Erősen elgondolkoztam az Ikea nagyvonalú felajánlásán, miszerint ugyan nem tartották jogosnak a poloskák miatt támasztott panaszunkat, de méltányosságból azért visszaadták a matracok árát. Persze, hiszen egy beismerés után akár ki is fizettethettük volna velük a poloskairtás roppant jutányos, 15 ezer forintos árát, amire legőszintébb sajnálatunkra mégis szükség volt.

A matracokat leadtam, a vérdíjat felmarkoltam, legjobb tudásunk szerint kipucoltuk a lakást, aztán türelmesen vártunk. Nem is vártunk hiába, a csípések egy idő után sűrűbben tértek vissza, mi pedig azt feltételeztük, hogy az ágyban és környékén lakó poloskaanyák ismét anyai örömök elé néztek, kikelt egy új generáció. Ekkor már egy percet sem vártam tovább, azonnal felhívtam egy kártevőgyilkolásra szakosodott céget, akik gyors reagálású erőknek bizonyultak, másnap délelőtt már meg is jelentek a bérleményben. Ekkor ugyan Katával mindketten dolgoztunk, de szerencsére (?) Berci még otthon töltötte betegszabadságát anyámmal, így be tudták engedni a szakit. Ő módszeresen és alaposan végigfújt mindent az ágyunk és Berkó ágya környékén, a matracokat, az ágytakarót, mindent. Búcsúzóul azt mondta, egy órára menjen ki mindenki a lakásból, hogy ki tudjon szellőzni a kellemetlen szag, ezért anyámék arra a délutánra távoztak. Amikor hazaugrottam, apokaliptikus állapotokat találtam, de idővel sikerült mindent a helyére tenni, és az összes érintett takarót, huzatot, ágyneműt, satöbbit 90 fokos mosásban kifőzni. A kellemetlen szag természetesen még három nappal később is érződött, de azzal a megnyugtató tudattal tértünk nyugovóra, hogy mivel az ablakpárkányra fokhagymát tettünk, immáron egy vérszívó sem zavarhatja meg álmunkat.

A rovargyilkos felhívta a figyelmünket, hogyha az irtás utáni 10 napon belül feltűnnének a dögök, nagyobb a fertőzés, mint amire számítottunk, úgyhogy bátran hívjuk ki megint őket újabb 15 ezerért, bah. Azóta letelt a türelmi idő, most már fel lehet takarítani az elvileg ránk ártalmatlan vegyszert a földről, és poloskának sem láttuk nyomát csípés formájában azóta. A tetveket és poloskákat már kipipáltuk, ha legközelebb valamilyen állat zavarni akar minket, az lehetőleg egy puha és roppant kedves panda legyen egy tálca hűtött sörrel a mancsai között.

Akik a jelenleg futó savazásnál a horrorajánlók ellen voksoltak, azok most nem fognak örülni, de ugyebár az élet nem habostorta megszórva csokireszelékkel, a tetején piros cseresznyével…

Paranormal entity – Két hasonszőrű filmet láttunk, a Paranormal activity első része nagyon tetszett, a második már egyáltalán nem. Ha ezt vehetjük harmadiknak, bár fogalmam sincs ki és egyáltalán miért készítette, akkor megint csak rontjuk vele az átlagot. Itt már rögtön onnan indul a történet, hogy a három fős család kamerákkal felszerelkezve akar szellemet lencsevégre kapni, mert szerintünk nemrég elhunyt apjukat idézte meg az anya annak sokszori emlegetésével. Nagyjából semmi nem történik az egész film alatt a csapkodó ajtókon és plafonra pingált lábnyomokon kívül, a végére kiderül, hogy apa helyett valami csúnya entitás jött át a nyitott ajtón, aki a lánygyermekre pályázik, a végén meg is kapja, mindenki más pedig öngyilkos lesz. Megérdemlik.

Végső állomás 5 – Ha nem is az egyetlen olyan széria, de mindenképpen az egyik, amiből akármennyi részt meg tudok nézni, nem zavar, ha egy huszadik vagy negyvenedik epizód kijön. A negyedik részről már írtam pár sort, sokkal többet erről sem tudok elmondani, itt is megálmodja előre a főszereplő, ki és hogyan hal meg a hamarosan bekövetkező szerencsétlenségben, megelőzi a bajt, majd szépen sorban mindenki meghal valahogy. Némi újdonság, hogy a sejtelmes halottkém rávilágít hőseinknek, hogyha valakit megölnek, akkor az ő életüket élhetik tovább, így megmenekülnek. Szeretem a Végső állomás minden részét, nagyon változatosan és plasztikusan ábrázolva végzik be a delikvensek, szinte gyönyörködtetnek, khm.

