Ez a poszt eléggé érdektelen, csak azért emlékezem meg a benne történtekről, mert már írtam Gizi téli gumijairól, s legalább magamnak feljegyzem a dolgokat, legyen hol keresgélni, ha emlékezni akarok pontos adatokra (egyébiránt a blog remek erre, sokszor keresek innen vissza mindenfélét).

A történet azzal kezdődik, hogy Anyáméknál tett látogatásunk alkalmával hétfőn nagyon közel akartam megállni a ház hátsó kapujához, így sikerült elkapnom a földön elhelyezett fém sárlekaparó bigyót, ami ősidők óta oda van betonozva, eddig sosem volt konfliktusom vele, pedig számtalanszor parkoltam már mellé. Most sikeresen ráhajtottam a jobb első kerékkel, ami hangosan felszisszent, majd a földig engedte a felnit. Életemben eddig egyszer cseréltem kereket kocsin, az is még a Trabantomon volt 1996-ban, de ez is olyan mint a szex biciklizés, nem lehet elfelejteni, de nem is annyira bonyolult és nehéz feladat. Sűrű b*sszamázások között hamar le is cseréltem a pótkerékre a lukasat. Mivel azonban a kilyukadt gumi teljesen használhatatlannak tűnt, úgy gondoltam, lecserélem az összeset, ugyanis mikor megvettük Jolánt, kiharcoltunk hozzá négy majdnem új (nyári) gumit, mert a rajta lévők az eredeti, gyári Goodyear-ek voltak, amik 2003 óta majd’ százezer kilométert futottak. Ezeket próbáltam addig nyúzni, amíg lehetett. Eddig lehetett.

Tegnap felkerestem Nagybátyámékat, akik a Barumokat is tárolják szívjóságból, és az otthon tartózkodó Nightmare unokatesómmal kibogarásztuk a garázs és pince helyiségeiben fellelhető két tucat közül, melyik lehet az enyém. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a gyári Goodyear gumik 195/60-as méretűek voltak, a kapott Kormoránok pedig 185/65-ösök. Némi kétséggel szívemben kerestem fel a nem messze üzemelő gumiszervizt, ahol a szaki megnyugtatott, hogy semmi gond, maximum a fordulatszámláló, fogyasztás és fékhatás lesz egy kicsit szokatlan, hiszen ezek a régi mérethez vannak kalibrálva, de a rendőr nem fog helyben kivégezni egy közúti ellenőrzés alkalmával. Én elhittem neki, hiszen a gumiszereléshez is annyit értek, mint a lápos vidéken történő kosárfonáshoz. Megnyugtatott, hogy ezek a Kormorán gumik szinte új állapotban vannak, ezekkel sokáig nem lesz gond, ráadásul a Michelin márkája, ami azért eléggé megbízható. Azzal viszont egy kicsit elkeserített, hogy a tavaly vásárolt, alig pár ezer kilométert (vagy annyit se) futott Barum téli gumik egyáltalán nem lesznek jók Jolira, mert az nem elég, hogy 15-ös helyett 14-es felniket kellene venni hozzájuk, de a 165/70 nagyon karcsú rá. Remek, vehetek évente új gumiszettet. Felajánlotta, hogy szívesen átveszi bizományba őket, és majd jelentkezik, ha eladta. Azt hiszem, megjátszom ezt az opciót, nem valószínű, hogy nekiállok házalni a gumikkal, és a gumiszerviz csak gyorsabban túlad rajta. Mellesleg a szerelő teljesen odavolt Berciért (akinek tegnap volt az első szülinapja, és remek programot szerveztem neki ezzel a kanosszával, de le kellett kötnöm, míg Kata feldíszítette a lakást), aki érdeklődve figyelte a légkulcsot munka közben, és ígéretet kapott inasi pozícióra (illetve: “ha ezt megunja, van fent az emeleten egy másfél éves kislány, akivel játszhat”). A gumicseréért végülis öt rongyot fizettem, ami nagyon nem volt drága, és legalább megnyugodtam, hogy a kopott gumik miatt biztosan nem fogunk fejreállni.

