Egyre jobban kezd a blog archívummá válni, már tényleg csak azért látogatom néha, hogy visszakeressek ezt-azt az elmúlt közel kilenc év történéseiből. Nem hiszem, hogy ez nagyon változna, egyre inkább elhanyagolom, nem osztok meg nagy dolgokat veletek, úgyhogy egy szép napon majd csak egy üres oldal fogad majd – de az még messze van. Természetesen ez lesz a sorsa az álmosnak és Berciének is, utóbbit azért sem lehet írni örökké, mert egy idő után kellemetlen lesz neki, hogy kiteregetjük a szennyesét.

Ami szintén nem egy érdekes dolog, de elmesélem, hogy akadt némi felesleges pénzem, amit tetoválásra tettem félre. A tetkóból semmi nem lett, a művész egyszerűen nem tudott két hónap alatt egy elfogadható tervvel előállni, így letettem arról, hogy megcsináltassam, majd visszatérek rá ősszel. Viszont maradt némi pénz a zsebemben, amit elszórhattam egy haszontalan, de érdekes játékra, egy tabletre. Már régóta szerettem volna, de nem voltam tisztában azzal, mire jó a netezésen, játékon és filmnézésen kívül, ez mostanra sem változott, holott már hetek óta birtoklom a Ghoo Tab 7000-et.

Rövid keresgélés után esett rá a választás az ár-érték arány figyelembe vételével. Amennyire tudom, a Speedshop.hu saját terméke, a vetélytársaival ellentétben olcsóbb és többet tud (na, hát pont ezt jelenti az ár-érték, nem magyarázom tovább). A specifikáció a fenti linken. Egy köztes megoldás a laptop és a telefon között. Remekül fut rajta az Android 4.0 ICS – mely jelen esetben Ice Cream Sandwich-et jelent, nem akad sem a játék, sem a másfél gigás avi fájl. A beépített 2 gigás memóriához hozzácsaptam még egy 16-os microSD kártyát és egy CaseLogic tokot, így lett a végösszeg 40 ezer körül.

Szép, okos, gyors. Szeretem. Majd kiderítem, mire jó.

Katától vacsorameghívást kaptam névnapomra egy olyan eseményre, amit már régen kinéztem magamnak. A Gyilkosság a Vacsorán egy “interaktív vacsoraszínház”, ahol a vacsora alatt (esküszöm, többször nem írom le a vacsora szót) a színészek bevonnak minket egy rejtélyes gyilkosság felderítésébe. Izgatottan vártam, ilyenen sem voltam még, és utólag mondhatom, az utolsó fillérig megérte az árát.

A 19 órai kezdés előtt egy órával odaértünk a Szabadság Kávéházba, a tétova pincért egy kissé összezavarta korai érkezésünk. Mondtam neki, hogy a maradék időben szívesen leülünk fogyasztani, de ha nagyon zavarja, akár a szemközti virágárushoz is átmehetünk. Nakérem, az este leggyengébb pontja a felszolgálás volt. 600 forintos sörárért pukedlit azért nem vártam, de olyan unott pofával vonultak fel s alá, hogy felment bennem a pumpa. Húsz percet kellett várni minden egyes rendelés megérkezésére, volt, hogy elfelejtették, hogy már rendeltünk, a fizetésnél is kétszer kellett szólnom, hogy már nagyon rendeznénk a számlánkat, és az asztalunknál ülő házaspár női tagját minden fogás előtt megkérdezték, hogy még mindig vegetáriánus-e (egyébként a vega – nem vega közötti különbség minden egyes fogásnál négy-öt darab egy négyzetcentis sonkakocka volt). Az étel amúgy egész jó volt, csak kevés.

