Szombaton végre sikerült időt szakítanunk arra, hogy egyetlen téli sportunknak (amennyiben a kocsiról hólesöprés és a kézifékes kanyarbevétel nem számít ide) hódoljunk, ezért már reggel kilenc után a Városliget szélén toporogtunk nem titkolt korcsolyázási céllal. Ott azonban hamar kiábrándultunk. Azt tudtuk addig is, hogy az igazi műjégpálya felújítás miatt zárva van (mert mikor újítsák fel, ha nem télen, logikus), de hogy az ideiglenes jég ennyire szánalmas, azzal nem számoltunk. Fejenként 900 forintért a lenti képen látható zsebkendőnyi területen keringhettünk volna körbe-körbe, ez nagyjából a műjég harmada lehet. Persze, sokkal nagyobbra is ki lehetett volna húzni a pályát, de akkor nem fért volna el a mederben a kolbászsütő, a körhinta (!) meg az összes olyan felesleges sz*rság, amire semmi szükség nincsen. Bosszantó. Tartok tőle, hogy nem fogunk ebben a szezonban korcsolyázni (tavaly is csak egyszer voltunk), itt biztos nem, maximum keresünk egy egész évben üzemelő helyet.

Öröm az ürömben, hogy ha már ott voltunk, Kata felfigyelt a Vajdahunyad vára környékén pakolászó árusokra, ugyanis éppen akkor tartották a Mangalica Fesztivált, amin már két évvel ezelőtt részt vettünk. Akkor nem volt nagy véleményünk róla, de most még akkor értünk oda, mikor elkezdtek befelé szállingózni az emberek, nem volt tömeg. A fesztivál nagyobb területen és több vásározóval üzemelt ezúttal, tényleg jó volt. Vásároltunk két pár fa és egy pár csont fülbevalót Katának, Bercinek egy vicces rugdalódzót, én viszont a folytonos tukmálás ellenére sem kértem semmit, de teljesen elégedett voltam, hiszen Samu olyan fotókat készített, mintha igazi fényképezőgépet vittem volna magammal. Gondolkodtam, hogy írjak-e egy külön posztot erről, de szerintem annyira nem izgalmas a sok, kolbásztól és méztől roskadozó fabódé látványa, ezért ezek inkább megmaradnak a családi kalendárium számára. Valamit azonban megosztok veletek. A fesztivált megnyitandó, valamilyen szakállamtitkár (nem az én szakállamé, de biztosan ő a malacfelelős a kormányban) mondott rövid beszédet a pódiumon, azzal kezdve, hogy “már harmadik alkalommal nyitom meg én a fesztivált”, erre valaki megszólalt mögöttem: “negyedszerre már nem te fogod”.

Ez most egy kimondottan érdektelen poszt lesz, csak íráskényszerem van, amit muszáj kiélni valahol, miután egy héten belül harmadszorra is kitiltottak az “animals-in-my-bed.com” fórumáról (rákerestél?). Tegnap észrevettem a hajnali sötétben, hogy a kocsi bal első lámpája nem dolgozik olyan hatékonysággal, mint jobb oldali barátja, ezért (ahogy a dal is tanácsolja) megvártam, míg felkel a Nap, és szétszereltem. Kiszedtem a helyzetjelző izzóját, s mivel munka után többek között amúgy is mentem volna a Tungsram márkaboltba az otthoni állólámpa izzójának nem kiégettre cserélése végett, vásároltam két ilyen világítótestet is. Persze, csak a tankolás utáni szerelés közben derült ki, hogy a reflektor izzó halványodott, amiből amúgy van tartalék a csomagtartóban. Mire azt sikerült visszapasszítanom a különböző kábelek és gumicsövek dzsungelének mélyére, az összes keresztény szentről ejtettem pár szót, nem kimondottan pozitív kontextusban.

Ha már szóba került a tankolás: nem mondanám, hogy kimondottan szarrágó árérzékeny vagyok, két forintért nem autózom át a város másik felére, de literenként 17-ért már hajlandó vagyok plusz öt percet ülni a verdában – ez történt tegnap is, ugyanis akkor döbbentem rá, hogy az általam olcsónak hitt Shell kút az egyik legdrágább a városban, így gondolva egy merészet, a méltán népszerű, és sokak ajkán fohásszal egyenértékű nevű Ermoil felé vettem az irányt. Azt mondjuk nem találtam meg, de ha már oil, akkor kéznél volt egy Lukoil, ahol teletankoltam a kocsit.