Most van négy majdnem új Kormorán nyári gumim alufelnin, egy szintén majdnem új Goodyear a csomagtartóban (ahogy néztem, egyszer sem volt feltéve az elmúlt hét évben), és négy használhatatlan téli raktáron. Nincsen csattanó, hacsak a szerelő jófejsége és az én gyors intézkedésem, de mint említettem fentebb, ez is egy magamnak írott poszt, hogy legyen honnan visszanéznem életem a publikum számára nem kimondottan szenzációhajhász mozzanatait.

Ma hajnalban kis híján ismét összeütközésbe keveredtem a karhatalommal, ezúttal azonban szó szerint. Történt ugyanis, hogy megszokott utamon haladtam munkahelyem felé, a János kórháznál a Városmajor utcáról rákanyarodtam a Szilágyi Erzsébet fasorra, ami ugyan elég nagy kereszteződés, de a jelzőlámpák mindig jól működnek. Az előttem haladó átment a zöldön, követtem őt, majd arra lettem figyelmes, hogy a kereszteződés közepén vészesen közeledik balról egy rendőrségi Mondeo. A lámpái világítottak, de semmilyen megkülönböztetett jelzést nem használt. Egyértelműen piroson jött át. Dudálni is elfelejtettem, éppen félre tudtam rántani a kormányt, majd fékeztem. A rendőrautó megállt a következő piros lámpánál (kábé húsz méterrel lejjebb), majd annak zöldre váltásakor indult tovább. Nem mentem utána, nem ugrottam ki a kocsiból, hogy feltépjem az ajtaját, és leordítsam a fejét, igazából sehogy sem tudtam volna bizonyítani az igazamat. A mellettem ülő kollega tanúskodhatott volna egy esetleges csattanás után, de nem vagyok benne biztos, hogy nekünk lett volna igazunk, és valljuk be: a Zsanett-ügy óta senki nem szívesen húz ujjat a közeggel. Így maradtam egy sor k*rvaanyázásnál, és megpróbáltam napirendre térni felette, pedig nem volt jó érzés. Lehet, hogy csak Kiss Ernőt vitte haza valamelyik régi beosztottja, sosem lehet tudni. A tanulság annyi, hogy hiába van kék csík mázolva a Ford oldalára, ezek attól még ugyanolyan emberek, maximum ők hiszik, hogy bármit megtehetnek. Mindenesetre a mai sem az a nap, amikor megszeretem a rendőrséget.

Update: Kata kérésére/felszólítására nem hagyom annyiban a dolgot, hátha vannak még csodák, úgyhogy az alábbi üzenetet küldtem a police.hu bejelentőlapján:

Tisztelt Panasziroda!

Ma reggel, 4:45 és 4:50 között személygépkocsimmal szabályosan, zöld jelzésnél kanyarodtam a János kórház előtt a Városmajor utcáról a Szilágyi Erzsébet fasorra. A kereszteződés közepén figyeltem fel a balról megkülönböztetett jelzés nélkül érkező Ford Mondeo rendőrautóra, amely egyértelműen piros jelzésen jött át. Lélekjelenlétemen múlt, hogy félre tudtam rántani a kormányt, és elkerültem a balesetet. Én lefékeztem, de a rendőrautó a következő piros jelzés után (körülbelül 20 méterrel lejjebb) pár másodperces várakozás után tovább indult. Sajnos, nem volt alkalmam megnézni sem rendszámát, sem egyéb azonosítóját. Bízom benne, hogy Önök az útnyilvántartás alapján ki tudják deríteni, ki vezette a gépjárművet, és magyarázatot kapok ennek a veszélyes közlekedési helyzetnek az okára.

Segítségüket előre is köszönöm,
Istencsászár

Ebben a részben Istencsászár nem csonkítja meg önmagát körfűrésszel.