Mikor megtelt az étterem erre kijelölt része (a mi asztalunknál Andi és Sanyi kapott helyet, őket akkor ismertük meg, de annyira jól szórakoztunk velük, hogy nem utoljára találkoztunk, az biztos), megjelent négy (majd később egy ötödik) fiatal színész. Mindenkihez egyenként odamentek, bemutatkoztak, sőt, Kata még egy borítékot is kapott Giuiletta felirattal, aminek tartalmát később fel kellett olvasnia, s a szereplés tudatában egy zabszemet sem lehetett volna beleerőltetni neki oda, ahova. Mint azt a színészek elmondták, a Papa halálának első évfordulójára gyűltünk össze megemlékezni. (A “Gyilkosság a vacsora előtt egy évvel” azonban nem hangzott volna túl jól.) Ő egy dúsgazdag mágnás volt, akit utáltak a gyerekei (a szereplők), és erős a gyanú, hogy valaki közülük ölte meg. A szokványos színházi előadásokkal szemben a színészek folyamatosan jöttek oda hozzánk, beszélgettek velünk, újabb részleteket árultak el a halál körülményeiről, nekünk pedig az volt a feladatunk, hogy kombináljunk, próbáljuk kitalálni, ki lehetett a gyilkos, ehelyett próbáltuk őket zavarba hozni és kizökkenteni teljesen irreleváns kérdéseinkkel, ami néha sikerült is. Újdonsült barátainkkal átadtuk magunkat az önfeledt szórakozásnak, jó ideje nem röhögtem annyit, hogy belefájduljon az oldalam és az állkapcsom. A végén minden asztalnak elő kellett állnia egy teóriával, mi Sanyit választottuk szószólónak, aki ártatlan hangon előadta a mi verziónkat. Ez persze fittyet hányt minden tényre és bűnjelre, míg a többiek valamennyire épkézláb magyarázatot adtak, a mi célunk a szórakoztatás volt, úgyhogy szerintünk a Papa valójában öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni, hogy az egyik fia pedofil, a másik b*zi, a menye pedig ribanc. Ennek persze semmi alapja nem volt, mi aggattuk rá a szereplőkre ezeket a táblákat, s a leb*zizott színész megrökönyödött arcán láttam, hogy elmorzsol egy b*zmeget. Kata ezért meg is követte őket utána, hogy nem akartuk elrontani az előadást, de ez nem is sikerült szerencsére.

Az egész uszkve három órán keresztül zajlott, természetesen olyan végkifejlettel, amit senki soha nem talált volna ki (hány éves a kapitány?), utána pedig négyesben átvonultunk egy körúti presszóba Kéxakállékkal bedobni néhány sört. Nagyon jól éreztük magunkat, frenetikus este volt.

Kata révén egy Canon nyomtató került a családba még öt évvel ezelőtt, ami viszonylag jó minőséget produkált, de tavaly megadta magát. Úgy gondoltuk, amint lesz rá lehetőségünk, beszerzünk egy multifunkciós masinát, hiszen rengetegszer szívtunk már amiatt, hogy nem tudtunk otthon egy-egy fontos iratot vagy akármit beszkennelni vagy lefénymásolni.

Nekem már régebben is tetszett a HP ePrint megoldása, melynek lényege, hogy a nyomtatókábelt zárójelbe tesszük, mert wifin keresztül kapcsolódik a számítógépekhez a nyomtató, plusz extra szolgáltatásként (amit valószínűleg sosem fogunk kihasználni) akárhonnan tudunk anyagot küldeni rá, hiszen saját emilcíme van. Ha rettentően szeretném, akár hazafelé a kocsiból is küldhetek emilt neki, hogy mire hazaérek, nyomtasson ki egy képet vagy dokumentumot. Rövid kutakodás után az 5510-esre esett a választás, helyes kis érintőkijelzővel rendelkezik, gyönyörű minőséget produkál és egy komplett festékszett (négy szín) 9-10 rongy körül van, ami a mi felhasználásunkat tekintve évi egy alkalomnál kevesebb kiadást jelent. Kis extraként a HP a bedöglött Canont egy csereakció keretein belül 5 ezerért visszavásárolta, így még olcsóbb lett a masina.