Álmok otthona – Nem is igazából horror, de hát a fentebb megénekelt Paranormal Entity is csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető “ijesztő” filmnek. A még mindig nem annyira szimpatikus Daniel Craig, a már lényegesen szimpatikusabb Rachel Weisz és a kimondottan kedvenc Naomi Watts (aki rengeteg más film mellett a Körből is ismerhető) főszereplésének hála jött létre ez a misztikus thrillernek titulált mű. Craig vidékre költözik a családjával, ahol a nemrég megvásárolt házról kiderül, hogy abban néhány évvel azelőtt apu lemészárolta a családját, majd eltűnt, most pedig mintha újra a környéken ólálkodna. Annak ellenére, hogy nem egy kimondottan pörgős film, igazán élvezetes. A csavar a közepén van, onnantól mindent máshogy értelmezünk, de szerencsére nem laposodik el a végére sem az egész. Egyszer érdemes megnézni.

Frászkarika – Ebben a filmben egyetlen dolog az igazán meglepő: mi a fenét keres benne Colin Farrell a sok ismeretlen színész között? Valakivel csak el kellett adni egy ilyen címet viselő tinihorrort, melyben a külvárosi lakóparkba vámpír költözik, aki tizedelni kezdi a szomszédságot, de persze a főszereplő kamaszfiúnak senki nem hiszi ezt el, így kénytelen felkeresni a Las Vegas-i vámpírvadász showmant. Ez egy 1985-ös film remake-je, amit minden bizonnyal láttam már, de címén kívül nem maradt semmi emlékem róla. Most viszont lényegesen bénábbra számítottam, de a sok, manapság divatos félig horror – félig vígjáték fertelem között üdítő volt, rendesen megcsinálták, az ijesztő részek ijesztőek voltak, volt benne izgalom, nem bohóckodták el, és még humorral is sűrűn találkoztam. Tinihorror skatulyája ellenére csak ajánlani tudom.

Úgy gondoltam, ideje végre Váncza sütőporral sütnöm, és… na, aki túl fiatal és/vagy nem annyira jó a memóriája, esetleg a hülyeségekre kevésbé fogékony, annak emlékeztetőül: a nyolcvanas évek közepén volt egy remekbeszabott reklám, melynek ennyi volt a szlogenje: “haladjon a korral, süssön Váncza sütőporral”.

Szóval, egy kicsit lemaradva ugyan, de haladok a korral, futok a technika vonata után, úgyhogy mostantól az Istencsászár.hu blogring összes blogja elérhető mobil verzióban is. Ha a telefonodról nézed, akkor nem tölti be a dizájn elemeket, felesleges sallangokat, csak a szövegeket és a képeket, ezáltal sokkal gyorsabban lehet böngészni, kevesebb fogy a mobilnetedből is. A Flash elemek és Youtube videók nem jelennek meg, de az oldal alján egyetlen kattintással vissza lehet váltani a reguláris változatra, ha nagyon ragaszkodsz hozzá. Nos, hát igazából ennyi a hír, használd egészséggel!

Három hónappal ezelőtt vásároltunk az Ikeában vendégelhelyezési és egyéb megfontolásból két darab roppant olcsó (4990 per stück), de annál kényelmesebb és masszívabb matracot, amiket használaton kívül az ágyunk mellett, a falhoz szorítva tároltunk. Három hónap alatt rengeteg piros, égő és viszkető csípés jelentkezett rajtunk, de sajnálatos módon sokáig tartott, míg eljutottunk arra a végkövetkeztetésre, hogy bizony néhány ágyi poloskával osztjuk meg éjszakáinkat.