Nem is említettem még egyéb irányú elfoglaltságaim miatt, hogy múlt hét első két napjára szabadnapot vettem ki, és Maglódra kirándultunk Kata felmenőihez. Míg Berkóra a nagyija vigyázott, mi segédkeztünk Sógoromék már végső stádiumához közeledő házának építésében (a ház nem élettartamának, építésének végső stádiumában áll). Kicsit Petrocelli-érzésem volt, aki mindig rakott egy-egy sor téglát két ügy között, de csak azért lehetett, mert nem sűrűn járok építés alatt álló házakban, ők sokkal jobban állnak, némi burkolás és szépítés van hátra, idén költözhető lesz a kecó, ráadásul a Sógorom jóval kevesebbet foglalkozik jogi védelemmel, mint a digó ügyvéd.

Persze, ők nem számítottak szakmunkára tőlünk, de azért biztosan jól esett, hogy a magunk módján próbáltunk valamit segíteni. Kata bátyjának feleségével a hálószobát festette, én pedig Sógoromnak segédkeztem a fürdőszoba padlólapjait lerakni. (Játsszuk most olyat, hogy a szakmaiságot kissé félredobva a csempe, a járó- és padlólap egymás szinonimái.) Ahhoz nem mertem hozzászagolni sem, hogy egymáshoz illesszem a járólapokat, ezért a szakmailag kissé megalázó “szedd ki a műanyag kereszteket a fugák leendő helyéről” feladatot kaptam, de miután remekül elboldogultam ezzel, új munkába kezdhettem. Ezt most sokkal jobban el tudnám mondani, ha kőműves/burkoló lennék, így csak körülírom a dolgokat. Nos, a padlólapot ugyebár belülről kifelé rakják, ezért a fürdőszoba széleire nagy bizonyossággal nem egész csempe kerül, hanem fél, harmad, X százaléknyi. Ezeket a darabokat kellett nekem egész és rontott csempékből előállítanom. A méricskéléssel még nem volt gond, azonban az állványon álló körfűrészes vizes csempevágótól kissé féltem, hiszen időközben – hogy jobban haladjon a munka – elég sok sört fogyasztottunk. Mindenesetre az első vágás előtt azért utoljára megmutattam hiánytalan számú ujjal rendelkező kezeimet Katának, és a lelkére kötöttem, hogy tartsa a telefonját és az orvosi ügyelet számát készenlétben, de várakozásaimmal ellentétben semmilyen atrocitás nem ért a csempevágó részéről. Leszeltem jó néhány járólapot, kettőt el is törtem (tűrt selejt), és meglepő módon tíz ujjal távoztam a helyszínről. A délután és este további részében a helyi italmérőket próbáltuk gazdagítani, de úgy látszik, nagyon utálják arrafelé a pénzt, így a kertben söröztünk és feleseztünk az éj leszálltáig. A Sógorom másnap tiszta fejjel még mindig azt állította, hogy jó munkát végeztem (Kata meg pláne), ezen felbátorodva még felkeressük őket legalább egyszer építkezni. Ha nem ellenkeznek nagyon.