Ehhez persze egy hosszadalmas regisztrálási procedúrán kellett átesni, ahol szinte csak nagyanyám vércsoportját nem akarták tudni, majd megjelöltek egy két héttel későbbi időpontot, amikor elszállítanák a Canont. A megjelölt időpont utáni napon írtam nekik egy levelet, hogy komolyan gondolták-e, hogy eljönnek vagy ott voltak, csak nagyon halkan kopogtak, amire válaszoltak, hogy jajó, két hét múlva megyünk. Meglepő módon meg is érkeztek a megadott napon, de üres kézzel távoztak, mi ugyanis nem dobozoltuk be a régi nyomtatót, hiszen erre vonatkozólag semmi instrukciót nem kaptunk tőlük. Másnap visszatért a futár, elvitte a már becsomagolt Canont, én pedig vártam türelmesen az ellenértékre. Ez a mai napon meg is érkezett. 5000 forint, illetve csak 4000, ugyanis külföldi bankszámláról utalták, így az én bankom levont egy ezrest tranzakciós díj gyanánt. Most kivételesen nem az Erstét hibáztatom, hiszen ők csak tették a dolgukat, inkább a HP menjen a k*rva anyjába. Nem hiszem, hogy nincs magyar bankszámlájuk, de ha mindenképpen Németországból akarnak pénzt küldeni, legalább vállalják azt a rohadt díjat, ha már öt rongyot ígértek. Nem azon az ezresen múlik, így is ajándék az a négyezer, hiszen máskülönben a Canon a kukában végezte volna, így meg biztos megy Nigériába, hogy az éhező kisgyerekek tudjanak nyomtatni, de azért rossz szájíz marad a nagylelkű csereakció után…

Az elmúlt három évben a Trek csak porosodott a szoba sarkában, lévén előtte javarészt munkába járásra használtam, most viszont valahogy nem fűlik a fogam hajnali ötre kitekerni Nagykovácsiba, főleg annak tudatában, hogy az oda vezető út háromnegyed része felfelé vezet. A jó idő beköszöntével azonban előszedtem, egy benzinkútnál megkapta a guminkénti 3,5 bar nyomást, lemostam gőzborotvával és lefújtam az azt igénylő alkatrészeit WD40-nel. Mintha új lenne, semmi baja nincsen, bár egy kicsit csikorognak a fékek, de ez a jelenség már régen is megvolt. Kellemes délutáni tekeréseket fogok eszközölni szabadidőmben, illetve Bercire való tekintettel apásítottam a járművet. Némi utánajárás után döntöttem úgy, hogy a Decathlonban 13 ezerért vásárolok vázra erősíthető gyerekülést, ami egyetlen kattintással lekapható róla, de ha fent van, akkor nyugodt szívvel szállíthatom benne Berkót, nem esik ki, nem hagyom el. Már meg is tettük az első közös utunkat tegnap, amiről írtam pár sort az ő blogján, tessenek ott elolvasni, nem akarom magamat ismételni. Bicillizni még mindig jó.

Nem sok kedvem van megírni ezt a posztot, bár való igaz, az elmúlt egy évben sok posztot nem nagyon volt kedvem megírni, ezért e látványos megcsappanása az irományok mennyiségének. Szakítottam végre időt arra, hogy gyermekkorom hős duója felének életrajzi könyvét végre elolvassam a kézhez kapás után másfél évvel, ezért néhány szót csak illene lerónom, ahogy tiszteletemet is Bud Spencer előtt, akiről szól a Különben dühbe jövök. (Csak nagyon mellékesen jegyzem meg, hogy érdemes megnézni a könyv leírását a Könyvevő.hu weboldalon, onnan próbáltam rendelni nemrég három DVD-t (Björn mackó kalandjai), nagyon ritkán sikerül eltalálniuk a termék és a hozzá tartozó leírás összepasszítását. Üres órákban remekül lehet szórakozni ezen.)