Bull mesélt nekem az E85-ről, ami némi befektetéssel (uszkve 30 ezer forint) és alapvető kézügyességgel (amennyiben van legalább egy gépészmérnöki diplomád) alkoholivásra teszi alkalmassá gépjárművünket a szokásos kőolajszármazékok befogadása mellett. Ha ez megvan, akkor már lehet itatni a verdát, az üzemanyag jelenleg csak 218 forint literenként.

Itt következnek a kérdések, amikre lehet válaszolni opcionálisan. Érdemes beszereltetni az alkoholátalakítót? Mennyivel rosszabb minőségű az olcsóbb benzin, mint a drágább? Kit érdekelt az izzós sztori? Mennyi egy töketlen fecske maximális repülési sebessége? Elvis tényleg nem meghalt, hanem “hazament”? Hova tűnt Daemon Hill? Az Élet, a Világmindenség meg Minden?

A mostani egy kivételes darab, amolyan horrorba oltott fantasztikus film némi akcióval, teljesen meglepődtem, hogy Tajvanban ilyet is tudnak csinálni. A sok rémisztő és sci-fi elem mellett még szomorkodós-elgondolkodós főcsapás is van, úgyhogy csak ajánlani tudom a Silk (Selyem) című filmet.

Egy lepusztult házban kezdődik a történet, ahol a titkos társaság által megbízott fotós a bútorokat fényképezi. Az egyik képen megpillant egy sarokban guggoló kisfiút, majd pár másodperccel később már halott is. Ebben a házban és lakásban üti fel tanyáját a kutatókból álló csapat, akik a csapdába ejtett szellemfiút figyelik speciális eszközökkel. Ő ugyanis színtiszta energiából van, s ha rájönnek, miért nem távozott még ebből a világból, közelebb jutnak minden idők legnagyobb felfedezéséhez, a még kísérleti stádiumban lévő Menger Szivacshoz, mely energiaelnyelő tulajdonsága révén antigravitációs teret tud létrehozni. A kísértetsrác ittlétének kiderítésére a hiperlátással rendelkező Tung  rendőrt bérelik fel (akinek az anyja kómában van, ez fontos lesz majd a későbbiek során), aki a szabadon engedett szellem nyomába ered. Némi buszozás után visszatérnek a gyerek iskolájába, ahol egyre világosabbá válnak a halál körülményei: a gyerek ritka és súlyos betegségben szenvedett, ezért leugrott az emeletről. Nem halt ám meg, ezért az anyja (Fan Wan) meglépett vele, s a közeli részecskegyorsító (mert olyan minden valamire való tajvani falu mellett van) fölött megfojtotta. A lentről áramló energia és a “jaj, de szeretlek, nem akarom látni a szenvedésed, inkább megöllek” hatására lett a gyerekből szellem. A csoport vezetője, a féllábú japán Hashimoto időközben teljesen a Menger Szivacs és a halál utáni könnyed, problémamentes lét gondolatának rabjává válik, de a végén nem minden úgy alakul, ahogy tervezte. Persze, hogy horror is legyen a filmben, a csoport tagjai sorban halnak meg. A szellemfiú ugyan nem lát és hall semmit a mi világunkból – amíg valaki a szemébe nem néz. Akkor viszont nincs mese, benyúl az ember bordáin keresztül, és megmarkolja a szívét. A következő áldozathoz egy láthatatlan (vagyis majdnem láthatatlan, csak Tung és mi látjuk), energiából álló selyemszál vezet el. Az is kiderül, hogy Fan Wan kómában van (mint Tung anyja), de a szellemfiú tud vele kommunikálni, így amikor elhagyja ezt a földi poklot, hamar egymásra találnak.

Nem is akarom ennél jobban kivesézni és lehúzni a filmet (pedig azt szeretem), tényleg nagyon tetszett, nem öldöklős, de kellőképpen félelmetes, remek alapgondolattal, látvánnyal és a végén csavarral. Komolyan érdemes megnézni.

