játékot, majd többé nem foglalkoztam vele. Továbbra is telefonáltam, esemeseztem, ebookot olvastam rajta, használtam a böngészőjét, de semmi egyéb. Most, hogy két hete szervizben van, s én a régi D500-as Samsungot használom helyette, még mindig kerek a világ, kibírom akármeddig, nem fogok belepusztulni a hiányába. Jó, hogy van, de nem hiányzik, ha nincs. A másik a kocsi. Teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy az elmúlt tizenöt év hét autója közül ez eddig a legjobb, legszebb, majdnem a legerősebb. Izgultam, míg meg nem lett, de utána már semmi különös. Nem lépek be rajongói klubokba, nem bújom a szakirányú fórumokat, nem dicsekszem úton-útfélen vele, nem babusgatom, szépítgetem szabadidőmben. Szeretem, büszke is vagyok rá, de ennyi. Használom. Persze, biztos belefásultam mindenbe, nem tudok örülni már semminek, mi? Ugyan. Vannak az életben fontosabb dolgok is.

Az Albea eladásakor fogalmazódott meg bennem, hogy teljesen felesleges tárgyakhoz ragaszkodni. Vannak különleges erővel bíró dolgok, amik felerősítik egy-egy emlék erejét, egy fénykép, egy kavics, egy kólás kupak, egy kiszakadt óvszer egy bármilyen banális tárgy, de csak a tárgyhoz nem szabad ragaszkodni. Az Opelt is szerettük, ráadásul azzal vittem Katát szülni, azzal hoztuk haza Bercit, kicsit fájt is a szívünk, hogy el kellett adni, de csak azért nem fogjuk megtartani, mert szép emlékeket tudunk kapcsolni hozzá. Kis gondolkodás után nagyjából akármelyik tárgyamtól (mondom: nagyjából, mert azért még van bennem egy jó adag szentimentalizmus) könnyű szívvel meg tudok válni, nem szabad raktárat csinálni az ember lakásából vagy életéből, úgyhogy akármit el lehet tőlem kérni (vagy megvenni, mert azért hülye sem vagyok).

Nem is tudom, miért írtam ezt most le, semmi különös aktualitása nincsen, csak eszembe jutott. Jövő héten úgyis majd egy szívfacsaróbb, de keményebb témáról írok, ami már régóta foglalkoztat, csak ahhoz jobban össze kell szednem a gondolataimat.