Mint azt fentebb említettem, s talán valamelyest köztudott is, gyermekkorom hőse Bud Spencer és Terence Hill, ezért a soron következő tetoválásom után (másfél hónapon belül meglesz) egy közös portré lesz róluk (nem velem közös, ők ketten közösen) valahol a testemen. Éppen ezért ifikoromnak adózva olvastam el az életrajzi könyvet, amitől egy kicsit többet vártam, de végülis kellemes volt és nem csalódtam. Carlo Pedersoli nem egy Lemmy, ezért nem is számítottam nagy botrányokra, viszont a rengeteg, számomra érdektelen infó mellett sok érdekeset is megtudtam. A sztori nagyon az elejéről indul, a kis Carlo családi hátterével, majd részletesen leírja a sportkarriert és közben azt is, hogyan és miért fordul a filmezés felé. A legjobban az tetszett benne (ez most olyan, mint egy olvasónapló), hogy a mai napig megmaradt szerény embernek, nem fellengzősködött sosem, és még most sem tartja magát színésznek, csak egy exsportolónak, aki filmeket csinált. Sosem volt szex és erőszak a filmjeiben, erre mindig nagy hangsúlyt fektetett, és azt hiszem, akkoriban erre semmi szükség nem is volt. Sokan talán gagyinak találják a pofozkodást és a bárgyú történeteket, de én ezen nőttem fel, még mindig úgy tudom megnézni akármelyik filmjét, mintha akkor látnám először – azzal a kiegészítéssel, hogy bármikor be tudok csatlakozni a szövegbe. Nem ajánlgatom a könyvet, aki szereti Budot (persze, per Bud), az olvassa el, hiszen már csak tiszteletből is kötelező, aki pedig nem rajong a filmjeiért, az nem tudja, mint veszít. Remélem, hogy gyermekkorom bálványa még sokáig közöttünk lesz, mert kevés ilyen tiszta és őszinte ember van, mint ő.

Bár most a könyvről írtam, nem mehetek el szó nélkül a filmzenék mellett. Ezek közül kettőt is feltettem, az első a Nyomás utána! főcímdala, a második a Nincs kettő négy nélkül-é.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Franco Micalicci and A.D. Meakin – In the middle of all that trouble again

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Innen letölthető: Franco Micalicci – What’s goin’ on in Brazil?

Motel 3 – Az első két rész úgy él bennem, hogy különösen kegyetlen filmekről van szó, de lehet, hogy csak az idő szépíti meg ezeket az emlékeket, mindenesetre sok nem maradt meg emlékezetemben belőlük néhány érdekes kivégzési módon kívül, így aztán lehet, hogy nem voltak olyan számottevőek. A harmadik részben is a szokásos, “pénzért kivégezheted a lekötözött turistát” a fő csapásirány annyival tarkítva, hogy itt már egy speciális klub tagjai játszanak társasjátékot, fogadnak arra, hogy az áldozat mikor és milyen eszköz által leheli ki lelkét. Érdekes és egy kicsit izgalmas mozi, egyszer meg lehet nézni.

Kaszás – Nem tudom, mit vártam ettől a filmtől, tíz évvel ezelőtt készült, akkor még nagyon dívott a B-kategória igénytelensége, ezt a szintet hozta is a Kaszás. A történet szerint a rockbanda vezetője a csapattal ellátogat Taplófalvára, ősei  lakhelyére, hogy elhunyt nagynénje temetésén részt vegyen. Itt hallják meg a véres aratás legendáját, s hogy az ő nagyapja embereket véreztetett ki a jobb termés érdekében. Természetesen feltűnik a csúnya arcú kaszás fickó, aki módszeresen elkapja a brigád tagjait, ésatöbbi, ésatöbbi. Roppant színvonaltalan és unalmas film volt nulla színészi játékkal és nevetséges aláfestő zenével, még a szereplők sem voltak szimpatikusak és/vagy dögösek, úgyhogy nagyjából semmi miatt nem volt érdemes megnézni.