Viszonylag ritkán állítanak meg közúti ellenőrzés címszóval, mégis két hónap alatt ez már a második volt, úgy látszik, mindenki gyanús, aki reggel fél ötkor közlekedik a városban. Ma a Budaörsi úti felüljárón intett le a közeg, nagyjából a Petőfi laktanya magasságában. Elkérte a papírjaimat, és rögtön azzal kezdte, hogy miért jöttem át a záróvonalon? Jogosan néztem ártatlanul, hiszen Őrmezőről kijövet egyszer váltottam sávot, az sem záróvonal volt, ráadásul egy kilométerrel feljebb, ameddig biztosan nem lát el egy rendőr sem. Mondta, hogy gyorsítottam, megelőztem a buszt, akkor léptem át a záróvonalat. Kötöttem az ebet a karóhoz, hogy még csak sávot sem váltottam, így ez annyiban is maradt. A következő kérdése az volt, látva angol jogosítványomat, hogy mikor jöttem haza onnan. Mondtam, hogy 2006-ban, akkor voltam kint pár hónapig, s egy munkához kellett, azért csináltattam meg (ez persze nem teljesen igaz, de nem kell tudnia). Hát, az a baj, hogy egy külföldi jogosítvány csak fél évig érvényes itthon. Mert egyesek így akarják kijátszani a négyévente kötelező 4500 forintos orvosi alkalmasságit, hogy kimennek jogsit csináltatni, mert ott tíz évre adják. Ismét csak értetlenül néztem, hiszen nem értettem a logikát abban, miért éri meg kiutazni sok pénzért, hogy az ember megspóroljon uszkve havi 93 forintot, de nem vitatkoztam. Nézett rám felsőbbrendűen, tetetett gondterheltséggel, hogy akár fel is jelenthetne, végül nagy kegyesen elengedett, biztosan nem látott bennem nagy bizniszt.

Nem tudom, a négyévente 4500-ért orvosi vizsgálatot honnan vette, hiszen, ahogy a jogosítvány (mind az angol, mind a magyar), az alkalmassági is tíz évig érvényes. Viszont utánanéztem, valóban, csak egy évig (nem félig) szabad használni külföldi jogosítványt idehaza az itthon tartózkodás megkezdésétől (eddig ezt senki nem mondta, pedig már három éve azzal vezetek), viszont, miután már az útlevelet sem pecsételik, ki tudja azt ellenőrizni, hogy mióta vagyok itthon? Ha csak fél éve jöttem? Vagy hazaugrottam hétvégére? Ami a legszebb az egészben (idézem): “A cserére vonatkozó kötelezettség nem terjed ki a más EGT-államban kiállított érvényes vezetői engedélyre, amely az érvényességi idején belül jogosít járművezetésre.” Mivel Anglia tagja az Uniónak, egyáltalán nem kell jogosítványt cserélnem. Biztos vagyok benne, hogy a közeg is tisztában volt ezzel, ezért nem büntetett meg. Először a záróvonal, utána ez, kettőből semmi. Cövek, Cövek, legközelebb készülj fel jobban!

Update: A biztonság kedvéért felhívtam a Polgár Jenő Hivatalban az ügyintézőt, aki ugyanazt mondta, mint a rendőr, azzal a kitétellel, hogy a fentebb linkelt leírás unijós állampolgárokra vonatkozik, de a magyarokra nem. Úgyhogy két választásom van: 1) azt mondom a rendőrnek, hogy csak nemrég jöttem haza, ő pedig vagy elhiszi vagy nem – ellenőrizni nem tudja; 2) szerzek orvosi papírt, és megcsináltatom a magyar jogosítványt. Mivel ez utóbbira most nincs kábé 11 ezrem, marad az első egy darabig.

Update 2: Hogy ne legyen ennyiben vége az egésznek, felhívtam a Magyarorszag.hu-n talált ügyfélszolgálati telefonszámot is, ahol szintén az előző kettőnek adtak igazat, hozzátéve azt, hogy bizony, meg tudják nézni, mióta vagyok itthon, hiszen amikor kimentem, be kellett volna jelentenem a magyar hatóságoknak a kinti lakcímemet ideiglenes tartózkodási helyként. Nooormális?