Miután alaposan utánaolvastam eme rendkívül kellemetlen jószágok életviteli szokásainak, feltúrtam az ágyat és a matracot is, mert ugyebár ezek máshogy nem kerülhettek be a lakásba, csak a fekhellyel, találtam is néhány kifejlett példányt és egy pár tucatnyi petét Jaren matracaink csücskeiben. Széthúzni már nem mertem a huzatot, mert féltem, hogy milyen fenevadak szabadulhatnak ki onnan, rögvest felhívtam az Ikea ügyfélszolgálatát, és előadtam mélységes bánatomat. Ez pénteken este történt, némi ide-oda kapcsolgatás és visszahívás után az ügyeletes vezető azt javasolta, hogy 1. várjam meg, míg kijön hozzám a minőségellenőr; 2. vigyem be azonnal az ügyfélszolgálatra a matracokat, és hagyjam ott. Természetesen nem akartam még egy éjszakát eltölteni a vadonban, ezért a transzportálást választottam. Le is adtam őket egy apró műanyag tartállyal egyetemben, amibe gyűjtöttem nekik néhány élő példányt vérünk szívóiból (neeem, nem politikusokat), lássák, kik rendeznek nálunk ivászatot éjszakánként. A másnap (szombaton), de legkésőbb kedden visszahívnak ígéretével távoztam.

Csütörtökön úgy gondoltam, most már felhívom őket, mert nem tisztáztuk, melyik keddről beszéltek, én pedig nem akartam várni az ítéletnap utáni keddre. Az ügyfélszolgálaton némi kapcsolgatás után közölték velem, hogy jogos volt a panaszom, fáradjak be az összegért hozzájuk. Ezt még aznap meg is tettem, és lezártnak tekintettem volna az ügyet, ha nem érkezett volna egy ajánlott levél az Ikeától másnap. Többször volt már garanciális panaszunk, mindig rendben elintéztek mindent, egy szavam sem lehetett az Ikea bánásmódjára. Eddig azonban egyszer sem küldtek hivatalos választ, ezért tartottam érdekesnek a dolgot. A levélben a sok hivatalos és adategyeztető blabla között ennyi volt a lényeg:

A hiba leírása: Ágyi poloskát talált otthonában a matracon a vásárló

A fogyasztó által érvényesíteni kívánt igény: A vételár visszafizetését kéri

A kifogás rendezésének módja: A reklamáció nem jogos, nem minőségi problémáról van szó. Méltányosságból visszavásároljuk, jóváíró kártyára feltesszük a matracok árát, ami 1 éven belül levásárolható.

Ha a kifogás rendezésének módja eltér a fogyasztó igényétől, akkor ennek indoklása: A termékeket a vásárló 3 hónappal ezelőtt vásárolta. A minőségellenőr megvizsgálta, matracoknak nincs minőségi hibája. Méltányosságból a termékek árát feltöltjük jóváíró kártyára, amelyet a vásárlónak átadunk, ha befárad vevőszolgálatunkra az eredeti számlával. A mai napon megsemmisítettük a termékeket.

Nos, mint azt említettem, soha nem írtak még hasonló levelet nekem, most sem értem, hogy mi okból tették. Furcsa az is, hogy mi a péló lehet az a jóváíró kártya, hiszen magyar forintban kaptam meg az összeget, amit legjobb tudomásom szerint elfogadnak elég sok helyen az országban, nem csak az Ikeában. Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal? Bah. Ha a reklamáció nem jogos, akkor miért adják vissza lóvét méltányosságból (heh), és miért semmisítik meg a matracokat? Lehet, hogy az Ikea ennyire nagyon jó fej, de ez az egész azért picit sántít nekem. Mindegy, nem filozofálom túl az ügyet, csak újabb érdekességként említettem, hátha feldob majd valakit.

Kata még tavasszal lepett meg egy tradicionális thai masszázsra jogosító kuponnal, amit azóta sem használtam fel, viszont a múlt héten eszembe jutott, hogy van ilyenem, s mivel a lejárati idő a mai nappal egyezett meg, gyorsan egyeztettem időpontot tegnapelőttre. Már a helyet megtalálni sem volt egyszerű a Gellértben, de némi kerengés után csak megleltem, s kezdetét vette a tortúra.