American Horror Story – Ezekben a horrorajánlókban egyszer már szerepel sorozat, a The walking dead. Arról anno azt mondtam, hogy nagyon várom a második évadot, de amikor az megjelent, megbántam eme kijelentésemet. Az elsőhöz képest borzasztóan unalmas és szenvedős, zombi csak igen ritkán tűnik fel, ijesztő rész max egy perc epizódonként. No, az American Horror Story sem egy nagy durranás. Itt a lényeg annyi, hogy egy olyan házba költözik a három tagú család, ahol az előző lakók 1922-től mindig erőszakos halállal haltak meg. Ezek szellemei még mindig ott laknak, emberi testet töltenek, beszélgetnek, gyilkolnak, szexelnek. Korántsem rémisztő sorozat, inkább amolyan lelki thriller. Érdekes, de nem lesznek tőle álmatlan éjszakáim.

Voodoo – Nem fűztem nagy reményeket ehhez a filmhez, egyetlen dolog miatt néztem meg: gyerek/ifikorom kedvenc horrorhőse, Corey Feldman miatt. Az 1995-ben készült film a várakozásoknak megfelelően hiperbéna volt. Béna karakterek, béna sztori, béna zene, béna minden. Corey egy olyan főiskolai szövetséghez csatlakozik, akik voodoo szertartásokat hajtanak végre, őt is azért vették be, mert halálával vezetőjük örökéletű lesz. Vagy valami ilyesmi, igazából az első húsz perc után csak fél szemmel figyeltem, sokkal izgalmasabb volt a Facebook mobilon. Egyébként, aki hozzám hasonlóan már a nyolcvanas években rá volt kattanva a horrorokra, az már csak tiszteletből és nosztalgiából is megnézi. A mai elvárásoknak nem felelt meg, de a régi hangulatot hozta, így nézve remek volt.

Szégyellem bevallani, de uszkve egy éve dohányzom újra, az utóbbi fél évben eszméletlenül intenzíven, bizonyos okok miatt volt olyan időszak, hogy napi 3-4 dobozzal is elszívtam. Ezt mostanra redukáltam napi 20-30 szálra, de már éreztem, hogy nem kimondottan tesz jót az egészségemnek (a pletykákkal ellentétben). Mikor már reggelente, sőt, valamikor napközben is öklendezve köhögtem, erőt vettem magamon, és úgy gondoltam, ideje egy kevésbé költséges és pusztító hobbit találnom.

Próbáltam a Nicorette tapaszt, egy ideig be is vált, de nem volt az igazi, mert én szeretek cigizni, szeretem a füstöt kifújni, mocskos egy dolog, de élvezem. Egy ideje már játszottam a gondolattal, de a fenti történések hatására akcióba is léptem, hogy szerezzek magamnak elektromos cigit. Jamant kérdeztem, mint szakavatottat, aki készségesen elmesélt nekem mindent, és hetek óta válaszol lelkesen, akármikor merül fel újabb technikai kérdésem. Annyira meggyőző volt első beszélgetésünk a témában, hogy a reggel megesett párbeszéd hatására délután már meg is rendeltem kezdő készletemet. Kipróbáltam, nagyon megtetszett.

Az ecigi három fő részből áll: fej, tor, potroh akkumulátor, porlasztó, patron. Az akkumulátor az én gyakori használatom mellett egy-másfél napig bírja, de 2-3 óra alatt feltölthető. A porlasztó igen hosszú élettartamú, ha valaki karbantartja, a patron pedig nagyon olcsó és heteken át használható. A kezdő kittemet tovább fejlesztettem, azóta vettem pótaksit, profibb porlasztót, sok patront és tizenegy ízben löttyöket. Az ecigi működési elve: az akkumulátor hajtotta porlasztó gőzzé konvertálja a folyékony esszenciát, amik választható erősségű nikotinnal (vagy akár anélkül) készülnek, de hagyományos cigarettával ellentétben kátrányt és szénmonoxidot nem szívok be. Vagyis: füst van, nikotin van, de ennél több károsanyag nincs benne.