Tavaly még kicsit tartottam ettől a téltől, most bezzeg kimondottan várom is a rengeteg havat, mióta megvan a téli gumi, nagy biztonságban érzem magam, eddig egyszer sem csúsztam meg (véletlenül), pedig naponta megyek a hegyvidékre, úgyhogy maximálisan megérte az árát a szett. Az elsőkerék-meghajtás is tökéletes. Nagyokat kacagtunk egy okos béemvésen, aki padlógázzal parkolt nem messze tőlünk, a hátsó kerekek pörögtek, és úgy füstöltek, hogy öröm volt nézni. Ma ki is mozdultunk, ugyanis Bercinek manapság kezdenek majd előbújni az első fogai (legalábbis sok erre utaló jel van), és elugrottunk a patikába venni fogínyzsibbasztó kenőcsöt és nyugtató kúpot (ha van egy kis szabad időnk, rögtön análisan használandó dolgokat vásárolunk). Élmény volt leseperni a húsz centis hóréteget Giziről, tényleg. Inkább most, mint holnap hajnali fél ötkor. Berci még nem nagyon tud mit kezdeni a hóval, sok értelme nincsen levinni a játszótérre, maximum hóangyalt tudna csinálni, ha leteszem a földre. A következő télen már sokkal több dologra lesz képes, majd húzom szánkón (azt imádtam én is gyermekkoromban), hógolyózunk (nem teszek a hógolyó közepébe kavicsot), remek mulatság lesz. Az is lehet, hogy amilyen szerencsénk van, tíz éven keresztül egy pehely sem fog hullani, de reméljük a legjobbakat.

Legutóbb tavaly májusban mentünk volna színházba, Kata akkor már nagy hassal parádézott a Nemzeti előtt, a Bajor Gizi parkban lévő játszótéren, és már csak odabent derült ki, hogy elmarad az előadás, mert beteg lett valaki a társulatból. Tegnap ismét megpróbáltunk eljutni kulturálódni, ezúttal a Katonában (hol máshol?) akartunk megtekinteni egy prömiert, de mégsem sikerült, ugyanis a főszereplő előző nap, a nyilvános főpróbán kificamította a bokáját, ezért a mi előadásunk is elmaradt. Valami összeesküvést szimatolok ellenünk színházi körökben, de nem adjuk fel, egyszer csak eljutunk művelődni.

Múlt héten Katával a bőrgyógyászaton jártunk, ahova már egyedül is végtelenül kellemetlen (lehet) bekúszni, mert ugyebár Bőr- és Nemibeteg Gondozó, de hát nincsen semmi komoly bajunk, ő ellenőriztette az anyajegyeit, én pedig időszakosan tértem vissza valami kencéért a hajamra. Egyszerre mentünk be, a doktornő pedig – látva egyező vezetéknevünket – rögtön megkérdezte, hogy “maguk testvérek?”. Kata replikázott: “az nagyon durva vérfertőzés lenne”.

A váróban fotóztam a lenti képet (kattintásra olvashatóbb lesz), s igazából roppant szomorú, hogy ilyet ki kell írni. Kíváncsi lennék rá, hogy mi válthatta ki ezt a regulát. Amíg várakoztunk, egyetlen vizsgálóból sem hallottunk olyan ordítást, hogy “mit ugaaatsz? nekeeem? szifiliszeeem???”.

Nemrég mutatta JaMaN ezt a két videót, én pedig azóta naponta többször elsírom magam, mert annyira borzasztóan jó. Kép nincs, csak hang, de a felirat a lényeg. Paksi Endre annyira túllépte alkohol-tűrésküszöbét, hogy a saját maga által írt szövegekre sem emlékszik, vagy ha igen, akkor sem képes kimondani a szavak nagy részét. Bezzeg, amikor a ‘90-es évek közepén Ossian koncertekre jártam, akkor nem tudott még így szórakoztatni, most viszont olyan nyelvészeti magasságokba emelkedik, hogy Grétsy tanár úr sikítva ájulna le a katedráról.

Nyitva egy bármi bárhó
Egy nyitva egy márhívó
Várhönek márhón
Egy nyitmákhívó!

Neforget helyán udán sápadt hajnalom
Pörgött után huján sápadt hajnalom
Neforgot uján udán herpadt hajgalom
Emurgot uján húdán… gyerünk!

Néha azért van gyakorlati haszna is ennek a blognak, pozitív élmények is kapcsolódnak hozzá (sőt, egyre több). Mint az ismeretes, múlt héten beszámoltam arról, hogy ideiglenesen és részlegesen mozgásképtelenné váltam. Kaptam számtalan tanácsot és megoldást a masszőrtől és csontkovácstól kezdve a  fura talpú cipőn és ülésmagasítón keresztül a vajákos asszonyig és jógázásig. Mivel konzervatív neveltetésemnek köszönhetően még mindig a hagyományos medicinákban bízom a legjobban, szaván fogtam Krapulax néven hozzászóló olvasómat, aki már egy évvel ezelőtt is ajánlkozott, most azonban megismételte ezen felajánlását, mely szerint ortopéd sebész létére játszi könnyedséggel kideríti, mi bajom lehet. Vettem a bátorságot, kértem tőle időpontot, és tegnap munka után bejelentkeztem a főhadiszálláson.