Bevezettek egy akár zegzugosnak is mondható helyiségbe, ahol függönyökkel voltak elválasztva a masszázs helyszínéül szolgáló, egy-egy földön heverő matracból és néhány párnából álló fülkék. Vetkőzés közben láttam, hogy a szomszédban egy ázsiai nő ül valakin, s ettől meg az aláfestő zenétől már egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy bangkoki ópium- és kéjbarlangban lennék, máris komfortosabb volt az egész. Természetesen nem számítottam Asa Akirára vagy Natasha Yire (titkon azért reménykedtem, bár előbbi japán, utóbbi koreai), de a felhozatalból azt láttam, hogy én kaptam a tapasztalt, idősebb ázsiai nőt, biztos ő a “kuponos” masszőr, nem pedig a ropogós húsú lányok. A szaktudása viszont feledtetett mindent, már legalábbis remélem, hiszen nincsen viszonyítási alapom thai masszázs témakörében. Alsóneműre vetkőzésem után már vehettem is fel egy keményített vászon inget és nadrágot, ami olyan lobogós volt, hogy Rőzse Söndörnek éreztem magam, aki éppen a lova nélkül álldogál egy masszázsszalonban (persze, mert a lova megunta, hogy állandóan ugratja, és elnyargalt). Először hanyatt feküdtem, masszőröm szépen sorban kitekergette és megnyomogatta az összes kezemet és lábamat, tolt a lábával, húzott a karjával, majd hasra fordultam, és olyan jött, ami eddig még sosem: komótosan és módszeresen végigsétált rajtam oda-vissza néhányszor. Eddig még elég kellemes volt, de utána majdnem eltörött a mécses, amikor könyökkel a gerincem mellett tapodott jó sokáig. Ehhez annyi jött hozzá, hogy néha meglepetésszerűen akkorát ütött rám tenyérrel vagy ököllel, hogy kezdtem azt hinni, megbántottam valamivel. Befejezésként felültem törökülésbe, ő pedig összekulcsoltatta először saját magammal, majd vele a kezeimet, és csavargatott a szélrózsa minden irányába. Angolul beszélt, de nagyon viccesen, a “főtt tájm másszázs?” kérdést először nem tudtam értelmezni, gondoltam, hogy a “főtt” valami specialitás, de aztán rájöttem, hogy a “first” szóra gondol. A végefelé azt mondta nekem, hogy “klóz máj hen”, én pedig ijedten körbenéztem, hol lehet a tyúkja, amit vissza kell zárni a ketrecébe, de a mozdulataiból világossá vált, hogy össze akarja kulcsolni velem a kezét. Kifelé menet láttam a falon egy bekeretezett csoportképet, aminek az aljára odaírták, hogy reméljük, élvezte, ésatöbbi, ha gondolja, borravalóval honorálja a masszőrt. Nálam egy tízezres és egy ötszázas volt, előbbit magamra, utóbbit rá nézve éreztem sértőnek, így ezt zárójelbe tettem.

Összességében nagyon jó, de roppant szokatlan és néhol fájdalmas volt a tradicionális tájmasszázs, utána tényleg úgy távoztam, mint akit kiheréltek kicseréltek. Nem mondom, hogy eredeti áron (11 500) is befeküdtem volna, de élmény volt, legközelebb is kérek ilyet!

Négy évvel ezelőtt Kata unszolására jégre léptem, bele is szerettem a sportba, aztán azon a télen ezt a mókát tartalékra tettem, hiszen a következőn már csak egyszer voltunk korizni, amikor megtudtam, hogy lesz egy Bercink. Utána próbáltunk még hódolni a sportnak, de a műjégpályát három éve kitartóan tatarozzák. Egyszer az ideiglenes pálya helyett mangalica fesztiválra mentünk inkább, illetve eztán nem sokkal kipróbáltunk egy kisebb, fedett jeget. Idén azonban úgy gondoltam, hogy ideje lenne Berkót is megismertetni a csúszkálás örömével, úgyhogy tegnap hármasban kivonultunk egy eleddig ismeretlen helyszínre. Erről az egész kalandról Kata már beszámolt a babás blogon, én egy kicsit más szemszögből közelítem meg a dolgot.