Bármily meglepő is lehet, nem csak horror és j-horror filmeket nézünk, ezúttal Katát leptem meg egy páros jeggyel a legújabb Shrek mozira, ő pedig engem vitt magával. Eleddig IMAX-ban csak a félgagyi beszauruszos filmet láttuk, aztán a nem annyira nagyon jó 3D-s ben a Jensen Ackles-féle horrort, s addig-addig húztuk az időt az Avatarral, amíg lemaradtunk róla teljesen. Nem hiszem, hogy évi 2-3 alkalomnál sűrűbben járunk moziba, de az IMAX-os Shrek4 tényleg megérte a rengeteg pénzt, amibe került. Nem tudom, hogy érdemes-e a történetről vagy az IMAX-élményről bővebben írni. A film előző három részéhez képest is igen vicces volt, pörgős, tulajdonképpen a másfél óra alatt egyszer sem billent mellkasomra a fejem, mert elszundítottam volna. Biztosan jó lesz majd a szimpla letöltött DVD otthoni verzió is, de azért rengeteg akciójelenet volt benne, amit teljesen háromdében sokkal érdemesebb megnézni. Ez most egy roppant rövid élménybeszámoló lett, de a film nagyon jó volt, csak ajánlani tudom, és az is biztos, hogy mostantól az esti gintonikunkat kakaónkat a shrekkes, rezgőfejű figurás poharunkból isszuk majd.

Az eddigi leghosszabb japán című horror, mely talán nem volt a legrosszabb, de mindenképpen előkelő helyezést kapott. Múltkor már elszóltam magam, hogy a Megtorlás valami bosszú lehet rajtam, és most egy időre csak jók jöhetnek, mégsem így lett. Ráadásul azt és a Rontást két egymást követő napon láttam, remek hétvége volt.

Egy útszéli kis közértbe érkezik Ryoko a Kosmos Mart-ból, az ő feladata a franchise-nak megfelelő kinézetűre pofozni az üzletet főnöke helyett, aki nemrég egy balesetben elvesztette mindkét lábát. A tulajdonos Kitaura házaspár eléggé fura, vagy néhány szót vetnek csak oda neki, vagy teli torokból üvöltöznek vele, egyéb helyzetekben csak meredten bámulják a biztonsági monitort, hogy a részmunkaidős Nao hogyan viselkedik. Mivel ezen kettővel kommunikálni képtelenség, Ryoko Naoval beszélget, s abban megegyeznek, hogy a bolt ontja magából a negatív energiát. Amúgy is alig tér be valaki, de ha mégis, s netán 666 vagy 999 jent fizet, rövidesen elhalálozik valamilyen szokatlan módon. Egyiküket egy kalapácsos gyilkos találja meg saját lépcsőházában, másikuk hűtőszekrényéből egy halott nő bújik elő, szintén egy másik csak szimplán eltűnik egy sötét sikátorban, miután visszavitt egy elgurult labdát egy nem létező kisfiúnak. Közben az üzletben feltűnik egy fókavadász külsejű, arcát kucsmával fedő alak, aki egész nap az újságot bújja, majd távozáskor az éjszakai műszakos Komori arcába bámul, aki onnantól ugyanolyan zombi lesz, mint Kitauráék. Ryoko főnöke közben kissé beleőrül lábai hiányába, és a “csak a szellemeknek nincs lábuk” mondatot mantrázza egész nap. Nao és Ryoko kideríti az állandóan bolt előtt bóklászó félbolond öregasszonytól, hogy az épület alapjaiba apróra zúzott sírköveket tettek, ettől lett tele szellemmel a közért. Az ijesztőnek szánt szempárról nem is mondok inkább semmit, ez előbb a hűtőpultban, majd a vécétartály peremén jelenik meg. Ryoko főnökét megy meglátogatni, amikor kigurul az útra elé annak tolókocsija, a főnök pedig fent áll a domb tetején két lábon, ezt nem tudom mire vélni. A sztori végére sincsen csattanó, Nao megtalálja a patakban fetrengő Komorit, aki ott hagyja munkaruháját, ezáltal újra önmaga lesz, de az üzlet ugyanúgy üzemel tovább, mint annak előtte.

Már az elején látszott, hogy ez egy igen alacsony költségvetésű film, összesen talán egy tucat szereplővel és olyan speciális effektekkel, amit egy segédoperatőr csinált üres konzervdobozokkal. Ennek ellenére volt néhány feszültségkeltő jelenet benne, még akár jó is lehetett volna, ha nem húzzák el japán-módra, és nincs tízszer annyi unalmas és röhejes rész benne, mint izgalmas.