Meglepő módon (mármint a közegészségügyhöz képest meglepő módon) rövid várakozás után (korábban értem oda, és voltak is előttem) elkérte a nővér(ke) a beutalómat, amiért cserébe kaptam egy másikat a Wilhelm Konrad Röntgen felfedezésének köszönhetően fejlesztett masinához. Itt sem vártam sokat, letoltam a nadrágomat (már odabent, nem a folyosón), felhuppantam a króm asztalra, némi kattogtatás után oldalra fordultam, és tíz percen belül el is készült a felvétel. Ezzel visszabattyogtam Krapulax doktor úrhoz, aki reményeimnek megfelelően kimondottan szimpatikus volt. A fóliát szemlélve már az elején leszögezte, hogy nincsen komoly baj, nem fognak ott tartani, hogy szétverjék a csípőmet nagy és egyre apróbb méretű kalapácsokkal. Itt is felfeküdtem az asztalra (ebben már volt rutinom), ő pedig megmozgatta a lábaimat a szélrózsa majdnem minden irányába, majd a hátamon nyomkodta meg a csigolyákat. A számomra igen részletesnek tűnő vizsgálat után előállt a diagnózissal, melyet akkor teljes mértékben értettem, most már egy kicsit hiányosak az emlékeim, de lényeg még megvan. E szerint az alsó csigolyáim némi kopást és elhasználódást mutatnak javarészt az ülőmunkának köszönhetően (köszönöm, ülőmunka). A paravertebrális izomzatom lumbálisan gyenge, vagyis az ezeket a csigolyákat tartó izmokra gyúrnom kell, és akkor megszűnik a terhelés is (legalábbis az izom tart majd jól, nem reszelődnek a csigolyák, nem fog fájni). Továbbá a lumbális lordosisom elsimult, azaz nem olyan szépen íves a gerincem, mint kellene.

Summa summarum: nincs veszve semmi, nem kell lecserélni semelyik csontomat titánium alumínium alkatrészre, és kis odafigyeléssel még járni is fogok tudni jó pár évtizedig. Nem olyan vészes a helyzet, a javasolt terápia hátizomerősítő, gerincstabilizáló gyógytorna, helyes testtartás, úszás, masszázs, nyújtás. Futni tilos (így, orvosi indoklással legalább már a lelkiismeretem is tiszta, hogy ciklikusan feladom másfél-két hónap után). Ha esetleg valamit rosszul értettem/értelmeztem vagy tolmácsoltam volna, akkor Krapulax doktor úr remélhetőleg korrigál hozzászólásban. Még egyszer köszönöm neki a vizsgálatot, élmény volt, bár egy kicsit lehangolt a beígért miniszoknyás asszisztensnők, bögyös adminisztrátorok és korbácsos, bőrruhás műtősnők hiánya, de elmondása szerint azok a délelőtti műszakban dolgoztak.

Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a jövőben szeretném, ha követné néhány szakma/hivatás képviselője a példáját, és várom szíves jelentkezését olyanoknak, akik térítésmentesen szolgáltatnának nekem olyasmiket, mint autószerelés, híradástechnikai termékek beszerzése, művészi és igényes tetoválás, ingatlanértékesítés, lakberendezés, gyémántcsiszolás és egzotikus, kihalófélben lévő állatok bőréből készült ruhák és kellékek készítése.

Mivel a thaiföldi horrorfilmekkel viszonylag barátságban vagyok (hiszen a Halál művészete második és harmadik része a maga brutálisan kemény látványvilágával magával ragadott), vidám mosolyra húztam a számat, amikor megláttam a film elején a vicces thai betűket. Aztán ráébredtem, hogy láttam már unalmas mozit a thaioktól (Halál művészete 1), s íme, itt a következő (legalább eredeti nyelven, magyar felirattal).