A tervem, hogy idővel elhagyom teljesen az “analóg” cigit, de mióta megvettem a villanycigit, a szokásos 20-30 szál helyett mindössze 4-5 szálat szívok belőle naponta. Ez azért nem olyan rossz, már anyagilag sem. Ahogy számolgattam, a “rendes” cigi körülbelül 700 forintos dobozonkénti árával (Marlboro) ellentétben az ecigi löttye patronamortizációt is beleszámolva 90-100 forintra jön ki (per doboz). Ráadásul rengeteg ízben lehet kapni a málnástól a pina coládán és füstös pirítóson át a főt csirke ízűig. Nincs kitiltva szórakozóhelyekről, nem kell kimenni a szemétledobóhoz cigizni, nem káros a passzív dohányzás, akár az esti filmnézés közben is lehet az ágyban fekve szipákolni. A villanycigi csodálatos, szívből ajánlom mindenkinek! A nagyjából 10-14 ezer forintos beruházás pedig két hét alatt visszajön a normál cigi árán.

Aktuális fájdalomtólfetrengős történetemet ott hagytam félbe múlt héten, hogy felkerestem a reumatológus adjunktusnőt, aki adott Medrol-Lidocain injekciót, kaptam mankót és fűzőt, majd hazatértem. Estére jobb lett az állapotom, de másnap reggel megint alig tudtam kiszállni az ágyból. Akkor felhívtam a fent nevezett szakembert (szakasszonyt), aki nem örült a hírnek, és felvetette, mi lenne, ha befeküdnék a kórházba néhány napra (két hétre), hogy jól kikúráljanak. Ennek meg én nem örültem, de tudtam, hogyha eddig nem javultam meg otthon, akkor már sok esély nincsen rá.

Fel is hívta az Orfit, amely reumatológiai és hasonló problémák ellátásban szakavatott (nem is tudtam: ORFI= Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet), de ott nem volt aznapra helyük. Bemehettem volna a Szent Imrébe, amely a legkényelmesebb megoldás, de ott ugyebár “csak” ellátnak a neurológián, nem erre specializálódtak. Abban maradtunk végülis, hogy várok délutánig/másnap reggelig, hogy az aznap szedni kezdett Medrol milyen hatással van rám, és ha semmilyennel vagy csekéllyel, akkor mentővel bekocsikázom a Szent Imrébe. Ezt persze nagyon nem akartam. Szerencsére a szteroid működésbe lépett, és délutánra már fel tudtam kelni az ágyból, estére pedig szinte táncra perdültem a kiégett világ roncsain egy kiszúrt szemű rongybabát szorongató félárva peptoidlénnyel (bocsánat, ez a drogok hatása még). Ez szerdán történt, vasárnap délelőtt már húsz percre le is tudtam kísérni Katát és Berkót a ház köré szánkózni (szigorúan mankóval). Azóta a helyzet folyamatosan javul. Ezt a hetet itthon töltöttem, mert üldögélni még annyira nem tudok, de álldogálni és mászkálni már igen. A vajákosasszony által javasolt vízérelkanyarító rézpálcákat is beszereztem, amikből ő formát hajlított, ezeket betettem az ágyneműtartóba, úgyhogy emiatt már biztos nem lesz derékfájásom.

Kedden visszatértem kontrollra a reumatológiára. Szépen javulok, lassan csökkentsem a gyógyszeradagokat (ma bevettem az utolsó Medrolt, és a napi Tramadolort is felére redukáltam), és kezdjek el gyógytornára járni. Kérdeztem az MR és CT hasznosságát, menjek-e olyanra, de azt felelte, teljesen felesleges, mert a sérv nem egy konstans dolog, mire sorra kerülnék MR-en, addigra el is tűnne. Az ilyen vizsgálatokat közvetlenül operáció előtt szokták végezni, arra pedig nekem nincs szükségem.