Ezt a posztot már túlságosan beharangoztam ahhoz, hogy hagyjam veszendőbe menni. Igazából annyira nem is kapitális, nem is fontos, csak nekem/nekünk, és eléggé bánt a dolog ahhoz, hogy ne tegyem mégis szóvá. Próbáltam már nagyon durván és túlságosan elnagyolva, simulékonyan megfogalmazni, a lenti egy többször átírt verzió, és már nem is tudom,  mi maradt meg belőle az eredetiből. Nem is nagyon érdekel, csak publikálni akarom végre, s akkor már nem nyomja bensőmet. Sajnos, túlságosan sokat forgattam ezen gondolatok pergamenjét ahhoz, hogy ne sínylették volna meg elmém ujjbegyei.

A helyzet az, hogy mióta megszületett Berci, valahogy elkoptak az ismerőseink mellőlünk. Mondhatnék barátokat is, de ebben a kontextusban lényegtelen, miként aposztrofálom őket. Néhányan ugyanúgy tartják velünk a kapcsolatot, mint egy éve, mások szinte sehogy. Vannak olyanok, akiket az elmúlt tizenegy hónap alatt egyszer sem érdekeltünk, másoknak háromnegyed éve nem volt egy órájuk, hogy ránk nézzenek, hiába konstans invitálásunk, holott előtte viszonylag rendszeresen összejártunk. Valakit nagyon érdekel Berkó az interneten keresztül, de személyesen már nem hajlandó találkozni vele, illetve mindig akad kifogása. Úgy tűnik, elvált a búza az ocsútól. Sokuktól nem is vártam mást, némelyektől azonban igen. Mi nem lettünk rosszabb arcok, nem csak a gyerekről ömlengünk, nem csak körötte forog a világ. Ugyanolyanok vagyunk, mint eddig, ugyanúgy tudunk alkoholt inni, vicceskedni, semmi nem változott – csak van egy gyerekünk. Még azt sem mondanám, hogy a velük való esetleges érintkezés a játszótérre korlátozódik, el tudunk menni akárhova, akár még Bercit is letétbe tudjuk helyezni a nagyszüleinél. Nem lettünk antiszociálisak, legalábbis nem jobban, mint előtte voltunk. Berciért sem kell rajongania másnak rajtunk kívül (nekünk sem muszáj, de mégsem megy máshogy), de hogy még rá(nk) se nyissák az ajtót? Nem vagyok megsértődve, egy kicsit ugyan rosszul esik, és legfőképpen: nem értem.

Nem csak én gondolom ezt így, más apukákkal váltottam már néhány szót erről. Megegyezik a véleményünk abban, hogy amint megszületik a gyerek, mi láthatatlanok leszünk, legalábbis egy réteg számára, lehúznak arról a listáról, amin mindig volt helyünk. Úgy tűnik, más baráti kört kell keresnünk, majd haverkodunk a játszótéren, az óvodában, az iskolában, összejárunk hétvégenként Kovácsékkal grillezni, Szabóékkal swinger partyzni Tóthékkal tekézni. Nem ragaszkodunk senki olyanhoz, akit nem érdeklünk.

Úgy tűnik, túlságosan kezdtem belebolondulni a japán horrorokba, legalábbis az utolsó néhány nagyon tetszett. A soron következő Megtorlás valóban egy megtorlás volt rajtam, ne érezzem már magam annyira jól, gondoljak csak vissza a régi, szép és rettentően unalmas időkre. Kiyoshi Kurosawa író-rendező rendesen elbánt velem.