Sikerült összehozni az eddig szinte lehetetlent a Húsdaráló című thai horrorban: a fent említett kettő előd véres kegyetlenségét a japán unalmasságával, sőt, még az ötletet is tőlük lophatták, hiszen a Kegyetlen étteremben már láttunk olyat, hogy a szakácsnő embereket dolgoz fel eleségnek. No, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük a sztorit! A főszereplő Boot lányával, Bua-val éldegél, mobil büfét üzemeltet a kisvárosban. Egy nap utcai forrongásba keveredik, és a menekülő Attapol segít neki elszökni a rohamrendőrök elől. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy holott jó néhány helyen Attapol-t olvastam, én tökre úgy emlékszem, hogy Ard-nak hívják a srácot (biztos így becézik), és még örültem is neki, hogy a japán nevekkel ellentétben itt elég egyetlen szótag, könnyebb kiejteni, megjegyezni. Később Boot visszamegy a büfékordéjáért, aminek a belsejében otthon egy halott fickót talál. Mit van mit tenni, feldolgozza a húsát, úgyis éppen kifogyott az alapanyagból, így lesz a lázadó ifjúságból egzotikus ebéd. Ebbe az emberdarálásba annyira belejön, hogy később a követelőző háziurat és embereit is elteszi láb alól (na, itt elég komoly öldöklés volt fejbe vert szöggel és nyaki vénába vágott bárddal, ezt csak ajánlani tudom), de semmi nem elég. Időközben fény derül a közelmúltra is, ugyanis Bootnak volt egy férje, aki kufircolta a Bua dajkáját, Oyt. Csak a film vége felé döbbenhetünk arra rá, hogy mivel szegény Bua megleste aput és a kikapós bébiszittert, azok a legkézenfekvőbb módját választották a kislány elhallgattatásának: a kertben lévő, vízzel teli óriási korsóba fojtották. Ezt meglátta Boot (sajnos, későn), s már repült is a bárd, mindketten a pincében végezték darabokban. Közben szerelem szövődik Ard és Boot között, ami kis híján le is zárul azzal, hogy Ard rájön Boot titkára. Ekkor Booton erőt vesz az őrület, véres késsel a kezében rohan végig a kisváros utcáin, majd egy hídon áll meg. Itt talál rá Ard és néhány rendőr, de hiába próbálnak hatni rá, Boot csak a néhai Bua hangját hallja, aki szerint senki nem szereti őt, így végül beleugrik a vízbe. Estig hiába keresik, így Ardot beviszik a rendőrőrsre, ahol megvádolják, hogy minden emberfeldolgozásban Boot cinkosa volt, így nagy kalamajkába keveredik. A vége főcím előtt Boot még kimászik a vízből szülőfalujában, betér a szülői házba, ahol édesanyja műveli a család ősi hagyományát: embereket nyúz és darál le.

A film alapgondolata csapnivaló volt, és borzasztóan elnyújtott “hentelős love sztorit” készítettek belőle. Igaz, a zene legalább jó volt (komolyan, tényleg tetszett), de durvaságból sokkal több kellett volna, azt szívesebben néztem volna, mint Boot és Ard szerelmes összekacsintásait egy-egy emberi sonka vagy adag darált hús felett.

Fűtéskorszerűsítési sagánk legutolsó epizódjában arról számoltam be, hogy beszereltek mindent, ami az egyéni méréshez szükséges, már csak az első ilyen számlát kellett várnunk, ami januárban lett esedékes, lévén, hogy az első mérési időszak december volt. Az tudni kell adalékként, hogy négy fűtőtest van a lakásban. Ezekből kettőt használunk, a gyerekszobában illetve a nagyszobában lévőket. A fürdőszoba törölközőszárítósát én tekerem fel heccből esténként fél-egy órára, amíg bálnásat játszom a kádban, a konyhában felszerelt falatnyi radiátor pedig összesen csak két alkalommal volt bekapcsolva, amikor valami nagyon vad dolgot akartunk művelni, olyasmit, amitől úgy éreztük, megint fiatalok vagyunk, és senki nem szoríthat minket korlátok közé. Igazság szerint ott felesleges fűteni, ezért nem használjuk soha.

Decemberben voltak azért hideg idők, de mi mindig próbáltunk takarékoskodni a csöveken átfolyó melegvízzel. Szerencsére már nem a gondnok vagy nemtudomki kénye-kedve szerint jön a meleg, tényleg mi állítjuk be a kívánt hőfokot, de takarékoskodásból (és Bercire való tekintettel) nem ülünk usánkában és wallaby-bundában a lakásban. A lényeg végülis annyi, hogy az 50 négyzetméteres lakás havi fűtésszámlája 15 ezer forint lett. Ez azért még eléggé elfogadható, úgy érzem, úgyhogy most kivételesen jól jártunk. Meg sem fagytunk, és a gatyánk sem ment rá.