Úgy néz ki, hogy ez volt az eddig legdurvább esetem, most már aztán tényleg elkezdek gyógytornázni és okosabban viselkedni. Viszont egy kissé haragszom a háziorvosomra, mert bármilyen kedves és nagytudású belgyógyász főorvos, nem volt hajlandó injekciókúrát felírni nekem, így másfél héttel tovább szenvedtem feleslegesen, ergo erősen elgondolkodom azon, hogy háziorvost váltok. Na, életben maradtam, mozogni is tudok. Itt a hepiend.

Ezen poszt megírását próbáltam minél tovább húzni, hogy egy remek kis hepienddel zárhassam le, de sajnálatos módon még mindig nem látom az alagút végét, úgyhogy inkább beszámolok az elmúlt másfél hét ínszalagfeszítő történéseiről. Természetesen ciklikusan visszatérő hátfásomról van szó, mely jelen pillanatban annyit sem enged nekem, hogy egy poszt megírásának idejére ülni tudjak, így ugyan az én szavaimat, de Kata kézírásával olvashatjátok.

Múlt előtti vasárnap minden előzmény és hirtelen mozdulat nélkül megfájdult a derekam. Nem tulajdonítottam volna túl nagy jelentőséget neki, ha másnap hajnalban fel tudok tápászkodni az ágyból, de olyan fájdalom hasított a derekamba, hogy lábra állni sem tudtam, így szégyenszemre a vécéig vezető pár méteres utat négykézláb tettem meg. Mivel esélyem sem volt rá, hogy az érkező orvost az ajtón beengedjem, Kata itthon maradt pesztrálni. A háziorvosom épp aznap nem rendelt, ezért a szintén belgyógyász főorvos férje jött ki helyette. Ő szimplán ignorálta injekció utáni vágyakozásom, holott egy ilyen kúra legutóbb is remekül helyretett. Ehelyett felírt nekem néhány erős gyógyszert, majd elégedett mosollyal távozott. Néhány órán belül valóban jobban lettem, ha nem is győzelmi köröket futottam, de már normálisan körbe tudtam botorkálni a lakásban. A biztonság kedvéért másnap délelőttre kihívtam a már többször meglátogatott vajákos asszonyt, aki eddig mindig helyrekalapált.

Kedden annak rendje és módja szerint megérkezett a vajákos, aki össze-vissza tekergetett és csavargatott, amitől nem lettem jobban. Ezzel szemben extra szolgáltatásként felmérte a két szoba vízér- és Hartmann-lefedettségét. Berci ágyával semmi gond nincsen, a mienk alatt viszont egy komplett Balaton hullámzik és mágnesrácsilag is eléggé csehül állunk. Ennek kiküszöbölésére is van mód, de ahhoz néhány rézpálcát kellene beszereznem, úgyhogy ez majd járóképességem visszatérte utánra marad. Nem is tudom, hogy ezen a blogon vagy Berci Twitterén, de már említettem, hogy egyetlen magzatunk néha idegeneket lát a szobában, ezért – hit ide vagy oda – megnézettem a lakás túlvilági elemekkel való telítettségét is. Kiderült, hogy összesen húsz szellemet tartunk, ezek körül hat Bercin van, négy Katán a maradék pedig csak csámborog a lakásban. Ismétlem, nem mintha teljes meggyőződéssel hinnék az ilyen dolgokban, de a biztonság kedvéért elküldettem őket. A kezelés és miniatűr szeánsz végeztével a vajákos távozott, én pedig beültem egy kádnyi sós vízbe.