A műjégpályát még mindig képtelen volt átadni a kivitelező, mert mikor legyen zárva, ha nem télen, úgyhogy alternatív megoldás után néztünk. Az Eiffel téren leltünk rá az igen meglepő módon Eiffel jégpálya névre keresztelt létesítményre, ahol reggel tízkor mi voltunk az egyetlen érdeklődők, ennek megfelelően húsz perccel nyitás után még mindig vidáman traktorozott az illetékes a pályán. Mivel Bercinek nem vettünk korcsolyát, bérelni voltunk kénytelenek. Balga fejjel arra gondoltunk, hogy ekkora gyermeknek még kétsorost adnak, de nem voltak kellőképpen felkészülve rá, szerencsétlen porontyunk pedig a két számmal nagyobb egysorosban megállni sem tudott, nemhogy csúszkálni. Óvatosan siklottunk egy kört, aminek nagyobb részét Berci égnek álló karokkal (azokat fogtunk) a fenekén haladta végig, majd úgy döntöttünk, hogy inkább kizárjuk. Visszakapta az utcai cipőjét, és a maradék fél órában nagyon ügyesen eljátszott a bejárati kapu riglijével. Nem is kell neki nagyobb dolog, elég egy kapu, és máris elvan magában. Mindeközben Katával felváltva csúszkáltunk fel s alá – legnagyobb szomorúságomra – Ákos zenéjére. Nem töltöttünk ott többet egy óránál, akkor is csak hárman voltunk, de elsőre elég is volt. Az biztos, hogy három év teljes kihagyás után még mindig tudok valamelyest korcsolyázni, nem zakóztam, bár olyan trükköket nem próbáltam, amik anno már egészen jól mentek, mint például sarokkal fékezés és kanyarodás. A jégpálya amúgy olcsó (napijegy 500, ruhatár 100), de az öltöző egy három négyzetméteres fabódé, amiben keresztben feküdt egy felcsavart gyepszőnyeg, ezáltal egyszemélyesre csökkent a befogadóképessége, és szerintem van vécé is valahol, de olyan sokáig nem maradtunk, hogy szükségünk legyen rá. A büfé forró tea – forralt bor kínálatából az előbbi hiányzott, az utóbbit pedig inkább nem akartam megitatni a gyermekkel…

A lényeg, hogy még mindig szeretek korizni, hiányzott is, úgyhogy akár nagyobb társasággal (értsd: 2-4-6 ember) is kimennénk a jégre, várjuk a merész jelentkezőket!

Az év elején vettem meg a ZTE Blade-et, és tökéletesen meg voltam vele elégedve, gyakorlatilag imádtam. Szép és gyors volt, pláne rootolás után. Minden bizonnyal még rengeteg boldog hónapot (ha éveket nem is) töltöttünk volna együtt, de sajnálatos módon egy Katával folytatott viharos telefonbeszélgetés során teljes erőmből a földhöz vágtam, melynek eredményeképpen komoly sérüléseket szerzett.

Egy kicsit horzsolódott le ugyan a háza, a kijelzőnek semmi baja nem lett, viszont az alsó három gomb közül kettő bemondta az unalmast, továbbá nem ismerte fel a SIM-kártyát, mely – lássuk be – egy telefonnál elég nagy hátrány. Mivel a javíttatása sokba került volna, felötlött bennem a gondolat, hogy szerzek magamnak egy ZTE Skate-et, aminek létéről éppen az incidens előtt pár nappal szereztem tudomást. El is olvastam rögvest néhány tesztet, s biztos voltam benne, hogy ilyen kell nekem. Csak kettőezer forinttal került többe Domino kártyával T-éknél, mint anno a Penge, úgyhogy sokat nem tétováztam, hamar be is szereztem egyet.

A “skate” ugyebár gördeszkát, korcsolyát jelent külföldiül, de ahogy a fentebb linkelt tesztben is olvasható, kriptaszökevény jelentéssel is bír, ami roppant vicces. De ez nem is olyan fontos. Ami egyből feltűnik (lásd a mellékelt képet): ez a telefon NAGY. BAZI NAGY. Annyira nagy, hogy egy kézben tartva nem érem el minden pontját a kijelzőnek, holott azt aztán igazán nem tartom valós állításnak, hogy apró tenyerem van koktélvirsli méretű ujjacskákkal. A felbontása 480*800, ugyanannyi, mint elődjéé, viszont a képernyő nagyobb, így nincs annyira éles képe, de határozottan állíthatom: még mindig csodaszép. A processzor 800 MHz-en pörög, de fel tudom húzni 1000-re, aminek mondjuk azért nincsen sok értelme, mert nem használom ki, ellenben jobban szívja az aksit. Apropó, akkumulátor: már a közel két hetes használat után világosan látszik,  hogy sokkal jobban bírja a nagy kijelző ellenére, mint a Pengéé. Egyszer hagyott ugyan cserben, pont a szülinapi bulimon, amikor annyira lemerült egy este alatt, hogy ki is kapcsolt, de amúgy normális használat mellett (kevés telefonálgatás, elég sok internetezés) másfél-két napot bír, ami csodálatos. Több technikai adatot nem akarok megosztani, akit érdekel, az olvassa el a teszt végén. Még annyi, hogy 5 megapixeles kamerával és vakuval rendelkezik, úgyhogy majdnem visszatértem az Omnia fotószintjére, de annyira talán mégsem jó.