A film rögtön egy kedves életképpel indul: ballonkabátos fickó fojt bele egy piros ruhás nőt a folyópart egyetlen pocsolyájába, majd elhajt. Másnap érkezik ki Noboru Yoshioka nyomozó a körbezárt területre, s mikor a többi rendőr visszavonul, meglát egy kabátgombot. Otthon veszi észre, hogy az ő kabátjáról hiányzik az a gomb, s ami még meglepőbb: a nő hulláján talált egyetlen idegen ujjlenyomat a rendőrségi adatbázisban pont az övé. Ettől függetlenül egy következő jelenetben egy orvos injekcióval megbénítja a kihalt építkezési területen saját fiát, majd belefojtja a pocsolyába. Noboru másnap véletlenül megtalálja az azóta már szökésben lévő orvost, sikerül is elfognia, s úgy érzi, lezárta az ügyet, megvan a sorozatgyilkos. Ezek után egy teljesen ismeretlen harmadik főszereplővel találkozunk, aki titkárnő-féle, s előre eltervezett módon leüti, majd egy sós vízzel teli kád vízbe fojtja szeretőjét. Közben Noboru előtt sokszor megjelenik egy piros ruhás nő, akiről azt hiszi, ő maga fojtotta meg egy másik tudatállapotban. Aztán felrémlenek neki régi emlékek, mikor még komppal járt a rendőrőrsre, s útközben gyakran látott egy elhagyott elmegyógyintézetet a parton, mely ablakában ugyanezen piros ruhás nő álldogált. No, itt teljesen elvesztettem a fonalat, innen már csak találgatni tudok, de a lényeg valami olyasmi, hogy akik látták anno rendszeresen a kompról az ablak mögött ácsorgó nőt, azok később vízbe fojtották valamely szerettüket, mert nem segítettek a nőn. Végül Noboru felkeresi az elmegyógy romjait, a piros ruhás nő szelleme ott álldogál még az ablakban, és feloldozza Noborut, mert az eljött bocsánatot kérni.

Na, ez is azok közé a filmek közé tartozik, amiket soha, semmilyen körülmények között nem szabad megnézni. Sokkal szebb dolgokat is lehet 100 percben csinálni, mint egy ilyen, egyáltalán nem ijesztős szemetet bámulni. Színészi játék nulla, rendezés, zene nulla. Nagyon nem ajánlom, remélhetőleg a következő öt jó japán horrorért ez elegendő vezeklés volt.

Tegnap hazarepültek a norvégok, de előző este csaptunk még egy búcsúvacsorát az Oktogonon lévő TGI Friday’s-ben. Ebben csak az a vicces, hogy véletlenül esett arra a választás, s ők Oslóban pont egy ilyen étterembe vittek decemberben. A kaja itt is rendkívül jó volt, bár a kinti hamburger szaftosabb volt. Hatan voltunk összesen, vacsora előtt, közben és után fogyasztottunk feleseket és söröket szép számmal, ők elénekelték a norvég himnuszt, zárásig maradtunk, a számla végösszege pedig 87 ezer lett, amiből 54 volt csak az ital. Nem egy olcsó hely, de azért próbáltuk rendesen meghúzni a készletet. Hazafelé én hülye fejjel tömegközlekedni próbáltam taxi helyett, rengeteget vártam különböző éjszakai járatokra, rosszra is felszálltam, nagyon sokat gyalogoltam, így csak két órám maradt alvásra. Ez azonban nem tompítja az est fényét, nagyon jó volt, legközelebb remélhetőleg újra Oslóban ismételjük meg.

Tegnap óta norvég megszállás alatt vagyunk, ugyanis az a két kollega, akinél voltam decemberben Oslóban, most itt van nálunk öt napon át, és okítja a csapatot a legújabb trendre az aktuális oktatnivalókra. Persze, erről nem fogok öt posztból álló sorozatot írni “Nagykovácsi – első nap” ésatöbbi címekkel, mert itthon kevesebb szokatlan külső inger ér, mint odakint, de ettől függetlenül érdekes, és meglepő módon még mindig csípem a norvégokat, különösen ezt a kettőt. Ez a hét egy kicsit hosszabb, de kétségtelenül szórakoztatóbb, mint az eddigiek. Mostanra ennyi, s ha majd kipihentem magam, írok valami komolyabbat is, olyasmit, amit régóta akarok, csak eddig nem tudtam kellőképpen tálalható módon megfogalmazni.