Ha lehet, másnap hajnalban még pocsékabbul voltam, mint addig, úgy tűnik, nem kellett volna ilyen hamar “rádolgozni” a derékfájdalmamra. A vécére már négykézláb sem tudtam kimenni, sőt, az ágyban megfordulni is csak pokoli kínok árán. Kata felváltva hívta az orvosi ügyeletet és a háziorvost, és előbbi érkezett meg előbb. Mivel mozgásképtelenségem miatt megvizsgálni nem nagyon tudtak, kaptam két injekciót, melyektől egy órán belül már sokkal virgoncabb voltam. Délután befutott a háziorvos is, aki szintén belém döfött két löketet és még egyszer annyi gyógyszert felírt, mint a férje két nappal elébb. Ráadásul ezek beszedési idejét és módját rendesen meg is keverte, úgyhogy hétféle gyógyszert kellett szednem. Emlékeztetőül magamnak és a ti meghökkenésetekre: Apranax, Tramadolor, Miderizone, Apo-Famotidin, Sirdalud, Algopyrin, Cataflam.

Teltek-múltak a napok, de a rengeteg bedobált medicina nem hozta meg a várt enyhülést. Voltak jobb és rosszabb napszakaim, de összességében rendkívül sz*rul voltam. Tegnap Apám konzultált egy orvos ismerősével, aki egy úgynevezett “blokkolót” javasolt, mely nem más, mint egy igen erős fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő injekció közvetlen az érintett területbe, nem pedig kerekded popsimba. A biztonság kedvéért megkérdeztem az én drága Krapulax doktoromat, aki rábólintott a procedúrára, így a mai napon fel is kerestem a kórházban a specialistát.

Mivel ideáig csak a lakásban zombiztam fel s alá, sejtettem, hogy igazi próbatétel lesz eljutni a kórházig, de arra nem gondoltam, hogy a bakancsom felvételéhez is Rodolfót megszégyenítő ügyesség kell. Az autóvezetéssel nem volt gond, annál inkább a ki- és beszállással, illetve a lakástól kocsiig, kocsitól rendelőig eljutással. A kórházban némi várakozás után bejutottam a reumatológushoz, aki jó alaposan megvizsgált. Megkaptam a bizonyos “blokkolót” (40 mg Depo-Medrol és Lidocain) a gerincem két oldalára és újabb, erősebb gyógyszereket kaptam. Nem állított fel teljesen tisztán diagnózist (ha valaki érti: intervertebrális discus degeneratio), de valami sérvgyanút emlegetett, és azt, hogy szerencsém, hogy a gerincem ilyen gyönyörű S-alakban el tud húzódni mellőle, különben már sokkal nagyobb baj lenne. Legnagyobb rémületemre azt is kilátásba helyezte, hogyha az új gyógyszerek nem lennének elég hatékonyak (az eddigiek közül a Tramadolort és a Miderizone-t tartotta meg, és kaptam hozzá szteroidos Medrolt), akkor akár pár napon belül kórházba is kerülhetek. Útravalóul felírt nekem egy fűzőt (mely az elvárttal szemben korántsem szexi és csipkés, sokkal inkább hasonlít a testépítők sérvkötő övére) és egy fém könyökmankót, mely már nagyon hiányzott (eddig egy anyám által vásárolt, de soha nem használt olcsó fa botot nyúztam, ami már kezdett meghajolni a terheléstől – viszont Berci remekül tudta vele utánozni doktor House-t).

Szép hosszúra nyúlt az eddig történtek elbeszélése, de remélhetőleg most már a javulás útjára lépek és a következő posztom nem egy gerincműtét utáni lábadozásról szól majd. Most kivételesen nem kérek életvezetési tanácsokat, egyszerűen csak elmeséltem legújabb kínszenvedésemet és ígérem, hogy ezután még jobban odafigyelek magamra. A történetnek még sajnos nincs vége, de bízom benne, hogy legközelebb már azt írhatom, hogy “nem akarok a taligára kerülni, nem vagyok halott, hű, de jól érzem magam” …