Mivel a gyári T ROM eléggé fapados volt, rögvest nekiláttam újat felrakni rá, hiszen a Blade-et is sikerült megbuherálnom. Ezzel már kicsit több gondom akad, de ebben nagy szerepet játszott a Windows 7 is, aminek külön driver és több újraindítás kellett (mire erre rájöttem…), de végülis felkerült rá a Bluemonte, én pedig teljesen elégedett vagyok. Összegezve: amit eddig olvastam róla, az természetesen mind igaz. Egyetlen dolog zavar benne csak: a Blade-nek kellemes tapintású burkolata volt, ez viszont teljes egészében kalapácslakk vagy radiátorzománc és minden ujjlenyomat és kosz meglátszik rajta. De ezt leszámítva csak ajánlani tudom, hiszen uszkve 40 ezer forintért egy másfél-dupla ilyen árú, de közel azonos teljesítményű Samsungot lehet kapni.

Van ám nekem még két tetoválásom a jobb karomon és a bal karomon lévőkön kívül, egy a mellkasomon, egy pedig a bal tenyeremben, ezek elkészültéről anno nem számoltam be, s azt hiszem, már nem is fogom megtenni, ezek személyesebbek meg tulajdonképpen írni sincsen kedvem róluk. Mostanság azonban majd’ minden nap nézzük a Discovery Travel & Living csatornán a Miami Ink és LA Ink műsorokat, s mindketten kedvet kaptunk, hogy tetoválásokat készíttessünk. Kata most esett át a tűzkeresztségen, eléggé meg is szenvedte, erről beszámolt a saját blogján, nekem azonban ez már sorban az ötödik lett, ráadásul az első kettő nagyon nagy, így félelem nélkül indultam le tegnap a LaMagrába, ahol a család több tagjának helyeztek már be testékszert, nekem például a mellemet szurkálták át.

Mint azt fentebb mondottam, megjött a kedvem újra a tetováláshoz, így több tervem is van, melyek között szerepel a jobb karom befejezése, valamilyen háttér és néhány izgalmas részlet a leguán alá, továbbá gyermekkorom hősei felé való tisztelgés gyanánt egy Bud Spencer – Terence Hill filmrészlet valahová a testemre. Legelsőnek azonban úgy éreztem, ideje gyönyörű elsőszülöttemet megörökíttetnem magamon. Nem portrét akartam, egész egyszerűen a nevét, s mivel régi magyar névvel rendelkezik (még ha nem is tehet róla szerencsétlen), első gondolatom a rovásírás volt. Nem mintha annyira nagymagyarkodni szeretnék, de akármilyen szép kalligrafikus egy felirat, nekem annyira nem jön be tetoválásként, a rovásírás pedig mégiscsak inkább kép, mint napi használatban lévő betűvetés. Nem akarom hosszúra nyújtani a témát, a lényeg annyi, hogy uszkve negyvenöt perc alatt elkészült az oldalt látható tetkó, Gábor gyorsan és sokak egybehangzó véleménye szerint nagyon szépen dolgozott. Vádlira tetováltatni gyerekjáték fájdalom szempontjából, sokkal nagyobb kínokat éltem már át a testem többi részén, itt tényleg az első pár perc volt kicsit erős, mert elszoktam már az érzéstől, de utána mintha a csizmám szárát hennázta volna. Nincsen túlbonyolítva, de nekem tetszik, s legalább már nem csak a szívemben hordozom Berét. Rendben, ez nyálas volt. Most akkor idővel jöhet a többi terv megvalósítása is.